Conjunction - 08. Rész - Carlisle

Hellobello!

Cím: Oh, te jó ég!

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Carlisle élete a bál idejekor és hogyan zörrent össze Scarlette-tel, minden gondolata egy részbe foglalva.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4072 (+86) szó

Megjegyzés: Ez tovább tartott, mint gondoltam, egyrészt erősen meg kellett vágnom a szöveget, hogy beleférjen egy részbe, másrészt pedig a magánéletemben történtek események amik vagy nem tették lehetővé, hogy írjak, vagy pedig el vették az alkotástól a kedvemet. Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. A Műhelyben igyekszem frissíteni, mikor hozok részeket (vagy cetlizni, hogy kések megint) – előfordulhat, hogy a péntekeket nem fogom tudni betartani. Eredetileg ezzel is ki akartam volna várni a hétvégét, de végül úgy voltam vele, annyit vártatok már rá... Remélem azért, kárpótolnak a dolgok benne :3

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Az élet próbatételek sorozata.

Carlisle már csak tudta, egész élete nem állt másból, mint megmérettetésekből, de a mostani tűnt az eddigi legnehezebbnek: Dr. Scarlette Julia Cowen.

Nem is értette, miért. Esmével minden más volt, vele rögtön minden olyan magától értetődő és egyértelmű volt már abban a pillanatban, amikor először találkoztak. A sápadt, barna hajú lány a törött lábával egyszerre volt védtelen és nyugodt, megtört és kedves, és úgy beszélgettek, mintha mindig is ismerték volna egymást. Visszagondolva fogalma sincsen, hogy azalatt a pár év alatt miért nem kereste a nőt, míg újra nem találkoztak.

Mai napig is egyik legrémesebb emlékei közé sorolta azt az éjszakát, amikor Esmét átváltoztatta. A nő alig volt felismerhető, csontjai összetörtek, bőre felszakadt, akárcsak valami ajándék csomagolása és vére úgy ömlött testéből, mint monszun idején az eső a felhőkből. Szája kiszáradt, ahogy a bíborpiros folyamot nézte, már magában csak a legördülő cseppek látványa égette torkát – nem mert levegőt venni, nehogy megérezze a vas, a levendula és a gyömbér émelyítő egyvelegét. Esme finom, lágy arca fájdalomtól torzult el, elég volt csak hallgatnia szapora és egyre gyorsuló szívverését, hogy tudja, itt az utolsó órákról volt szó. Nem számított semmit a műtét, a nő sérülései kritikusak voltak és annyira össze volt törve lelkileg is, hogy Carlisle tudta, nem tehet semmit érte. Elnyújthatta volna talán a haldoklását, de semmi több.

– Esme – suttogta, amikor akadt magányos pillanata a beteggel. Várta, hogy kinyissa a nő a szemét, ezért újra és újra, mint valami fohászt, lehelte a nő nevét a köztük feszülő némaságba. A hosszú pillák megremegtek, a barna szempár szomorúan rá nézett.

– Dr. Cullen? – kérdezte tétován, mintha nem is hinné el, hogy a férfit látja.

Carlisle szíve összeszorult, a nőből sütött a bánat és a fájdalom, utóbbi esetén nem a magától értetődő fizikaira gondolt, Esmét lelkileg is meggyötörték. Valami történt, amiért a szikláról való leugrás mellett döntött. Oh, te jóságos ég, drága Esme!

 – A sérüléseid kritikusak, nem fogod túlélni az éjszakát – bicsaklott meg a hangja, ahogy tájékoztatta a nőt. Esme mosolyogni próbált, ajka végei megrándultak felfelé, de több mozgást nem bírt kicsikarni arcizmaiból. Carlisle egyre hangosabban hallotta a nő szívverését, mint egy kalitkába szorult madár, aki az utolsó leheleteivel is ki akar törni a fogságból. Egy lopott pillantást tett a torka felé, de a gondolat máris megfogalmazódott benne. Miért ne tehetné meg? Nem akarta elveszíteni Esmét, nem tudta, miért, de egyszerűen nem akarta. Sivár hely lenne a Föld, ha többé a nő nem járná a felszínét. Az érzés elemi erővel döntötte le lábáról, akarata megremegett. Miért ne lehetne? Csakhogy itt most nem voltak szülők, mint Edward esetében, akik a túlélésre felkérték volna, és nem tudta megkérdezni Esmét sem. Itt ő fog dönteni perceken belül. Tudta, hogy nem lenne helyes, már egy halált kijátszott, de...

