Conjunction - 11. Rész

Hellobello!

Cím: Az emlékezet nem megbízható

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: A Hubbard-villa megvételre került, de ki lesz, aki felújítja? Scarlette álmában sem gondolta volna, hogy a W&B Architecture Inc. kit küld ki.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3477 (+174) szó

Megjegyzés: A szavazás is lezárult, lent láthatjátok a rész után az eredményt, igazán izgi rész fog íródni Carlisle-val, alig várom :3 igyekszemhozni, de előfordulhat, hogy csúszik a hétvégére a következő rész. Nyaralások miatt össze-vissza áll a fejem. 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

A Hubbard-villa megvétele gyorsabban történt, mint Scarlette gondolta volna, és olyan áron alul, ami már gyanakvásra adott okot. No persze, megannyi felújítani való rész várt rájuk, hogy az maga több lesz, mint a vételár. Konkrétan a vázszerkezetig kellene hozzányúlni az épülethez; szigetelni, villanyt átkötni, vezetékeket újratelepíteni, festeni, vakolni és még hova lehetett volna sorolni.

– Én mondtam – jegyezte meg színpadiasan Raylyn. – Sokan hisznek a legendában, ezért senkinek sem kell. 

Scarlette-t annyira furdalta a kíváncsiság a pontos történet miatt, így utána keresett a villának az interneten és felelevenítette a gyerekkorában hallottakat – már amire emlékezett. Persze, oly sok minden nem derült ki az épületről, hiszen a legtöbb ilyen kitaláció szájról szájra terjedt inkább, mint írott formában – az ő emlékezete pedig véges lett, amint elkezdte az orvosit. Azonban annyit megtudott, hogy Elizabeth Hubbard[1] – a salemi boszorkányperek egyik felbujtója – a perek után elhagyta Massachusetts államot, ironikus módon az oregoni Salemben telepedett le a kontinens másik oldalán. Idős korára elment az esze, amikor már a forksi villában töltötte a mindennapjait férje halála után. Nem lehetett tudni, hogy bosszú végett vagy éppen mert valójában „boszorkány” volt, vagy az sem kizárt, hogy elmebeteg létére lett befalazva, ha be lett egyáltalán. Mindenesetre a következő tulajok közül több is a ház falai között halt meg. A hidegháború után kelt szárnyra a monda, hogy Betty Hubbard szelleme él a birtokon, mivel a villának új lakója nem lett, de sok nem kívánt személy szállt meg több éjszakára is a létesítményben, és rongálta meg a falakat ilyen-olyan módon. 

Scarlette nem válaszolt, csak elnézte Raylynt a rózsaszín és halványkék színkavalkádban, amit magára öltött. 

– Lassan itt kéne lennie – nézett az órájára a köpcös férfi, Henry Clyborne. Raylyn szerint valamikor jobban nézett ki a férfi, de a házas élet és felesége, Carmen főztje jót tett neki és kikerekítette. Apró orrán nagy üveges szemüveg ült, kék szeme élesen szuggerálta folyamatosan a környezetét. Neki is volt egy furcsa, már-már művészekhez illő kisugárzása – akiről rögtön sejti az ember –, kicsit más világban él, kicsit elrugaszkodik a valóságtól és szeret nagyokat álmodni. Csak épp Henry esetében úgy tűntek, ezek az álmok meg is valósultak. 

– Miért kellek ide? – mormolta Scarlette Raylynnek, aki a pöttyös, rózsaszín sálját babrálta. 

– Mert újítottál már lakást édesanyáddal, így tudod, hogy nem húznak le. 

