Sakktáblán - 02. Rész

Hellobello! 

Cím: 02. Rész – A benned lévő világosság sötétség?*

Kategória: Sakktáblán regény – fanfiction

Fandom: D.Gray-Man

Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama,  

Helyszín: Fekete Rend 

Idő: Alternatív 19. század

Részleírás: Wilma megismerkedik Crowley-val és Mirandával, akik aztán elvezetik az edzőteremben.  Nem várt ismerőssel fut össze, akit kihív egy párbaj erejéig.

Figyelmeztetések: A részre nincs.

Korhatár: 16+

Forrás: Hoshino Katsurát illeti. 

Terjedelem:  2. Rész - 2285 szó

Megjegyzés: Csak röpke 3 év kellett ennek a résznek... Nem gáz :'D és nem ez az egyetlen ennyire pórul járt sztori, tudom, tudom :( tényleg szeretnék igyekezni velük, és néha-néha hozni egy részt, miközben a Conjunctionön és a Fekete tea és barackvirágon dolgozom.

Megjegyzés 2: Hell yeah és a műhelyt sem tartottam. A múlt hét nagyon levitt az életről (majd a nyárösszegzőben fogok róla mesélni), aztán jogsiba fogtam, szeretném ha minél előbb meglenne, mert nem járja, hogy 1:10 és 1:30-t utazok tömeggel. Úgyhogy nem tudom, hogy leszek. Itt még nincs is akkora gond, a még mindig el nem készített borítórendelésekkel annál inkább :( azon nagyon agyalok, hogy szeptemberig valamit változtatnom kell, mert így nem lehet... így nem mehet. Na de addig is itt egy második részt, és meglátjuk mit tudok hozni még a hónapban... 

Megjegyzés 3: intagramon (abeth_98) indítottam egy könyves posztsorozatot is :3 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * * 

Az ebédlő zsongott, emberek tolakodtak ide-oda, vágtak maguknak utat, hangosan beszélgettek, miközben az étel illata a magasba szállt, még a legtelibb gyomrot is újra korgásra tudta volna sarkallni. Wilma sem érzett másképp, ahogy belépett a tágas terembe és összefutott a nyál a szájában a bódító, sokat ígérő, ínyenc illatoktól. Ez hiányzott már a számára. Nem mintha a svájci menza nem lett volna rossz, de Jerry, az itteni szakács messze lepipálta őket.

Mámorosan sóhajtott egyet, miközben beállt a sor végére.

– Te vagy az új lány! – fordultak vissza az előtte lévők. Az egyik egy magas termetű, nyurga férfi volt, fekete hajjal, csak egyetlen egy hófehér, hosszú tincs szúrt szemet homloka tetején. Markáns vonásain az elegancia táncolt, azonban volt benne valami különös, Wilma nem tudta volna megsaccolni a korát, mert olybá tűnt, hogy a férfinak nincsen, egyszerre tűnt harmincnak és ötvennek egyaránt. Mellette egy alacsony, vékony, nagy szemű hölgy állt, barna haja hullámokban omlott alá válláig, szája enyhén remegett, mintha mondani akarna valamit, de nem tudja, hogy mit is. Mindketten vörös-fekete rendi egyenruhát viseltek.

Mondhatni, hogy új…

– Igen, igen, én vagyok – felelte egy kedves, arcára kényszerülő mosoly kíséretében. – Wilma vagyok.

– Ő itt Miranda – mutatta be a férfi készségesen társnőjét. – Én pedig Aleister Crowley vagyok. – Wilma csak ekkor vette észre a férfi szájában lévő furcsán hosszú szemfogakat. Minden bizonnyal az Ártatlanságához volt köze. 

– Ö-örvendek – kezdett bele bizonytalanul a megnevezett Miranda.

– Isten hozott nálunk, eddig hogy tetszik? Körbe vezettek már? – Crowley kedvesnek tűnt.

Újabb fesztelen mosoly volt a válasz Wilma részéről, mintha csak arcára ragasztották volna a vonást. – Még nem, elfáradtam a hosszú út során, így eddig csak a szobámban voltam.

– Miért? Honnan jössz?

– Svájcból.

– Az tényleg nincs a közelben! – vágta rá Miranda. – Ha gondolod, szívesen körbevezetünk. 