– Oh, drága Esme – hajolt fölé. Kócos barna tincseket söpört ki arcából, és kénytelen volt hallgatni a reszelős lélegzetvételeket. Az utolsókat. – Csukd be a szemed – mondta a nőnek, hangja alig haladta meg a suttogást. – Megmentelek. – A titkot már csak a nő fülébe mormolta, olyan halkan, hogy félő Esme sem hallotta meg.

A férfi a hideg kezét a nő két oldalára helyezte, nehogy összetörje. Nyelt egyet a lüktető, kék ereket figyelve, sejtjei vibráltak, és a nyál összegyűlt a szájában. Finoman arrébb húzta az útjába álló barna hajtincseket. A tiszta felület kínálkozott és elpárolgott a maradék ellenkezése is, maga a szomjúság maradt. Oh, az állatvér mennyire gyenge egy utánzata az emberinek. Beáramlott szájába a folyékony szövet, nyelvén megült a nő édes íze a citrátok[1] enyhe csípősségével keveredve. Egy időben próbálkozott, hogy vajon a vér melyik része hat a vámpírokra; a sejtes elemek, a plazma vagy más molekulák. Nem jött rá, kiváltképp mert a technológia gyerekcipőben járt, a tudomány még csak akkor kezdett foglalkozni igazán a vérrel. De azóta sem tudta specifikálni azt az összetevőt, amire szükségük lett volna. Valahogy a vér egésze, a benne lévő, víz, oxigén és tápanyagok szolgáltak étkül, léptek reakcióba a vámpírméreggel. Az érzés euforikus volt és jobb, több százszor jobb, mint egy orgazmus. Lehunyta a szemét és nem hallotta meg, ahogy a nőben benn rekedt a levegő, elnyílt ajka és felnyögött. Nem hallott semmit a vér áramlásán és a szív dobogásán kívül, amelyek, mint ágyúdörgések süketítették meg.

Tudta, hogy abba kell hagynia, mégis elválasztania magát a nőtől nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Szája csattanva zárult össze, amikor egy erősebb mozdulattal tolta el magát Esmétől. A nő vékony teste görcsbe feszült, arca eltorzult a fájdalomtól.

– Maradj velem, Esme. – Carlisle hangja karcos és halk volt, nem akarta nagyobbra nyitni a száját, mint amennyire maximálisan szükséges volt. – Itt vagyok, maradj velem! Maradj velem! – Hideg ujjai a másik felkarjára csúsztak, kissé ránehezült, csakhogy a görcsöktől Esme ne vergődjön olyan láthatóan és hallhatóan. – Maradj velem.

Ő döntött, kárhozatra ítélte a nőt magával együtt. De édes kárhozat volt ez, olyan, amit nem érdemelt meg – Esme maga volt a megbocsátás, a gondoskodás és a kedvesség –, de mindennap tett érte, hogy valahogy kiérdemelje. A retorzió pedig majdhogynem száz év késlekedéssel megérkezett rezidensének személyében. Carlisle ambivalens módon állt Scarlette-hez, egyrészről nem tudott nem foglalkozni vele, egyszerűen tudni akarta, tudnia kellett, hogy telnek a nő napjai, min járnak a gondolatai, mégis néha úgy érezte, hogy megfullad a jelenlététől. Talán az átváltozás gondolata mérgezte meg, más magyarázattal nem tudott szolgálni. Kezdte megérteni, hogy milyen tébolyt érzett Edward, amikor nála is Alice meglátta Bella jövőjét – az átváltozását. Mindent meg akart próbálni, hogy ne történjen meg.

Felsétált az emeletre, Esme és az ő hálószobája ellentétes sarkon volt található, mint a „gyerekeké”. A letisztult bútorformák sterillé tették a szobát, de a benn lévő képek, virágok, apró tárgyak, amik leginkább Esmének voltak köszönhetőek, lelket leheltek a négy fal közé. Hatalmas ablakok, mint valami szemek, néztek a sötét erdőre. Legtöbb idejét otthon vagy itt, vagy a dolgozószobájában töltötte, utóbbi a földszinten volt található – még Esmével egyezett meg, hogy nem lesz a hálószobájuk az irodája, a munkát nem viheti az ágyba.

Hallotta maga után a kopogó lépteket, az ajtó csukódást, miközben kibújt öltönyéből, és meglazította a nyakán lévő csokornyakkendőt is.

