Conjunction - 08. Rész

Hellobello!

Cím: Nyelven nyílt rózsa

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: 4 nap telt el a bál óta. Scarlette ez idő alatt újabb rejtélybe ütközött, de ez már nem hagyja nyugodni.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3324 (+102) szó

Megjegyzés: Beteg voltam, így múlt héten nem tudtam részt hozni. Sajnos, az a nagy helyzet, hogy ez elő fog fordulni az elkövetkező hetekben. Nagyapám rákos és valószínűleg 1 hónapja van vissza, szeretnék vele időt tölteni. Ezen túl a diplomamunkámmal is haladnom kell, másrészt NanoCamp lesz, ahol pont a Conjunctionnel szeretnék majd tovább haladni, de legkésőbb szerintem kéthetente lesz rész. De igyekszem :3 Köszönöm a megértéseteket! És hogy követitek Scarlette kalandját!

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

4 nap.

4 nap telt el a bál óta. Dr. Cullen mind a 4 nap alatt kimaradt a kórházból, míg Scarlette összegyűjtötte az erejét higgadtságához és józan eszéhez. Nem hibázhatott újra. Bár ember volt ő is. Rossz döntéseket hozhatott. Nem jól mért fel dolgokat. De ha egy sebész hoz egy rossz döntést, az nem olyan egyszerű. Az emberek megsérülnek. Véreznek. Ezért meg kell küzdeni minden öltéssel, szenvedni minden varratnál. Mert egy hirtelen döntés egy egész életen át kísérthet. Pontosan tudta. Hisz már lett egy szelleme, mely nap nap után követte, olyan volt, akár egy árnyék – nem túl feltűnő, de nem tudott megszabadulni tőle. Érdekes, hogy milyen különös módon töltődnek meg a dolgok jelentéssel, nem? Hogy az emberek élnek, és az emlékeiket belecsorgatják mindenbe, ami körülveszi őket, hogy a megfelelő pillanatban a sima asztallap is képes felidézni valamit bennük, ami talán napokkal, vagy hónapokkal ezelőtt történt, és akkor még egyáltalán nem tűnt emlékezetesnek. Így történhetett az is, hogy a kórházban bárhova nézett Carlisle jutott eszébe. Kiváltképp most, mikor a műszakjai kétszer olyan hosszúnak tűntek műtétek híján gipszelt karjának köszönhetően.

Maradék idejében elkezdett otthon rendet rakni, mert hogy az elpakolnivalók halma egyre-egyre csak nőtt. Egyik nap a garázs dobozai között újabb furcsaságokat talált: még több érthetetlen nyelvű könyvet, melyeknek kézzel írott helyett már nyomtatott szövege volt, tömérdek kiszárított növényt és elhasznált gyertyacsonkokat, de ami talán a legmeglepőbb volt, hogy csontokat. Persze, egyértelműen nem emberei maradványokat, inkább talán madáré lehetett. Szépen tisztított, hibátlan csontok voltak egy apró fedeles tégelyben.

– Mi a fene? – Nem emlékezett, hogy apja valaha is használt volna ilyeneket, vagy foglalkozott volna velük. Mégis mit kerestek ezek itt? Mihez kellettek? Rituálénál jobb ötlete nem volt. Noha apja sosem volt vallásos, nem vallott semmilyen istenhitet. Ámbár nem volt olyan földhöz ragadt sem, mint Scarlette.

A legtöbb dolgot végül csak visszapakolta a dobozokba, míg a könyveket magához vette. Nem mintha hitte volna, hogy sikerrel járhatna a megfejtésükkel, de meg akarta vizsgálni őket. Hátha.