Scarlette elnyomott egy nevetést, amely ki akart szökni a száján. – Ha te azt felújításnak nevezed… Ray, 15 körül lehettem… – Szülei válása után Scarlette édesanyjával költözött Seattle-be, egy paneltömb harmadik emeletére, de mielőtt beköltöztek voltak, kénytelenek voltak kicsit helyrerázni a lakást, többek között a fürdőszobát és a konyhát. Scarlette megannyi napot töltött a munkásokkal az iskola végeztével, míg anyját várta – általában csak akadályozta a melósokat a munkavégzésben, de érdekelte, hogy mi történik a házban. Meg mintha az számítana, ha néha édesapjával kellett egy-egy hibát a falon kiglettelniük és lefesteniük, vagy egy csőtörést helyrehozniuk szakember segítségével. 

– Nem baj, legyél csak velem! Nem tart soká, és utána mehetünk Tomhoz enni, oké? 

Egy acélszürke Volvo hasított végig az úton, majd fordult be a birtok elé. Megállt a többi autó mellett.

– Kit mondtál? Ki jön? – kérdezte Scarlette. Henry és Raylyn nagyon lelkes volt, amikor építészt találtak, és bár utóbbi mondott neki egy nevet, nem sikerült megjegyeznie, csak azt tudta, hogy a W&B Architecture Inc.-től fog érkezik. 

Kiszállt az illető az autóból és a személyének kérdése már nem volt lényeges. 

Ezt a karamell zuhatagot bárhol és bármikor megismerte volna Scarlette, és ahogy közeledett a nő az enyhe gyömbéres levendulaillat is megcsapta. A bálhoz képest öltözete egyszerű volt a farmerral és blúzzal, mégis úgy lépkedett, mint valami királynő. Egyszerűen csak gyönyörű volt, a káprázó színei vibrálva, pezsegve tették az ámulat rabjává a rezidenst. Az építész arany szempárja hármukra vetült, talán egy pillanatig tovább ült Scarlette-n, mint a többieken. De lehet, hogy ezt csak ő érezte így. 

– Esme – kúszott akaratlanul Scarlette arcára egy széles, védekező mosoly. 

– Elnézést, a kollégám, Mr. Tilney megbetegedett és mivel nekem is profilba vág a régi épületek felújítása, engem rendelt ki a cég, ha nem veszik zokon. Esme Cullen.

– Dehogy – vágta rá Raylyn és máris kezet fogott a nővel. 

– A rég alatt milyen réget ért? – szólalt meg Henry több érdeklődéssel, kék szemét nem tudta levenni az érkezettről. 

– 19-18. századi épületeket. Tudtommal ez a villa a 18. század első felében épült és egészen a világháborúkig voltak tulajdonosai hébe-hóba, azóta áll végképp elhagyatottan – mutatott mappájára, hogy készült a találkozóra. 

– Igen, mi is ezeket az információkat találtuk a dokumentumokban – bólintott Henry, miután magához tért a révületből, olyan volt, mintha felébredt volna. – Jöjjön, vessen rá egy pillantást, itt nem fogjuk tudni megálmodni – mosolyodott el és készségesen nyújtotta a kezét a nőnek. – Mesélje el, mit gondol, milyen lehetőségeket lát az épületben.

– Tegeződjünk – csivitelte Esme, miközben Raylyn társaságában megindultak a villa irányába.
Scarlette állt a kapuban és nézte őket és próbált nem teret engedni annak, ami napok óta foglalkoztatta, amikor leszállt az éj, és senki nem látta: az élet; a halál; a szerelem és annak hiánya, hogy minden újdonság megszokottá válik; az érzéstől, hogy a legjobb éveit felőrli a hétköznapok egyhangúsága, és ez így lesz élete végéig; na meg az ismeretlennel való szembenézéstől. Aztán bement dolgozni, és mindez elmúlt, apró kalandok sokasága volt az élete. 

– Scar, gyere már – kiabált hátrafordulva Raylyn. Mindenki ránézett, ő Esmére egy tört másodpercig, aztán megindult a magas fűben. 

Vajon tud Esme róla, hogy szemet vetett a férjére? Mit tenne? Mit tenne Scarlette a helyében? Joggal gyűlölhetné, ő is utálta ezt a részét, szégyellte és megvetette a gyengeségét, hogy képtelen ellenállni, a férfi olyan, mint egy igézés, és mikor el is dönti, hogy megállja, úgy porlik el a kitartása, mint ócska, száraz papírlap a tűz lángjai között. Nem akarta elvenni azt, ami nem az övé és csak remélni tudta, hogy erős Esme és Carlisle házassága. Hadd legyen ez plátói rajongás, amelynek lángja egyszer kihuny, ha nem éltetik. Annyira sajnálom, Esme! De annyit mondhatott, Carlisle nem volt hűtlen hozzá. Csak Scarlette erőtlen. 

– A tartófalakig kell hozzányúlni – töprengett Esme. – Nagyon rossz állapotban van az egész épület – folytatta, miután körbejárták kívül-belül a villát és ott tébláboltak az egyik – talán szalon – szobában. – Átázott és lejött a vakolat több helyen, sok téglát cserélni kell, kicsit talán betonnal megerősíteni. Bár nem szeretek vele dolgozni, elveszi az épületek szépségét, hogy régen hogyan oldották meg az időtlenséget. De a lényeghez visszatérve, ismerek bontó csapatot, akik pár nap alatt mindent eltűntetnének, hogy aztán tiszta lappal álljunk neki a terveknek. A kérdés az, hogy mennyire szeretnétek megőrizni a régi vonásokat vagy ez csak a külsőre lesz igaz? Úgy hallottam, hogy a cégeteknek lenne ez egy irodaháza. 

– Igen, valóban – bólintott Henry. – Családias cég lenne indulásra, az iroda nem mindig lenne tele, így a villa méretei szerintem elegendők hozzá. Az én fejemben úgy jelent ez meg, hogy szeretném megőrizni a múlt szépségét, de úgy, hogy időtállóvá válik az épület, ötvözném a modernet az antikkal. Kívül mindenképp megtartanám az épület díszítőelemeit, de mondjuk cserélném az ablakokat, szigetelnék, légkondit szerelnék be, ilyesmit. 

– A kedvenc vegyítésem a modern és az antik keveredése. Vannak rá ötleteim – mosolygott a nő.
Az emeletre vezető lépcső előtt megálltak, lévén a fokoknak az állapota nem tette lehetővé, hogy felsétáljanak. Scarlette megborzongott, valahonnan hideg fuvallat érkezett és futott végig a folyosón.

Az egész délelőttöt végigbeszélgették, ötleteltek, milyen szobák lehetnének kialakítva, hogyan nézzenek ki, hol lehetne világítás, villany- és vízvezeték, ahogy kintről is, mihez kellene jobban hozzányúlni, vagy meg kéne toldani-e az épületet még. Scarlette nem gondolta volna, hogy egy villa felújítása ennyi kérdést felvethet és hogy mennyire apró részletekig kellett belemélyedniük az eszmefuttatásba. 

– Míg a bontás zajlik, elkészíteném a terveket épületgépész és építőmérnök munkatársak segítségével. Biztos, hogy ki kell még nekik is jönni megtekinteni a villát, de majd telefonálok, hogy mikor. Amint elkészülnek a tervek, el fogom küldeni őket e-mailben, hogy megtekinthessétek és egyeztetünk egy időpontot, amikor átbeszéljük, hogy tudjatok beleszólni és pontosítsuk tovább a részleteket – tette el a mappájában a papírokat Esme, amikre eddig jegyzetelt és rajzolt. Együtt indultak a fehér üröm tenger közepette az autók felé. 

– Maradjunk kapcsolatban mindenképpen, a vállalkozó telefonszámát pedig kérlek add meg, akik végeznék a bontást. 

Kézfogás kíséretében elbúcsúztak Esmétől, Scarlette még egy ideig a Volvo után tekintett az úton, míg a fák el nem nyelték a járgányt szeme elől. Különös volt a találkozás a nővel, úgy érezte egész végig, mintha félálomba lenne, nem tudott Esmére reagálni, a kétkedés árnyai vették körbe és ő aki mindig, de mindig talált megoldás a problémákra, most megfeneklett, mint hajó a kevés vízben. 

– Jó sok meló lesz ez – suttogta Raylynnek, ahogy visszanézett a házra, amint Esmét nem látta. – És pénz. 

– Inkább az utóbbi aggaszt.

– Raylyn – lépett a kocsijához Henry. – Jövő héten megtekintjük a munkatársaimmal is az épületet és keresek hozzá plusz tőkét. A bontás során beszéljünk, ki tud itt lenni figyelni. 

Elbúcsúzkodtak egymástól, Henry indult vissza Clallam Bay-re, míg Scarlette és Raylyn az étterembe Tomhoz, akivel a bál után egyeztették még le a napot. 

– Tudod mit vettem észre? – szólalt meg Raylyn a kormány mögül, amikor átkanyarodtak a főútra. 

– Hmm? – hümmögte Scarlette. 

– Többször furán összenéztél Esme Cullennel. 

– Mi van? – értetlenkedett. Még hogy többször összenéztek? Nem hitte, igazából nem emlékezett rá. 

– Ne áltasd magad. A legjobb barátnőd vagyok, ismerlek több, mint 10 éve már. Észreveszem, ha másképp viselkedsz. Egyfolytában ő rá pillantgattál, ahogy ő is rád, mint két szerelmes, akik nem tudják bevallani egymásnak.

– Te most miről beszélsz? – fordult Raylyn felé. – Egyáltalán nem, de azt ismerd el, gyönyörű az a nő. A bálon is az volt. 

– Én ezt elismerem, de nem is erről van szó. Beindultál Dr. Cullenre? – A kérdés váratlanul találta elevenébe Scarlette-t. 

– Atyám, Ray – fintorgott egyet. Nem akarta felvenni ezt a fonalat. Kínosan ügyelt arra, hogy Carlisle-ról ne beszéljenek többet, mint amennyi normálisnak mondható. Nem akart ebben a bűnös tébolyban osztozkodni senkivel sem, még Raylynnel sem, aki valószínűleg próbálná megérteni, de morális iránytűje neki is mást mondana. Ami tökre érthető, igaza lenne, tudta! Ő is rohadtul tudta! Úgy gondolta, ha nem beszél erről, akkor elmúlhat, megszűnhet az érzés. 

– Nem ítélnélek el. Modell alkat az egész família. Nem láttad a gyerekeket még. Pedig aztán ott mindenki örökbefogadott, mintha csak szép gyerekeket vennének magukhoz Cullenék. Tyűh, ez kicsit rasszistának tűnik – mélázott Raylyn vezetés közben, ujjaival dobolt a kormányon. – De komolyan, biztos fogod látni őket valamikor.

– Offolhatnánk ezt a témát? 

Scarlette megrökönyödött, Carlisle gondolata a fejében egyre toxikusabb volt, egyre irreálisabb. Az egy dolog, hogy kb. nyolc év volt közöttük, egy másik dolog, hogy a felettese, de megint másik, hogy nős és apa. Scarlette nem is akarna vagy tudna anya lenni, így még jó, hogy ezt a furcsa vonzódást magában tartogatta. Már minden szavát – ha eddig nem – megbánta, amivel Carlisle-ra helyezett nyomást a többértelmű viselkedése miatt. Nem volt sosem több, csak kedves volt, ahogy minden emberhez, és ő, aki fiatal, többet látott e mögé. Mert többet akart látni… Mert az ember ilyen, hisz valamilyen dologban, amitől nehéz eltántorítani. Áltatni akarta magát mindennél jobban, hogy valóban így volt, így könnyebb lenne, így el tudná engedni, így bele tudna nyugodni és elfelejteni, hogy Carlisle soha, de soha nem gondolt rá, minden tette csak a munkatársi kapcsolatból fakadt, mert ő ilyen. Ugye ilyen? Nem olyan gyarló, mint ő, mint az emberek? 

– Csak mondom, hogy feltűnt. 

– Nem tűnt fel neked semmi. Dr. Cullen a főnököm, a bálon megismertem a feleségét és ennyi. Annyira szép nő. 

– Hát igen… – értett egyet vele Raylyn, és úgy tűnt, nem firtatja tovább a dolgot, csak egy oldalsó pillantást vetett rá.

– Te nem tartod furának, hogy kesztyűt hordanak? – terelte Scarlette arrébb a témát.

– Mi?

– Csak feltűnt, hogy kesztyűt hordott…

– Lehet régimódi, vagy éppen kicsit OCD-s[2], mindenkinek vannak hóbortjai. Amúgy pedig egy kesztyű nagyon elegáns. Én is hordanék, de akkor a körmeimet nem tudom mutogatni – mutatta meg az egyik kezét Scarlette felé nyújtva. Az öt apró köröm más-más színben pompázott, de mindegyiken volt egy-egy fényes csillag. 

Scarlette egyetértett volna vele, csakhogy még mindig emlékezett Carlisle hideg kezére, és hirtelen leesett, hogy alig látta gumikesztyű nélkül valaha is, de Esme is mindig abban volt, amikor találkozott vele. Először a szemük, most meg ez… 

Creekside étterem a 101-es út mentén volt található, az Olimpiai Nemzeti Park területén, a Kalaloch patak mellett. Az étterem bár nem sok méterrel emelkedett a föld fölé, gyönyörű kilátása volt az óceánra. A levegő tengeri sótól volt csípős és üdítő. Az épület faborítását már kikezdte az időjárás, de az oszlopok, ajtók, ablakok vakító kék festéktől sziporkáztak. Creekside első látásra egy farmot juttatott Scarlette-nek az eszébe; az épület hátuljában lévő hatalmas kémény, amely kinyúlt az égbe, és a teraszon lévő sok-sok piros muskátli ezt a gondolatot erősítette benne. Megtették azt a pár sárga lépcsőfokot, mielőtt beléptek volna az étterembe. Megcsapta a sülő hús és a csapolt sör illata, az emberi zaj statikája, hirtelen Esme gondolata hangyányira zsugorodott, ahogy elfoglalták helyüket – egy jó ebédre vágyott. Amit meg is kapott, a meleg, finom étel, amit sem ő, sem Raylyn nem tudott volna összekutyulni, eltelítette. 

– Szia, Tom! – kérték ki ebéd után a séfet egy pár szóra csak. A férfi levette a sapkáját, miközben az asztalukhoz sétált, bár mosolygott, szeme alatt karikák sötétedtek. Scarlette azonnal észrevette, hogy érzései megjátszottak, valami baj történt.

– Mi történt, Tom? – emelkedett meg a székéről. – Jól vagy? 

– Ízlett? – nézett rájuk, látszott rajta, hogy Scarlette kérdése el sem jutott hozzá. 

– Igen, ilyen jót még nem ettem, de Tom… – intett Raylyn, hogy leülhet a szabad harmadik helyre nyugodtan az asztalhoz. 

– Eltűnt az unokaöcsém. 

Beállt a csönd, Scarlette torkán megakadt a hang egy pillanatra. – Sajnálom, Tom. Mi történt? 

– Erinnek hívják, 6 éves és tegnap óta nem jött haza. Elment játszani a barátaival és a bejárónővel. Senki nem került meg, látták az erdőbe besétálni őket és… Sem ő, sem a bejárónő.

– Az erdőbe? – kérdezte értetlenül Scarlette. Egy hat éves gyermekkel ki megy erdőbe? 

– Állatra gyanakodtok? – vágott közbe Raylyn. 

– Nem tudjuk, nem kerültek elő, még a h-h… 

Scarlette megannyiszor látta, ahogy az emberek azzal, ha nem mondanak ki egy szót, azt hiszik, még nem történt meg. Tom képtelen volt kimondani a „holttest” szót, ami érthető volt. Néha napján volt egy-egy állattámadás, nem volt ebben semmi meglepő, de az általában hagyott maga után nyomot is. Hirtelenjében beugrott neki az érzés, ami elkapta a folyóba esés előtt nem sokkal; felfalná az a hatalmas farkas, nem maradna utána semmilyen maradvány. Csakhogy Samék nem lehettek, ugye? Ők nem esznek embert, sem állatot, sem semmit. Ember formában étkeznek és azt, amit mindenki. 

– Mondott valamit a rendőrség? – kérdezte Scarlette. 

– Jegyzőkönyvbe vették és a 24 óra letelte után keresést indítottak. Swan rendőrfőnök azt mondta, ez már a második eset a szezonban... 

– Kisgyerek volt az is…? – tette fel a kérdést Raylyn, beharapta az alsó ajkát.

– Elvileg egy 16 éves tinédzser lány és barátnője, hetekkel ezelőtt. 

– Biztos megtalálják a kis Erint – próbálta nyugtatni Scarlette a férfit. Tudta, ígérgetni sosem szabad, az csak összetöri az embert, jóllehet szava harmat volt csupán, amely a nap első sugaraira elpárolgott, Tomhoz nem jutott el mondandója. 

De mi van a hidegekkel? – Scarlette gondolta magában. Mármint a vámpírokkal? Persze, attól még teljesen értelmetlen volt, miért gyerekek voltak a célpontjaik – már ha többen vannak –, hiszen nem voltak kifejlett „példányok”, kevesebb volt a testnedvük. Viszont könnyebben lehetett talán becsapni őket. Most jött el a lakmározás ideje? Nagyobb mennyiségből élnek el egy ideig? Vagy többen vannak? Hogy is van ez? Csak a filmekre és könyvekre tudott gondolni, amiket olvasott és látott fiatalabb korában, mint például Anne Rice könyvei vagy a Dracula. Ezek ők? Ez volt a valóság? Nyugtalan lett már csak attól, hogy volt valami, amiről más (vagy kevesen) nem tudott, lehet, hogy a helyzethez nem illett, lehet, hogy igen, de attól még súlyos sziklaként nehezedett a vállára. 

– Mit gondolsz, mi történt Erinnel? – kérdezte Raylynt az autóban, amikor hazafelé tartottak. 

– Minden évben vannak ilyen esetek. Tavaly Seattle-ben és Phoenixben tűntek el tömegesen, még ide is rengeteg keresést kiírtak. Két évvel ezelőtt állatra gyanakodtak, de akkor meg találtak egy emberi lábnyomot… Nem tudom, de egy biztos, egyik esetről sem jelentett a rendőrség, hogy megoldották volna, csak egyszerűen megszűntek a támadások, az áldozatok pedig sosem kerültek elő. 

– Remélem, most nem így lesz – nézett ki az ablakon. – Ezek csak gyerekek… 

– A gonoszság mindenre képes – felelte kurtán Raylyn. – Reméljük a legjobbakat. 

„… és készüljünk a legrosszabbra” –, de nem fejezte be Raylyn Lee Child idézetét. Most ide nem illett. 

Amilyen jól indult a nap, lejtmenetben végződött. Tom mindkettejük hangulatán nyomot hagyott, és míg Raylyn talán azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha az ő gyereke tűnne el, addig Scarlette azon, hogy milyen sokat járta az erdőt mindig is, és nem történt vele semmi. Leah esetét leszámítva tényleg semmi. 

– Ma nem vacsorázok itthon – sietett fel az emeletre Raylyn. 

– Igen? – A zacskós tészta ez esetben csak Scarlette-re várt. 

– Találkozóm van. 

– Igen? – Magasra ugrott a rezidens szemöldöke. 

– Aidannel. Tudod, a bálról. 

– IGEN? – Nem gondolta volna, hiszen a srác nagyon túltolta a romantikus talicskát, de úgy tűnt, ha Scarlette-nél nem is sikerült gólt rúgnia, akkor Raylynnél igen. 

– Zavar? 

– Mi? Dehogy. Csak meglepett, bár… most hogy így belegondolok, te szoktad szeretni a fura srácokat. 

– Aidan nem is fura. 

– Hát… túlbuzgó, akkor ez a jó szó rá. De örülök neked. Mondhattad volna…

– Úgy voltam vele, amíg nem biztos, nem. De ma végül igent mondtam a meghívására. 

– Érezd jól magad. Itthon legyek, amikor hazahozod? – vigyorodott el.

– Nagyon vicces. 

– Bezárom az ajtóm a biztonság kedvéért, ha más nem, a szex biztos, hogy jó vele, ha ennyire igyekszik valóban. Na és mit veszel fel? Hova is mentek? 

– Enni és sétálni – felelte kurtán Raylyn, mire Scarlette vágott egy fintort. 

– Nagyon romantikus – kuncogott. 

– Jól van, hagyd abba – csukta be maga után az emeleten az ajtót. Hallani lehetett, ahogy a fiókjait kezdi rángatni, minden bizonnyal ruha után kutatva. Raylyn sok mindent kipróbált már életében, volt együtt nővel, elment sztriptíz bárba, kipróbálta a BDSM-t, egyszerre két sráccal is randizott, váltig állította azért, hogy rájöjjön, mi jön be neki, és mi nem. Scarlette szerint sikerült is, leáldozott a féktelen időszaka, csak éppen ezzel az is jött, hogy válogatós lett. 

– Na, mit gondolsz? – lépett be Scarlette szobájába Raylyn egy kék alapon lévő virágokkal díszített, off vállú ruhában. 

– Oh, igen. Ohhh, igen! – ismerte el Scarlette. Raylyn jó érzékkel választott olyan ruhákat, amelyek csinosak voltak, de sosem ízléstelenül nyitottak, most is kicsit kirakta dekoltázsát, de nem úgy, hogy Aidan csak arra figyeljen. – A hajadat rakd fel – adott tanácsot. – Mikor találkoztok? 

– Kb. 15 perc múlva. 

– Akkor jó lesz sietned. 

Raylyn extrém gyorsan, rá nem jellemző módon – de nagyon nem – készült el a sminkjével és választott táskát magának, tizenöt kerek perc múlva csapódott a bejárati ajtó, a házra pedig leszállt a síri csend, amelyet csak Scarlette tört meg. Érezhető volt máris Raylyn hiánya, tőle világítottak és éltek a falak, míg nélküle Scarlette csak magában füstölöghetett. 

Jobb ötlet híján elővette újra apa könyveit. Meg sem próbálta őket felnyitni, nem volt értelme. Csak a legfelső borítására rátette a kezét, máris megbicsaklott a feje.

Álmodni kezdett. Nagyon szörnyű álom volt. Vagy inkább látomás. Folyamatosan változó világossággal tértek vissza a képek; ósdik voltak, amikor még sártömeg és lószar lepte be az utakat, orrába kúszott a föld és a bomló testek erőteljes szaga. A farönkök üreges hanggal recsegtek, mint a csontok csattanásai, vagy akár egy lövés nagyon messziről, a feje tele volt a fehér zaj zümmögő statikájával, és alig hallott valamit. Megint olyan homályos volt minden, az áldozatok vonásai ködbe vesztek, miközben sikoltoztak, mint a figyelemre éhes, veszett állatok – megbüntetett nők és férfiak. 

Úgy érezte Scarlette, hogy örökölte a dühöt, amely nem a sajátja. Az érzés hozzásimult, a hófehér bőréhez tapadt, átvágta magát a húsok, erek és inak dzsungelén, felhasította a végtelen biológiai kavalkádot és csak egyre beljebb haladt és haladt és dübörgött, és élt. 

Azt mondják, hogy a sejtek emlékeznek. Az amigdala az agyféltekek halántéklebenyi részén található és fontos szerepet tölt be az érzelmi reakciók feldolgozásában, raktározásában. Ezen a területen fellelhető egy olyan sejtcsoportot, amelyik kritikus szerepet játszik a fenyegetettségi helyzetre adott válaszreakció kialakításában. Egyfajta „kapuőr” szerepe van ebben a folyamatban, egy bonyolult szabályozó kör, összetett láncolat részeként a környező idegsejtek működését befolyásolva. Egyidejűleg történik a DNS-ben kémiai változás ún. epigenetikai nyom – a DNS meghatározott bázisainak metilcsoporttal való módosítása, vagyis metiláció formájában tetten érhető. A DNS metilációs mintázata egyike azoknak az epigenetikai jellegzetességeknek, amelyek a DNS elsődleges információtartalmához, vagyis a bázissorrendhez hasonlóan nemzedékről nemzedékre átadhatók.

Elviselhetetlenül sípolt a füle a képeket látva. Mint a forró fürdő gőze lecsapódva a tükörre, a ködpárában kirajzolódó alakok és arcok, arcok, amiket nem ismert, de sikoltoztak, hozzá sikoltoztak, és maró könyörgés vonaglott ajkukon, miközben az ítélet palástként terült szét a vállukon. A lég íze parázsló fekete volt, ami a nyelve hegyén porzott, és a statikus zajtól imbolygott. 

Aztán mindennek vége volt, magához tért, ott ülve a székben, ahogy emlékezett. Vajon mennyi idő telt el? Az órára nézve megdöbbent, csak pár perc, sokkal többnek érezte. Pont ugyanolyan éles és eleven kép volt, mint a kórházba Lamley műtéte előtt, vagy mint mikor először nyúlt ezekhez a könyvekhez. Mi volt a baj vele? Mégis mi lehetett a baj vele? Mi volt ez az érzés, ami eltöltötte? Nem ismerte fel, mert egyértelműen nem a sajátja volt, csak próbált valahogy fölötte teret nyerni. 

Mik voltak ezek az emlékek? Emlékek egyáltalán? Vagy csak fantazmagóriák, agya által kreált tévképzetek? Beteg lett volna? Életében először meg kellett kérdőjeleznie magát: elment volna az esze?
Az őrület csupán egyfajta torz látásmód, amit meg lehet fejteni.

* * *

Érdekességek/magyarázatok:

[1] Elizabeth Hubbard: a salemi boszorkányperek elsődleges felbujtójaként ismert. A feljegyzések szerint 40 jogi panaszt nyújtott be és 32 alkalommal tett tanúvallomást. Vallomásai eredményeként 17 embert letartóztattak, 13-at felakasztottak, ketten pedig a börtönben haltak meg. Nem világos, mi történt Hubbarddal a perek befejezése után. Mary Beth Norton amerikai történész az 1692-es In the Devil’s Snare: The Salem Witchcraft Crisis című könyvében kijelenti, hogy Hubbard Salemből a massachusettsi Gloucesterbe költözött. Norton azt állítja, hogy Hubbard feleségül ment egy John Bennett nevű férfihoz, akitől négy gyermeke született. Norton egy Elizabeth Hibbert nevű nő közzétett házassági feljegyzésére hivatkozik, de nem tudni biztosan, hogy Elizabeth Hibbert volt Elizabeth Hubbard.
Életének alakítása a fanfictionban az én művem.
[2] OCD: obszesszív-kompulzív zavar, más néven kényszerbetegség.

Akkor egy szokásos szám ^.^

Végezetül pedig: 

S Z A V A Z Á S 

Itt láthatjátok az eredményt, amely most sokkal izgalmasabb volt, mint múltkor, így ha minden jól megy, akkor jövő héten Carlisle szemszög a bál utáni összezörrenésről és még annál is többről ;)

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »