Informacje

Ismerős az Abeth név? Vagy éppen nem? Javaslom, most azonnal vidd a kurzorod az x-re, zárd be és sose nyisd ki újra. Egy no-name leányzó – ki már évek óta fullasztja a netet – agymenései olvashatóak itt. Egy felület, ami az övé... Vigyázz! Biztos kíváncsi vagy? Készen állsz rá? Minden tiszteletem, akkor beljebb is engedlek! Üdvözöllek!

2021. október 7., csütörtök

Sakktáblán - 01. Rész

Hellobello! 
Cím: 01. Rész – Azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell*
Kategória: Sakktáblán regény – fanfiction
Fandom: D.Gray-Man
Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama,  
Helyszín: Fekete Rend 
Idő: Alternatív 19. század
Rész leírás: Wilma megérkezik az európai brancsra és kényelmetlen találkozás részese lesz. 
Figyelmeztetések: A részre nincs.
Korhatár: 16+
Forrás: D. Gray-Man, csak az általam kreált szereplők sajátok. 
Adatbázis: itt
Terjedelem:  1. Rész - 2023 szó
Megjegyzés: Már egy ideje ért a dolog és sikerült is vele jönnöm, igyekszem azért valahogy rendszert kiépíteni a részek között, csak épp megvárom, hogy pontosan beálljon ez a mesterképzés. Két hétmúlva zh időszak, de utána... meg aztán a NaNoWriMo-ra is készülök, úgyhogy szeretnék lenni nektek :D Addig is jöttem ezzel, meg még van egy-két bejegyzés, ami kész van, azt fogom hozni! Veletek mi újság? Hogy vagytok, milyen ez a félév, év vége? 
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * * 
– Megjött már? – hallatszott valaki hangja egy gömbölyű, két szárnyú, repdeső szerkezetből, nevezetesen gólemből. Több tíz verdesett a sötétedő égen, várva. Várva valakit. Valakinek a megérkezését. Az egész épületet eltöltötte a feszültség, a mozdulatlan levegő dögvészként szállt alá, ahogy mindenki izgatottan lesett ki az ablakokon, hisz aznap reggel kapták meg Komui igazgatótól az értesítőt, miszerint új tag fog érkezni. Nagyon kevesen voltak beavatva, hogy az új igazából nem is olyan új, de néha jobb, ha a titok homálya elfed mindent, mintha tiszta lappal lehetne kezdeni.
Maga Komui is egy gőzölgő bögre kávéval figyelte a rózsaszínbe burkolt ég alját, mikor tűnik fel egy sötét alak. Percek? Fogalma sem volt, hogy mennyit állt ott munkatársai, Reever és Johnny társaságában sutyorogva, amikor érezhetően megváltozott a hangulat, feleszmélve pedig egy apró alak körvonala rajzolódott ki a naplementében, amely minden egyes lépéssel nőttön nőt.
A kámzsa eltakarta az arcot, de tisztában volt vele, hogy kit is lát: Wilma Hermann megérkezett. A légkör sűrűvé vált a ki nem mondott szavaktól és kíváncsiságtól, a csöndet csak a szél és a gólemek apró zaja törte meg, Wilma hangtalanul lépkedett, kékje pásztázta környezetét, az új Központi épületet, ahová a Rend költözött, miután a toronynak olyan csúf vége lett, hála egy négyes szintű démonnak.
– Ki vagy? Azonosítsd magad.
Sóhajtott magában egyet a nő, majd lassú mozdulattal oldotta le a csuklyáját, hogy a kapuőr végig tudja mérni. Vörös haja azonnal engedett a tér szabadságának és hullámokba keretezte fejét. Arca beesett volt, fogyott az elmúlt évek alatt, orra pisze, állkapcsa finom ívű, bárkik is lehettek a szülei, volt mit örökölnie. Makulátlan volt, olyan, mint egy fehér papír, amire végre lehet írni. De Komui látta a kiradírozott szavakat, a belenyomott ceruzahegyet a papír viselt anyagába, semmi sem lesz olyan, mint volt. 
– Muszáj ezt? – kérdezte kurtán Wilma az őrtől.
Választ nem kapott, csak egy kattanást, ahogy az engedélyt megadta neki az ajtónálló. A hatalmas bejárati ajtó feltárult. Nagy csarnokba lépett be, a falak foltok nélkül csillogtak, a gránit oszlopok az égbe nyúltak, több íves boltív vezetett tovább folyosóra vagy lépcsőre, a padlót fával és középen kővel borították le. Impozáns volt, és grandiózusabb, mint az előző helyük, viszont nem otthonosabb, a hidegség végigsiklott a faragványokon, a falak feszülten vették körbe a nőt, mintha épp csapdába sétálna bele. Persze, meglehet, csak ő látta így. 
– Wilma! – A hang, mint egy rémálombeli ordítás mart belé, Komui pedig bensőséges mosollyal sietett elé, csak éppen a tekintete volt gondterhelt. Papucsa csattogott a köveken, fehér köpenye úszott utána a sietségtől, finom keleti vonásait azonban öregbítette az idő, tapasztalat és az aggodalom is. Pedig Wilma emlékezett az arcára… Emlékezett egy fiatal férfira, annak akaratára, aki a húgáért idáig is eljött, a szétszórtságára, a nevetésére, oktondi okfejtéseire. Ilyen sokat változott volna hat év alatt? Míg Wilmának megfoghatatlan volt az idő, a többiek számolhatták a megélt napokat. Már mást látott, már a felelősségteljes felügyelőt látta, még ha sapkája félre is csúszott sötét, nyakáig érő, hosszú haján.