A lapok vastagok voltak és régiek, érdesek az ujjbegyei alatt, nehezen lehetett forgatni őket, megkeményedtek az idők alatt, a nyomdagép, amivel készült a szöveg, nem mindenhol volt tökéletes, mert egy-két betű összeragadt. Erőteljes por és papírillat kúszott orrába, mikor az egyiket óvatosan kinyitotta a legelején. Címlap nem volt, rögtön egyöntetű szöveggel találta szemben magát. Felolvasott hangosan pár szót, hátha hallásra lenne értelmük. Még csak megsaccolni sem tudta, hogy mihez hasonlított a nyelv, volt benne valami latinos, az áthúzott betűk viszont északi beütést mutattak, ha jól ejtette ki őket, akkor pedig talán valami szláv nyelvre hasonlított? Késő estig forgatta a könyveket, néha megvilágítva lámpafénnyel az oldalakat, mint a filmekben, hátha persze, majd a fény lesz a kulcs és szöveget talál a szövegben. Mindazonáltal nem hitte, hogy ilyen trükkös lenne az egész. Ez csak egy egyszerű könyv volt egy ismeretlen nyelven. Akkor mégis miért érdekelte? Nem tudta volna megmagyarázni, de valahogy… ez az érzés csak létezett benne. És még csak azt sem tudta mondani, hogy most született, hanem inkább hogy eddig is volt ez a megfoghatatlan valami benne, de most a felszínre bukott. Tudásvágy? Kíváncsiság? Rossz szó volt ez. De bármikor kezébe vette ezek a régi, kopottas bőrkötésű könyveket bizseregtek ujjai, figyelme felébredt. 

Későre járt, mire az utolsó oldalra ért. Teljesen feleslegesen ölt bele órákat, nem ért semmit. Fáradtan felsóhajtott, megmasszírozta halántékát, és bal kezét az utolsó lapra simította. 

Olyan volt, mint egy áramütés. Ujjai végéből indult ki végig porcikáin. Egy kép volt, mely retinájába égett, ahogy elrántotta a kezét reflexből. Döbbenten nézett a lapra, amin továbbra is krikszkraksz állt, ahogy a többin. De a kép... vagy amit látott... a vízió... Egy küszöbön állt, még az ajtófélfa repedésére is emlékezett, nem hogy a színére. Már látta valahol, valamikor, de nem emlékezett hol is. Előtte egy megtermett, de ismerős valakit vont be a sötétség. Nem ismerte fel, meglepően nem sok minden jutott eszébe a vizuális ingerek hatására. Csak egy érzés lüktetett benne: félelem. Nem a könyvtől, nem a laptól. Hanem a látomástól, hogy deja vu-je volt.

Mi volt ez? Mikor újra rátette a kezét a papírra, nem történt semmi. Hogy is csinálta? Csúsztatgatta ujjait, végigtaperolta a lapot... Semmi. Csak a fejfájás hasított a halántékába váratlanul és intenzíven, majdnem le is döntve a lábáról. Mormogva csukta be a könyvet, hogy keressen magának egy fejfájáscsillapítót.

* * *

Scarlette már lépett volna be lepakolni a kezében lévő kórlapokat, mikor a matt üvegen át alakot vett észre az irodában. Megdermedt egy pillanatra, majd mély levegővel nyugtázta: Dr. Cullen bejött dolgozni. Ha nem történt volna ilyesmi már, lassan olyan érzése lett volna, mint az első héten, hogy nem is létezik a férfi. Csak egy név volt.

– Jó napot, doktor úr! – Biztos volt benne, hogy megváltozott Carlisle, mióta legutóbb látta, vagy legalábbis másként viselkedett. Furcsa és hideg határozottság lengte körbe, arany szeme futólag állapodott meg rajta, mint mikor az ember az utcán sétál, valakire ránéz, de igazából nem is őt nézi.

– Doktornő – fordult felé és biccentett.
Scarlette-t egyszerre feszélyezte és nyugtatta meg a férfi jelenléte. Nem örült, hogy látja és mégis mindennél jobban vágyott arra, hogy végre bejöjjön dolgozni. Micsoda ellentmondás! Mégis ez a paradoxon egy szempontból mindenképpen hasznos volt: arra késztette, hogy rendet teremtsen a gondolatai között. Valahányszor váratlan ellentmondás lépett fel, kikezdhetetlennek tűnő alapfeltevésekből képtelen következtetések adódtak, úgy érezte, újra rendbe kell tennie a világot.

Megköszörülte a torkát időhúzásképpen: – 16-os, 19-es, 24-es, 32-es szobából hoztam ezeket, a legutolsóban egy nőt helyeztünk el, epegörccsel jött be, a kolecisztektómia délutánra lett ütemezve – nyújtotta át neki a kezében lévő papírokat, amiket szótlanul, gyorsan végigböngészett a férfi. – Egyelőre elmúltak a görcsei, de azt mondta, a tegnapi nap folyamán szinte óránként jöttek elő, így megfigyelés alá helyeztem, az étrendje kímélő.

– Rendben – bólintott pár másodperccel később. – Más valami?
A nő pislantott a férfira talán kétszer is. Majd vett egy mély lélegzetet. – Semmi több, mindent megtalálsz az asztalon – préselte össze az ajkát. Alig álltak egymástól két méterre, mégis a távolság sosem volt ilyen nagy közöttük, mint eddig. Az a bál… mindent összezavart. Pedig azt hitte, meg nem történtté teheti, hisz nem történt semmi. – Mmm, én megyek is – mutatott az ajtó irányába, majd már ki is lépett rajta azzal a vehemenciával.

Ez rohadt kényelmetlen volt. Egy hete maradt, hogy csináljon valamit ezzel a helyzettel, míg a gipsz le nem kerül a kezéről. Édes istenem, Scar! – pofozta fel magát. Feje oldalra bicsaklott, bal kezéből pedig lerázta a csípős érzést. Bosszantotta saját érzékenysége. Az érzései érthetetlenek voltak, nem akarta megérteni miért rándult meg gyomra, sem az ezer meg egy fénypászmát a szemének mélyén, melyek azonnal kigyulladtak a férfi láttán. Mi ez a fájó-kellemes húzódás a bőre alatt? Hogy minden pillanatban megesküdött, hogy uralkodik gondolatai felett, de ezek az ígéretek hamisak és nevetségesek voltak. És azóta is beteljesületlenek.

Megállt a folyosó közepén, lehunyta a szemét, majd egy hatalmas, mély levegőt vett, hogy feszüljön az egész felsőteste, mintha csak képes lenne ennyi oxigén molekulát magába préselni.

– Emlékezz, drágám – fogta meg apja a kezét, magasba emelte, majd le, ahogy beszívta a lány a levegőt. – Mély levegő! – Alig lehetett 9-10 éves, mégis erősen emlékezett erre a momentumra. Érezte a levegőben a közeli fenyők illatát, a madárcsicsergést az egyik fáról, míg el nem hajtott egy autó. Piros pólócskát viselt, rajta egy nagy fehér pacival. Valamit apja mormolt a fülébe, amit nem értett meg, de a borzongás végig kúszott a gerince mentén. Kellemes volt.

– Mit mondtál, apa?

– Csak pár szót, semmi különöset. Gyerünk, újabb mély levegő! Máris jobb, nem? Ne hagyd magad, hogy a valóság magával sodorjon. Scarlette Cowen vagy, a saját életed, gondolataid és érzéseid ura. Ha te nem tudod kontrollálni, ki más tudná?

– De apa… Timothy megérdemelte – jegyezte meg dacosan. Pedig arra már nem emlékezett, pontosan mi rosszat tett a fiú ellen.

– Nem ezt mondom, de mindennek megvan a maga helye és ideje. És te az iskolában bántottad.

– Gonosz volt, csúfolta Rayt a fogai miatt. Egy nyúlnak… – fintorgott.

– Végy egy mély levegőt!

– De már vettem. Nem mehetnék be?

– Gyerünk, gyerünk! Csináld velem! Hallod a természetet? Érzed? Ahogy áramlik körülötted, benned rezonál?

– Apa… – grimaszolt újra egyet.

– Scarlette, figyelj! Én hallok egy gébicset, te?

– Mit?

– Egy gébicset. Ez az orrhangú „veev” az ő hangja. Te mit hallasz?

Hegyezni kezdte a fülét, hogy többet halljon, mint magukat. Hogy az ember által képzett szimfónia rétegeit szétszedhesse és kiszűrje a természetét: a háztető alatt megbúvó rigó rikoltozását, egy hangyaboly szorgos lakóinak ezer meg ezer melódiáját, egy eltévedt bodobács körbe-körbe való futkorászását. Ő volt a természet és a természet volt Ő.

– Piros bogár – felelte csak megemelt állal.
Az apja bólintott. – Hogy vagy, tündérkém?
Olyan nyugodt volt, mint egy kisimult tó tükre, sehol egy ránc vagy egy oda nem illő fodor.