Olyannak érezte magát, mint egy külső szemlélő, és undorodott a bájos mosolytól, ami a képére ragadt. Pedig nem Crowley vagy Miranda hibája volt ez, ők csak jót akartak.

– Ebéd után mit szólsz hozzá, Wilma?

– Köszönöm – hajtott enyhén fejet hálája jeléül. – Rendben.

A beszélgetésük félbeszakadt, ahogy ők kerültek sorra, és leadták a rendeléseiket, majd Wilma következett.

– TE, KÖLYÖK! – csattant az ebédlőn a hang, ahogy a harmincas, rózsaszín hajú, sötét bőrű férfi a szemüvege fölött vizslatóan áttekintett, ki is hajolt a pultból felhívva mindenki figyelmét. – De ismerős ez a hajszín! Milyen szépek a szemeid! Én már téged láttalak! – A hangerejéből továbbra sem vett le, ahogy az ujja köré csavart egy vöröslő tincset lenyűgözve. – Mit kérsz, bogaram? – Hirtelen váltott témát, és olyan édesen mosolygott, mint a porcelánbabák a helyi árusnál. – Bármit megfőzök.

– Hmm… - gondolkodott el Wilma, végül a gyomra véleménye döntött. – Legyen húsleves, két adag lasagna, majd marharagu krumplival, emellett pár füstölt kolbász szalonnával, és három karéj kenyérrel, desszertnek pedig dango almás pitével, és ha van, akkor alma vagy barack ráadásnak – darálta le hosszan, látszott, hogy a szakács kicsit elképedt, de örömmel vette a kihívást. Parazita típusú ördögűzők esetében mindig is nagy volt az étvágy, mivelhogy az ilyen típus a saját testét alakította át fegyverré, emiatt rengeteg tápanyagbevitelre volt szüksége.

Kellett egy kicsit várnia, míg a menüje el nem készült, de akkor őszinte jókedvvel nyalábolta magához a tálakat és foglalt helyet egy üres asztalnál. Vagy legalábbis azt gondolta, hogy üres marad, mert két pillanat sem telt el, még bele sem tudott kezdeni a levesébe, amikor leült mellé Crowley és Miranda, előbbi is felszerelkezve megannyi tányérral. Őket követte egy vörös hajú, félszemű, jó kiállású férfi, akinek ugyan fél szeme volt, de Wilma úgy érezte, hogy azzal átlát a bőr és a hús szövetén, egyenesen a lelkébe.

– Lavi, ő itt Wilma. Wilma, ő itt Lavi.

Wilma biccentett csak, mivel a szája már tele volt.

– Milyen érzés itt lenni?

Wilmanak majdnem torkán akadt a falat, ahogy felnézett a férfira, akinek olyan mindentudó fény csillogott a szemében, hogy attól majdnem meggörbült. Nem azt kérdezte, hogy hogy tetszik, mint az újaktól szokták, hanem, hogy milyen… épphogy bele nem fogalmazva az „újra” szócskát.

– Különös – felelte burkoltan, és inkább az ételnek szentelte a figyelmét.

– Látom, te is parazita típus vagy, mi a képességed?

Wilma egy pillanatig mélázott, végül letette a kanalat komótosan, és elkezdte lehúzni a kesztyűket a kezéről. – Bármilyen anyagot fegyverré tudok tenni, míg hozzáérek – fordította fel kézfejét. Mindkettő tenyerében egy-egy zölden világító kövecske fénylett, körülöttük a bőr meg volt keményedve, és be volt sötétedve, addig, míg egy rajzolt körbe nem futott kezének felszínén, onnantól újabb és újabb körök látszottak, körbe vonták ujjait, akár a gyűrűk, és csuklóját, mint a karperecek.

Miranda értetlenül, de csodálva nézte a kezeket. – Ilyet még nem láttam! Mik ezek? Tetoválások? Crowley: – Milyen fegyverré?

Itt jött az ikerség titka. Wilma képessége az volt, hogy érintés útján bármilyen anti-démon, Noé fegyvert vagy képességet képes volt lemásolni, ellopni, és ha ehhez szüksége volt egy tárgyi alakra, akkor fából, fémből, homokból, egyéb anyagból létre tudta hozni, saját és a másik szinkronizációjának mértékétől függött, hogy milyen minőségben és meddig tudta fenntartani a másolt fegyvereket. Más kérdés, hogy ez olyan mértékben emésztette fel az energiáit, hogy évei rendesen meg voltak számlálva. Egy parazita típusú egyed sosem élt sokáig, lévén a folytonos energia felhasználásnak, ő még valószínűleg ennek is az extrém esetének számított. 

– Majd megmutatom – felelte tömören és gyorsan, túl gyorsan is kezdte visszaráncigálni a kesztyűt a kezére a vizslató szempárok kereszttüze alatt. Ideges volt? Feszélyezett? Nem igazán, csak éppen viharos szemmel nézett a feledésbe merült múltba, amiben élt, és próbálta megtalálni a helyét a jövőben.

* * *

– Ez pedig az edzőterem.

Sárga fényű lámpákkal világított hatalmas térre léptek be, ahol oszlopok és boltívek választották szét a pályát apróbb darabokra, hogy mindenki el tudjon vonulni edzeni. Falak mentén székek és asztalok sorakoztak, több helyen is volt egy-egy fegyverarzenál felállítva, ahol aztán a nundzsakutól kezdve a kalapácsig mindenféle-fajta eszköz volt látható. A bejárattal szemben lévő falon három hatalmas ablak volt berácsozva a balesetek elkerülésének érdekében. Talán egy marék ember lehetett még rajtuk kívül ott: valakik csak beszélgettek, valakik viszont komolyan vették az edzőterem fogalmát.

Nagyobb hangvételű küzdelem vonzotta a belépők figyelmét az egyik pálya felé, ahol két férfi harcolt. Az egyiknek haja olyan volt, akár a frissen esett hó, arcát vörös heg tarkította, gyors mozgásától alakja olyanná vált, mint vázlat, amit az értő művész összeüt a szeplőtlen vásznon. De nem is ez fogta meg Wilmát, hanem a jobb kezében forgatott hatalmas, nehézkard, ami nem volt más, mint az átalakult bal keze. Mintha már látta volna valahol azt a kardot…

⥽ Csontig hatol a dübörgés.

Hullám csap fel, a végeláthatatlan látómezőn víz terül szét.

A kék tenger koromfeketére színeződik.

Elmos mindent és mindenkit.

Ének száll. Sikoly ver visszhangot. ⥼

Megrezzent. Mi volt ez? Nem emlékezett, nem tudta felidézni a látottakat, csak annyi maradt benne, hogy a hideg végig kúszott a gerincén. Wilma összeráncolta a homlokát, ahogy a kardot nézte: biztos volt benne, hogy látta már valahol.

– Wilma?! – A fehér hajú hevesen integetni kezdett neki, amikor észrevette. A nő újra csak ráncolta a homlokát egyre-egyre közelebb lépve.

– Meg sem ismersz? Igaz, hogy rég volt… – beletúrt a hajába zavartan Allen.

– Várj, te… – lepődött meg, és gondolkodásra ösztökélte az agyát, hogy egy nevet keressen ki.

Tényleg alig emlékezett a kisfiúra, akit a Mester magához vett, és nem sokkal vélhetőleg emiatt küldte a Rendhez Cross Wilmát, hogy majd pesztrálják ők a lányt. Cross már csak ilyen volt, mindig egy dologra koncentrált.

– Allen – segítette ki a férfi.

A név által máris be volt tájolva. Persze, Allen, aki… aki a saját nevelőapját változtatta akumává. – Persze, már tudom! De a karod nem…?

– Igen, akkor még nem volt rendes formája, de a Koronás Bohóc…

– Várj, ti ismeritek egymást?! – ugrott meg Lavi szemöldöke.

Wilma épp válaszolni akart, amikor Allen nyaka mellett megjelent egy hosszú penge.

– Áhh, Kanda…

– Vesztettél – jött a komor válasz a keleti vonásokkal rendelkező férfitól. Széles vállú, szálkás alkatú ördögűző volt, azonban markáns arcán ott ült egyfajta grimasz, mintha épp citromba harapott volna. Szeme sötéten és hidegen vizsgálta a környezetét, Wilma jól ismerte ezt a fajta pillantást, a magányos és bizalmatlan harcosok védjegye volt, akik távolságot tartottak a körülöttük lévőkkel.