– Carlisle. – Esme ajkáról neve mézként csorgott. Szembefordult feleségével, pillantása a lila estélyi ruhán kúszott fel arcára. A nő vonásai gondterheltek voltak. – Csendes vagy.

Carlisle sosem volt egy szószátyár típus, de igaz, ami igaz, a hazafelé úton egy mukkot sem szólalt meg. Bár az utat figyelte, de gondolatai minduntalan visszakanyarodtak egy jégkék estélyibe öltözött alak felé. Tünékeny látomás volt, a megelevenedett festészet, több millió fénysugár ragyogó konstellációja. Hangja zene, tónusaival kották tízezreit lehetne teleírni, nyakának kecses vonala egy architekturális csoda, míg járásának mozgása anatómiajegyzet tananyaga kellene hogy legyen. Scarlette csinos volt, vagyis inkább gyönyörű, be kellett vallania magának.

– Tehát ő a rezidensed.

– Igen – felelte kurtán. Esme időközben a magával vitt bolerót lerakta az ágy sarkára, csakhogy valami elfoglaltságot találjon magának. A köztük lévő feszültség – inkább gondterheltség – a családi gyűlés óta ékelődött közéjük.

Szerette a családod nagynak érezni, emberi életében egy szem gyerek volt, így mindig több szék volt az asztalnál, mint amennyi szükséges lett volna, több fekhely, mint amennyiben aludtak volna, több edény, mint ami kellett volna. Így sokszor csak nem kívánt átkok és kísértetek jöttek vendégül – újabb és újabb vadászatok szörnyetegek után.

– Nem vagyunk már elegen? – Rosalie hangja éles volt, a máskor hűvös mezzoszoprán kelletlenül süvített át s szobán. Carlisle alig fejezte be a mondatot, máris szavába vágtak.

– Nem fog átváltozni – rázta meg megerősítésképp a fejét, elkerülte Alice pillantását. – Ha rajtam múlik, akkor nem.

Az ebédlő másik végében, a mahagóni asztal nyugati oldalán – kínosan ügyelt a család arra, hogy minden a helyén legyen – ülő, nyurga férfi elnevette magát, miközben egy mogyoróbarna hajú nő kezét fogta. – Mintha nálam bevált volna. Azt hiszed, nem tettem meg mindent, hogy ne? – Erősebben kulcsolta össze a mellette levő ujjait.

– Tudom, Edward, Bella és a te helyzeted kivételes volt. Ott volt a Volturi, majd Renesmee... De most nem áll fenn a szerelem, mint befolyásoló tényező. Nem fogom hagyni átváltozni.

Edward arrébb billentette a fejét, miközben nevelőapjára nézett elgondolkodva, Carlisle tudta, olvassa a gondolatait.

Alice lépett kicsikét előrébb, hogy átvegye a szót. – Egyelőre ugyanazt látom, de én jobban aggódom a jelek miatt. Nem tudom, hogy mik azok és miért vannak rajtunk is.

Rosalie megrázta a fejét, hogy nem tudja, kényelmetlen csönd szállt alá, miközben Alice mellett ácsorgó, göndör hajú srác vette el a rajzokat és forgatta az ujjai között.

– Láttam őket, ehhez hasonlókat, de nem emlékszem, hol – ráncolta a szemöldökét.

– Várj egy kicsit – fordította el a fejét Edward és Jasperre nézett. – A polgárháborúban láttad ezt. Egy temető – mormolta, próbálta elkapni „testvére” gondolatait. – Kripta, egy sír. Talán még ott vannak, sejted melyik temető?

– Meg kéne nézni – értett egyet vele Jasper. – Van tippem.

– De ha nem változik át a rezidens, akkor jelek sincsenek, nem? – tette fel a kérdést Rosalie-t átkaroló, nagy darab férfi, ajkának egyik fele felfelé kunkorodott.

– Nem tudom – felelte Carlisle. Edward átváltoztatása a saját önzősége volt, annyi évszázad után nem tudta meddig bírt volna egyedül maradni még, Esme vámpírrá változtatása is hasonló esetnek számított, majd Rosalie már egészen más téma volt, őt Edwardnak alakította át, mert fogadott fiának nem akarta azt a magányos sorsot, amit magának. De a Sors mást kívánt, és aztán ahogy az évek peregtek, mindenkinek meg lett a párja. Minden tökéletes volt, miért kellett ezt a békét felborítani?