Sosem értette meg, hogy tudta néha jobban hallani a természetet, mint bárki más: sokkal több és apróbb részletet. Meghasonult vele, része lett.

De a technika bevált, a valóság átmosta a szentimentális gondolatait, még ha csak a kórházba leginkább betévedt bogarak és sarokban megbúvó pókok voltak a legnagyobb társaság. De valaki kinyitott egy ablakot és az élővilág máris bezúdult rajta. Annyira megnyugtató volt és erőt adó, mintha bármire képes lett volna. Akár legyőzni a saját démonait, akiket túl hosszú pórázra engedett.

Apja emléke elhalványult, de mielőtt teljesen eltűnt volna elméjének falai közül, egy könyvet vett észre a lépcsőn, miközben ők ketten kézen fogva eltűntek a bejárati ajtó mögött. Egy bőrkötésű, viseltes könyvet, pont olyat, amit a napokban forgatott.

Az az? Biztos? Annyira málló volt az emlék, hogy nem is volt benne bizonyos, hogy azt látta, amit akkor, nem pedig csak eltorzított képet, csak mert valami tudást a könyvekhez akart társítani. De ha a saját agyában nem tudott megbízni, akkor miben kéne?

Máris lett ötlete, hogy kiben kellene. Órájára pillantott, majd pedig előhalászta telefonját a zsebéből.

– Szia, anya – hívta fel az egyetlen embert, aki ebben segíteni tudott.

– Kincsem? De jó hallani téged. – Édesanyja hangja lágy volt és fáradt.

– Zavarlak? – harapta be alsó ajkát.

– Ugyan, dehogy.

– Hogy vagy? – kérdezte meg, míg ki nem találja, hogyan is vezesse fel a könyv-dolgot.

– Elhavazva a munkával, képzeld, Susan fiára emlékszel?

– Ashton? – ráncolta a szemöldökét.

– Igen, ő, képzeld megnősült. Nem is gondoltam volna.

– És nem voltál meghívva? – morrant fel magában.

– Kis körű volt, Susan azt mondta, másrészről ez Asthon és feleségének napja, nem vártam el, hogy meghívjanak.

– Igazad van – bólintott. – Akartam valamit kérdezni, igazából azért most hívlak.

– Igen, kincsem?

– Emlékszel apa bőrkötésű könyveire?

– Öhm… – halkult el. – Nem tudom, mire gondolsz. Annyi könyve volt és tudod jól, hogy imádta a régiségeket. – Hát, igen, rossz oldalról indult a probléma felé.

– Igen, de amik fekete borításúak voltak és nem volt rajtuk felirat.

– Nem tudom, hogy mire gondolsz, édesem. Nem tartottam számon apád hóbortjait.

– Akkor… – gondolkodott el, hogyan másképp bírhatná rá anyját az emlékezésre. – A garázsban találtam egy dobozt ásványokkal, szárított növényekkel és egy késsel, erről mit tudsz? Egybevetve őket elég fura, hogy apa ilyesmiket is gyűjtött.

– Oh, hogy azok? Apád dolgozószobájában találtam őket, a fiókjaiban. Nem tudom, mit csinált, de őszintén, nem is érdekel. És már nem is fontosak, nem igaz?
Beszívta mélyen a levegőt. Nem akarta feltenni a következő kérdést: – Lehet, hogy egy szektának volt a tagja?

– Őt ismerve – isten nyugosztalja – semmin sem lepődnék meg. Voltak sajátos dolgai, sosem értettem például, de mindig azt mondta, olyan nincs, amit egy jó tea ne tudna megoldani. Pedig aztán nem volt angol! Előszeretettel használt furcsa fűszereket főzés közben, biztos emlékszel… sosem ettél két ugyanolyan ízű tojásrántottát, nem igaz?

– Pont ez volt jó benne – lágyult hangja el. – Kívánhattam, hogy milyen ízű legyen – kuncogott fel. – Megtaláltam a cuccait és furcsállottam, ennyi – vont vállat.

– Édesapád elvarázsolt személy volt. Nem tudom, édesem, hogy mit csinált a szabadidejében, miután elváltunk. Nem emlékszem, hogy házasságunk alatt lett volna bármilyen furcsasága, inkább csak sokáig volt képes bíbelődni a dolgaival, mindig elkalandozott.

Ugyanott tartott, ahol eddig: sehol. Mik azok az istenverte könyvek? Mi történt vele? Őszintén, racionálisan nézve a dolgot minden bizonnyal a fáradtság okozhatta azt a képet, látomást vagy akármi is volt. Elaludt és agytörzse azonnal neurálisan dominálni[1] kezdett.

– Hogy van a kezed?

– Jövő héten leveszik a gipszet már. De jól vagyok, anya.

– A kocsi?

– Sok mindent javítanak – húzta el a száját. – Apa GMC-jét feltettem a netre, így lesz miből fizetni a javítást.

– Jó kis kocsi, nem gondoltad megtartani inkább azt?

– Ha családos ember lennék, persze, de nincs szükségem ilyen nagy autóra.
Hallotta anyja elnyomott sóhaját a telefonból. – Azért remélem, egyszer az leszel.

– Egyszer, anya.

– Nem mondtam semmit, ne sértődj meg. De 27 éves vagy már és ahogy nézem Ethan nem a te embered.

– Nem – fogta rövidre a dolgot. Egyrészt nem akart Ethanről beszélni, és hogy nincsenek már együtt, másrészről pedig arról sem, hogy anyja az ő korában már összeházasodott apjával és ő megvolt, egy éves volt. Ahogy a világ fejlődött, egyre inkább tolult ki ez a kor, hisz réghez képest is a nők már nem 14-15 évesen mentek férjhez és szültek gyerekeket.
Akart gyereket, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy majd egyszer lesz. Egyszer és majd.

– Dr. Cowen – jött egy hang mögüle, amitől összerezzent.

– Mennem kell, még beszélünk, anya! Köszi, puszi – búcsúzott villámgyorsan, alig várta meg édesanyja szavát, már le is rakta a telefont.
Megfordulva Amosszal találta szemben magát. A férfi kicsit nyúzottnak tűnt, megviselte a 48 órás műszak.

– Dr. Cullen téged kért asszisztálni. 2-es műtő, egy torakotómia[2]. – Még a hangja sem volt olyan vidám és kacér, mint szokott.

– Rendben, megyek. Te meg igyál egy kávét, Amos, rohadt fáradtnak tűnsz.
Miért is kérték asszisztálni? Jobb kéz nélkül használhatatlan volt, bár persze, egy szívókészüléket még ő is valahogy tudott fogni, de szikét vagy tűt nem.

Az előkészítőbe körülményesen kezet mosott, miután szőke haját műtősapkája alá tuszkolta, majd egy nővér segítségével rákerült a kesztyű, köpeny és a maszk.

– Dr. Cullen, mesélne?

– Motorbaleset, négy törött borda, pneumothorax[3], hemothorax[4]. Figyeljen és segítsen a szívásban.

A beavatkozás csöndben telt, mondjuk aligha lehetett megbeszélni az élet dolgait egy nyitott mellkas felett. A monoton munka és a folyamatos koncentráció megnyugtatta Scarlette idegeit. De a béke nem volt állandó állapot. Csak pillanatokig éli át az ember. Elszáll. Elillan, mielőtt észrevenné, hogy ott volt. Pedig bármikor megtapasztalhatják egy idegen kedves gesztusában, egy koncentrálást igénylő feladatnál vagy egy bevált módszer gyakorlásánál. Minden nap át lehet élni a béke pillanatait, csak tudni kell észrevenni őket.

– Jól vagy? – kérdezte váratlanul Carlisle az előkészítőben, miközben Scarlette levette a köpenyt és a veszélyes hulladékkukába hajította kesztyűjével és maszkjával egyetemben.

– Igen, persze – bólintott.
Egy pillanatig rájuk telepedett a csend, melyet csak ténykedő kezeik keltette zaj tört meg. Kényelmetlen volt, akár egy túl szoros ruha.

– Sajnálom, ha furcsán viselkedtem. Sokáig fenn voltam tegnap este. – Mintha bármi magyarázatra szüksége lett volna a nőnek.

– Ezt én akartam mondani – fonta karba a kezét Carlisle.

– Tessék?

– Ha félrevezettelek a szavaimmal bármikor is, sajnálom.
Egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd eszébe jutott, hogy minden bizonnyal túl sokat gondol a szavak mögé.

– Akkor kvittek vagyunk – mosolyodott el. – Fátylat rá – nyújtotta kezét egyezségképpen. Mit mondhatott volna? Mire vezette félre a férfi? Csak remélhette, hogy Carlisle nem tartotta olyan nőnek, mint az utána áhítozó nővéreket... bár igaz. Egy fokkal sem volt jobb náluk.

Kezet fogtak. A férfi kesztyűbe bújtatott hűvös ujjai finoman simultak bele tenyerébe.

– Várom már, mikor lekerül rólad a gipsz.

– Én is – ismerte el. – Egyre kényelmetlenebb, néha olyan istentelenül viszket, hogy az nem igaz, ilyenkor egy vonalzót szoktam beledugni – kuncogott fel.

– Hiányzik a szakértelmed a sürgősségin.

– Az elmélet bármikor itt van – bökött a fejére. – Köszönöm. Szeretek itt dolgozni – vallotta be. – Meglepően nem hiányzik Seattle.

– Igen?

– Igen. Tetszik Forks, szerintem még jó ideig fogok itt maradni a városban.
Carlisle nyitotta a száját, de végül csak becsukta. Scarlette rápillantott, de mint mindig, csukott könyv maradt előtte a férfi, akit nem lehetett felfeszegetni.

– Szerintem pedig… ezt gondold át újra – rágta meg a szavakat nagyon lassan.

– Tessék? – lepődött meg a nő. Egyértelműen nem ezt a választ várta. Nem is várt egyáltalán semmit.

– Forks mindig ilyen fog maradni, de te nem. Vissza fogsz vágyni, mert mindened ott van. Most csak élvezed a változást. – A férfi mindig lágy, mindig finom hangja, hideg volt és élettelen. Ha Scarlette nem hallotta volna, bizony meg nem mondta volna, hogy az ő hangja volt.

– Mi? – értetlenül pislantott rá. Mi a franc? Ezt komolyan Carlisle szájából hallotta? Mintha hideg vizet zúdítottak volna rá.

– Neked több való, mint ez a kisváros.

– És mégis ki vagy te, hogy tanácsot adj nekem? – Nem tudta palástolni döbbenetét.

– Ez csak a véleményem. Jól áll neked a nyüzsgés. A bál is megmutatta, mennyire is.

Hitetlenkedve nézett a férfira.

– Csak azt mondom, ne tégy ilyen nagy kijelentéseket.

– Ha nem akarsz a városban tudni, akkor mondd azt! – Amint kimondta, tudta, hogy túlzásba esett.

– Scar…

– Milyen alapon mondod ezt? Mintha ismernél? Mert azt hiszed, hogy attól még mert együtt dolgozunk és heti 168 órából 80-t együtt töltünk, akkor már mondhatsz ilyet? A főnököm vagy, Carlisle, a munkatársam, de nem több.

– Jót akarok neked. – A férfi szája megrándult, de ezen túl egy érzelmet sem hagyott kiülni arcára.

– Jót? Igen? JÓT? – emelte meg a hangját. – Tudod, mikor tehettél volna jót? Ha nem kérsz fel a bálon, ha mesélsz a feleségedről!

– Miről beszélsz? – Most először látott Carlisle arcán érzelmet, igaz, megfejthető érzelmet: értetlenkedést.

Lehunyta a szemét egy másodpercre. Ő uralta a gondolatait és érzéseit, igaz? Ennek most nem volt itt a helye és ideje. És igazából persze, sosem lesz. Ez a beszélgetés nem fog megtörténni. Egyszerűen nem történhet meg. Amúgy is mit mondana? Nyelvén rózsák nyíltak, tövisei torkába szúrtak, véreztek hangszalagjai, és ha már fulladozna, talán kihányná a szavakat, talán bevallaná, amit sosem lenne szabad.
Megrázta a fejét, elvetette a sulykot.

– Scarlette – kezdett bele a férfi, de sosem derült ki, hogy mibe.

– Sajnálom. Menned kell, és nekem is még van egy kis dolgom – zárta le a dolgot. Carlisle nem szólt utána, Scarlette még csak nem is hallotta a másik távozó lépteit sem, ahogy kiszáguldott a folyosóról a következőre, majd a következőre, végül az öltözőbe rohant. Ruhástul állt be az egyik zuhany alá és eresztette meg a vizet, miközben a gipszelt karját a függönyön túlra nyújtotta.

Mit tett? Mégis mit tett?! Miért érezte úgy, hogy aznap elveszített valamit. Elveszítette a kapcsolatukat? De milyen kapcsolatot? Csak azt lehet elveszíteni, ami egyszer az övék volt. A munka kapcsolaton kívül nem volt nekik másuk, csak egy letáncolatlan tánc.

Csak azt nem értette meg, hogy tudta így befészkelni magát a férfi – a nős férfi! – a lelkébe. Senki más nem volt képes, ő pedig érintések és direkt neki célzott szavak nélkül tette meg. És olyan erős hatása volt, amitől vágyni kezdett valakire. De persze legyen fehér bőrű, szőke, és aranyszemű!

Menthetetlen vagy, Scar? – ingatta a fejét. Csurom vizesen lépett ki a zuhanyból. Nézte a lomhán eső cseppek sokaságát, ahogy kilapultak a padlón, majd tovagördültek a lefolyó irányába. Ha csepp lett volna, nem gondolkodott volna és bármennyire fogyott vagy lett volna több, mindig egy lett volna.
Egy csepp. Egy folyadék egész.

Levette az elázott gönceit, hogy átöltözzön civilbe.

* * *

Az erdőben mindig volt valami megnyugtató. Ahogy az érzékei hirtelen teret nyertek, nem ütköztek folyamatosan szó szerint falakba, hanem végeláthatatlan dombos, lankás területen kapták az ingereket. Szerette az erdő sűrű illatát, a talpa alatt ropogó avart, a kerülgetnivaló fákat, melyek oly sok mindent éltek már meg és láttak, az elhaló vadak hangját, melyek egy-egy történetet meséltek. Nyelvén ült meg a gyantás édesség, finoman kortyolgatta a levegőt és telítődött el vele.

Amennyire szeretett emberek között lenni, pont annyira is egyedül. Mikor épp melyikre vágyott és egyik nélkül sem tudott nem megőrülni. Az ember nem véletlenül volt társas lény.

– Milyen szépek vagytok – vett észre fehérrózsaszín sisakvirágokat több fenyő alatt is. A növény apró virágai az égtáj minden irányába néztek. Amilyen kis bájos volt, pont olyan mérgező is. Köztudott volt, ezért is nevezték a mérgek királynőjének.

Már jó ideje sétált a Bogachiel mentén, amelybe folyt a Calawah és ami folyt bele a Sol Ducba, hogy az végül a Csendes-óceánba torkollt. Lassan ideje lett volna megfordulni és visszasétálni, nehogy elvesszen az erdőbe és ráesteledjen. Még egy kis idő nem fog ártani – értett magával egyet. Mert meg kellett hagyni, sokkal jobban érezte magát, a természetben olyan kicsi volt, annyira elhanyagolható a növényzethez és állatokhoz képest, hogy a problémák is összezsugorodtak. Pedig ő számított a „csúcsragadozónak”, nem?

Reccsent valahol egy ág, annak az irányába kapta a fejét. De nem látott senkit. Sosem találkozott még fenevaddal útjai során, így most sem készült rá.

Pedig egy farkasra lehet, hogy kellett volna. Egy ekkora farkasra!

* * *

Érdekességek/Magyarázatok:
[1] REM fázisban álmodunk, bizonyított, hogy ilyenkor az agytörzs aktivitása megnő. Jellegzetessége, hogy az agyi tevékenység hasonló, mint ébrenlét vagy szendergés esetén, gyors szemmozgások jelennek meg, az izomtónus viszont megszűnik.
[2] torakotómia: mellkasi műtét összegzően.
[3] pneumothorax: légmell. Ha a mellhártya lemezei közé, azaz a mellhártyaüregbe - a mellkasfal a tüdő vagy a nyelőcső sérülései vagy betegségei folytán - levegő kerül, a két mellhártya közötti, a tüdőt tartó vákuum megszűnik. A tüdő részlegesen vagy teljesen összeesik. Több fajtája is ismert: egyszerű, nyílt, tenziós, stb.
[4] hemothorax: traumás vérömleny a mellüregben.

Akkor egy szokásos szám ^.^

Előző rész

Adatlap

Következő rész