Összenéztek tanácstalanul, hogyan is kéne egymást köszönteni hat év után.
– Komui – csendült a hangja, amely meglepett módon eléggé gyerekesnek hangzott. Majd kézfogás vagy bármi helyett tiszteletteljesen meghajolt.
– Örülök, hogy visszatértél hozzánk.
Erre mit lehetne mondani? Én is? Wilma szívesebben feküdt volna egy lezárt koporsóban, minthogy a Rend csarnokában ácsorogjon, de ezt nem akarta szavakba önteni. Ahhoz túl sok reménnyel teli tekintettel találkozott itt, sőt… Mindenki kíváncsisággal tekintett rá, hogy ki és mi ő, mire képes. Bár ne néznének így rá... Ő tudta már most, hogy nem fognak neki örülni, ha megismerik. 
– Gondolom hosszú utad volt, de mielőtt még pihenőre mennél, essünk túl a formaiságokon. A tanács és Hevlaska is vár.
– Nem lehetne máskor?
– Aligha – rázta meg a fejét a felügyelő, és szemüvegét megigazította az egyenes orrán. – Erre – intett ellenkezést nem tűrően, mégis kedvesen. Mit volt mit tenni, Wilma felzárkózott mellé, és együtt hagyták el a pusmogó aulát. Mindketten saját csöndjük köpenyébe burkolództak, miközben a folyosókat szelték, egészen egy hatalmas csarnokig, ahol már várták őket. Két skarlát köpenybe, fehér maszkba öltöztetett ember is. Wilma elhúzta a száját felismerve őket. Varjúk. A Vatikán privát katonái, akiket már gyermekkoruk óta edzenek, hogy növeljék fizikai erőlétüket. Hűek a pápához, és vakon követik a parancsokat, mellettük pedig gazdájuk Malcolm C. Lvellie felügyelő állt. Wilmának már csak ő hiányzott, mint patkánynak a méreg. A férfi a hat év alatt sem sokat változott, éles vonásai még jobban kirajzolódtak arcán, haját hátranyalatta, apró bajusza pedig tömören és fényesen ékeskedett orra alatt. Ajkán feszes mosoly ült, szemében valami sötét csillogott, amit Wilma nagyon jól ismert, azonban nem akart vele találkozni újra. Lveille család kegyetlenkedése kevesek számára volt köztudott, pedig megannyi emberen végeztek kísérletet, hogy erőszakkal kössék őket az Ártatlansághoz (sajnos, sikert nem igen értek el). 
Mellette pedig a tábornokok sorakoztak egytől egyig, vagy legalábbis majdnem egytől egyig. Froi Tiedoll tekintete bágyatagon meredt rá, sajnálkozva tán, az öreg mindig is túl szentimentális volt, úgy tűnt, ez most sem változott. Mellette Winters Socalo rettenthetetlenül állt, ajkán egy csúf, gúnyos mosollyal, de Wilma érezte, hogy nem rajta nevet, hanem a helyzet abszurditásán. Ha Winters nem lenne olyan félelmetes, meglehet jól jöttek volna ki valaha is, de Wilma mindig is csak gyerek volt a szemében. Claud Nine tábornok arca rezzenéstelen volt, talán csak a tekintete beszélt volna, de inkább nem nézett Wilmára, hanem a vállán lévő majmát, Lau Shimint simogatta. A sort pedig Cross Marian zárta hanyagul tartva kezében egy égő cigarettát. Négyen voltak, hol volt vajon az öreg Yeegar? Némán tekintett fel Komuira, aki nem viszonozta a pillantását. Tehát a bagázs összegyűlt.
– Hermann tábornok – ejtette gúnyosan Lveille, amitől Wilma örömmel húzott volna be neki egyet a tenyérbemászó arcába. – Micsoda öröm újra a köreinkben tisztelni.
– Meghiszem, Lveille – nézett rá megvetően. Nem is próbált udvarias lenni. – Biztos hiányoztam.
– Milyen rég is volt… – köhintett közbe Cross, hogy elejét vegye a felesleges élc köröknek. – Igaz? – mosolyodott el ő is.
– Semmit sem változtál, Iszákos. – Tekintete hamar Crossra vándorolt, aki egykor a mestere volt. Pont ugyanaz a hanyag, de magabiztos kiállás, az ördögi, mindentudó mosoly, a veséig is látó sötét szempár a szemüveg mögött, melyből csak az egyik látszott, ugyanis a férfi fél arcát maszk takarta.
Cross nem volt rossz mentor, ámbár... ahogy Wilma fejezné ki, elég sajátos eszközei voltak a tanítást illetően. Arra még most is élesen és nem túl jó szájízzel emlékezett, hogy úgy akarta rávenni képességének aktiválására, hogy alakítson fegyvert és lőjje le, vagy ő fogja. És tényleg, Wilmának menekülnie kellett Cross valódi lövései elől. 12 évesen. 
– Örülök, hogy újra látlak! – jött Wilma elé a férfi és vállba veregette. Kedvesen? Aligha. 
– Haladjunk – sziszegte Socalo magához hűen tömören és velősen, látszott sötét, mexikói vonásain, hogy hátára nem kívánja ezt az összeverődést. Valószínűleg az egybegyűltek közül senki sem igazán.
– Nincs értelme, Komui. Régen sem tudtam Hevlaskával… – kezdett volna bele Wilma.
– De megpróbálod. – Malcolm nem tűrt ellenvetést, így csapatostul a terem közepére vándoroltak. A levegő felizzott, egy alak kezdett belőle kibontakozni, azonban körvonalai sikamlósak voltak, akár egy szellemnek, szinte át lehetett látni rajta, mint az ablaküvegen. Több méterrel magasodott föléjük, testéből pedig csápok álltak ki, groteszksége ellenére is szép volt. Túlvilágian és megfoghatatlanul.
– Hevlaska – mosolyodott el Wilma újabb ismerős láttán. Habár a mosoly nem volt túl őszinte és széles.
– Wilma Hermann – lehelte a fehéres-kékes lény, egy arc hajolt le, ha mondható arcnak, mert a szeme nem látszott, csak a szája, onnantól kezdve „haja” eltakarta feje búbját és leomlott a hátán csápokban.
Wilma közelebb lépett, míg Hevlaska egyik csápja meg nem érintette. Felszikrázott köztük a levegő, érezte, ahogy testében áramlani kezd egyfajta energia, ahogy növekedett, úgy csökkent is, mintha ki akarna egyenlítődni folyamatosan. 
– 1%... 10%... – hangja halkan zengett. Hevlaska egyedüli lény volt, aki az Ártatlanságoknak az őrzője volt, amiket a Rend tagok begyűjtöttek, de hogy pontosan mi is igazán? Valakik szerint ő az, akit a Lveille család felajánlott Istennek és szentté vált, vagy valaki, aki egybeolvadt az Ártatlansággal és elvesztette fizikai valóját – egy tudat, egy lélek élt már csak több száz év óta , mindenesetre annyi biztos, hogy szoros kapcsolatban állt az Ártatlansággal és megértette azt. 
Most viszont mielőtt tovább folytatta volna a szinkronizációt, megakadt.
Wilma is érezte, a pihék a tarkóján felborzolódtak, izmai megrándultak. Mélyen szívta be a levegőt, miközben az Ártatlansága akaratlanul is aktiválódott. Az energia végigszáguldott rajta, meggyújtva az utolsó porcikáját, szeme világítani kezdett, ahogy a bő inge alatt is feltűntek a fénypászmák, amelyek megtörték a homályt, mintha belső fénye lenne és sugározna, akár egy lámpa.
– Vigyétek onnan! – kiáltott fel Tiedoll tábornok.
– Ne! – vétózta meg Lveille. – Várj! Hevlaska, csináld!
– Nem… Nem tudom… Nem. Nincs szám, túl magas a szinkronizáció. Nem érzem…
– Értelmetlen, felügyelő! – Komui rázta meg a fejét. – Hevlaska nem tudja mérni, önmagának az értékét adná ki. Erről már beszéltünk. 
– Mondj egy számot, Hevlaska! – dörrent fel Lveille.
– Elég volt! – erősködött Komui, de végül Cross rántotta ki a lányt Hevlaska kapcsolódásából egy erős mozdulat kíséretében. Wilma világító szempárral fordult a társaság felé, olybá tűnt, hogy nincsen magánál, pedig minden mozdulatát és gondolatát uralta. Hiányolni kezdte Hevlaskát, aki mint valami forrás ontotta magából az erőt, emellett örült, hogy a furcsa lény kivonult a testéből. Olyan groteszk volt… Sosem szerette, amit Hevlaska művelt, mintha behatolna a test és az elme falai közé, és akár birtokba is vehetné.
– Megnyugodhat, felügyelő, hat év alatt nem változtam meg – öltött fel Wilma egy ragadozó mosolyát. Cross a háttérben elnyelt egy nevetést.
– Különleges Wilma, de be kell látnunk, hogy ez nála nem működik – jegyezte meg Komui.
Wilma a tenyereibe nézett, a bőrébe vájt, világító keresztekre. Iker ártatlanságok voltak, amik egymáshoz kapcsolódva még erősebbé voltak képesek válni. Mi értelme az erőnek, ha nem akarja használni?
Feltekintett az őt nézőkre: kíváncsiság, szánalom, megvetés, sajnálat, gyűlölet, csak ezzel szembesült.
– Akkor térjünk a következő pontra – vezette tovább a témát Malcolm, karját összefűzte mindentudó képet vágva. – Miszerint Wilma Hermann tábornokot megfosztjuk tábornoki rangjától.
A váratlanul alászálló csönd kínosan ült le, azonban senki arcán nem jelent meg döbbenet, pedig éppenséggel nem bővelkedett a Rend sok tábornokban.
Egyszerre töltötte el Wilmát megkönnyebbülés és bánat. Rég érezte ennyire kívülállónak magát, pedig egyszer szerves része volt a Rendnek, vele együtt lélegzett és létezett. Harcolt mindenki mellett, életét áldozta volna… Neki csak a Rend volt és van, neki nincs más lehetősége…
Egyedül volt. Egy szál magában. Még sosem volt ennyire magányos, mint ebben a pillanatban közöttük.

* * *
A csarnok árnyai között két alak bújt meg észrevétlenül, mintha csak a sötétség részei lettek volna. Az egyik magas volt, vörös, rövid haját egy pánt tartotta távol fél tekintetétől, mivel bal szemét eltakarta egy szemkötővel. Magában méltatlankodott zsebre dugott kézzel, az érzelmek csak úgy változtatták arcizmait: döbbenet, értetlenség, harag, aggodalom, figyelmesség. Gondolatai hangosan zörögtek elméjének falai között, csoda, hogy a füle nem kezdett füstölni. Mellette egy jóval alacsonyabb és öregebb férfi ácsorgott majdhogynem kifejezéstelen arccal, sötét, tapasztalt pillantását a beszélgetőkre vetítette, száját feszesen összeszorította. Csak Lavi látta a Krónikáson a változást, ahogy a közönyt felváltotta az aggodalom, majd pedig legnagyobb meglepettségére a félelem. Pedig az Öreg annyi mindent látott már... Mitől fél? Vagy inkább kitől?
– Mi ez az egész? – nyögte ki végül a kérdést mesterének. Bárhogy kutatott a múlt szegleteiben, nem hallott Wilma Hermannról és az Ártatlanságáról. Ki ő? Vagy pontosabban mi ő?
– Ne beszélj erről senkinek, Lavi. Egy szót sem. – A Krónikás halkan és ellenvetést nem tűrően szólalt meg. Különös véletlen volt, hogy Krónikásként és Ördögűzőként vettek részt a Rend szolgálatában, de elsődlegesen ők csak a történelmet figyelték, őrizték, feljegyezték, csakis utána voltak ördögűzők, akik az embereket mentették meg a Gróftól és démonaitól.
Lavi Wilmára tekintett, a skarlátvörös tincsekre, az üres szempárra, volt valami hátborzongató benne. Nem tudta megmondani, hogy mi, de szinte érezte a a vállára telepedő levegő nyomasztó súlyát, azt az erőt, ami a nőből áradt. Alig lehetett idősebb pedig nála, körülbelül egykorúak lehettek.
– Hallottad, Lavi?
– Igen, mester – bólintott komoran.
– Tőlem sem – fűzte mellé, mire Lavi szemöldöke megugrott. – Ki fog derülni, és nem fog tetszeni. – S ezzel el is indult észrevétlenül az Öreg, nem volt több dolguk már ott. Mindent láttak, amit kellett, hogy ezek után kik hogy civakodnak, az már nem az ő dolguk volt.
A vöröshajú hátratekintett még, majd a narancssárga sálját átvetette a nyakán. Nem tudta, hogy pontosan minek is volt szemtanúja, de rossz érzése támadt. Miért most? Mikor a bárkát megmentette Allen? Mikor a régi főhadiszállás összeomlott? Mikor először találkoztak egy négyes szintű démonnal?
Mintha csak bábuk lettek volna a sakktáblán, másoknak a játékosaik…
… és a játszma kezdetét vette.

No de kinek a játékosai? 

*Bibliából (Ézs. 48,17)
« Előző rész     ⌂ Tartalomjegyzék    Következő rész »

2 megjegyzés:

  1. DE VÁRTAM MÁR A FOLYTATÁST! Ehhez mérten mennyire szerettem is ezt a részt, imádtam a feszültségét, hogy még mindig ebben a fránya sötétségben tapogatózunk, hogy s mint történhettek a dolgok, amik idáig vezettek, de nagyon szeretem, hogy ez nem idegesítő, és LAVI MY BELOVED ott végén :"D

    Nem sürgetés, mert tudom, hogy az élet már csak ilyen, dedede várom a további részeket lelkesen :"3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt örömmel olvasom :D ennek a fanficnek szerintem nagy hibája a feszültségvezetés, amit nem tudom már hányadik verzióban próbálok korrigálni és megfelelően információt adagolni. De akkor még most nem gáz xD

      Lavi fontos szál (ha követed netán a mangát, és tudod, hogy most mi van vele, akkor pláne, mert megterveztem Hoshino helyett mi lesz vele, ha már így mellőzi :D), és pont a Krónikás mivolta miatt sok mindent tudok rajta keresztül majd mesélni.

      Na igyekszem! Fránya zh hét van, és próbálom túlélni, de tudok mit hozni utána még. Köszönöm! <3

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, ne félj nyomot hagyni magad után, mert az is egy vélemény, ami nekem számít, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖

A blogot írja és szerkeszti: Abeth. 2018 – . Üzemeltető: Blogger.