Informacje

Itt járó idegen, üdvözöllek az Arctalan blogon! Az én birodalmamban, ahol minden és mindeki lehet akármi és akárki. Lépj be bátran, vesssz el a történetek között, egy iromány erejéig legyél valaki más, tudj valami mást, itt minden megtörténhet!

2024. március 19., kedd

Conjunction - 12. Rész

Hellobello!
Cím: Tápláléklánc csúcsa
Kategória: Conjunction regény – fanfiction
Fandom: Twilight saga
Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc
Idő: 2007
Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA
Részleírás: Scarlette egyre nehezebben viseli a látomásokat és az álmokat. ezen tuúl utána néz a quileute legendáknak, és rákeres interneten a vámpírokra. Vajon mit tud meg? 
Forrás: Stephanie Meyert illeti. 
Figyelmeztetések:
Korhatás: 16+
Terjedelem: 3675 (+150) szó
Megjegyzés: Már ideje volt, hogy így mondjam. Bő féléven át készült ez a fejezet, amit sajnálok kicsit, de annak nagyon örülök, hogy túljutottam rajta. Nem azért, mert rossz fejezet lenne, egyszerűen ez egy átkötő rész, és a többi eseménnyel akarok már foglalkozni :D nagyon sokszor újra olvastam az eddig megírt, még nem publikált részeket, és nagyon várom a következő történéseket, pláne, mert pár fejezeten belül itt aztán nagyon megváltoznak a dolgok 0.0 és olyanok fognak történni >ᴗ< ahhhhw! Úgyhogy most nagyon élem a Conjunctiont, még a charachter.ai-t is letöltöttem, hogy kipróbáljam a karaktereimet :3 majd arról meg egy kulisszatitkok során fogok mesélni. 
Megjegyzés 2: Mivel jövő héten Fekete tea és barackvirág (FTB) rész fog jönni, így április első hetére teszem a következő rész érkezését, és ha minden jól megy, akkor visszatérünk a heti rendszerességhez ^.^ez csak akkor fog változni, ha egy-egy FTB rész jön (az szerintem havi rendszerességgel fog egy). 
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * *
– Ne csináld azt, hogy nem mondasz semmit? – nézett Rayre az ajtóból. – El kell mesélned mindent! – Raylyn érkezését nem hallotta meg az éjszaka folyamán, pedig azt tervezte, hogy fennmarad, hogy megbeszélhessék a randit.
– Jó volt – felelte kurtán. Scarlette nem szerette, mikor barátnője látványosan húzta az agyát azzal, hogy nem mond semmit.
– Mondom mindent.
– Aidan aranyos volt.
– Aranyos? – Nem bitos, hogy a férfi örült volna, hogy learanyosozzák. Noha az jó előjel volt, ha Raylyn így vélekedett róla, még ha lehet nem is a „legférfiasabb” jelzőnek számított.
– Megbeszéltünk egy újabb randit – fejezte be arcán egy kaján mosollyal.
– Te kedveled? – jegyezte meg Scarlette elismerően.
– Meglehet. Ez még csak az első alkalmunk volt. De… jól csókolt, azt meg kell hagyni.
– Oh, yes – lelkesült fel. – Örülök nektek, mennem kell, de még beszélünk erről, nehogy azt hidd, hogy nem! Tudni akarok arról a csókról mindent! – kapta magához a táskáját és már száguldott le az emeletről. Eőször nehéz volt megszokni, hogy életének nagyját egy kórházban tölti, az alvási ideje nem hogy nem fix, hanem teljesen össze-vissza van egy hét során, de nincsen olyan, amihez az emberi szervezet ne tudna alkalmazkodni. A gyakorlat meghozta a rutint, Scarlette kitanulta annak mesterségét hogy aludjon keveset, de pihentetően. Azonban az elmúlt napok alatt bármikor, amikor lehajtotta a fejét álomra, rémálmok gyötörték. Egyre rosszabb volt, napról napra súlyosabb, és a megjelenő képek élénkebbek, valóságosabbak voltak. Biológiai rendszerét felborították, karikák rajzolódtak ki a szeme alatt, vonásai megnyúltak, és a kávé sem tuningolta meg szervezetét úgy, mint szokta. Egyszerűen a kialvatlanság kezdte leteríteni.
– Baleset történt a 101-esen – érkezett be a hívás a nap folyamán. Az összes elérhető rezidenst kirendelték egytől egyig a sürgősségire, várni a mentőket. Scarlette is magára öltötte a sárga védőköpenyt kék ruházata fölé és besorolt Amos mögé.
– Hallottad, egy kamion borult fel?
– És két kocsi – fejezte be helyette. – Igen, hallottam. Szaftos eset – bólintott egyet, miközben a kesztyűjét igazgatta ujjain. Forksban a forgalom kisebb volt Seattle-hez mérten, de az nem jelentette azt, hogy ne lettek volna „érdekes” esetek.
– Enyém az első, nem előzhetsz be!
Scarlette cápavigyort villantott. – Legyél gyorsabb, katona!
Még a mentő süketítő szirénája sem hallatszott, mikor Carlisle a nő jobb oldalára lépett hangtalanul. Scarlette mégsem tudta nem észrevenni, a cédrus fás, édes aromája megült a levegőben, a színek csillogva, vibrálva alkották meg a férfit és hogy lehet, hogy egy ilyen ócska köpeny is úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna?
Scarlette nyelt egyet, érezte, ahogy elnehezülnek tagjai, valami furcsán nyugtalanító érzés vett erőt rajta.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi, arany szeme rávetült.
– Persze – bólintott, miközben próbálta kerülni a pillantást. Cullen szeme olyan volt, mint a röntgen-sugár – hogy is mondhatta volna el neki a látomásokat, vagy Lamley esetét? Az ép eszét kérdőjelezték volna meg, egy orvos pedig nem lehet nem józan. Lehet felfüggesztenék? Míg a pszichológusok stabilnak nem mondják? Még a gondolattól is rettegett. Vele az nem történhet meg, ő csak egyetlen egy dologhoz értett életében, az pedig az orvoslás volt. Ha ezt is elvennék tőle… Ő nem tud otthon ülni, ő nem tud „csak” várni. A lehető legnormálisabban igyekezett hozzáállni minden beteghez, miközben próbált nem érintekezni velük bőrön keresztül, noha logikus énje folyamatosan suttogta fülébe, hogy csak a fáradtság okozott hallucinációt Lamley esetében, és igazából nem történt vele semmi. Hogy történhetett bármi is, nem igaz? Mégis mi folyik körülötte? Mik ezek az álmok és tévképzetek?
– Scarlette, az irodámba – felelte Carlisle ellenkezést nem tűrően, mikor kijöttek a műtőből, és Scarlette már ép azon volt,hogy visszamegy a sürgősségire, hogy a balesetben sérült további betegeknél segédhkezhessen. Így viszont a nő lassan besorolt a szobába, a férfi mögé.
Mi történt? – kérdezte, Carlisle szembe fordult vele, nekidőlt az asztalnak és széles mellkasa előtt összefonta a kezét.
– Tessék?
– Pár napja észlelem a változást a munka morálodban. Óvatos vagy, bizonytalan.
Scarlette csöndben maradt, mit is mondhatott volna? Egy „semmi” nem ért volna túl sokat, elnézve Carlisle állhatatos viselkedését. A gombóccá zsugorodott érzést a torkában nehéz volt megmagyarázni, kiváltképp a férfinak. Mert legszívesebben mindent elmesélt volna neki, mégis egyetlen egy árva szó sem bukott ki ajkai közül. Nem voltak baráti viszonyba, nem tudni, hogy milyenbe voltak, de nem barátiba. Ismerős? Talán.
– Scarlette? – kérdezte meg türelmesen a férfi. Látszott rajta, hogy nem mozdul, míg valamilyen választ nem kap.
– Megvagyok – rázta meg a fejét, negligálta a helyzetet. Még ha lehet, hogy ennyire átlátszónak tűnt.
– Akkor miért vagy óvatos, miért vagy fáradt, miért szöszmötölsz? Eddig nem ilyen voltál, most is átadtad Amosnak az elsőt. Miért? Nem, te azonnal ott vagy a műtőben, esélyt sem adva senkinek. Te teli vagy bizonyítási vággyal, most meg… lassú voltál, túl sokat gondolkodtál a lépéseken és nem figyeltél.
– Kérte – kapott az alkalmon, hogy kicsit elterelje a szavakat. – Nem vagyok a legjobb formámban, tudom és elnézést miatta. Összeszedem magam. – Továbbra sem tudott mit mondani.
– Scarlette – sóhajtott egyet a férfi, ajkán neve úgy ült meg, mint valami fohász. A nőt kirázta a hideg. – Mit próbálsz elkerülni? Itt nem teheted meg. Ez egy kórház, életek függnek tőled.
– Tessék? Mi? Persze. – Mégis mit gondolt róla a férfi? – Tudom, tisztában vagyok vele. Ígérem, összeszedem magamat – hajtotta le a fejét. 
– És ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?
Bólintott csak Scarlette. Nem, voltak dolgok, amiket nem lehetett elmondani Carlisle-nak.
– Nem fogod elmondani, hogy mi a baj?
Nem, Carlisle. Ez most hihetetlenül fog hangzani és még én sem tudom mi ez pontosan, vagy mi történik, de képeket, emlékeket – nem a sajátjaim, másokét –, illúziókat, látomásokat látok. És már nem csak látok, érzem az illatokat, hallom a hangokat. Mintha elment volna az eszem. Elment? Láttam Mr. Lemleyt meghalni, mielőtt meghalt volna… De máskor meg régmúlt – nagyon rég, nézve a saras utakat, a dülöngélő házakat, a régi ruhákat – történéseit látom, égetések, akasztások, verések. Mi történik velem? Disszociatív kóros elváltozás? És nem tudom, hogy mihez érek újra, amitől „látni” kezdek. Félek, Carlisle, félek. – De hogy mondhatta volna ezt neki?
– Scarlette? – szólította a nevén, miután a nő nem válaszolt. – Minden rendben?
– Nem – vallotta be. Felesleges lett volna áltatni a férfit, aki így is, úgy is látta rajta. – De majd lesz. – Valahogy úgyis kell lennie, nem?
– Aggódom érted – jegyezte meg, mire Scarlette felnézett rá a cipője bámulásából. A márványarc vonásai sokmindenről nem árulkodtak, de az arany szempár beszédes volt. Megtört fény folyt az íriszszálak között. – Professzionista vagy, nem szoktál olyan érzelmekkel jönni, melyek a magánéletedből vannak, de most egy-két napja meglátszanak az arcodon. Fáradt vagy. Gondolatban messze jársz.
Nem tudta, miért beszél felettese, miért magyarázza, és hogy egyáltalán miért figyelt ennyire. Carlisle Cullen, ki vagyok én neked? De legszívesebben elcsöndesítette volna őt, fogja be azt a szépívű száját, akadjon torkán a szó, lepődjön meg, jöjjön zavarba. Ajkával írt volna az övéire egy piros táblát.
Mint akit felpofoztak, úgy jött a felismerés: mégis min járt az esze? Oh, te jó ég! Komolyan le akarta smárolni a „felettesét”? Hát nem tanult az Ethannel lévő kis tortúrából, hogy munkatárssal kezdeni az csak problémával jár. Ugye Scarlette?! Főképp házas és gyermekes munkatárssal. Agyon tudta volna ütni magát! Most komolyan, Scarlette?!
– Scarlette! – Carlisle-nak másodszor kellett szólni, hogy visszatérjen a nő a földre.
– Köszönöm, de tényleg – jött zavarba és az arcára kúszó rózsákat próbálta figyelmen kívül hagyni, és valami másra gondolni. – Jobban leszek, ennyit tudok ígérni. – Már csak ki akart jutni a szobából és ebből a helyzetből, égett az arca szégyenében. 
– Ha bármiben tudok segíteni, ugye tudod, hogy itt vagyok?
Nem, Carlisle, nem lehetsz itt. Mert te már valaki mellett vagy! És ennek ellenére képes volt ezt mondani neki? Belenézett abba az arany talányba, hogy eldönthesse, vajon ez ámítás – bár annak édes és nyugtató –, vagy valóban az igazság volt. Ami veszélyes tény lett volna. A férfi szeme lágy, túl meleg és kedves volt ahhoz, hogy fondorlatokat használjon, mert az hidegséget kívánna és rugalmasságot. Scarlette pedig egyszerűen csak amorf masszává olvadt.
– Köszönöm – felelte. Ez volt rá talán a legsemmilyenebb válasz, amit adhatott, ami nem szolgált igazsággal, de holmi kis időt tudott adni. Neki, hogy elfelejtse a férfi szavát, és a férfinak, hogy soha eszébe se jusson, hogy valaha ilyet mondott.
Talán kevesebb félelemmel tért vissza a sürgősségi falai közé a nő, nagyobb biztonsággal nyúlt az ambuláns lapok és a sérült és/vagy beteg emberek irányába. Carlisle-nak igaza volt annyiban, hogy saját félelmét és önzőségét nem tudja, de nem is igazán teheti a betegek elé. Emellett nem élhet úgy, hogy mindentől fél: mit lát vagy ki hal meg. Vagy legalábbis ezt a félelmet kirakta a kórház területéről, otthon még volt neki helye, már befészkelte magát agya egyik sarkába.
Aznap korábban végzett, amit ki akart használni, így útja egyenesen apja antikváriumába vitte. A bolt aprócska volt, de a fal mind a négy oldalán és a tér belsejében is sűrűn pakolt polcokkal és szekrényekkel volt teli, mindenhol, ahova a szem ellátott, csak könyveket lehetett látni. A papír illata nosztalgikusan az otthonát idézte. Megannyiszor töltött időt az antikváriumban, élvezte ki a könyvek társaságát, no meg mert apjával időt akart tölteni.
– Szia, Jeff! – köszönt, mikor meglátta a hetvenhez közelítő férfit a kopott fényű, de masszív pult mögött. Enyhén kopaszodott, szemén vastag üveges szemüveg ült, vékony ajkát épp elégedetlenkedve csippentette össze, ahogy valami újságot forgatott a kezében. Botja mellette volt a falnak döntve. Az érkezőre emelte hatalmas szemét, a felismerés tűzijátékot szórt íriszében.
– Áhj, Scar! Örülök, hogy látlak, pont a napokban gondoltam rád, hogy vajon mikor fog a fene erre enni – kapta meg botját, hogy eléje jöjjön. Jeff már majdnem tizenöt éve dolgozott a boltban, és Scarlette és édesanyja úgy döntöttek, nem is távolítják el a pozícióból, annak ellenére, hogy tulajdonváltás történt: Scarlette nevén volt az antikvárium. Pedig a férfi is jó pár éve nyugdíjba vonulhatott volna, Jeff sem tette meg. 
– És lám, itt vagyok!
– Na hadd lássalak – emelte lejjebb szemüvegét, hogy megnézze magának a nőt. – Ha Margaret látna – ciccegett. – Fogytál, bizony! Nem jó ez a kórház, így nem tudsz figyelni magadra – morfondírozott hangosan.
– Jól van, Jeff bácsi – forgatott szemet. – Szerinted mindig fogyok és tudna mit hízlalni rajtam Margaret. Ígérem, átjövök – mosolyodott el.
– Na, és mi járatban?
– Könyvért jöttem, de kelleni fog a segítséged, most mást keresek… – Mindenről tudta ő is, hol található, melyik polc melyik zsánernek felel meg, de volt a raktár… és a ritka és különleges állapotot igénylő könyveknek is egy üvegkalitka, ahol Scarlette nem tudta, hogy mi található. Az mindig apjának a kis birodalma volt. – Egyrészről keresek, de hoztam is neked valamit. Kezdjünk az egyszerűbbel – nyúlt bele a táskájába és kivette az egyik fekete bőrkötéses könyvet. Hátha Jeff oly sok mindent látott szeme felismerné a könyvet és tudna róla mondani valamit. – Apám dolgozószobájában találtam. A szöveget nem tudom elolvasni, hátha te már láttad, vagy tudsz mondani valamit róla.
Az öreg átvette a könyvet, ujjai finoman futottak végig a kötet fedőlapján, majd gerincén, a lapokat pörgette, megszagolta, megkereste a varrást. Scarlette nem is tudta mihez hasonlítani ezt a rituálét, ahogy tanulmányozta a férfi a kezében fekvő könyvet. Talán leginkább arra hasonlított, ahogy ő maga az emberi testet vizsgálta, hogy meggyógyíthassa.
– Édesapádnak sok könyvével nem foglalkoztam. De néha-néha felbukkant egy-egy ehhez hasonló könyv. A borítás… mindig fekete volt, és alig vastagabb egy, maximum másfél ujjpercnél a gerinc, a szöveg… már ha ez szövegnek számít… – lapozgatta tovább.
Scarlette sóhajtott egyet.
– Nagy gonddal ügyelt rájuk, de többre alig emlékszem. Ő foglalkozott ezekkel a könyvekkel, általában ő is hozta be őket, nem valaki más. Megnézhetem a nyilvántartásba, de nem hiszem, hogy bármit találok.
– Ha nem lenne gond, ránéznél?
– Neked bármit, Scar! – csoszogott vissza a pulthoz, lépései aszimmetrikusak voltak még a bottal is.
– Csinálod a gyakorlatokat? – hunyorogott rá úgy, mint aki elkapott egy gyermeket süti-tolvajláson.
– Hagyjál azokkal a vackokkal, Scar. Fél lábbal a sírban vagyok, hova csináljak én már gyakorlatokat?
– Az unokáidhoz?
Heves mozdulattal legyintett. – Csak lennének már! De hát én ahogy a mostani fiatalságot elnézem, csak tolódik az egész.
Vágott egy grimaszt a rezidens.
– Valld be, te sem szeretnél még.
– Még valóban nem. De egyszer igen. Mondjuk… kettőt, hármat. De az odébb van, még csak huszonhét vagyok.
– Már huszonhét vagy, Scar, nem mindegy – javította ki. – Az idő csak telik, sosem fogy, ezt ne felejtsd el – kattintgatott párat a képernyőn, mire egy hatalmas adatbázist dobott ki a rendszer. Azt sem tudták, hogyan találhatnák meg a könyveket cím és tulajdonos híján. Apja nevén csak pár N/A bejegyzés, de semmi több nem volt található. A könyvek nem kerültek nyilvántartásba.
– Ez nem sok – sóhajtott egyet a nő. De akkor mégis kihez fordulhatna vele?
– Sajnálom, Scar – rázta meg a fejét Jeff. – Sok könyv van, ami nem eladásra való, annak egy része nem szokott az adatbázisba kerülni, kiválképp apád kincsei. Még valami lenne?
– Igen, milyen anyagaink vannak a quiluete törzsről? Vannak egyáltalán? – Az eltűnések végett kiváncsi volt több anyagra Samékről. Olyan anyagra, ami objektív.
– Hogyne lennének! Egy időben apád nagyon sokat foglalkozott a törzs legendáival, elvileg megbízták, hogy keressen még forrásokat, no meg kaptunk is könyvet restaurálni, amiből azok a példányok, melyek nem bírják a napfényt és/vagy a levegőt, még mindig nálunk vannak, csak a többi lett visszaszolgáltatva. Gyere megmutatom, ezek mind lent vannak a raktárban, nem eladó példányok – intett csontos ujjával az öreg, majd előre ment a kisterű antikváriumban, egy oldalsó ajtón pedig le a földszint alá. – Ezek a könyvek mind apád nevén voltak, vagyis most már a tiéden.
– Tudom – bólintott.
Beléptek a 2×4×3 m térfogatú üvegkalitkába. A levegő hűvösebb volt és jóval tisztább. Jeff ismerte a pontos hőmérsékletet, amikor még a pára nem csapódik le, de nincsen túl meleg sem, hogy a könyvlapok és a régi tinta rongálódjon. A polcok egy részén régi kötésű könyvek sorakoztak katonásan, míg a többi részen pedig újak, olyan fényes volt a bőr vagy a festék, hogy könnyen felismerte az ember, hogy újított példányról volt szó. Bármilyen könyvet befogadott az antikvárium restaurálásra, még azt is, mely már csak lapokból állt, a lehető legkorhűbben próbálták visszaadni a valóját. Egyszer Scarlette édesapja neki is megmutatta a könyvkötés lépéseit, de ma már a nő nem hitte, hogy meg tudná ismételni őket.
– Itt is vannak – mutatott egy polcra. Több könyv is felirat nélkül foglalt helyet. – A szabályt ismered. Itt olvashatod őket, csak ami kivihető, azt viheted el.
– Persze, Jeff. Tudom, nagyon szépen, innentől boldogulok.
– Szólj, ha bármi kellene.
– Mindenképpen – vette le az első könyvet a sorban, és fellapozta. Kék tekintete végigszaladt a lapokon – Scarlette gyorsan tudott olvasni, gyorsan tudta iszűrni a lényeget és megtalálni a kulcsszavaakat egy-egy oldalon.
Az alakváltók szellemutazásáról nagyon sokat beszéltek ezek a könyvek, mikor a fizikai valót elhagyták az ősök és a természet erejét tudták kihasználni mások ellen. Ez nem holmi rossz volt, hanem maga a természet, annak energiái és mágiája. Az indiánok szimbiózisban éltek vele, belőle merítettek erőt, aztán, mikor meghaltak, a sajátjukat adták vissza neki. (Milyen igaz, az anyag nem vész el, csak átalakul.) Körforgás volt ez, gyönyörű, tiszta és egyszerű.
Aztán a történetek meséltek Taha Akiről is, az első farkasról, majd pedig… Az első Hidegről.
Sok évvel azután, hogy Taha Aki lemondott szellemfarkasáról és már öregember volt, gondok kezdődtek északon, a Makah törzzsel. Sok fiatal nő tűnt el a törzsből és ők a szomszédos farkasokat hibáztatták, akiktől féltek és akikben nem bíztak. A farkasok továbbra is tudtak egymás gondolataiban olvasni, tudták, hogy közülük senki nem hibás. Taha Aki próbálta megbékíteni a Makah törzsfőnököt, hogy ne törjön ki háború, de nem járt sikerrel. ezért megbízta legidősebb fiát, Taha Wi-t, hogy találja meg az igazi bűnöst, mielőtt a viszály kitörne. Taha Wi a csapatába tartozó öt másik farkassal együtt keresésre indult a hegyekbe, és valami olyasmivel találkoztak, amivel korábban sosem – egy különös, édes illattal az erdőben, amely annyira égette orrukat, hogy már szinte fájt. Emberi illat és emberi vér halvány nyomait találták, ahogy követték a nyomokat. Biztosak voltak benne, hogy az általuk keresett ellenség volt az. Taha Wi és két testvére nem tértek vissza. A fiatalabbak kutatni kezdtek idősebb testvéreik után, de nem találtak semmit. Taha Aki fiait gyászolta. Gyászruhát viselve elment a Makah törzsfőnökhöz és elmondott neki mindent, ami történt. A Makah törzsfőnök hitt gyászában, így a feszültség a két törzs között véget ért. Egy évvel később, ugyanazon éjszaka alatt két Makah lány mégis el tűnt otthonaikból. A Makahok azonnal hívták a Quileute-okat, akik ugyanazt az édes bűzt érezték az egész faluban, mint régen az erdőben. A farkasok megint vadászatra indultak. Csak egyikük tért vissza. Hozott magával valamit, amit a Quileute-ok még sosem láttak – egy különös, hideg, kőszerű holttestet darabokban. Úgy nézett ki, mint egy ember, de kemény volt a teste, mint a gránit – vele volt a két Makah lány is. Az egyik lány már halott volt, a másikat a lény a karjában tartotta, szája a lány torkára tapadt. Fehér ajkait vér borította, szeme vörösen izzott. Egyik törzstag hamar áldozatává vált, mikor alábecsülte az állapotát és erejét. A lény úgy tépte szét, mint valami játékbabát. Kiderült, hogy a farkasok csak fogaikkal tudják elpusztítani az ismeretlent, kis darabokat kezdtek kihasítani a lényből, míg az elpusztult. Úgy nevezték el: a Hideg, a Vérivó és abban a félelemben éltek, hogy nem volt egyedül. Nem is kellett sokáig várniuk. A történetek úgy szólnak, hogy a Hideg Nő volt a leggyönyörűbb lény, amit emberi szem valaha látott. Olyan volt, mint a hajnal istennője, mikor belépett a faluba akkor reggel; a nap egyszerre kisütött és csillogva verődött vissza fehér bőréről, térdéig érő aranyszín haja lángolt. Arca varázslatosan gyönyörű volt, szeme fekete fehér arcában. Húsz tanú látta a Hideg Nő érkezését. Ketten élték túl, de csak azért, mert a vér elterelte a nő figyelmét. A harmadik feleség előhúzott egy kést egyik, mellette álló fiának övéből. Mind fiatal fiúk voltak, még nem férfiak, és az asszony tudta, meghalnak ők is, ha apjuk elbukik. A harmadik feleség magasra emelt tőrrel rohant a Hideg Nő felé. A Hideg Nő mosolygott, nem fordította el figyelmét az öreg farkassal vívott küzdelemről. Nem félt sem a gyenge emberi nőtől, sem a késtől, amely meg sem tudná karcolni bőrét és már a halálos csapásra készült Taha Aki ellen. Ekkor a harmadik feleség olyasmit tett, amire a Hideg Nő nem számított. Térdre hullott a vérivó előtt és a kést saját szívébe döfte. A vérivó nem tudott ellenállni a friss vér csábításának, ami a harmadik feleség testéből folyt. Ösztönösen a haldokló nő felé fordult, egy másodpercre teljesen úrrá lett rajta a szomj. Taha Aki kihasználva a pillanatot, darabokra szaggatta a nőt, és a küzdelemnek ezzel vége volt.
Egy másik történet az Erdő Őrzőjéről beszél, egy lényről, aki védelmezi a természetet, és aki már többször is összecsapott a Hidegekkel. Az Erdő Őrzője az özönvíz óta járja a területet, jelenléte biztosítja az erdőben lakó növények, állatok és szellemek jólétét. A történet kitért arra, hogy a vérivók gonosz lények, nem a természet által létrehozott faj; egyszerre élők és holtak, ami szembemegy az élet törvényeivel. Érdemes őket elégetni elpusztításuk után – úgyanis akár mérgükkel újra tudják „ragasztani” leszakadt testrészeiket, és van a mérgük által regeneratív gyógyulási folyamatuk is.
– Vérivó? Hideg? – dörzsölte meg Scarlette a homlokát. – Vámpír? – Róluk csak a regényekben olvasott, mint az Interjú a vámpírral vagy a Drakula. Mind olyan lények, akik a sötétben és véren éltek, de emellett gyorsak és erősek voltak. A napfény, a karó, szentelt víz és a fokhagyma pedig meg tudta sebesíteni őket vagy le tudta redukálni élethosszukat. De az ő létük az irodalomban szexuális metafora volt egyesek szerint. Sokan próbálták tudományosan is megmagyarázni a kitalációt porfíriával[1], miután a vámpír szó elterjedt a 18. századba. De ha ez valóság? Valóság valóban, az mégis mit jelentene az egész világra nézve? Biztos ez? Egyszerűen nem tudta elhinni, pedig Saméket is el kellett. Ez egy új fajt jelentene, és hogy a homo sapiens már nem a tápláléklánc csúcsa...
Sam azt mondta, ők farkasok, de nem „vérfarkasok”. Nem olyanok, akik csak teliholdkor képesek átváltozni és nem emlékeznek semmire. Ők falkában járnak, képességük az átváltozásra öröklődik és nem immunisak a vámpírméreg ellen, mint a Hold gyermekei. Akkor a vámpírok is lehet valami más, nem? Csak a folklór egy hamis képet alakított ki róluk. De akkor mi az igazság és mi ferdítés?
Felment az emeletre, hogy befoglalja az egyik közösségi számítógépet, és beütötte a keresőbe a „vámpír” szót.
A vámpír kifejezés nem létezett az ókorban. A vérivást és hasonló tevékenységeket démonoknak vagy szellemeknek tulajdonították, akik húst ettek és vért ittak; még az ördögöt is a vámpír szinonimájának tekintették. A perzsák civilizációja volta az első, amely vérivó démonokról szóló történeteket tartalmazott. A görög-római mitológiában Hecaté lányát démoni, bronzlábú lényként írták le. Vért lakmározott az álmukban elcsábított férfiakból. De ott volt Lamia is, aki éjszaka kisgyermekekre vadászott az ágyukban, és kiszívta a vérüket. Míg a török mitológiában a bűnnel erősen átitatott egyének és a fekete mágia gyakorlói haláluk után vámpírrá alakultak, és bestiális formát öltöttek. A középkor azonban már hemzsegett a vámpíroktól. A vámpírizmus ábrázolása fertőző démoni megszállottság betegségeként, a szex, a vér és a halál felhangjaival akkordot ütött Európában.Vámpírok lehettek denevérek, akik emberi alakot voltak képesek felvenni, sucubbusok, akik férfiakat csábítottak el, libishomenek, akik nőket ejtettek teherbe, különböző démonok és szellemek – a repertoár széles volt.
A keresés nem volt túl segítőkész Scarlette számára, így beütötte a Hideget”.
– Apotamkin?[2] – Még csak nem is hallotta ezt a szót sosem. Ez a lény nem különbözött a legtöbb vámpír folklórtól, csak épp kizárólag az amerikai indián népre vonatkozott. Az Apotamkin azonban jóhiszemű vámpír volt, más vámpírok összes képességével és erősségével, amit ismer az ember. Az amerikai őslakosok azt hitték, hogy az Apotamkin bármely állat vagy ember véréből lakmározik. A nevét pedig pont úgy kapta, ahogy az várható volt – Apotamkinok nagyon hideg tapintásúak voltak, főleg azért, mert holttestek voltak. De persze, mint kiderült, ez inkább volt egy mese, amivel a gyerekeket hitegették a jó magaviselet érdekében.
Megragadta Scarlette a legközelebbi tollat és egy cetlire elkezdte feljegyezni:vérivás, vörös szemek, gyorsaság, erő, hideg” és ami talán a legfontosabb, hogy egyetlen legenda sem tért ki arra, hogy mégis a vámpírok honnan származnak. Egyszer csak az evolúció lerakott egy bombát és úgy gondolta, kell egy újabb csúcsragadozó? Vagy épp őket milyen más természetfeletti alkotta meg?
Az egyértelmű volt, az eltűnések mögött Samék nem állhattak, az ő története, de a könyvek is kimondják, embert nem bántanak, csakis egyetlen egy dologra vadásznak az quiluete alakváltó farkasok: vámpírokra.
Scarlette nem tudta, mi ez, csak egy érzés volt leginkább, bizsergés a gyomrában, hogy nem szabad elvetnie ezt a lehetőséget sem: vámpírok is állhat az eltűnések mögött. Persze, bizonyítani nem tudta, azt meg kiváltképp nem tudta megmondani, ki lehet vámpír. Itt Forksban? Messzebb? Vajon találkozott vele? Próbálta átgondolni, kinek volt furcsa, az átlagostól eltérő viselkedése – szemszínváltozás, hideg, keménység, sápadtság, ételfogyasztás hiánya, napfény kerülés
Akarta ő ezt tudni? Vannak dolgok, amelyeket tudni nagyobb kín, mint nem tudni őket.
* * *
Érdekességek/magyarázatok:
[1] porfíria: A porfíria nem egyetlen betegség, hanem nyolc örökletes genetikai rendellenességből álló csoport, amelyek jelentősen különböznek egymástól. Minden porfíria közös jellemzője a porfirinek vagy porfirin prekurzorok felhalmozódása a szervezetben. A porfíria a hem nevű komplex molekula szintézisének nyolc lépésének egyikében fellépő meghibásodás következtében keletkezik. A hem elengedhetetlen az oxigén szállításához a test sejtjeihez. Ha a hem szintézisének bármely lépése blokkolódik, egy közbenső vegyi anyag halmozódik fel a sejtben. 
Tünetei lehetnek: hasi fájdalom, hányinger, hányás, hallucinációk, rohamok, fényérzékenység, hólyagosodás napsugárzás után.
[2] Apotamkin: egy lény az indián mitológiában. A mitológia szerint ez egy óriási, agyaras tengeri szörny, amely a Passamaquoddy-öbölben él, és vonzza az embereket, hogy megegye őket, különösen gondatlan gyerekeket. Azt mondják, hogy hosszú vörös haja volt, és egyes változatokban emberi nőként ábrázolták, mielőtt kígyóvá változott. ezt a mondát alakította át Stephanie Meyer az alkonyat-sorozatban. 
Akkor egy szokásos szám ^.^

2 megjegyzés:

  1. Érezhetően átvezető fejezet volt, ugyanakkor ilyenek is kellenek ráadásul itt is megtudunk mi olvasók fontos részleteket, amiket amúgy csak elvétve fedezhetnénk fel egy eseménydúsabb fejezetben.
    Örülök annak, hogy Scar nem vágta le azonnal, hogy Carlisle vámpír, mert habár a fejezetben egyértelmű volt, hogy a lány érzi mélyen belül, hogy a férfi nem ember, de még nem kötötte össze a dolgokat. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz az a mozzanat, amikor rájön - szemszínváltozásra tippelek vagy Cullenék egy vadászása során összetalálkozásra Scarral.
    Igazából nagyon örülök, hogy visszatérnek Scarék és remélem, hamarosan mi is megtudjuk mire vársz te annyira, hogy felkerüljön. Ugyanakkor az FTB is kedvenc lett és most nem tudom jó lesz-e nekünk a havi egy fejezet belőle. :D

    Ahogy régen menő volt: lééécci folytatást, gyorsan léccccci :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen-igen, de most már tényleg kezdenek egymásba kapcsolódni a szálak, másrészt az elkövetkező fejezetek sem lesznek olyan zsúfoltak a sok információtól.
      Scarlette kimondottan nem egy mozzanatból fogja összerakni a dolgokat. De már az sincs messze, úgyhogy nem árulok el sok mindent :D

      Hát köszönöm, és igyekszem velük nagyon, már amennyire megy laptop nélkül. De fognak érkezni!

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖

© 2018. A blogot írja és szerkeszti: Abeth. Üzemeltető: Blogger.