Tekintetük összeakadt, a hűvös szempár régről mesélt, olyan régről, hogy talán igaz sem volt.

– Te…? – kérdezte Kanda.

– Te is ismered?! – Lavi esze majdnem meg tudott volna állni. Gyorsan Wilma felé fordult. – Ki vagy te?

– Nem ismerem, de láttam már a Rendnél – vont vállat Kanda, és mint aki jól végezte dolgát – valljuk be: jól –, el is viharzott érdektelenül. Vállán ott nyugodott kardja fényesen és nem sok jót ígérve.

– Cross egyik tanítványa volt – sietett Allen Wilma segítségére. – Egy rövid ideig együtt tanultunk, aztán… Mi történt aztán, Wilma?

Sóhajtott egy nagyot a nő a dögvészként nehezedő levegőbe. – Valóban voltam már a Rendnél, de hat évvel ezelőtt – vallotta be egy elnyomott sóhaj kíséretében. Végül is nem tudta volna titokban tartani, és egyáltalán kellett volna? –  Akkor balesetet szenvedtem, és – vállat vont. – Kómába estem. – Aligha volt érdemes felhánytorgatni a múlt apróbb szilánkjait, amik övezték azt a bizonyos eseményt, és a felét még ő sem merte felidézni, ki tudja, hogy mit is fog látni. Annyi bizonyos volt, hogy azt a végzetes napot valamilyen csoda folytán túlélte, és ez a csoda fogja kísérteni egész életében. Mi történt akkor pontosan?

– Kómába? Mitől? Mi történt? – csapott a beszélgetésbe Crowley.

– Nem tudom. Nem emlékszem tisztán. Nem tudom. – Végül is nem hazudott. Kétkedő, bizonytalan tekintetekkel találta szembe magát, már-már felkészült a kihallgatásra, de újabb kérdés senkitől sem érkezett. Allen elgondolkodó képe hamar mosolyba szaladt, megragadta a helyzet pozitívumát.

– Örülök, hogy itt vagy újra köztünk! A Mesterrel gondolom már…

– WALKER! – A kába zsivaj vad hangjai között utat tört a kiáltás, és egységesen mozdult a kis csoport a hang irányába. Wilma úgy érezte, így is túl sokan állják körbe, de még valaki becsatlakozott: kiállása merev és gépies volt, le sem tagadhatta hovatartozását, ahogy a mogorva arcán a lelkiismeretesség átütött, a csontvázára tapadt izmok hosszú évek edzéseiről meséltek, amiket egy öltönybe és ingbe próbált rejteni. Csak Wilma érezte úgy, hogy egy nagyon is jól ismert ember keze munkájával áll szemben. Szigorú arc, fonatba hordott szőke haj, metsző szempár…

– Link. – Félszegen mosolygott Allen, miközben a megnevezett tekintete először a védencére esett, utána csak az ex-tábornokra.

– Ms. Hermann, örvendek!

– Egy Varjú? Mit tett Allen, hogy ezt kiérdemelte? – A gúny szaga enyhén érződött a levegőben, ahogy Wilma kiejtette a szavakat ajkán.

A többiek összenéztek, de egyikük sem mondott semmit. A nő érezte, hogy valami olyanba nyúlt, ami eléggé köztudott, de nem túl hosszú itt tartózkodási ideje alatt nem informálódott még róla. Kíváncsisága, mint hamuból a főnix, támadt fel. De Allen? Milyen rejtély fűződne hozzá? Túlzás lett volna azt mondani, hogy ismerte a fiút – idegenek között állt. Úgy érezte, még önmagát sem ismeri, hogy saját szövetségese legyen.

– Ön is edz? – terelte a témát Link.

Wilma megütközött a magázáson, de hamar elvetette az ötletet, hogy Lveille emberét tegezésre bírja. Nem volt szükséges, adja csak meg a tiszteletet a kutya.

Pedig nem is különböztek annyira, akár ő is lehetett volna egyszer… Mindketten a Rend katonái voltak, akik gyalogok a sakktáblán.

– Ki lesz az ellenfelem?

Wilma összefogta vörös haját, komótosan lehúzta kesztyűit, ledobta magáról a csizmáját többek meglepettségére, csak amiben érkezett – bő, koszosfehér ing és barna férfi nadrág – volt öltözete, előbbinek ujját feltűrte. Azonnal feltűntek pőre, fehér bőrén a fekete, körkörös, keresztekkel és felismerhetetlen szimbólumokkal tarkított, húsába vájó vonalak.

– Készen állsz? – kérdezte Allen.

Besétált a pálya közepére, hanyag, de stabil terpeszbe állt fel, és elmosolyodott. – Gyere – intett a férfinak, aki nem is volt rest az első támadást intézni.

Wilma pillantása élesen szaladt körbe, nézte Allen mozdulatait, analizált a lépéseinek gyorsaságából, karjának lendületéből, adatokat sorakoztatott fel. A már elfelejtett harci tudása ébredezett, zsigereiben érezte a mozdulatokat, képességeinek határát, fel tudta idézni, hogy mit tanult, mit sajátított el, és mit adott tovább a tanítványainak. Látta Allen gyengepontjait, észrevette mozgásának hiányosságait, ahogy ki-kitért előle. Ismerkedett vele, ízlelgette, pedig tudta, hogy az étel nem játék, mégis bele-bele kóstolt, hogy nem túl rágós-e, elég ízes-e, vagy még főzni kell és sót adni?

– Koronás Bohóc!

Fehér fény köntösként ölelte körbe a nyurga férfit, öltöztette maszkba és köpenybe, bal karja levált vállcsontjából, húsa átrétegződött és egy kard alakját vette fel.

Közelről látva Wilma biztos volt benne, hogy látta már a fegyvert. Nem tudta hol és mikor, vagy kinél, de látta, csak éppen talán ennek komplementerét. De hol? Miért nem jutott eszébe? Próbálta erőltetni memóriáját, de az emlék nem bukott a felszínre.

– Ő nem aktiválja?

– Mi vajon a képessége?

– Mit szórakozik?! Támadjon már! – A sutyorgások egyre erősödtek, a két küzdő csak ekkor vette észre, hogy az edzőteremben lévők mindegyike a közönség része lett, kíváncsian várták megtudni, hogy ki is Wilma Hermann és mire képes Allen Walkerrel szemben.

Sajnálom. Wilma vére dübörgött, az adrenalin száguldott ereiben, folyamatosan kényszerítve a harcra, sőt, valami más csábította. Egy hang: harcolj, harcolj, HARCOLJ! Olyan rég volt már… Már elfelejtette, hogy milyen érzés is igazán, mennyire fájdalmas és élvezetes, mennyire húsba hasító és józanító. De tudta, félni fognak, ahogy ő retteg ettől az erőtől, mert akkor nem menekülhet a tettei elől. Mit tett hat évvel ezelőtt?

Nem tudta, hogy mi vonzotta ennyire Allen ellen, de végül nem állt ellen, a kitérés helyet oldalra fordult ki és taszított egyet a férfin. Minden ujja bizsergett, a gerince mentén kúszott végig a forróság, mintha menten lángra kapna. Térde megbicsaklott és nem tudta megtartani, ahogy bal karjához kapott.

– Wilma? – kérdezte bizonytalanul Allen és kardját leeresztette.

– Ne kegyelmezz! – Hangja nehézkesen karcolta a levegőt újra és újra. Csorgott róla a veríték, ahogy a körkörös tetoválások enyhén elkezdtek felizzani, és körbe vonták az alakját. Akkor jött a legrosszabb: izmai sikítottak, bőre felhasadt, olyan erősen harapta be ajkát, hogy szájában megérezte vérének vasas ízét. Ez nem olyan volt, mint egy tűszúrás, sokkal inkább, mikor egy éles penge mélyre megy a felkarban, és végig húzzák a csont mentén. Megszédült, de még nem dőlt el, zihálva támaszkodott meg, míg a sajgás emberi mértékre zsugorodott és valamilyen csoda folytán meg tudta őrizni az eszméletét.

A mozdulatlan, döbbent légkörben felállt Allen képmásaként birtokolva a Koronás Bohócot a jobb kezében, míg balja elveszett, pont úgy, mint a férfinak.

*Kiragadva, változtatva a Bibliából (Máté 6:22)

Előző rész

Adatlap

Következő rész