– Ki ez a nő egyáltalán? – tette csípőre a kezét Rosalie.

– Civil, orvos, elvált szülők gyermeke, ismertem az apját, aki nem rég halt meg – egy könyvesboltban dolgozott –, kisvárosi életből nagyvárosiba csöppent tinédzser korában Scarlette, az egyetlen, ahol kapcsolódni tud hozzánk, hogy gyerekkorában Sam Uley barátja volt. Illetve még most is az.

– Tud róluk? – szisszent fel Jasper.

– Nagyon úgy tűnt, nem – rázta meg a fejét Carlisle, és egy frusztrált sóhaj hagyta el az ajkát. A beszélgetés nem vitte előre őket, persze, nem is lehet a jövőről egyezkedni, mikor az a még meg nem hozott döntések sorozatától függött. Minden csak elméleti szinten működött.

– Aggódnom kéne, Carlisle? – lépett Esme közelebb hozzá, kizökkentve emlékei közül a férfit és az ingének felső gombjaival kezdett el bíbelődni.

– Tessék?

– Aggódnom kellene? – tette fel újra a kérdést a nő. – Régen úgy éreztem, hogy a rezidensed kiváló kollégád, tisztelettel beszéltél a közös munkáról, aztán Alice látomása óta nem tudtam eldönteni, mit gondoljak, biztos voltam benne, hogy nem kell nagy feneket keríteni a dolognak, hiszen miért te alakítanád át vámpírrá, de ha igen is, annak annyi indoka lehetne... De ma este... – ráncolta a homlokát.

– Esme – fogta meg Carlisle a nő kezét és megvárta míg a másik ránéz, egyenesen a szemébe.

– Nem is tudom. Valami kapcsolat van köztetek, egy halovány szál, nézted ahogy távozik, majd ő nézett téged. Nem tudom, mi ez, hogy vajon csak a látomásból gyökerezik, vagy valami más? De nem vagyok vak.

– Scarlette a rezidensem, Esme. – Azután szólalt meg csak, mikor már a nő valahogy szavakba öntötte a gondolatait. – A kollégám, egy alkalmazottam, alám tartozik, én felelek az oktatásáért. Ezen túl pedig egy egyszerű ember. Találkoztál vele, értelmes, intelligens, kedves és talpra esett, kedvelem, jó munkaerő, de semmi több. – Nehéz volt Scarlett-ről beszélni. Nem azért, mert nem tudott volna, vagy nem akart volna, sokkal inkább csak azért, mert nem tudta pontosan megfogalmazni őt magában.

Ujjai végigcsúsztak Esme állkapcsán, majd állán és vállán, magához húzta egy ölelésre. Mélyet szippantott a levegőből, hogy a gyömbér és a levendula átmossa gondolatait és érzéseit, és hogy megszabaduljon Scarlette-től. Levegő. Levegő tolult a tüdejébe, és kitisztult a sötétség, mintha egyszeriben felengedett volna a gravitáció, és kivetette volna magából a sötét, szuroktól súlyos víz. Ott állt a hálószobában feleségével, nem volt sehol senki más.

– Carlisle, én is egy átlagos nő voltam csak, aki az orvosi kezeid köré került – suttogta Esme.

– Ez nem igaz – mosolyodott el, gyöngyfehér fogai kivillantak ajkai közül. – Drágám, te sosem voltál az – lehelt egy csókot a barna hajkoronába.

– Szólsz, ha bármi változna?

– Tessék? – ráncolta össze a homlokát és el kellett magától tolnia feleségét, hogy megkérdezze, valóban arra gondol, mint amire ő.

– Mármint ha én már nem... – kihúzta magát. – Nem fogom áltatni magam, a mi életünkben, a mi időmúlásunkban előfordul, ha az embert más kezdik el érdekelni, véges dolgok. Csak szeretném tudni, ha úgy éreznéd, hogy már közöttünk ez a házasság nem elégítik ki az igényeidet, akárcsak ideiglenesen is. Találtál valakit, akit jobban szeretsz. Kérlek, Carlisle, érts meg...

– Megértelek. – Most rajta volt a sor, hogy közelebb lépjen a másikhoz. – Esküt tettem, jóban, rosszban, míg a halál el nem választ. Én, Esme, ezt komolyan is gondolom. Míg a halál el nem választ – mosolyodott el a fricskán akaratlanul is. – Nem tudom, mit hoz a jövő, de abban biztos lehetsz, mindig szeretni foglak.

