Informacje

Itt járó idegen, üdvözöllek az Arctalan blogon! Az én birodalmamban, ahol minden és mindeki lehet akármi és akárki. Lépj be bátran, vesssz el a történetek között, egy iromány erejéig legyél valaki más, tudj valami mást, itt minden megtörténhet!

2023. július 19., szerda

Conjunction - 10. Rész

Hellobello!
Cím: Hideg & aranysárga
Kategória: Conjunction regény – fanfiction
Fandom: Twilight saga
Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc
Idő: 2007
Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA
Részleírás: Scarlette szürke hétköznapjai tovább telnek, azonban furcsaságokkal karöltve. Miért vannak látomásai? De ahelyett, hogy ezzel foglalkozna, Carlisle-n vesz észre különös részleteket.
Forrás: Stephanie Meyert illeti. 
Figyelmeztetések: Elvétve egy-két káromkodás.
Korhatás: 16+
Terjedelem: 3987 (+282) szó
Megjegyzés: Zajlik a nyár, emiatt késtem, de... Eljött a 10. rész, vagyis CARLISLE SZAVAZÁS! A rész után, lent találjátok az ezzel kapcsolatos tudnivalókat és magát a formot is :3 nagyon-nagyon izgulok megint és kíváncsi vagyok, melyik jelenet lesz :D úgyhogy szavazzatok! 
Megjegyzés 2: Bár tudom, megint átkötő résznek tűnik a mostani fejezet, de sok-sok apró részlet megbújik a sorok között. 
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * *
Bármennyire is előbb akart beérni a munkába Dr. Cullen előtt, nem sikerült. Az irodába belépve már ott ücsörgött a férfi az asztala mögött. A lámpák gyér fénye még sápadtabbá tették bőrét, vasalt inge tökéletesen állt a kórházi köpeny alatt, világos, már-már mézszínű szemét Scarlette-re emelte. Vékony ajka széle enyhén megremegett.
– Mi történt a kezeddel? – vette észre azonnal az ormótlan, rögtönzött kötést a nő jobb alkarján. Scarlette a tegnapi szóváltásuk után nem szívesen került a szeme elé... Zavarba jött tőle.
– Volt egy vizes kalandom. – A kaland szó aztán mindent leírt, nemigen szeretett volna többet mesélni. Nem vélte úgy, hogy ő neki kellene nyilvánosságra hozni Samék titkát, bár nem mondták neki, hogy ne mondja el másoknak, mégis egyértelműnek tűnt. És ki hinné el csak úgy? Nem, nem, ezt megtartotta magának. 
– Mutasd – állt fel fürgén Carlisle és gyorsan Scarlette keze után kapott, akinek ideje sem volt azt elhúzni. Hűvös, a kórházi kesztyűbe bújtatott ujjai finoman megfogták alkarját, majd elkezdte kicsavarni a kötésből. – Wow – lepődött meg és elnevette magát a férfi. – Vajazó kés? – vette ki mindkettőt az alkar két oldaláról. 
– Igen – mosolyodott el Scarlette. Carlisle-nak olyan szép volt a nevetése, és annyira jól állt neki, ragyogott tőle, akár egy csillag. – Nem akadt más a kezemben – jegyezte meg pironkodva. 
A férfi ujjbegyei óvatosan siklottak végig a bőre mentén, kirajzolva az orsó- és singcsont vonalát. 
– Meg kéne röntgeneztetni, hogy a forradással nincsen semmi baj. 
– Igen, mindjárt – értett egyet a férfi, miközben figyelmesen vizsgálta keze között a sérült részt, úgy fogta Scarlette alkarját, mint porcelánt, amit nem akart, hogy eltörjön. 
A nő az asztalon lévő mappákra nézett, miközben szabad kezével saját köpenyét morzsolgatta. Úgy érezte, menten el fog égni, ha ez így fog folytatódni, mert minden mozdulat apró lángnyelv volt, amely belekapott a húsába, sistergett bőre és a szégyen füstje késztette fintorra.
– Scar… – kezdett bele Carlisle, de a nő megrázta a fejét, mielőtt a férfi folytathatta volna. A Saméknél eltöltött kis hacacáré után igazán távolivá vált a veszekedésük, vagy akármi is volt az. Rá kellett döbbennie, hogy ő volt az, aki többet akar belelátni ebbe, mint ami. Pedig nem kellett volna. Nem szabadott volna.
– Menjünk – húzta ki lassan a kezét a férfié közül, majd indult kifelé.
– Scarlette, én csak…
– Mondtál egy véleményt, doktor úr – fordult vissza az ajtóból hamis kunkorral a szája sarkában. – És én elfogadom, de nem kell aszerint cselekednem.
Várt és várt, hogy Carlisle mondjon valamit, de a férfi küszködött – száját kinyitotta-becsukta, pillantása lesiklott Scarlette-ről; zavart volt és fejben máshol járt, ahol a nő nem érhette utol, így inkább megvárta visszatértét”. Látszott, ahogy újra összeáll a maszk az arcán, minden vonás a helyére került.
– Csak… – kezdett bele tétován. – Csinos voltál a bálon – jegyezte meg és intett, hogy menjen Scarlette előre az ajtóban.
Egy pillanatig meg sem akaródzott mozdulni a nő, de aztán csak kifordult a szobából és ott hagyta ezt a titkot, az ajtót pedig jól rá is csukták, hogy még csak ne is követhesse őket.
Lépteik monoton dallamában nem szólalt meg egyikük sem, Scarlette nem akarta elrontani ezt a békés pillanatot valami elcsépelt Na és hogy vagy?”-gyal, pedig érdekelte volna, mert úgy érezte, mintha tegnap óta nem egy, hanem tömérdek nap eltelt volna már.
Titkon többször is a férfira nézett, azon gondolkodott, hogy vajon lenne művész, aki vissza tudná adni a férfi színeit egy vásznon; a misztikus fehéret, a kortalan pirosat, a bölcs aranyat, az érthetetlen kéket. Csak egy utánzat lenne, nem több, még egy fényképezőgép is meglehet csak homályos képet lenne képes alkotni róla.
– Mi az? – fordult felé a férfi, tekintetük összetalálkozott – az arany szempár nem árult el érzelmet.
– Semmi, csak a szemed. Észrevettem, hogy változik a színe időközönként – ráncolta a szemöldökét Scarlette. – Sötét majd világos, most is olyan világos, míg múlt héten már kezdett barnába hajlani. Azt hittem a fénytől, de nem… – mélázott el.
– Gyógyszer miatt – felelte kurtán Carlisle egy legyintéssel karöltve. – A betegeket nézd végig a gipsz száradása után, aztán gyere a sürgősségire.
Mielőtt Scarlette bármit felelhetett volna, a férfi eltűnt egy ajtó mögött. Nem ez volt az első alkalom, amikor megállapította magában, hogy főnöke nagyon gyorsan tud kereket oldani egy-egy helyzetből.
* * *
– Megjöttél? Képzeld el, Scar!
– Várjál, elképzelem – felelte. A küszöbön sem emelte át a lábát, de Ray már ott termett az orra előtt egy-egy pezsgős pohárral. A nő talpig zöldben volt, de nem abban a szép méreg- vagy avokadózöldben, mint inkább élénk acélzöldben.. Csuklóján ezernyi sárgás-lilás színű karkötő csilingelt minden mozdulatára. Egyszerre nyújtott furcsa és elképesztő látványt. – Ünneplünk? – nézett barátnőjére Scarlette, miután kibújt a cipőjéből és táskáját ledobta a földre. Újonnan – mióta a keze sínben volt – elég hamar hazaérkezett a munkából, amihez egyáltalán nem tudott hozzászokni. Volt ideje elpakolni, mosogatni, sőt még aludni is!
– Bizony, képzeld el!
– Várj, még nem képzeltem el – öltött rá nyelvet poharának átvétele közben. 
– Kac-kac – grimaszolt egyet Raylyn az olcsó gyerekviccen. – Tehát… Henry felhívott, Clallam Bay-en lakik a családjával és kellene neki egy iroda.
Clallam Bay a félsziget átellenes pontján, Washington állam északnyugati részén helyezkedett el. Pár száz lakosú település volt, önkormányzattal nem is rendelkezett, viszont kavicsos parttal igen. Messzebb volt, mint La Push Forkstól, így Scarlette-ék nem is jártak arra fürdeni.
– Igen? Ki az a Henry?
– Egyetemen volt az egyik mentorom – legyintett Raylyn. – Tehát vállalkozó és egy olyan céget szeretne létrehozni, amelynek széles a palettája grafikusokból és amely kimondottan a félsziget lakóit célozná meg. Akik itt laknak, azok ismerik az itteni környezetet, és tudják, az ittenieknek nem feltétlenül Seattle-i marketingre és vizuális anyagra van szükségük.
– És ilyen nincs Port Angelesben? – kortyolt Scarlette a poharába.
– De, Henry eddigi cégének a központja ott helyezkedik el, de új profilt akar létrehozni és kellene egy iroda Forksban. Mondtam neki, hogy bízza rám.
– Mmm. – Sajnos, Scarlette nem értette meg, hogy mi az ünneplés célja.
– Van munkahelyem, hozzá leszek bejelentve! – válaszolta meg Raylyn a ki nem mondott kérdést, miután nem jött meg a katarzis.
– Áhhh –  nevette el magát. Raylyn szabadúszó volt, úgy menedzselte az életét, ahogy szerette, és bár ez a függetlenség nagy szabadságot adott neki, de mindig is szorongott azon, hogy nincs egy állandó munkahelye, ahol jóllehet mindig nem érne rá projektekre, de nem lenne üresjárat sem az életében.
– Úgyhogy kéne a segítséged irodát nézni Forksban.
– Sima liba, holnap körbenézhetünk, még a héten előbb fogok hazajönni a kórházból. Gratulálok, Ray! – telepedtek le a nappaliban a kanapéra. 
– Olyan jó érzés… Tudod, így nem csak én vadászok másokat – sóhajtott egy nagyot. – Túl van telítődve a piac és nehéz érvényesülni, mert most már mindenki grafikusnak mondhatja magát, aki végignézett a you tube-n egy designos videósorozatot – vette kezdetét a baszódjon meg mindenki, aki azt hiszi, grafikus egyenlő amatőr photoshop felhasználó”-litánia Raylyn részéről. A grafikus szakma meghatározása már nem is lett olyan egyszerű, mint gondolná az ember. A technológia fejlődése és a marketing szerepének előre nyomulása teljesen megváltoztatta ezt a szakmát, és bár felértékelődött a szerepe a grafikusoknak, de ez magával hozta azt is, hogy egy kis ügyességgel, fantáziával, de végzettség nélkül is készíthetőek lettek kellően minőségi anyagok. – Igaz, hogy a photoshopot, lightroomot és ki tudja mit tudnak” használni, de azon kívül halvány lila fogalmuk sincsen, hogy kell egy nyomtatást megszervezni, hogy kell a színeket dekódolni, milyen szabályok” érvényesek egy-egy kiadványra, legyen az nyomtatott vagy digitális. – Raylyn örökké tudott volna acsarkodni azokon a hobbi szerkesztőkön, akik grafikusnak mondják magukat és akkora egójuk volt, mint egy ház, csak mert valamit le tudtak szerkeszteni egy programban, de azonnal megsértődnek, amikor valaki segítene nekik. Nem mindenkinek való volt ez, viszont akinek igen, azt Raylyn elismerte. – Persze, a külön projektjeim megmaradnak – zárta végül le egy nagy sóhaj kísértetében a témát, mielőtt az kiömlött volna belőle, mint víz az áradó folyóból.
– Épp ezt akartam kérdezni.
– Meglévő vevőké, őket nem szívesen veszíteném el, de Henry azt mondta, teljesen működőképes modell ez így, megosztva.
– Tényleg örülök neked. Ezt már akartad egy ideje.
– És így az új ügyfélkör kialakításában én is segédkezhetek – kortyolt Raylyn is a pezsgőjébe. A habzó alkohol szinte integetett a pohárból, hanzasárga fényben idézte meg a mámort és ígért halk elenyészést, hiszen az ünneplés az ünneplés. Nem tudhatták le egy  pohárral!
Scarlette többször is gondolt arra, megossza lakótársával Samék titkát. Neki szívesen elmondta volna, de ahányszor kinyitotta a száját, nem jött ki hang rajta. Az alkohol sem oldotta fel a csomót a nyelvén. Pedig Raylyn hinne is neki, de valahogy nem most volt itt ennek az ideje. Még nem. Még az ő fejében sem álltak össze a történetek, az emlékek leginkább csúszós, olajos álomhoz hasonlított, amelybe belemerülve alig kapott levegőt.
Mindig volt valami más, amivel foglalkozni kellett – nyugtatta legalábbis ezzel magát Scarlette, hogy enyhítse a szívét nyomó lelkiismeretfurdalást, miközben Forks utcáit szelték autóval és nézelődtek Henrynek való iroda után másnap. Rá kellett döbbeniük, hogy a város mennyire is lapos, inkább nyúlt el széltében, mint magasságában, a házak maximum két emeletig magasodtak a talaj fölé.
Órák óta jártak fel-alá, de egy sem volt olyan, ami megtetszett volna nekik.
– Lehet, hogy hülyeségnek fogod tartani… – gondolkodott Scarlette, amikor megálltak a központban, hogy vegyenek maguknak egy-egy hamburgert. Jóízűen, mint aki már hetek óta nem evett, nyelte le a falatokat. Sajnos, a kórházban eléggé össze-vissza evett, nem mindig volt ideje, ha igen, akkor is elég kevés, így sietnie kellett. 
– Lassabban – jegyezte meg Raylyn, mielőtt felvette volna a beszélgetés fonalát. – Attól függ, mire gondolsz?
– Van Forks határában a Hubbard… Azt hiszem, hogy így hívják. Nekik volt az az elhagyatott villájuk, amit senki sem használ. Mikori? Azt hiszem az 1700-as évek elején épült?
– Hubbard-villa? Az egy elátkozott hely – rázta meg a fejét Raylyn.
– Mi?
– Legalábbis azt mondják, hogy ott lakik az egyik salemi boszorkányper halottjának rokona a falakban. Elvileg bele lett falazva.
– Te ebben hiszel? Ugyan már, ez egy gyerekkori történet, azt valaki csak kitalálta. Még hogy be lett falazva – legyintett. Az ócska, poros legenda csak propaganda volt. Úgy emlékezett, azért lett kitalálva, mert omlásveszélyes állapotba került az épület, de egyes tinédzsereknek ez nem volt elég, és ugyanúgy bandáztak ott – kinn volt a város szélén, fákkal övezve, nem túl feltűnő jelenségnek számított. –  Nem fordulunk arra és nézzük meg? Clallam Bayhez még az a közelebbi oldal Forksnak.
– Hmm… De, megnézhetjük – húzta el a száját Raylyn. – Végül is, de ha bármi furcsa, hallod, én nem fogok ott dolgozni.
– Raylyn, ez csak mese.
– Oké, hogy te nem hiszel az ilyenekben, de én igen. Bár ma a horoszkópom azt mondta: végre olyasmibe kezdhetek, amiben reménykedtem és hogy igazi nagy álmom volt. Csak bele kell vágnom... szerinted erre gondolt? – töprengett.
Scarlette jobbnak látta nem válaszolni.
Valóban, a város határánál, amikor már lassan az erdőbe értek, a villa épülete felbukkant a fák között. A kor és az elhagyatottság lelakta, a falak mállottak, hatalmas ablakai koszosan és sötéten meredtek az útra. A kerítésajtó úgy el volt korhadva, hogy simán be tudták lökni. A magas fűben óvatosan lépkedtek, nehogy valami szemnek láthatatlan gödörben megbotoljanak, ahogy megközelítették az épületet. Még tábla is hirdette: omlásveszély”. 
– Stílusos – hagyta meg Raylyn, ahogy szemügyre vette a tornác magas faoszlopait, amelyek a második szinten lévő terasz alapjába futottak, a villa teteje lapos volt, több cserép is már kiszakadt a helyéből az időjárásnak köszönhetően.
– Alul lehetne konferenciaterem, ebédlő, recepció, míg fent inkább az irodák.
– Akár – ismerte el Raylyn morfondírozva, száját összepréselte, szemével kicsit hunyorgott.  – Őszintén látok benne fantáziát. – Teljesen nem kerülték meg az épületet, a gaznak és fáknak köszönhetően hátul.
Scarlette merészen felsétált a teraszra, a nagy, kopott mázú bejárati ajtóra meredt, mintha a szemével ki tudná tárni. – Tudjuk ki birtokában van?
– Nem – rázta meg a fejét Raylyn. – De se-perc alatt kiderítem, ha hazaértünk. Szerintem az önkormányzaté lehet, nem tudom, milyen élő embernek kéne egy ilyen villa úgy, hogy nem újítja fel.
– Aztán kéne hozzá Henry, hogy tetszik-e neki. Meg egy építész, akivel ki kéne pofozni.
– Mmm…
– Ismersz építészt? – Scarlette-nek egy név sem jutott eszébe, csak Seattle-iek.
– Van ötletem – ismerte el. – Itt Forksban van egy iroda. De előtte Henryvel kell beszélnem. Ezt a héten lezongorázom – indultak kifelé, mielőtt még valaki azt hitte volna, hogy birtokot háborítanak. Scarlette még utoljára visszanézett az épületre – szomorúan konstatálta, mennyire nem áll jól a villának az elhagyatottság. Milyen szép lehetett újonnan, amikor még emberek töltötték fel; hangok és illatok áramlottak ki az ablakain és ajtaján. Még hogy valakit befalaztak? – Scarlette fintorgott egyet, a feltámadó szél kesernyés, citromos illatot hozott magával. Most vette észre, mennyi fehér üröm bokor bújt meg a magas fűben.
* * *
Van, hogy az idő egyes helyeken megbotlik, lelassul vagy felgyorsul, esetleg egy-egy pillanatra kihagy, Scarlette legalábbis így élte meg azt a pár hetet gipszben, de annak levételével és a fizikoterápiával minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba. Őszintén, alig várta, hogy újra ott nyüzsöghessen a sürgősségin és a műtőkben kezébe foghasson szikét, ne pedig csak szobáról szobára járjon, mint valami ápoló. A néhány hét lazsálás elszoktatta a tempótól, túl könnyen megszokta, hogy nem csinál annyi mindent… És hogy nem éjt nappallá téve volt Dr. Cullen közelében. Az érzelmek szimfóniájába megpendült a hiányérzet húrja, pedig tudta, józan eszével csöndre kell ítélnie magát.
– Halmozott belső vérzés – nézték együtt a CT felvételt a beteg mellett. Ansel Lamley 54 éves férfi beteg volt, aki Forks határában szenvedett autóbalesetet, többszörös törései és belső vérzései mellett krónikusan soványnak tűnt, a laborok alultápláltság jeleit mutatták ki.
– Műtőt azonnal! Ő az enyém lesz.– Scarlette a kezét Mr. Lamley-ére tette, mielőtt meglökte volna az ágyat. De úgy rántotta vissza karját, mintha tűzbe nyúlt volna.
– Scarlette, minden rendben? – ráncolta össze a szemöldökét Carlisle.
A nő tágra nyílt szemmel nézett maga elé. Csak egy pillanat volt, egy másodperc, de a kép egészen a agyába égett, hangos volt és fényes; valami dübörgött, a műtős lámpák pedig intenzíven égtek. A műtőben állt és az egyik ápolóval próbálta újraéleszteni a férfit, saját markában fogta szívét és masszírozta. Égett szag és a halál illata keveredett egymással. A hideg végigkúszott a gerincén, ahogy a képvillanás elhalványodott.
Mi a franc?
– Igen, csak… Bocsánat – felelte pislogva, majd Lamley-re nézett. Az ágy keretét megfogva már nem látott semmit. Próbált visszaemlékezni, vajon mit reggelizett, netán megromlott az étel és hallucinációi vannak? Nem izzadt, nem görcsölt, semmije sem fájt, nem érzett semmi furcsát. – Előkészítem, a műtőben találkozunk, ha végeztél a sajátoddal – vett erőt magán. Az idő kattogott és ha valóban nem akarta, hogy meghaljon Ansel, akkor össze kellett szednie magát. Miért érez akkor még mindig égett szagot? – Elrohant a műtő irányába.
Egy sebész munkája alapvetően olyan ismereteket igényel, amelyeket már az iskolában el lehet sajátítani: vágás, varrás, rendrakás. Ám hozzájárul még egy dolog: a nyomozói munka, amelynek során kideríti az orvos, mi a beteg baja. Scarlette egyszerűen nem jött rá, ott állt a felnyitott mellkas fölött és egymás után állította el a vérzéseket, azok mégsem akartak megszűnni. A  kétely sötét fellege, ami még a legjobbakat is kísérti a műtőben, ott keringett fölötte. Az elején úgy tett, mintha az árnyék ott sem lenne. Reménykedett, hogy ha megmenti ezt az életet, gyorsan és messzire fut el, megmenekül. De az árnyéktól csak úgy lehet megszabadulni, ha a lámpákat leoltják.
– Kezd fibrillálni[1] – mondta az egyik ápoló.
– Mindjárt – szuszogta Scarlette, hinni akart, hogy meg tudja csinálni, hogy Ansel nem egy merő lyuk és nem mindenhol csak folyik el a vére. Valamit nem látott, nem vett észre...
– Scar…  – szólalt meg Carlisle.
– Mindjárt, gézt – szisszent, egy csipesszel megfogta az egyik főeret. A páciensmonitorra tekintett és csodát várt, egy pillanatra úgy érezte, csökkenés áll be, vagy csak az érzékei és belassuló idő csalták meg...  – Bassza meg – nyögött fel magában. Carlisle-nak átadta a csipeszt, míg tűt nem vett a kezébe; apró, precíz, gyors mozdulatokkal dolgozott. De már érezte, a bőrfelszínét nyaldosta a hideg. Ott volt tőle milliméterekre, hogy lecsapjon, és lecsapott Anselre a halál.
– Defibrillátort – kérte azonnal, mint utolsó mentsvárat. De ha nincsen meg a vérzés helye, hogyan akarnak életben tartani egy szívet? Meredten nézte a férfit, ahogy a szíve minden áramütésre megemelkedett a transztorakális defibrillátor[2] hatására. – Átveszem, szívmasszázst hajtok végre!
– Scar... – rázta meg a fejét Carlisle, de az említett meg sem hallotta a nevét. Nem hallott ő semmit a monitoron beálló hosszú hangon túl, amely mintha a dobhártyáját repesztette volna. Torkában dobogott szíve. Mindig rosszul viselte, amikor meghalt egy betege. Nem ez volt az első, és tudta, nem is az utolsó, de attól még ez nem ilyen egyszerű, nem lehet csak úgy kilépni a műtőből és mintha meg sem történt volna.
A páciensmérő fülsiketítően nem lüktetett, a lélegzetvételek nem voltak karcosak és csak a vér lett egyre több a felnyitott mellkasban az utolsó szívdobbanások általi áramlás végett.
– Scar – fogta meg valaki a kezét. Megállította abban, hogy tovább masszírozza a szívet ujjai között. Feltekintve egy arany szempár nézett vissza rá megértően. Megrázta a fejét: még ne!
– Scarlette, meghalt – ismételte meg Carlisle. Hangját még mindig alig hallotta a nő. – Scarlette, engedd el.
– Én még... – nyelt egyet. Tudta, látta. Baszki, látta, hogy meg fog halni! – Nem akarom. Még csak...
– Scar, mondd ki, a halál ideje?
A nő elfordította a fejét annyival, hogy a falon ketyegő időmérőre nézzen. Megremegett a szája sarka, közben érezte, ahogy Carlisle lassan kihúzza kezét a testből, ujjai görcsösen összerándultak, most hogy már a levegőn túl nem szorított semmit.
– A halál ideje, doktornő? – A férfi nem tágított, egy pillanatig sem hagyta, hogy Scarlette-t elnyeljék az érzelmei. – A halál ideje? Scarlette, mikor halt meg Ansel Lamley?
– Öh... 16 óra 42 perc – bökte ki elgyengülten. Véres keze teste mellé esett. Talán fél percig, nem tudta meddig, csak meredt maga elé, őt pedig az ápolók és orvosok nézték, ezt követően feleszmélve kiviharzott a műtőből. Lerángatta a műanyag kesztyűket a kezéről, majd a fülére helyezte tenyereit. Nem, nem hallotta! Nem hallotta a néma kérlelést, hogy mentse meg! Nem hallotta az utolsó lélegzetvételeit, nem hallotta a pittyegést, nem hallott semmit! Nem hallhatott semmit! Minden falról kongott Lamley szelleme, a hidegség, ami kiáramlott a szobából, amikor kinyitotta Scarlette az ajtót, az el nem telt évek, amik még a halott férfi előtt voltak visszhangoztak lépteinek ritmusára. Nem tudta ezt kire fogni, kereste a fejében a neveket, de egy sem bukott felszínre, hogy rákenje a hibát, talán ha Dr. Cullen előbb érkezik? De előbb érkezett, talán ha az ápolónő időben szól? De időben szólt.
Letépte magáról a steril ruhát és elkezdte mosni a kezét. Idegesen sikálta a bőrét, vakarta le a szemnek láthatatlan vért, a bőrön ragadt bacilusokat, amelyek Lamley testéből származtak. Mindentől meg akart szabadulni, a szelleme utolsó füstjétől és ha ehhez az kellett, hogy véresre sikálja a kezét, akkor megteszi. És eszébe jut újra, a hely, az illatok,  amelyek madzagként kötötték hozzá a valóságot és az illúziót. Ő látta előre... Látta előre, hogy meg fog halni és nem tudott mit csinálni. Még csak nem is érdekelte.
– Scar – jött ki a műtőből Carlisle is.
– Jól vagyok – felelte egyszerűen, és lecsapta a csap fejét. Kerülte a férfi pillantását, mert nem tudta, mivel találná szembe magát. Aggodalommal? Sajnálattal? Szánalommal? Egyikre sem volt szüksége. – Tényleg jól vagyok, megkeresem Lamley hozzátartozóit.
Megdörzsölte Scarlette az arcát, miközben a váró felé indult. Vett egy mély levegőt. Voltak pillanatok az életben; amiket sosem lehetett elfelejteni, amelyek mint parányi tűk megakadtak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódtak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudta kimosni belőlük. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújtak a szívben, vérrögként akasztva meg a keringést.
Azt mondják az első a legnehezebb, a többihez már meglesz a rutin elviselni, hiszen mindenki kiépíti addigra a védelmi mechanizmusát, hogy a lelkiismeretét valahogy mentse. Scarlette is azt hitte, de nem, mindegyik pont ugyanolyan rossz volt, és ő nem tehetett mást, tovább kellett lépnie. Az élet ment tovább. De persze, azt is tudta, ahogy eddig, most is erőt fog venni magán.
– Scar. – A hang lágyan zengett, túl melegen a nő érzéseihez képest. Felnézett ültéből, nem tudta, melyik folyosón kötött ki leülve a földre, fejét a falnak döntve.
Carlisle leguggolt vele szemben.
– Ez bármikor előfordul…
– Tudom – suttogta. – Ha gyorsabb lettem volna…
– Nem, Scar. Valószínűleg akkor is meghalt volna. Csoda, hogy eddig élt.
– Én csak…
– Tudom.
– Gyorsabb lehettem volna – nyelt egy nagyot, nyelte vissza a könnyeit, az érzéseit, mindent, ami ki akart jönni belőle. Pattanni, mint valami rózsabimbó, só és víz szirmokat bontani az arcán.
– Tudom – felelte csak.
Scarlette összepréselte a száját, éreztem a vas ízét, ahogy nyelvére harapott. És eszébe jutott megint a látomás. Előre látta. Előre tudta és ezt az ismeretet nem használta ki. Miért látta? Miért tudta? Nem tudott semmit sem tenni!
– Én csak… Én csak – ismételte magát. – Megmenthettem volna. – Hinni akart ebben a gondolatban, különben miben higgyen sebészként?
Carlisle a kezéért nyúlt, a nő ujjait lassan kifeszegette tenyeréből.
– Scarlette, pontosan tudod, hogy élet és halál kéz a kézben jár, valakinek egyszerűen nincs több ideje. És ez nem a te tudásodat degradálja, nem leszel tőle kevesebb.
Különös, hogy néha furcsán látott; ami előtte volt, elhomályosul, ami a háttérben ködösen elnyúlt, kiéleződött. Előtte a tejfehér arc, meleg szirommá bomló száj, mint az elkerülhetetlen tavasz a halál fekete köde nélkül. De a falak mentén baljós sötétség növekedett, pedig nem akart a válla fölött visszatekinteni a szellemekre, és attól tartani, mikor előzik meg őt, mikor ragadják meg a haját és feszítik hátra a fejét, hogy kénytelen legyen rájuk és csak rájuk figyelni megint. Szeretett volna megnyílni a férfinak, ellágyulni tőle, de az átadott titkokat vajon Carlisle tudná cipelni? 
– De a világ igen…– suttogta. – Az édesanyja igen, a felesége igen, és még ki tudja mások, akik várják vagy várták volna haza.
– Add ki magadból.
– Tessék?
– Sírj vagy üvölts, amit szeretnél, mindenkinek más a módszere a túléléshez.
– Neked mi? – szipogott egyet halkan.
– Szeretek… vadászni, az erdőben sétálni, vagy a családom között tölteni az időt, abból erőt merítek.
Hunyorogva elmosolyodott, miközben a férfi arcának vonásain pihentette szemét. Vadászni? Nem tudta elképzelni egy sörétes puskával Carlisle-t, ahhoz túl agresszív volt az a lőfegyver, jobban állt neki a kés tisztasága és eleganciája.
Puskával? – kérdezte.
Carlisle nem válaszolt, közelről nézte Scarlette-t és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. A nőt elnyelte a pillantása, mint valami hullám, elsodródott messzire és mélyre és csak sodródott és sodródott az arany folyadékban. Egészen addig, míg meg nem hőkölt a felé nyúló kéz miatt. Mi? Mi történik? Carlisle finoman az arcához ért, ujjbegyei épphogy súrolták, ahogy a könnyeket törölte le az arcáról.
– Bocsánat – nyögött fel, és ledörzsölte a cseppeket, bele a bőrébe, mintha ott tarthatná őket. – Én nem akarok…
– Shh… – Dallamos hangja csak még jobban lazította fel a felhúzott falakat, amikkel távol tartotta Scarlette az érzéseket. – Nincsen itt senki – túrt bele a zsebébe és vett elő papírzsebkendőt.
– Köszönöm – bólintott, miközben átvett egyet.
Percekig ült a nő a földön, a férfi pedig őrangyalként guggolt mellette és hagyta, hogy megélje a gyászt, holott senki sem volt a számára Lamley. Scarlette sem értette, hogy mi történik vele... A látomásra fogta, annak tudata döntötte le a lábáról. 
– Jobban vagy? – kérdezte meg, miután a könnyek felszáradtak és már csak a szipogás töltötte be a folyosót.
– Leszek – bólintott Scarlette. Erőt tudott venni magán, erőt tudott venni Carlisle-ból.
– Akkor gyere, mosd meg az arcod – állt fel és nyújtotta kezét.
Megfogva hagyta, hogy a férfi felrántsa, de akkora volt a lendület, hogy neki esve egészen lepattant róla, mint falról a gumilabda, újabb fogódzkodót kellett találnia.
– Sajnálom. – Volt az első gondolata Scarlette-nek, hogy milyen közel volt feletteséhez, míg a második, hogy milyen hideg. Lenézve pedig pont a csuklóját fogta, ahol a gumikesztyűnek vége volt, de a fehér köpeny ujja még nem kezdődött el. Carlisle-nak jéghideg volt a keze.
– Fázol? Mondhattad volna, olyan hideg a kezed – felelte szemöldök ráncolva. A békaláb”-szindrómával[3] csak az volt a gond, kimondottan ujjakra volt inkább igaz, csuklóra és bokára már nem, a sűrűsödő erek miatt. Furcsállkodva nézett a férfire, akinek míg arca eddig lágy volt, tele érzésekkel, most újra csak merevvé és sejtelmessé vált, minden vonása pedig talánnyá.
– Kicsit – felelte érzelemmentesen. – Mosd meg az arcod, utána találkozunk az irodába – intett a folyosó egyik irányába Carlisle, egy tétova másodpercet várt, majd megfordult és távozott. Úgy tűnt, ez lett a legújabb szokása; furcsa helyzetekből villámgyorsan kereket oldott. Scarlette nem tudott másra gondolni, minthogy valóban határozott különbség volt egy férfi és egy nő agya között. A női agy hippokampusza[4] nagyobb volt, jobb memóriával rendelkeztek. A férfi agynak nagyobb volt a parietális kérge[5], ez segített a támadások kivédésénél. A férfi agy másképp vette a kihívásokat, mint a női. A nők a nyelvi kommunikációban voltak inkább erősek, a részletekben, empátiában. A férfiak nem igazán. Ez nem azt jelentette, persze, hogy nekik nem voltak érzéseik. Tudtak róluk beszélni, csak többnyire inkább nem tették.
Milyen hideg volt… – merengett Scarlette még jó sokáig a férfin is.
* * *
Érdekességek/Magyarázatok:
[1] fibrillál:  pitvarfibrilláció a szív rendezetlen, „remegő” dobogását jelenti. Az orvos szívritmuszavarnak is hívhatja a betegséget. A betegség során a normális szívritmus rendezetlenné válik.
[2] transztorakális defibrillátor: közvetlenül a szívet történő defibrilláció nyitott mellkas esetén. A készülék eltér kicsit az általunk ismert defibrillátortól, itt két rúdon van a tappancs, azzal lehet benyúlni a mellkasba.
[3] békaláb szindróma: Hideg kéz, hideg láb, általában a nem megfelelő vérkeringés okozza, vagy valami akadályozza a vérellátást (pl. szoros zokni).
[4] hippokampusz: az előagy(nagyagy) egy része, a halántéklebeny csúcsában, a hatrétegű agykéreg (neocortex) alatt találhat. Nélkülözhetetlen szerepet játszik összetett információk, események memorizálásában.
[5] parietális kéreg: A homloklebeny mögött, a temporális és az occipitális lebeny felett helyezkedik el.
Akkor egy szokásos szám ^.^
Végezetül pedig: 
S Z A V A Z Á S
Ezennel kezdetét veszi a második szavazás.
Lesz lehetőségetek egy listából választani, ahogy a szavazás ideje alatt pedig, ha ti egyebet is behelyeztek, akkor bővítem tovább a jeleneteket.
 
A szavazás menete:
  • Minden 5. rész után lesz egy form, amelyben az előző 5 részből választhattok jelenetet (jelen esetben az 06-10. részből)(persze, idővel ha sokan szeretnétek régebbi jelentet választani, arra is lesz lehetőség).
  • Egy hetet fogok adni szavazni. Tehát most szerdán kikerül a résszel karöltve és a következő szerdán zárom és hirdetek eredményt. 
  • Több válaszlehetőség is lesz, de természetesen egy lesz megírva mindig. 
  • Lesz rá egy hetem (maximum kettő), hogy megírjam.
Amit tudni kell még, hogy ezek a jelenetek csak kis részét teszik ki az adott résznek, a többi Carlisle életéről fog szólni, amikor éppen nem Scarlette-tel van. Kicsit olyan Midnight Sun beütéssel.
Köszönöm szépen, ha szavaztok! 💖

Szavazás tart: 2023. 07. 19. - 2023. 07. 26. – Az 06-10. részből.



Előző rész Adatlap Következő rész

4 megjegyzés:

  1. A világ legbénább emberének tartom magamat, hogy mindig lekések ezekről a szavazásokról. Na nem baj: így jár, aki nincs eléggé résen.
    Nagyon érdekesnek tartottam, hogy az előző részben leplezted le Scarlette számára a vérfarkas legendát és azóta is gondolkodom rajta, hogy igazából hogyan lehet reagálni egy ilyen helyzetre. Számomra elképesztően kedves megoldás volt, hogy Scar rögtön a genetikai dolgokra, meg a DNS-re tudott gondolni, és tulajdonképpen ez a képtelen reakció elhessegette azt az érzést, ami ebben ilyen képtelen helyzetben megjelent bennem is. Ezt írói és emberi szempontból is nagyon tanulságosnak éreztem, mert, ha valaki egy ilyen abszurd dolgot közölne velem, lehet, hogy én is csak valami szinten abszurd dologra tudnék gondolni. Talán ez egyfajta emberi védekező mechanizmus is. Mindenesetre elgondolkodtatott és tetszett ez a megoldás.
    Bár, valóban érezhető egy ritmustörés az írásodban, annyira jó képeket ragadsz meg, és annyira ízléses szavakat használsz, ami - nem tudok másképpen fogalmazni - egyszerűen jól esik a fejemnek. Üdítő olvasni Tőled, és abszolút látok magam előtt minden mozzanatot. Az pedig már csak egy mellékes infó, hogy bárhová dobnak be egy elhagyatott házat, értelmezhetetlenül nagy izgatottság kerekedik felül rajtam.
    Miért érzem, hogy ennek a boszorkányos szálnak, Scar látomásainak és annak, ahogy Leah jellemezte Scart (az erdő illataival) kiemelkedő szerepe lesz még a történetben?
    Várom, hogy olvassam a fent lévő maradék részt, és a következő részt is.
    Nagyon le vagyok maradva a Veled történt dolgokkal, és a nagypapáddal kapcsolatos történésekkel, ezért csak annyit írnék, hogy bármire is van szükséged most, szívből kívánom Neked, hogy megkapd az élettől. És köszönöm, hogy egy ilyen nehéz időszakban is megkönnyíted az én nehéz időszakom az írásoddal.
    Ölellek: Theo.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Theo!
      Biztos lesz alkalom majd, mikor tudsz szavazni :)
      Olyan megoldást szerettem volna a reakciójára, ami hozzá köthető, és ő, aki majdnem 8 éve benne van az orvoslásba, mi másban gondolkodna?
      Sajnos, tudom, hogy van egy ritmustörés :( próbáltam kicsit finomítani, de érezhető, igen.
      Oh, itt minden mindennel összefügg :D A villa is fontos, a látomások és azok hogyan jelennek meg, Scarlette illata is, sok-sok apró részlet van elrejtve a történetben, ami később aztán kulcsszerepet kap.
      Én köszönöm, hogy írtál, az írás nekem is egyfajta terápia most, olyat csinálok, amit szeretek. De majd erről is fogok kicsit mesélni egy nyárzáró bejegyzésben.

      Törlés
  2. Szia, Abeth! Már jöttem is folytatni az olvasást (lassan írnom is kéne, de még nem gyűjtöttem erőt hozzá, addig meg marad az olvasás :DDD)
    Scarlettnek egyre több apróság kezd feltűnni (szem, hideg bőr), és szerintem hamarosan össze fogja ő kapcsolni ezt a hidegekkel, ha jól sejtem.
    Az első beteg elvesztése hatalmas trauma, saját tapasztalat. Én 2-3 órán át sírtam, és úgy ment el az az idő, hogy észre sem vettem. És nem volt senki, aki megvigasztaljon, vagy ott legyen nekem, ez volt a legrosszabb. Elvárták, hogy csináljam tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig egy Carlisle nagyon jól jött volna akkor nekem is.
    Scarlett látomása nagyon érdekes volt. Az, hogy előre látta. Olyasmi képessége lenne, mint Alice-nek?
    Az épület, amihez kimentek és az építész vonal miatt pedig van egy sejtésem, kihez köthető a Forksi iroda :D Esme szerepét érzem azon a vonalon megjelenni :DDD
    Hamarosan olvasom tovább :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Carly!
      Biztos vagyok benne, hogy hatalmas trauma. Bár nem tapasztaltam, de csak elképzelve is, hogy a kezeid között... én nem is tudom, mit tennék, valószínűleg nem lenne idegem az orvosláshoz, egyszerűen nem bírnám elviselni a sok beteg embert, aki körbevesz. Gyerekkromban mindig arról álmodtam, hogy orvos leszek, aztán a biosz tett arról, hogy nem.
      Nagyon sajnálom, hogy így kellett megélned az elsőt, ez borzasztó :(
      Olyasmiszerű képessége van. A kérdés inkább azért, hogy miért van ez a képessége :D
      Hát igen :D nem hazudok, valóban Esméhez van köze a dolognak :D kiaknázatlan lehetőség volt, élnem keleltt vele, nehogy már könnyű dolgal egyen Scaréknak!

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