Sakktáblán - 03. Rész

Hellobello! 

Cím: 03. Rész – Ki az, aki legyőzi a világot?*

Kategória: Sakktáblán regény – fanfiction

Fandom: D.Gray-Man

Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama,  

Helyszín: Fekete Rend 

Idő: Alternatív 19. század

Részleírás: Allennel és Kandával is megküzd a harctéren az edzőteremben, mindenkit megdöbbentve. Komuiéknak szembe kell nézniük egy hat évvel ezelőtti jóslattal. 

Figyelmeztetések: A részre nincs.

Korhatár: 16+

Forrás: Hoshino Katsurát illeti. 

Terjedelem:  3. Rész - 3021 szó

Megjegyzés: Miközben javítom ezt a történetet, erősen érzem, hogy mennyi éve írtam. Azóta már az írói eszköztáram megváltozott, kezdek a saját hangomra rátalálni. No de sebaj, ilyen is kell. Ha egyszer befejezem, akkor teljes javítást ráküldök, de most egyelőre csak azt szeretném, hogy legyen belőle egy kerek egész :D 

Megjegyzés 2: A hónap megint nem úgy alakult, ahogy akartam, bár egyre több minden kezd megvalósulni, aminek örülök. De a halloweeni novella jönni fog :3

Megjegyzés 3: Elolvastam a Méreggel átitatott varázslat második részét, hogy nah, motivációt ad a Fekete tea és barackvirág c. történet befejezéséhez. Hát, nem voltam elégedett a Sötét, édes bájitallal, hogy őszinte legyek :D az első rész nagyon magasra tette a lécet. 

Megjegyzés 4: Elkezdtem gondolkodni a regény adatlapokon, ott lehet, hogy majd hamaroson egy kis változást fogtok észrevenni ;)

Megjegyzés 5: igyekszem minél előbb gőzerővel visszatérni, a Conjunction 19. részén is dolgozom, és a nanowrimon szeretném folytatni a sztorit :3

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * * 

A sokkoltság elemi volt, ha a szem beszélni tudna, mert a száj képtelen volt ellátni a feladatkörét, akkor nem sok jót hallana Wilma. Nem kellett gondolatolvasónak lennie, hogy tudja, mit is látnak, ott tükröződött a tekintetükben hófehéren és halottsápán, haja úgy kacskaringózott, mint vérfolyam a hulla körül, a fény körbe vonta, bőrében lüktetett, de inkább volt tőle szellem, mint valami igéző lény. Nem isten, hogy lenyűgözze őket, hanem egy átkozott halandó annak minden nyomorával.

– Lépj jobbra – utasította Allent, ahogy a kardot megforgatta. Nem állt kézre, érezte, ahogy nem találja még az egyensúlyt fél karral, viszont Allennek magas volt a szinkronizációs száma, így majdnem úgy tűnt, mintha kezének meghosszabbítása lenne. De csak majdnem. – Jobbra! – ordította és a fehér hajúnak rontott, aki csak az utolsó pillanatan ocsúdott fel, és védekezett. Újra és újra meghátrált, mintha nem találna fogást a történéseken.

– Szedd össze magad, hajolj! – suhintott. Fülében lüktetett vére, sajátos keringő alakult ki közöttük, hol egyik, hol másik támadt, de sosem olyan erősen, hogy földre kényszerítse az ellenfelét.

– Mit csinál? – értetlenkedett Crowley elnézve a harcnak beillő játékot. – Így sosem lesz vége!

– Tanítja – suttogta egy új jövevény. Lila pillantása követte a játékot elgondolkodva.

– Lenalee, mit keresel itt? – Lavi a karcsú nő felé fordult, és el kellett ismernie újra és újra, hogy mennyire is illik ez az egyenruha Lenalee zöldes hajához, élénk, mandulaszeméhez. Még jó, hogy Komui nem tud a gondolataiban olvasni, mert agyon ütné, hogy ilyenek jutnak eszébe a húgáról!

– Hallottam, Wilmát kihívtátok egy küzdelemre.

– Te is ismered?! Itt mindenki ismeri rajtam kívül?! – hördült fel igazságtalanul Lavi. Panda, miért nem mondtál semmit?! – morfondírozott magában.

– Persze, itt nőttem fel, Lavi – emlékeztette a férfit. – Emlékszem, ahogy hozzánk került fiatalon. Már akkor is jó képességei voltak. Nézd csak – nyújtotta előre a kezét. – Mindig ad esélyt Allennek, koordinálja a harcra.

– Pff, tökmag elég gyenge – köhögte közbe a feltűnő Kanda is. Úgy tűnt, ez még őt is érdekli. – Mennyi ideig tudja vajon átvenni a képességeket? És mi a helyzet a fegyver típusúakkal?

Lenalee elgondolkodott. – Nem tudom, néha láttam a tanítványaival…

– Mit mondtál?! – Újra Lavi fakadt ki.

– Tessék? Tanítvány? – Crowley is féloldalasan a beszélgetés felé fordult összeráncolt homlokkal.

Kanda szemöldöke megemelkedett. Homályos foltokban emlékezett valamire, talán egy alakra, akinek hangja zengő volt és lágy nagyon, akár bús kedveseké, kiket száműzött az Élet. Egy fiatal arcra, akin előbb nevetett volna az ember, minthogy komolyan vette volna, mitugrászra, aki máris a csúcsra tört? Erre emlékezett volna, még ha a rendi dolgok sem akkor, sem most nem kötötték le igazán. Mindkettőjüknek más dolga volt. Kandának keresni, míg Wilmának mártírnak lenni.

– Wilma volt a legfiatalabb tábornok a Rend történelmében, 14 éves korában választották meg.

– Olyan fiatalon? De hát miért? – Crowley értetlenül állt a tény fölött.

– Nem tudom. Jó stratéga volt, és a képessége… – rázta meg a fejét Lenalee.

Mindenki a küzdő felekre pillantott fel a tények birtokában, Lenalee pedig Linkre, aki ott állt egy sarokban kifejezéstelen arccal – mennyit tudhat vajon? A férfi meg sem rezzent, nem hagyta, hogy akár egy vonása is elárulja. 

– Chö – rázta meg a fejét Kanda és rámarkolva kardjára, megindult a pálya felé. Lépései hosszúak voltak és komótosak. – Tehát képességeket lopsz? – emelte kardját Wilmára fenyegetően és kihívóan, aki felé is fordult teljes alakkal, enyhén zihálva. Nem is gondolta, hogy ennyire kimeríti az Allennel való küzdelem, úgy tűnt, hogy abban a hat évben nem csak időt, de állóképességet és erőt is jószerivel veszített. Allen mozdulatain volt mit csiszolni, mégis a mérleg nyelve ellene dőlt. Régen sokkal több mindenre volt képes, most viszont… árnyéka volt a múltbéli önmagának, akin át lehetett fújni.

– Mi van, ha nem tudod elvenni? – A férfi szemében különös fény csillant, kihívásra késztető.

– Hál' istennek, a harcot nem csak a képességek döntik el, szeretnéd látni? – törölte meg a homlokát, és abban a pillanatban kihunyt a körülötte és benne égő fény, mintha csak elfújtak volna egy gyertyát. Karja visszaalakult, és azt kellett mondania magában, hogy végre. Bár ő is irányította a Koronás Bohócot, de nem érezte a sajátjának, nem hozzá tartozott, még ha annak is tűnt. A gondok felhőt vontak homlokára, nehéz teherként nyomva le magabiztosságát – mennyi mindenre képes volt, és most mennyi mindenre képtelen.

Eggyel és még eggyel beljebb lépett a Kanda által felhúzott láthatatlan pályán. Meg sem kellett várni, hogy a férfit kihívja, jött az magától lendületesen, és ha nem mozdul, tökéletesen átfúrta volna a testét a szamurájkard, amely élesen és kegyetlenül fénylett. Amilyen a gazda, olyan a fegyver is, és Kandában nem volt könyörület. Újra és újra suhintott, Wilma pedig hacsaknem fel akarta volna szeletelni magát, akkor bizony menekült. Esélye sem volt, hogy megközelítse akár egy pillanatra is, pedig nem volt sokra szüksége, csak egy érintésre. Egyetlen ujját kéne a kardhoz érintenie. Mérlegelt, rendszert keresett Kanda mozgásában, valami megszokást, amit ki lehet használni, amit tudatlanul is alkalmaz a férfi. Meg kellett hagyni, bárki is volt a mestere, jó alapokat adott neki, volt a mozgásában elegancia és szépség, amely majdnem vászonra való, ha egy pillanatra is el lehetne kapni.

A pálya széle felé igyekezett, lába égett, tudta, hogy lassul, és hacsaknem fordít valahogy az álláson, hogy ne ő legyen az egér, akkor elég hamar vége lesz a küzdelemnek. A fegyverarzenál felé rohant, felszökellt a falra, ugorva lendült előre és rántott le egy egyszerű fakardot. Súlya nem volt sok, könnyen lehetett forgatni, azonban pont ebben is rejlett hátránya, összetörhető és felszecskázható volt a Mugen által.

A fegyver nem arra kellett, hogy nyerjen, hanem legyőzze a karnyi távolságot közöttük.

Felidézte mindazt, amit tudott a kardokról és azoknak használatáról – elég vegyes tudástárral rendelkezett, ugyanis képessége miatt általánosan kellett használnia minden eszközt, legyen az puska, íj, kard, lándzsa, vagy akár egy fejsze.

Nézte Mugennek a fényét, ahogy szelte a levegőt minden gond nélkül, mintha csak lélegzetet venne, Wilma mélyen szívta be vele a levegőt, hogy ráhangolódjon a fegyver mozgására, annak lelkére, és egy cseppnyi türelmet engedhessen meg magának a kontratámadás érdekében. A fakard markolata érdes volt, és nem tenyérbeillő, ahogy rámarkolt, és egyszer csak megmozdult a katanára merőlegesen lendítve felfelé, a penge meg is indult annak ellenére, hogy átszaladt a fán, mintha csak vizet vágna ketté. El is engedte azonnal a hasznavehetetlen fegyvert – közben Kanda korrigálta a mozdulatot egy lefelé rántással –, két oldalról kapta el a kardot, egy pillanatra sem hajlítva az ujjait, mielőtt lenyesődnének. A férfi olyan váratlanul állt meg, uralva a mozdulatait, mielőtt halálos sebet ejtene – a tökéletes szigor és fegyelmezettség jól jellemezte, a hidegvérű realitás, ahogy a helyzetet kezelte.

Wilma elmosolyodott. – Ismered a mondást, nem? – engedett meg magának egy kis arroganciát. – Az igazán erős, akinek nincs féltenivalója, és mer kockáztatni. MUGEN! – rikkantotta, és a megnevezett kard felfénylett, és még akkor is fénylett, mikor Kanda elrántotta.

Szinte látni lehetett, ahogy az edzett fémen gördül a csepp vörösen és némán, majd talajt fogott, akkor vette észre csak Wilma, hogy kezén vékonyka vágás keletkezett. Bután nézte a piros vonalat, nem is érezte, igazán most tűnt fel neki, hogy érzékei megcsalják, tompán lüktettek – alig hallott, alig látott valamit, csak az a sajgás hullámzott benne, mint óceánban a víz.

Lehajolt a félbevágott kardért, a két darabot a kezébe fogta, majd Kandára nézett megfáradtan, sajnálkozva.

– Válaszolok a kérdésedre: mindent elveszek – hunyta le a szemét. Fülében dübörgött az ártatlanság neve, ahogy az elráulta magát neki. – Mugen, aktiválódj, kérem az Arctalan Alkotó segítségét! – suttogta lágyan, akár egy kedves szerető, és a szavak ott repdestek a levegőben. Minden energiát magában próbált összpontosítani, megfogni és markába zárni, de olyan volt, mintha csak egy robbanást akarna visszafogni, ami egyszer csak kitört. A fény beragyogta a termet, keze úgy izzott, mintha kohóból szedték volna ki, csak éppen nem sárgásan, hanem inkább zöldesen. Ujja egyenes vonalban szelte a levegőt, futott végig a törött fakard felszínén, átrétegezve és módosítva atomi szinten a struktúrát. Ahogy előbb a Koronás Bohóc mását birtokolta, most úgy pihent meg a kezében Mugen.

– Mi a franc vagy te?! – vágott egy grimaszt Kanda meglepetten, és a kardjának a mását nézte. Külsőre úgy nézett ki, mint Mugen, vajon... Mugen lelke is osztódott volna? Kanda cseppet sem akarta, hogy a vöröshajú némber megismerje a fegyvert, az egyetlen tárgyat az életében, ami igazán hozzá tartozott, amibe igazán képes volt fektetni az erejét és bizalmát, mert Mugen sosem hagyta cserben.

– Ez nem jó – jegyezte meg Allen barátai felé.

Lavi gondterhelt arcot vágott. – Ezért nem beszélt róla a Rend. Crosson kívül senki sem birtokolt és használt eddig két ártatlanságot, pláne, hogy ő... Olyan mint egy joker a pakliban, mindenkiével tudna kompantibilis lenni. 

Lenalee lökte meg a két fiút, akik fordultak a lány után, azonban nem a harcot nézték, hanem Linket, aki ott állt, de a tettetett nyugalom alatt olyan feszültség vibrált, hogy azt messziről lehetett érezni.

Wilma egyre nehezebben állt helyt, a fáradtság és a tapasztalatlanság kezdte kifejteni a hatását, végig áramlott testén, és bárhogy forgatta is a kardot, még ha volt egy-két ügyes manővere is, érezte, hogy a kimenetelen nem tud változtatni annak ellenére is, hogy a meglepettség erejét birtokolta. Ennyi lett volna? Eddig bírta? Márpedig minden porcikája húzta le, támadásai hamar abba maradtak, hogy a védekezésbe fektesse minden erejét. Néha tudni kell visszavonulni, mondta egyszer neki Yeegar tábornok.

– Itt a vége! – Elégedetten ütötte ki kezéből Kanda a kardot, és amint földet ért, az visszavette eredeti formáját, ami nem volt több, mint egy marék parázs. Mert a fakard nem arra volt tervezve, hogy elbírja az ártatlanság terhelését, az energia megsütötte, megizzította az anyagot, hogy az ne legyen több, mint hamu halom. Wilma mellkasától körülbelül félcentire állt meg a valódi Mugen, ha a nő véletlen nagyobb levegőt akarna venni, biztosan megérezné, milyen is a húsba hasító penge.

Válaszul csak fáradtan elmosolyodott. Kezét a penge életlen tetejére helyezte. – Köszönöm. – Hogy kinek mondta és miért, azt nem lehetett tudni, ahogy a következő pillanatban villanás látszott, ordítás, majd tompa puffanás után éles csörömpölés, ahogy Mugen földet ért az eszméletét vesztett Wilma mellett.

* * *

Köszönöm.

A szó belevájta magát a húsba, olyan volt, mint egy kés, ami csontig hatol és zsigerel, vér bugyog skarlátan és hígan. De Kanda mást is látott, Wilma tej-vér-szín bársonyujjai mentén halvány, édeskés illatú, rózsaszín lótuszok fakadtak, szélesre bomlottak szirmaik, és igézően tündököltek. Valaki szólt hozzá, azonban nem tudta, hogy ki is, a hang túlvilági volt, mégis ismerős, és mikor fókuszt keresett, nem látott mást, mint az ex-tábornokot, akinek szeme nevetett és sírt. Miért?

– Ne! – Ordítása egy fájdalmas sikollyal keveredett és keringőzött, míg együtt el nem haltak léhán a nagy teremben. Wilma teste, akár egy rongybaba engedett a gravitációnak, és puffant a talajon. A ciánlila alkonyban nem fénylett, inkább olyan volt, mint a kihűlő parázs, lassan szürkült és nem volt más, mint amikor ideérkezett: talán normális és egyszerű. Azonnal elengedte a kardot, ami csöndesen koppant a lány ernyedt teste mellett, és ezzel a lótuszok is eltűntek, mintha sosem lettek volna. Nem is voltak, csakis ő látta, ő látta mindig, ahogy kísértették nap, nap után, illúziójukkal őrjítve meg. Yuu, hol vagy?

– Mi történt? – Többen is egyszerre tértek magukhoz a bámulásból, mozdultak, akár egy gépezet, de elsők között jelent meg Allen és Lenalee. Utóbbi lehajolt kissé aggodalmas arccal Wilma fölé. – Elájult – jegyezte meg, de ahogy homlokára tette kezét gyorsan korrigált. – Forró. Olyan mintha lázas lenne!

– Gyenge – jegyezte meg Kanda karcosan, és ezzel el is fordult, hogy helyet adjon azoknak, akik látnak bármi bámulnivalót. Csak mikor tisztes távolba ért, akkor fordult vissza és kereste újra a lótuszokat. Mit tud róla ez a nő? Honnan tudta?

– Elviszem a gyengélkedőre – ajánlotta fel Allen.

– Walker! – jelent meg mellette túl hamar Link. Nem valószínű, hogy féltés végett tolta el az ifjú kezét, sokkal inkább kíváncsiságának étvágyát oltotta – rohanó pulzus, lázszerű kimelegedés, az egész női test izzott és verítékezett. Csoportostul indultak a kórházi részleg felé, de Kanda biztos volt benne, hogy egy kezén meg tudná számolni azokat, akiben az aggodalom egy pillanatra is felmerült. Ki aggódna egy ilyen személyért?

– Mi történt? – kérdezte Komui, mikor beért a terembe és utat tört magának. Wilma fölé hajolt, megtapogatta az arcát, megvizsgálta a szemét, leszámolta a pulzusát. – Mi történt?! – tette fel újra a kérdést, és húga jelent meg mellette.

– Kandával küzdött, mikor legyőzték, olyan volt, mint egy villanás, majd eldőlt, elájult.

– Villanás? Az ártatlansága?

–Mugent és a Koronás Bohócot is lemásolta.

Komui lehunyta egy pillanatra a szemét. Miért most? – Mindenkinek van jobb dolga is, nem? – fordult az ott sorakozó tagok felé komoran, a magára erőltetett mosolya elég haloványan derengett ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel. Sokan meghökkentek, végül vállvonogatásokkal reagálva elkezdtek kiszállingózni a zsúfolt teremből. Csak ekkor hajolt Lenaleehez Komui: – Szólj Kandának, jöjjön le Hevlaskához Mugennel. – Majd megemelte a hangját. – Allen, gyere velem – nyalábolta fel a meglepően könnyű női testet és kiviharzott, ott hagyva a többieket: Lavit, Crowleyt, Mirandát, Link pedig siethetett védence nyomába. Laviék sem sokáig toporogtak egy helyben, aligha volt jobb dolguk, mint megtudni mi a franc is folyik éppen.

Lenalee gyorsan szedte a lépcsőfokokat, ideges izgatottsága kiült arcára, és csak remélte, hogy elkapja Kandát az edzőteremben. De a férfi nem ment sehova, egyedül ült egy sarokban, mellette kardja tokjában pihent nyugodtan.

– Kanda! Kanda! Jól vagy? – sietett oda hozzá kedves, engesztelő mosolyt villantva, hogy zavarja. – A bátyám azt mondta, menj Hevlaskához.

– Hev…? Minek?!

Alászállt a csönd kínlódva, egyik sem szólalt meg, ahhoz túl sok gondolat cirkált a fejükben, csak míg Lenalee az ártatlanság kérdésén agyalt, Kanda messzi múltba utazott, olyan emlékképek közé, amiket vastag porréteg fedett, mert még ő sem szokott hozzájuk nyúlni.

– Mi történt?  Akkor? – tette fel váratlanul a kérdést Lenalee. – Mi csak villanást láttunk, valaki sikoltott, aztán Wilma és a kardod is a földön hevert.

– Nem tudom – felelte tömören és őszintén, mert fogalma sem volt arról, hogy mit is látott valójában. Mugenre pillantott és érezte a csorbát, amit a vöröshajú okozott. Hajszálrepedés, ami észre sem vehető, ha nem a megfelelő szögből nézi az ember, de Kanda látta Mugen lelkén azt a pici kis rést, ahol a nő be akart jutni. Hacsaknem be is jutott...

– Gyere, menjünk, talán több kiderül.

Vagy nem. Mégis felkászálódott és a lánnyal lement a csarnokba, ahol már várták őket. Éppen Allen és Wilma volt kiszolgáltatva Hevlaska „karjainak”, utóbbit felszerelték egy pár dróttal, ki tudja mit is mérve.

– Épp időben – jegyezte meg Komui átpillantva szemüvege fölött.

– Mi folyik itt? – kérdezte Kanda.

– Szeretném megvizsgálni, hogy mi is történhetett, mikor lemásolta a képességeiteket.

– Ki ő pontosan?

Komui nehezet sóhajtott. Mennyit is áruljon el és hogyan, hogy kíméletes legyen? – Wilma különleges eset, és ezt nem abban értem, hogy két ártatlansággal is rendelkezik. Képes atomi szinten megváltoztatni önmaga és más tárgyak szerkezetét is, ha kell, ez történt azzal a gyakorlókarddal is, de akkor is, mikor saját kezét formázta át. Utóbbi nem is lenne különleges, hisz a parazita típusok erre képesek. Azonban előbbi… Fegyver típusok úgy működnek, hogy az ártatlanság egy tárgyba költözik, míg ő egy ártatlanságot lemásol egy hétköznapi tárgyba helyezi az energiát, megformázza atomi szinten, hogy a megfelelő alakot vegye fel arra a rövidke időre, míg birtokolja, hozzáér. Remélem érted… Ő olyan, mint egy transzformátor.

– Várj, akkor ő most fegyver típusú ártatlanságot birtokol? 

– Nem. Bár nem elég annyit kijelenteni, hogy csak parazita típusú. Nem tudjuk pontosan, hogyan képes ő erre.

Kanda morgott valamit az orra alatt válaszul, végül: – Nem válaszoltad meg a kérdést.

– Hogy ki ő? – Felnevetett Komui. – Ex-tábornok, diák, egy gyerek. Menj, Hevlaska vár!

Kanda pedig a kékesfehér lényhez ment,  kinyújtotta a kezét, melyben ott feküdt Mugen markolata. Hevlaska egy csápja körbetekerte a kardot, amely lüktetően felfénylett, míg többi csápja továbbra is Wilmát tartották a levegőben. Közelről sokkal tisztábban láthatóak voltak a derengő tetoválások, amelyek körkörösen futottak végig a nő testén, még a vékony anyagú ing alatt is. Lecsukott szemmel tisztának és makulátlannak tűnt, szinte emberinek, aki végtelen álmot alszik, és talán egy szebb és jobb világot jár. Szinte sebezhető és védtelen volt.

Egyszer csak élesen száguldott végig a csarnok félhomályán a fény, megvakítva az ott állókat, hogy aztán kísérteties, fehér homállyá lanyhuljon, amely folyamatosan lüktetett. És egyszerre és egyszerre, ritmikusan, akár…

Dump-dudump-dump…

– Szívdobogás… – Komuit lenyűgözte a látvány. – Nos, Hevlaska?

Lenalee-ék összenéztek, Lavi elhúzta a száját. A férfi újra érezte azt az apró szúrást a mellkasában, mint tegnap, amikor az öreggel ugyanitt álltak és szemlélték a tábornokokat. Pont ugyanaz a mérgező gondolat jelent meg a fejében, amely csak terjedt és burjánzott el benne, mert nem a megváltót és a segítőt látta Wilma érkezésében, nem egy olyan személyt, aki az erő-mérlegét megdönthetné, hanem sokkal inkább azt, aki elpusztíthatja. Természetellenes volt egy ekkora hatalomhoz, pici ember bőrét viselte, mintha egy lenne közülük, de már most tudták, hogy nem az.

– Mindkét esetben történt morális változás az ártatlanságokban… Mugen esetében jobban érezhető…

Lavi ráncolta a homlokát, míg Komui továbbra is mosolygott, Kanda pedig felhorkant. – Mintha…

– Ő csak használja… – jegyezte meg Hevlaska és elengedte Mugent, majd a földre helyezve Wilmát is.

– Remek! Nincs itt semmi gond! – Lépett fel erőteljesen Komui a további kérdéseket és beszélgetést megelőzve: mára ennyi volt a gyereknap. – Mehettek, nem rabolom tovább az időtöket! – intett kezével. – Majd visszaviszem én Wilmát, ne aggódjatok miatta.

Kanda újra csak mormogott, valószínűleg egy „kit érdekelt?”-t.

Míg Lavi újabb kérdéssel fordult vissza. – Miért lett tábornok Wilmából?

Komui tiszta tekintete az ördögűzőkre esett. – Mert megfelelt a feltételeknek – hajolt le, és nyalábolta fel az ernyedt testet, azonban nem sietett utánuk. Megvárta, míg egytől egyik távoznak, csak akkor fordult Hevlaska felé újra.

– Hevlaska…?

– Nem mondhatok mást… Csak hogy visszajött közénk...?

 Biztos vagy benne? – nézett Wilma nyugodt arcára. Pont így nézte hat évvel ezelőtt is, karjaiban tartva, ölelve, remélve, és rettegve. – Bár ne ébredt volna fel.

– A Végzetet nem lehet megkerülni…

– Tudom – bicsaklott előre feje, háta meghajlott, és a sok évnyi munka hirtelen öreggé tette, olyanná, aki túl sok mindent látott, és még kell látnia. – De miért ő? Miért kell még őt is feláldoznunk? Nem fizettünk elég élettel?

– Emlékszel a jóslatára…?

– Az Első és az Utolsó, aki ott volt a kezdet kezdetén és ott lesz a vég pillanatában. – Kimondani nehezebb volt, mint gondolta volna. Vajon a kezdet a 17000 évvel ezelőtti eseményekre utal, mikor Isten megteremtette az Ártatlanságot, majd pedig 101 darabra szabdalta és elrejtette a földön a Noék elől, hogy az embereket védje? És az utolsó pillanat mi? Johnnyékkal elég sokat barkóbáztak ezen, de nem sok mindenre jutottak, ahogy Hevlaska legtöbb jövendölésével. Allené is: Az Idők pusztítóját fogja megteremteni az ártatlanságával. Ki az Idők pusztítója? Hogyan teremti meg?

– Az Első és az Utolsó, aki ott volt a kezdet kezdetén és ott lesz a vég pillanatában. – Énekként szállt a mennyekig Hevlaska kísérteties hangja, olyan volt, mint egy zokogó angyal szívének dallama, miközben lassan megfásult, majd szertefoszlott, visszatért a helyére és Komui egyedül maradt Wilmával a karjában.

*A Bibliából (János első levele 5:4-5)

Előző rész

Adatlap

Következő rész