– Megígéred, hogy ha mégis lenne valaki más, akkor...?

– Ennyire fontos ez neked?

– Igen.

– Ha szeretnéd, akkor igen, szólni fogok, ha úgy érzem. – Karja óvón fonódott a nő vékony dereka köré. – Esme, boldog vagyok veled. És nem szeretném, ha történne velünk valami.

– Én sem szeretném.

Carlisle nem nézett sehová Esmén kívül. Tanult róla megint, arról, hogy mi milyen hatással van rá, hogy hogyan viselkedik, mit mond, mit nem kérdez. Hogy ez a lila költemény mennyire gyönyörű és mégis bosszantó, mert eltakarja előle ezt az angyalt. Közben azt várta, hogy megfeledkezzen Scarlette-ről. Nagyon várta.

* * *

Már azelőtt hallotta és érezte, mielőtt belépett volna a közös irodába Scarlette. Carlisle szeme sarkából mérte végig a nőt a kék öltözetében – micsoda borzalom volt ez az estélyihez képest, amely úgy olvadt rá alakjára, mint egy második bőrréteg, és mennyire vonzotta a pillantást a fedetlen váll és nyak – hacsak a pillantást! Egy tört másodperc erejéig megfordult akkor benne, hogy az arteria carotis communis[2] közepébe vájja a fogait. De ez négy nap távlatából nagyon messzinek tűnt.

– Doktornő – biccentett és az említett felé fordult. Az elmúlt négy nap nem csak vadászattal telt, hanem kiszellőztette a fejét és rendet tett gondolatai között. Néha el kellett hagyni őt. Mert Carlisle-t vonzotta és taszította Scarlette fénye. Néha elborzasztották a színek, amiket a nőre festett – túl rózsaszín és piros, vagy hófehér. El kell szakadnia tőle, mert úgy érezte a tiszta és üde illat megüli a tüdejét és fojtogatja. Néha a világ másik felére ment volna, és néha belebújt volna a nő bőrébe inkább, néha nehéz volt a távolság, míg máskor felszabadította. Néha gondolt rá, néha pedig nem fészkelt Scarlette mérgezőn gondolataiba. Néha aggódott érte, hogy milyen bajba keveri a fehérsége, hogy hányan akarják bemocskolni... Néha megfogadta, hogy sosem tér vissza. Mégis érkezett, mégis mindig visszacsalta a tej-vér-szín bársony, a gondolat, hogy mennyire gyűlölte azért a nőt, amilyen hatást gyakorolt rá a puszta jelenléte is, míg máskor kedélyesen fürdőzött figyelmében. A körülmények rabjának érezte magát. Pedig az élet döntések sorozata volt, igen vagy nem, kint vagy benn, lent vagy fent. Aztán ott voltak azok a döntések, amik igazán számítottak, szeretni vagy gyűlölni, hősnek lenni vagy gyávának, harcolni vagy feladni. Élni vagy meghalni. Ez a legfontosabb döntés, és a döntés kinek a kezében volt? El akart határolódni Scarlette-től és mégis, akkor hogyan akadályozná meg, hogy átváltozzon? A dilemma feszítette belülről.

– Rendben, más valami? – kérdezte meg, miután rezidense ismertette a legújabb részleteket betegeiről. Nem érezte jobban magát hideg viselkedése végett, amivel nem először próbálkozott, de tudta, hogy a nő életben maradását szolgálja elvileg. Scarlette nem ezt érdemelte. Persze, nem is egy szörnyeteg főnököt érdemelt – annak ellenére, hogy sosem ivott ember vért, nem határolta el magát ettől a címkétől. Kijátszotta a halált, engedélyek nélkül, önzősége miatt, ezt tette őt a legrosszabbá.

Kopogás rázta ki a gondolatai közül, halk volt, de számára elég éles, hogy eljusson tudatáig.

– Edward? – lepődött meg fogadott fia megjelenésén, aki fél kézzel lökte meg az ajtót, ami ettől is már majdnem a falnak csapódott.

– Hallottam megjöttél, de már nem voltál otthon, amikor átmentem. Esme mondta, hogy bejöttél.

– Miújság, fiam? – intett a kezével, hogy foglaljon helyet a másik.

– Mmm, jó illata van – szippantott egyet a levegőből, miután leült Carlisle-jal szemben. – Nem tudom, ki ez a Scarlette, de... kellemes... igazán kellemes – ráncolta össze a homlokát. – Beszéltem Esmével – válaszolta meg a ki nem mondott, de gondolt kérdést. – Persze, erről nem beszél, de...

– Emiatt jöttél?

– Csak tudni akarom, ki ez a Scarlette és mit jelent a számodra.

– Edward...

– Ott voltam, Carlisle, szemtanúja voltam szerelmednek Esmével. És azóta is, most meg... zavarosak a gondolataid.

– Nincs mi miatt aggódnod. Dr. Cowen a munkatársam – billentette oldalra a fejét.

– Azt látom. Nem az én dolgom, hogy mi történik köztetek Esmével, de ha bármi is, az kihat a családra.

Carlisle nem válaszolt. Mindent tudott és mégis úgy érezte, hogy semmit sem. Scarlette különös jelenség volt Forksban, megváltozott tőle a levegő, másképp csordult a tömeg az utcákon, még az árnyékok is elhajlottak egy kicsit, hogy kikerüljék a nőt, mert neki a fény állt jól.

– Kedveled? – kérdezte őszintén Edward.

– Persze, a kollégám – válaszolt gyorsabban, mint talán kellett volna. De mi mást mondhatott volna? Nem volt ínyére ez a bizonytalanság, amivel mindenki megbélyegezte. Miért? – Igazából nem akart még csak belegondolni sem, mert ki tudja, milyen választ találna.

– Biztos?

– Edward, ez nem számít. Esmét szeretem, Esme férje vagyok, Esmének tettem esküt, és ez a lényeg.

Edward nem válaszolt, nem kérdezett többet. Carlisle látta rajta, látta a szemében, hogy ismeri az összes gondolatát, de tiszteletben tartja, amiért hálás volt neki. Mert ha azokat kiolvasná belőle, kénytelen lenne szembenézni velük.

Carlisle csipogója törte meg a beálló csendet.

– Ez sürgős, mennem kell, de este találkozunk, Renesmee-t ma megint megmérem – állt fel az asztalától.

A folyosón egyikük a bejárat irányába, míg másikuk a műtők felé indult el. Carlisle még egyszer visszatekintett fogadott fiára. Edward élete nem volt mentes a viszontagságoktól, de végre békére lelt Bella mellett. Nem volt könnyű, tele volt akadályokkal és ellentmondásokkal, meg kellett küzdenie saját lelkiismeretével és hitével, azonban Belláért, Bellával... Esmével ők mennyire mások, mennyivel másabb problémáik voltak. Scarlette-t is egy ilyen próbatételnek érezte.

* * *

A víz lassan folyt le kezéről, a szappan habosan fodrozódott az előkészítő mosogatójában, miközben tekintetét az éppen a műtőasztalra fektetett férfin tartotta, bár igazából... nem is őt nézte. Életet menteni felemelő érzés volt a számára mindig is, olyan, mint szerelmesnek lenni, vagy nem érezni a gravitációt. Ilyenkor kijátszotta a halált, és egy pillanat erejéig isten volt – ő is tudta –, életet adott és vett el. Talán ezért merte Edwardékat is átváltoztatni... vagy csak mert ugyanolyan gyarló maradt mint ember mivoltában.

– Hívják ide Dr. Cowent – lépett be a műtőbe és hagyta, hogy ráöltsék a köpenyt, és kesztyűt vett.

A kívülállók azt hitték, a kórtermeket pásztázva egyéni hőstetteket hajtanak végre az orvosok. Pedig az igazság az volt, hogy a kórházak ugyan több tucat, ha nem több száz ember életét mentették meg naponta, de ez szinte mindig csapatmunka volt, rivaldafény nélkül. Nem egyetlen orvos egyetlen fegyverténye, hanem tetszőleges számú kolléga kivitelezett terve.

– Szikét – állt a beteg mellé, miután mindenkivel összenézett: „készen állnak?”. A kés könnyedén csusszant a bőrbe, tovább hasítva a már meglévő sebet a mellkasnál. – Fogót.

Carlisle sok minden lehetett volna, sok olyan munka van, ami az életmentésről szólt, mégis hamar rájött, hogy vámpírként az orvoslásban a legjobb, sokszor már rögtön az illatoknak és éles látásának köszönhetően tudta, hogy mi baja a betegnek, hol található a vérzés. Emellett ez a „tudomány” nem volt egzakt, mindig jöttek új, ismeretlen, megoldásra váró területek. Persze, Forks költségvetése nem mindig engedte meg neki a kísérletezést, de ezzel nem is volt baja, mert majd egy újabb költözésnél lehet kedvet kap hozzá.

Gondolatai azonnal szétestek, amint a bazsarózsa és frézia enyhe egyvelege megcsapta az orrát, nem volt erős a szappannak és fertőtlenítőnek hála, de mégis lassú hullámokban repesztette fókuszát.

– Dr. Cullen mesélne?

– Motorbaleset, négy törött borda, pneumothorax[3], hemothorax[4]. Figyeljen és segítsen a szívásban.

Scarlette, amint közelebb lépett a műtőasztalhoz, láthatta a terpeszek között a vérző tüdőt, több borda is átszúrta a mellhártyát és megsértette az intercostalis és intraparenchymal ereket[5]. Carlisle egy utolsó pillantást vetett a nőre, mielőtt újabb fogót kért volna. A tér és az idő megszűnt létezni körülöttük munka közben, csak elméjének peremén érzékelte a kattogó másodperceket és a műtő előtt elsétáló alakokat, teljes figyelmét a sérültnek fordította. Keze gyorsan és precízen járt – oh, régen milyen nehezen érzett rá, hogy csak annyira lassítson, amennyit egy élesebb emberi elme még fel tud fogni –, száját csak újabb és újabb utasítások hagyták el; nem csevegett, most nem volt ilyesmire ideje.

Csörrent a tű a tálcában, ez volt a vég jelentése. Keze lehullott teste mellé és a kibukó sóhaj hatására elöntötte a valóság az érzékszerveit: csipogó gépek, feszülő szövetek, nehéz lélegzetvételek, megfáradt pislantások. Újabb életet mentett meg – nem volt nehéz a halálozási rátáját alacsonyan tartani, sok rezidense hitte sebészistennek, pedig persze, ő sem volt tökéletes.

– Jól vagy? – fordult Scarlette felé. A leoldott maszk alatt feltűnt fedetlen nyaka, Carlisle egyetlen pillantást vetett rá. Nézte a kettejük közötti tisztes távolságot, mert ha figyelte pontosan feltudta mérni, hogy mennyi is az annyi, hogy hány lépés lenne, hány centiméter, mennyi milliméter választja el őket, mint egy szakadék.

– Igen, persze – bólintott lassan Scarlette, egy rakoncátlan tincs kiszabadult a műtősapkája alól, füle alatt göndörödött. Az arany tekintet tétován csúszott a test görbéin, a szemtől a szájig, hogy tovább csorduljon a kulcscsontig, majd megkönnyebbülve lélegezzen fel a kék munkaruha V nyakánál.

– Sajnálom, ha furcsán viselkedtem. Sokáig fenn voltam tegnap este. – Carlisle-t meglepte Scarlette szava; nem kellett volna semmit sem mondania, kiváltképp nem magyarázkodnia. Míg máskor elrettenthetetlen és makacs volt a nő, most naiv ártatlanság és megbánás sütött belőle.

– Ezt én akartam mondani – fonta karba a kezét Carlisle. – Ha félrevezettelek a szavaimmal bármikor is, sajnálom. – Hogy tudta volna elmagyarázni Scarlette-nek, mi okozza ezt az ambivalens viselkedést nála; „a fogadott lányom látta, hogy vámpír leszel” – voltak dolgok, amikről tényleg jobb volt nem tudni.

– Akkor kvittek vagyunk, fátylat rá. – Kézfogásra nyújtotta Scarlette a kezét. Carlisle nézte és el kellett mosolyodnia magában; nem voltak ők sosem ennyire rosszban, nem? Volt valami „carpe diem” a gesztusban.

– Várom már, mikor lekerül rólad a gipsz. – Mert akkor önállóbb tudsz lenni és elkerülhetjük egymást.

– Én is – ismerte el a nő. – Egyre kényelmetlenebb, néha olyan istentelenül viszket, hogy az nem igaz, ilyenkor egy vonalzót szoktam beledugni – kuncogott fel.

– Hiányzik a szakértelmed a sürgősségin. – Legyél minél távolabb a műtőmtől.

– Az elmélet bármikor itt van – bökött a fejére. – Köszönöm. Szeretek itt dolgozni, meglepően nem hiányzik Seattle.

Carlisle nyelt egyet. – Igen?

– Igen. Tetszik Forks, szerintem még jó ideig fogok itt maradni a városban.

A férfi úgy érezte, ez a kimondott mondat megpecsételt valamit. Alice sosem hívta fel azzal, hogy változott volna a látomás, még annyira sem, mint Edwardé, aki egy időben azon volt, esélyt adjon Bellának az életre. Bármit tett vagy gondolt, még csak arrébb sem mozdult a jövő medre egy másik lehetőség irányába. Ennyire nem tőle függött volna?

– Szerintem pedig… ezt gondold át újra – mondta ki lassan, érzelmek nélkül.

– Tessék? – lepődött meg a nő.

– Forks mindig ilyen fog maradni, de te nem. Vissza fogsz vágyni, mert mindened ott van. Most csak élvezed a változást.

– Mi? – Visszakérdezett Scarlette és villant a szeme, akár a lesújtó kard pengéje.

– Neked több való, mint ez a kisváros. – Nem volt ebben semmilyen hazugság, mióta a nővel találkozott, nem értette, hogy mit keresett egy ilyen nevesincs helyen Seattle után.

– És mégis ki vagy te, hogy tanácsot adj nekem?

– Ez csak a véleményem. Jól áll neked a nyüzsgés. A bál is megmutatta, mennyire is. Csak azt mondom, ne tégy ilyen nagy kijelentéseket.

– Ha nem akarsz a városban tudni, akkor mondd azt!

– Scar… – Sosem kérte volna tőle azt, hogy menjen el, ezt a nőnek tudnia kellett. Lehet azok a szavak ki sem tudtak volna bújni ajkai közül. Ezt a döntést Scarlette-nek kellett meghoznia.

– Milyen alapon mondod ezt? Mintha ismernél? Mert azt hiszed, hogy attól még mert együtt dolgozunk és heti 168 órából 80-t együtt töltünk, akkor már mondhatsz ilyet? A főnököm vagy, Carlisle, a munkatársam, de nem több.

– Jót akarok neked. – A férfi szája megrándult, de ezen túl egy érzelmet sem hagyott kiülni arcára.

– Jót? Igen? JÓT? – emelte meg a hangját a nő. – Tudod, mikor tehettél volna jót? Ha nem kérsz fel a bálon, ha mesélsz a feleségedről!

– Miről beszélsz? – Összeráncolta a szemöldökét Carlisle. Felesége minden volt, amiről rezidensének nem kellett tudnia, mégis hogyan értette volna meg, hogy Esme olyan, mint a szentséges ostya, ami elolvad a nyelven, aki megbocsátaná, bármit gyónnak suttogva a fülébe, aki megváltaná a világot, megváltana vele együtt mindenkit is.

– Scarlette – kezdett bele a férfi, hogy megmagyarázza hogyan nem zúgott volna a dallam szívig, miközben táncot lejtenek a parkettán, hogyan nem kapaszkodtak volna egymásba, mint uszadékba a menekült, hogyan nem pulzált volna Scarlette szíve, mintha az övé volna, hogyan nem égette volna meg a pőre bőrének érintése, mint a tűz éhes lángnyelvei, hogyan nem döbbenne rá, hogy Scarlette minden csak nem „csak munkatárs”.

– Sajnálom. Menned kell, és nekem is még van egy kis dolgom – tett pontot a beszélgetésre a nő. Úgy viharzott el, ahogy ez a beszélgetés közöttük az előbb lefojt – gyorsan és indulatosan.

Carlisle ott maradt a folyosón szótlanul, egy pillanatig nézte csak Scarlette hűlt helyét, és várta a megkönnyebbülést, azonban helyére csak üresség és gondterheltség költözött; majd kiemelte a telefonját zsebéből.

Mielőtt felhívta volna Alice-t, már azelőtt üzenetet kapott tőle: – „Nem változott semmi.”

* * *

Érdekességek/magyarázatok:

[1] citrát: véralvadásgátlóként alkalmazzák.
[2] arteria carotis communis: a közös fejverőér vagy fő nyaki ütőér, más néven smingapulzus a fejet és a nyakat oxigéndús vérrel ellátó artéria, mely a nyakon fut felfele a fej irányába és még a nyakon kettéoszlik arteria carotis internára és arteria carotis externára.

[3] pneumothorax: légmell, mellhártgya sérülése, megbetegedése. 

[4]hemothorax: a vér felhalmozódása a pleurális üregben (a pleurális üreg az a terület a mellhártyák között, amely minden tüdőt körülvesz).

[5] intercostalis és intraparenchymal erek: bordaközi és tüdőerek. 

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »