Conjunction - 09. Rész

Hellobello!

Cím: Legendák sosem halnak meg

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette kirándulása nem várt fordulatokat vesz, egy farkassal való találkozást, hogy tudott túlélni? Sam válaszokat adott neki. 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4352 (+46) szó

Megjegyzés: Lediplomáztam, azaz Conjunction részek végre jönnek! Nem ígérem, hogy péntekenként, de hétvégénként vagy hétfőnként elég esélyesek lesznek. 

Megjegyzés 2: Nem könnyen csöppentem vissza a történetbe, meglehet érződni is fog a részen, bár sokat finomítottam rajta. Remélem, attól még tetszeni fog nektek is Scarlette kalandjának folytatása. 

Megjegyzés 3: 09. résznél járunk, ami azt jelenti, a 10.-nél Carlisle szemszög szavazás lesz, készüljetek fel! ^.^ én is baromira várom, hogy vele írhassak újra!

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Az életet semmiképpen sem lehet befolyásolni. Egyetlen semmiség fenekestül felforgathatja. Elég egyetlen elsuttogott szó, egyetlen villanó tekintet, egyetlen elmaradt mosoly. És e bizonytalanság ellenére sincs más választása az embernek, mint úgy tenni, mintha uralná a káoszt.

De egy ekkora farkas nem éppen semmiség. Először annyira kicsinek tűnt, de Scarlette érzékelte, hogy a távolság becsapta – furcsák voltak az arányok, és ahogy egyre közelebb jött hozzá –, egyre nagyobb lett. Méterekkel magasodott a talaj fölé. Vad és intelligens (?) tekintete egyenesen Scarlette-t nézte. Nem ugyanaz a farkas volt, amit az úttesten látott a balesete idején, míg az szilfabarna, élénk bundával rendelkezett, ennek fehéres, világos szőre volt. Scarlette hátrált újabb és újabb lépést lassan, mintha csak abban reménykedett volna, hogy nem látja meg, pedig a farkasok nem T-rexek, amik a mozgást érzékelnék csupán; tökéletes látás és szaglás. Az állat is hátrálni kezdett.

Scarlette a menekülésen túl máson is agyalt; ha egy ilyen vad tépi szét, akkor bizony még nyoma sem biztos, hogy fog maradni… Hogy léteznek ekkora farkasok? Irreálisan nagyok voltak azokhoz képest, amikről tudomása volt. Egyszerűen nem létezik ekkora állat…

Már a folyót hallotta maga mögött, de tovább hátrált vakon és zajtalanul. Még a levegőt is próbálta magában tartani, bár úgy érezte, hogy mindjárt megfullad, a rá-rátörő pánik remegésre késztette; az égbe nyúló fatörzsek leszűkítették a teret, mozdulatait bénította az állat jelenléte. Távolodtak egymástól, de nem eléggé.

Váratlanul tett egy száznyolcvan fokos fordulatot tengelye körül, hogy fusson és fusson és csak fusson. El, messzire. De két lépést sem tett meg, amikor egyik bokája megbicsaklott egy kilazult szikladarab jóvoltából. Súlypontja egészen máshova került.

– Ne! – sikított fel élesen, kapaszkodni akart valamibe, de bármit is ért, kitépte és markában maradt. Zuhant, esett, csapódott. Gondolatai rémülten összpontosítottak az esésre, pedig inkább a leérkezésre kellett volna. Lebucskázott a domboldalról, egyenesen bele a folyóba. A hideg víz mint ezernyi apró tű, érte bőrét és hatolt csontig, ruhája pillanatok alatt átázott, táskája súlyánál fogva kezdte húzni lefelé. Agyának működése nem dermedt meg a víz hőmérsékletére, a rémület végtagjaiban forrt – taposott, nagy karmozdulatokkal bukott ki a felszínre és mélyen szívta be a levegőt, mintha most először tüdőzné le. A folyó sodrása volt olyan erős, hogy ne két mozdulattal jusson ki a partra.

– Segítség! – nyögött fel, mialatt újra elmerült. Próbálta felrúgni magát a talajról, valami kapaszkodót találni, de a víz kiáramlott az ujjai közül, az átázott gipszet egyre nehezebb volt felemelni. – Valaki! – kiáltotta reménytelenül. Pulzusa az egekbe szökött, agyában pedig a gondolatok egymás követték szerfelett gyorsan: hideg, kapaszkodó, víz, áramlás, a karja, folyó, valaki, hideg és kezdődött újra az ördögi kálvária, ahogy a halálfélelem beette magát zsigerei közé.

– Mély levegő! Mély levegő! – nyugtatta magát a nő, újabb csapásokkal próbálta vízfelszín fölött tartani magát, azonban egyre nehezebb volt, gipszelt karja húzta le és tompán sajgott. – Valaki, valami... – Kijutást keresett, ágat, lehetőséget, hogy partra vesse magát, mielőtt a hipotermia[1] kialakulna. A túlélés kulcsa az volt, hogy átvészelje a pánik különböző fázisait, és összegyűjtse az erejét.

Amikor Scarlette „valakire” gondolt, leginkább embert értett, de a kanyarban a farkas jelent meg. Az a farkas. Ugyanaz, akit az előbb látott, csak el is felejtett, mert már nem számított, csak egyetlen egy dolog, hogy végre kijusson a folyóból.

Az állat könnyűszerrel beleugrott a vízfolyásba, Scarlette pedig abban a pillanatban tudta, véges lett az ideje. Már nem fog tudni hova menekülni, neki fog sodródni, és a vad meg fogja enni. Micsoda halál! Más álmában hal meg, valakit elütnek, valakit pedig lelőnek, őt szét fogja marcangolni apró cafatokra egy farkas. Fájdalmas és hosszú agóniának nézett elébe.

 – Ne, ne, ne! – rimánkodott, elmerült a vízben, hogy a sodrásban kikerülje az állatot. Várt, várt, azonban a  következő pillanatban valami meglökte. Visszalökte. Maradék levegővel maradt továbbra is a víz alatt, de muszáj volt felúsznia, amikor már tüdeje szét akart robbanni. Közvetlenül a farkas mellett lebegett a vízben, az áramlás nem vitte tovább. A lény nem nyitotta ki száját, csak fejével tett ismétlő mozdulatokat, hogy maga előtt tartsa Scarlette-t, aki így minduntalan rásodródott. 

– Mi vagy te? – hüledezett értetlenül a nő egy idő után, miközben a tiszta, erdei levegőt kortyolgatta. Zsibbadtak végtagjai, egyre nehezebben tudta ellökni magát az állattól. Percek teltek el ebben a különös küzdelemben, míg a farkas rá nem vakkantott. Nem tűnt élesnek, sem félelmetesnek hangja, mint inkább dorgálónak, viszont azt elérte, hogy hirtelenjében a nő mozdulni se tudjon. Mielőtt Scarlette újra víz alá süllyedt volna, az állat a fejét a karja alá dugta és emelte ki. A nő megkapaszkodott benne úgy, mint egy uszadékfába, az sem merült fel benne, hogy esetleg megtépte a farkas szőrét, amíg rendesen át tudta karolni a nyakát, és ennek okán együtt sodródtak a vízben. Egy épkézláb gondolata sem maradt, csak ölelte és ölelte az állatot, mintha nem lenne holnap. Tompának érezte magát és egyre inkább vesztette el a kontrollt teste felett: vacogott a hidegtől. Bár nyár eleje volt, a hőmérséklet nem rúgott magasabbra 11-12°C-nál, ugyanakkor augusztusban, mint az év legmelegebb hónapjában, Forks és környékén nem volt melegebb 20-23°C-nál.

Az egyik kanyarban végre gyengült kicsit a sodrás, a farkas a part irányába kezdett evickélni, ahol egy kitört fa törzse lógott bele korhadtan a vízbe.

– A fa? Azt mondod? – szólalt meg Scarlette. Ennek semmi értelme – gondolta magában –, egy farkashoz beszélt. De aznap már nem ez volt az első dolog, ami ellenmondott a világ eddig ismert szabályainak. Vett egy mély levegőt, hogy még utoljára összpontosítsa az maradék erejét. Elrúgta magát az állattól és két karmozdulattal a fának sodródott. Teste nehéz volt, mintha elkezdett volna megkövesedni, végtagjai alig reagáltak parancsaira. A fa nyirkos kérgébe akasztotta ujjait, tisztában volt vele, hogy még annyi lélekjelenléte kell, hogy legyen, hogy kikússzon. Beljebb araszolt a fatörzs mentén, így elfért mellette a farkas is. Az elhalt növény a terhelést recsegve-ropogva bírta, de pont annyi időre megtartotta őket, hogy kiússzanak, -kússzanak a partra. Scarlette remegve vetődött a földre, ujjait az avarba túrta, még talán sosem örült ennyire, hogy talajt ért. Mélyen beszívta a fű és terra illatát. Kinn volt!

Teste annyira reszketett, hogy fel sem bírt állni, a hűs avarban fetrengett csuromvizesen. – Te jó ég… – nyögött fel, többre nem is futotta tőle. Csak lélegezett és lélegezett, és sosem esett ennyire jól lélegezni. Hallgatta a kalapáló szívverését, amely alig akart nyugodni. Az irreális, szürreális történések nem kerítették hatalmukba, csak az érdekelte, hogy kinn volt a vízből. Vajon meghalhatott volna? Nem tudta, de érezte, ahogy saját életének féltése eluralkodott minden érzékszerve felett. 

Egy hatalmas orr kúszott a látómezejébe, úgy szaglászta a farkas Scarlette-t, mint valami étket. Az ázott kutyaszag fintorra késztette, de többet nem értett meg a szituációból a nő. Eszméletének peremén táncolt, és nem tudta, hogy melyik lesz az utolsó másodperc a zuhanás előtt. 

– Nem megy – legyintette elgyengülve. Mozdulni sem bírt, a kezdeti sokk utáni remegést felváltotta a hideg miatti vacogás. – Hagyj békén, nem megy – rázta meg a fejét, de az állat nagy orra továbbra is bökdöste teste több pontján is.

– Mi vagy te? – nézett rá, bele abba a hatalmas barna szempárba. Mint valami csokoládéörvény... Furcsán lágy volt a tekintet. Mégis milyen farkas az ilyen? A vad okosnak tűnt, intelligensen nézett vissza, már-már ... aggódva? Nehéz volt elhinni az érzelmet. – Hagyj itt, majd… – Mi majd? – Scarlette-nek össze kellett szednie a maradék eszét; valahogy vissza kellett találnia a kocsihoz, amivel eljött Forks határáig. De ez a kis vizes utazás még több óra gyaloglást ígért. Ruhát kéne cserélnie, valami melegbe takaróznia és folyadékhoz és magas cukortartalmú ételhez jutnia, mielőtt a hipotermia teljesen ledöntené a lábáról – ha még nem tette meg. 

Morogni kezdett a farkas.

– Nem tudom, mit mondasz – emelte rá fátyolos tekintetét. Hosszú, eltelő másodpercek után szólalt meg újra: – Köszönöm.

A farkas abbahagyta a morgást.

– Milyen okos vagy – túrt bele nedves szőrébe. – És mennyire nem félelmetes – jegyezte meg a kézenfekvő, de abszolút nem normális tényt. Micsoda álom! – Mással nem tudta magyarázni a dolgot. Jó lesz ebből felébredni.

Ahogy a percek teltek a hideg érzet kezdett elmúlni, igazából Scarlette kezdett semmit sem érezni.

– Én… – lihegte. – Én? – nézte a fák törzseit. A gondolat, hogy felálljon, még létezett a fejében, de minek is? Ha ez egy álom, nem baj, ha nem kel fel. – T-tudod, a kocsim v-valahol... – pillantott fel az égre. A nap kezdett nyugvó ívet leírni, és egy órán belül rá fog esteledni.

Az állat újra megbökte. 

– Hagyj békén – remegte. – Menj a d-dolgodra. P-pihenek egyet. – Nem hagyta abba a farkas, fejével egy irányba mutogatott, de Scarlette-nek nem volt ereje arra fordítani az arcát.  – Menj már... – nyögött fel. A remegéstől már nem tudott rendesen beszélni, a görcs eluralta az összes porcikáját, ahogy a lehető legkisebbre próbált összezsugorodni, hogy a saját, benne kavargó meleget megőrizhesse a lehető legtovább. Már ami legalábbis maradt belőle. Mint egy lassan kihunyni készülő tűz, melynek az utolsó lángjai után kapkodott. – P-pihenek.... cs-csak egy k-kicsit p-pihenek – mormolta magának. Fáradt volt.

Ezek után a világ legszürreálisabb dolga történt a szeme előtt. A farkas elkezdett zsugorodni, nedvességtől fényesen csillogó szőre visszakúszott bőre alá, csontjai amorf módon mozgolódtak. És ami az előbb több méter széles és magas volt, egy ember szabását vette fel. A női alakban méghozzá egy nagyon is ismerős alakot vehetett szemügyre Scarlette.

Kék szeme kiguvadt, a fáradtság elillant.

– Leah? – döbbenten süppedt a földbe. Hirtelen fázni is elkezdett, meg úgy minden.

Már pedig a hollófekete haj, a hosszú, tollseprűszerű pillák, a lágy rézszínű bőr – egzotikus módon volt gyönyörű – mind Leah-hez tartoztak.

– Scar – lépett felé. – Kérlek, maradj nyugodt.

– Leah? – kérdezte értetlenül. Megcsalta a szeme, megcsalta az elméje, és nem értette, hogy miért Leah Clearwaterről képzelgett. – Milyen rémálom ez? Most fogsz felfalni? – Gondolatai ákom-bákom módjára száguldottak át egymáson. Érezte, hogy keringeni kezdett vele a világ, hirtelen nem tudta, hogy mi volt lenn és mi fenn. Mintha a csillagok a földön jártak volna, míg a felhőket szőtték át a fák gyökerei. Gyomra a torkáig kúszott fel, keserű íz töltötte el a száját. 

– Scar, kérlek, segíteni akarok.

Ismerte ezt a hangot – a búgó mezzoszoprán dallamot –, egyértelműen Leah-é volt.

– Scar... – Olyan távolról hallatszott neve, mintha méterekről becézné valaki. A világ zajai eltompultak érzékszerveivel együtt. Eszmélete felmondta a szolgálatot.

* * *

Ha ébren volt, álmodni akart, ha pedig álmodott, ébren akart lenni.

Az első, amit érezett, egy finom takaró volt, ami körbeölelte. Oh, meleg! A legutolsó emlékei között a hidegérzet tett ki nagy mennyiséget, amely egészen beleszőtte magát húsának rostjai közé. Sütemény illatától volt sűrű a levegő, amitől kordult egyet gyomra. Milyen kellemes! Erre tudna ébredni. Pedig aztán Raylynnek nem volt semmi köze a sütéshez, már akkor tudta, hogy nem otthon volt, amikor kinyitotta a szemét. 

Ne, nem lehet igaz! Nem! Mert ez azt jelentette volna, hogy minden, amire emlékezett, igaz volt. Leah egy farkas? Vagy a farkas Leah? Vagy mi a jó ég van? Lehunyta a szemét és szorította, szorította, hogy hátha egyszer csak a saját szobájában ébredne, de újra és újra csak a faborítású falak vették körbe. 

– Úgy tűnik, hogy valaki felébredt – jegyezte meg egy hang a szoba ajtajából. Villámgyorsan, mint akibe egyenesen Thor villáma csapott volna, fordította arra a fejét.

– Sam? – lepődött meg. Mi a jó fészkes fene folyik itt? Mit keresett itt a férfi? Kereste a válaszokat vonásaiban, de jóbarátja most csukott könyv maradt.

– Szia, Scar!

– Egy farkas – habogta. – Alakot vált. Emberek alakját veszi fel – kúszott az ágyon hátra, egészen az ágytámlának préselődött, annyira, amennyire tudott.

– Óvatosan, ne ess le – emelte fel a férfi a két kezét védekezően. – A karoddal nem tudtunk mit tenni – intett a jobb irányába. – Te biztos jobban értesz hozzá, hogy kell helyrehozni.

Kik azok a mi? Mi az hogy tudtunk?

– Sam – zihálta nyüszítve, mint egy ketrecbe zárt préda. – Egy farkas… A folyóba estem és egy farkas… Leah... – Képtelen volt teljes mondatokban beszélni, mert a gondolatai megelőzték azt, amit ki akart mondani.

– Scar, megnyugodnál, kérlek? – Sam nem jött beljebb, tisztes távolságban állt meg. Ki miatt? Maga vagy ő miatta?

– Sam, egy farkas van az erőben, aki…

– Scar! – dörrent nagyobb hanggal a megnevezett, amivel a nőbe szorította a szuszt is, amely elkezdte feszíteni a tüdejét. – Figyelnél, kérlek?

Scarlette megrázta a fejét: igen, nem, igen, nem tudta.

– Scarlette Cowen! – mondta ki a férfi a teljes nevét, amely valóban hatott: Scarlette elcsöndesülve most már teljes figyelemmel fordult felé. – Leah hozott haza, beleestetek a folyóba, ugye, Leah?

Sam mögött nyurga, gondterhelt arcú lány lépett elő. Pont úgy nézett ki, ahogy utoljára látta Scarlette. Haja nyakáig ért, barna szeme aggodalmasan vetült rá, és nem igazán tudta, hogy mit mondjon a megnyugtatása érdekében; ő nem volt az ilyenekben jó.

– A farkas! – nézett Scarlette Samre, majd Leah-re. Várta, hogy meglepődjenek, vagy gyanakodjanak, vagy akármi, de az arcukról semmilyen érzést sem lehetett leolvasni.

Sam bólintott egyet, mire végül Leah elhagyta a szobát.

– Ez most tudom, hogy sok lesz, Scar... – kezdett bele kicsit rezignáltan.

– Leah volt… – hebegte.

– Igen, Leah volt, aki elhozott hozzánk a hátán. Meg kéne köszönnöd neki – korholta meg a nőt, amitől Scarlette zavarba jött. 

– Figyelnél rám, Scar? – lépett eggyel közelebb az ágyhoz Sam. – Kérlek, hallgass meg!

A nő zihált, mintha az életet szorítanák ki belőle. Talán mert ismert emberekkel volt körbevéve és mégis úgy tűnt, mintha idegenek lennének mindegy szálig.

– Scarlette, meghallgatsz? – kérdezte újra Sam.

A percek teltek, a zihálás lanyhult, annak ellenére is, hogy kimondatlan kérdésektől vált nehézzé a levegő. Sam leült az ágy átellenes pontjára, kezét ölébe ejtette. Scarlette gondterheltséget és sajnálatot látott rajta, a férfi egyértelműen olyan eseménynek nézett elébe, amit nem szeretett volna, hogy megtörténjen.

– Örülök, hogy felébredtél és jól vagy, Scar. Nagyon kihűltél, hogy érzed magad?

– Jól, elgémberedettnek, de jól, azt hiszem – bólintott egyet óvatosan. – Köszönöm.

– Meghallgatsz, Scar? – kérdezte lágyabban Sam. A nyelvéről puhán legördülő becenév bizalmat ígért.

Válaszul Scarlette megint csak bólintott.

– Emlékszel, hogy beleestél a folyóba?

– Igen – suttogta.

– Egy farkas ugrott be utánad?

– Igen – vett egy nagyobb levegőt.

– Mielőtt ennek a történetnek a végére érnénk, szeretném, ha meghallgatnád a Quileute törzsi legendákat. Még azokat a legendákat, amelyek az Özönvíz idejéből származnak.

– Sam, ott voltam ezeknél a tábortüzeknél én is – rázta meg a fejét, hogy semmi szüksége nincsen most ezekre a mesékre.

– Mire emlékszel? – Végül legyintett, hogy nem kell megválaszolnia a nőnek a kérdését. – Te egy tudománnyal teli világban nőttél fel, ahol elkoptak az olyan dolgok, mint a mágia vagy varázslat. Számodra a mesék mesék, a legendák egyszerű legendák és hiedelmek maradtak. És én ezt teljes mértékben megértem. Én is ezt hittem.

– Miről beszél? – nyögött fel. – Ez most hogy jön ide, Sam?

– Scar, meghallgatsz, nem emlékszel? Akkor végig!

Beszívta a levegőt, bólintott megint.

– A törzs most is, de mindig is kevés tagból állt, és amióta itt, La Pushban telepedtek le, senki nem tudta elűzni őket, bár próbálkoztak. Biztos emlékszel az egyik ilyen történetre, amikor Kaheleha volt a törzs élén és mások szemet vetettek a területre. A törzsfő elhagyta La Pusht harcosaival, és a tengeren a vérükben lévő varázslatot használta, hogy megvédje magukat és a törzset. Emlékszel? Ő és az emberei csak lélekben hagyták el a hajókat, fizikailag nem. Szellemharcosok voltak. És bár fizikailag nem tudták az ellenséget bántani, a természet erejét: például a szeleket, állatokat használni tudták a legendák szerint.

– Tehát… – kezdett volna bele szemöldök ráncolva.

– Scar – szólt közbe Sam letorkolva a másikat. – Csakhogy értsd azt, amit most fogok mondani, emlékezz a szellemharcos részre, miközben Taha Aki történetét elmesélem. Tehát a törzsben ekkor volt egy személy, Utlapa, aki megkérdőjelezte a szellemharcosokat, pontosabban azt, hogy ezt a mágiát mire akarják használni, így Taha Aki száműzte Utlapát, aki elbújt egy közeli erdőben. Taha Aki éber volt és védte népét akkor is, amikor nem volt veszély, így időnként elhagyta a falut, elhagyta testét, és átkutatta a környező területeket mindenféle veszély vagy fenyegetés után. Egy napon Utlapa követte Taha Akit, akinek elhagyott testét elvette és sajátját megölte, majd eljátszotta Taha Aki szerepét a faluban – ömlött Samből a szó, ennyit talán sosem beszélt még egyszerre, amióta Scarlette ismerte. – Most jön a lényeg, figyelj. A szellem Taha Aki időközben lehozott egy nagy farkast a hegyekből, hogy megölje Utlapát és kiszabadítsa a törzset, de Utlapa csak elbújt előle a harcosai mögé. Taha Aki kínok között vergődött, mivel soha nem lépheti át az élet és halál közötti határvonalat. A nagy farkas követte őt az erdőn keresztül, amitől a Szellemfőnöknek támadt egy ötlete, megkérdezte az állatot, hogy megoszthatja-e vele a testét, és a farkas igent mondott. Egyetlen lényként ment a farkas és az ember a faluba. A farkas a harcosok szeme láttára emberré változott. A férfi nem Taha Aki testére hasonlított, hanem szellemi énjére, amit a harcosok azonnal felismertek. Utlapa megpróbált elfutni, de Taha Akinek megvolt a farkas ereje, és megölte, figyelsz, ugye? – vágott közbe, de Scar csöndben nézett rá továbbra is. Mintha koponyája belső falát karcolná valami, valami ott volt, és mindjárt megértheti, csak még a logikai kapcsolatot nem találta meg. – Ettől kezdve Nagy Farkasként vagy Szellememberként ismerték. Sok éven át vezette a törzset, mert nem öregedett. Sok fia született, akik idővel rájöttek, hogy ők is farkassá válhatnak, amikor elérik a férfikort. Röviden és tömören ennyi a történet.

Igaz lenne? Annyira valótlan volt, csak egy legenda, és pont ez volt a szép az ilyen történetekben, hogy régiek voltak, füstszagúak és félig igazak. Ma látott egy farkast emberré alakulni. És ez mindent megváltoztatott.

– Te is? – kérdezte Scarlette bizonytalanul.

– Hogy én is át tudok változni? Igen, Scar! – bólintott egyet. – Farkassá tudok változni, alakváltó vagyok.

– Öhm… – ráncolta össze a szemöldökét. Tényleg akart volna mondani valamit, de tényleg, bármit! De csak… – A baleset… – jutott váratlanul eszébe. – Ti okoztátok? – kérdezte, bár nem volt kérdés. Megdöbbent. Oh, te jó ég! Jobb karjára tekintett, amin már nem volt gipsz; Samék majdnem megölték. A férfira nézett, aki bár tagadta volna a tényt.

– Az első átváltozásokat nem tudjuk kontrollálni. Nem direkt volt, pont ugyanúgy megijedt tőled Elijah is, szerinted ki hívta a 911-t?

– Mi?

– Észleltük az átváltozást, így odamentünk, eszméletlenül feküdtél a sofőr ülésén, hívtunk egy mentőt neked.

– Köszönöm? – Hangja érezhetően feljebb lévő tónusokba kúszott.

– Scar, sajnálom – nézett a nőre őszintén Sam, tekintete tele volt megbánással. – Nagyon sajnálom. 

– Meghalhattam volna...  – Scarlette még inkább az ágy sarkába fészkelte magát. – Sam, majdnem...

– Tudom, és sajnálom. Nem tudok többet mondani, Scar. Elijah nem akart bántani, nem gondoltuk volna, hogy...

Hosszan és kényelmetlenül teltek a másodpercek, a kimondott szavak temetőjében Scarlette gondolatai széthullottak, ami pedig netán mégsem, az egy fejrázás közepette vált semmissé. Nem, ezt nem bírta tovább hallgatni, nem akarta felfogni, mert farkasok nem létezhetnek, könnyebb volt nem elhinni, és valami mással megmagyarázni a történteket.

– Én...

– Scarlette – ejtette ki finoman a férfi a nevét. Küszködött, látszott arcán, hogy ő ezt nem így és nem most akarta. – Azt kértem csak, hallgass meg. Nem kell hinned nekem, de hallgass meg. Ezek után az a legkevesebb, ha őszinte vagyok. Meghallgatsz?

A nő vett egy nagy levegőt: – Tehát azt mondod, hogy farkassá tudtok alakulni?

– Ha szeretnéd, megmutathatom.

– Nem. Nem-nem – rázta meg a fejét. – Elég volt nekem az az egy is, Sam. Illetve két alkalom, ha úgy vesszük... – nyelt egyet. – Nem jöhetsz egy legendával nekem, nem mondhatsz egy sajnálomot, mintha attól minden meg lenne oldva.

Sam nem válaszolt. Sötétbarna, szinte fekete gombszeme megértően vetült a nőre.

– Láttam egy farkast. Aki Leah volt – mondta ki Scarlette megfontoltan, szinte megrágva a szavakat. Ettől a kis sztori értelmet nyert, vagy éppen attól Leah. – Beszélhetnék Leah-vel?

– Leah-vel? – nézett rá értetlenül Sam.

– Igen, igen vele!

– Rendben – bólintott rá végül minden gond nélkül a férfi. – Maradj itt! – felelte, azzal felpattant és kisietett a szobából. A temetői csend kényelmetlenné vált a sok szellemharcostól, de úgy, hogy Scarlette látott egyet (kettőt), talán egy része tudott hinni, vagy akart hinni? És volt a másik része, az, aki két lábbal a földön járt, aki a 2×2-ben hitt, nem holmi mágiában, vagy mi a fenében. Zsongott a feje, agya egyenesen ki tudott volna szakadni koponyájából, majd szétloccsanni a padlón, akkor talán szemrevételezni tudta volna gondolatait, mert most a fejében olyan gyorsan cikáztak, hogy elkapni is alig tudott egyet.

– Szia – lépte át a küszöböt Leah. Hangtalanul tette meg a köztük lévő pár métert. – Sam mondta…

– Igen – felelte egyszerűen. Tekintete az indiánnő fekete hajáról állkapcsára vándorolt, elemezte vonásait, megfigyelte arcának részleteit – jól látta vajon, vagy remegő délibáb volt csak?

– Mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül.

Scarlette nem igazán tudta, hogy mit. De Leah-t látni a mai élmény után… Tényleg őt látni, ugye? Az igazság átjárta vérének útját, mint apró légbuborék szállt.

– Egy farkas vagy – mondta ki a megtudott tényt.

– Igen – bólintott.

– Mióta? – Azt sem tudta, értelmes-e a kérdése.

– Körülbelül két éve tudok átváltozni.

– Az öcséd?

– Ő is. Egy időben történt... – Arcán hirtelen mély ráncok jelentek meg, úgy nézett ki, mint aki éveket öregedett volna.

– Farkas vagy – ismételte meg Scarlette, mintha értelmileg visszamaradott lett volna. Itt állt előtte Leah teljes emberi valójában, és...

– Mit akarsz, Scar?

– Időt, azt hiszem – vette fel a szemkontaktust. – Ez most sok nekem, ez itt... Te... – mutatott a másikra. –  Te valós voltál. Nem mágia. Éreztelek, fogtalak, hallottalak – bizsergett ujjbegye, hogy megint megérintse Leah-t – nem valószínű, hogy örülne ennek a nő. – A legendák általában féligazságokból épült mesék, de ez… Én csak… A sebészet mennyivel egyszerűbb! Ott adott a hús, az anatómia, vágni kell és varrni.

– Ez igaz. Ez nem egy mese… Bár néha én is azt kívánom, ne lenne igaz. – A szavai és az arcán játszó és mozgó vonások mélyebb fájdalomról tanúskodtak, mint amit Scarlette tudott róla. Leah-vel sosem volt rossz kapcsolata, noha ő volt Sam barátnője egy időben, és emiatt sokszor lógtak együtt, de sosem szövődött közöttük mélyebb barátság.

– Azt hiszem… köszönöm – bökte ki. – Hogy a folyóból kimentettél és elhoztál.

Leah az ágy mellé sétált és lassan leült a szélére, oda, ahol előbb Sam is helyet foglalt.– Jobban vigyázz legközelebb. Általában elkerüljük az embereket, messziről érezzük őket, de a te illatod…

– Az én illatom?

– Igen, olyan, mint a természet, üde, zöld, friss. A legtöbb embernek fanyar illata van, kissé füstös vagy olajos aromával kevert, sokban számít, honnan származik vagy épp mit dolgozik. Neked is van egy enyhe csípősséged, gondolom ez a kórházi buké. Egy szó mint száz, jó illatod van, ami beleolvad az erdőébe.

– Hát… Kösz – fintorgott. Zavarba jött, elkezdte fixírozni a kockás takarót. – Nem tudom, ez bóknak számít? – nevette el magát fásultan, mire Leah arcán is megjelent egy kunkor az ajka szélén.

Ott ültek a szobában csendben, ő, aki majdnem meghalt, és Leah, aki egy alakváltó volt. A világ, amit Scarlette ismert, hirtelen tágult egy nagyot, és bár az elején ez ijesztő volt, ahogy lassan magáévá tette, talán el tudná fogadni. Persze, el is kellene…

Scarlette sóhajtott egy nagyot. – Léteznek mások is?

– Mire gondolsz? – nézett rá Leah.

– Eszembe jutott az a sok mese a gyerekkoromból boszorkányokról, törpékről, óriásokról és ilyenek.

– Vannak mások, vannak más lények – felelte szűkszavúan, és mielőtt Scarlette rákérdezhetett volna, hogy mégis milyenek: – Gyere, van vacsora.

– Oh – ismerte el, ahogy kordult egy nagyot a gyomra; rég evett már. – Éhes vagyok – bújt ki a takaró alól. – Mennyi ideig nem voltam magamnál? – tornáztatta meg a végtagjait. Hirtelen mozdulatokat elkerülve állt fel. 

– 4-5 órát körülbelül.

Scarlette még sok mindent tudott volna kérdezni, aminek nem volt itt az ideje. Minél többet tud az ember a világról, annál inkább rájön, hogy semmit sem tud.

A nappalit már jól ismerte, a téglavörös huzatú kanapén hárman is helyet foglaltak: Paul, Jacob és Embry, Sam mellett Jared és Emily ácsorgott. Mindannyian ráemelték a szemüket, amint  észrevették a lépcsőn lefelé jönni. Nézték, mint egy porcelánbabát, hogy vajon melyik pillanatban fog ripityára törni.

– Jól vagy, Scar? – szólalt meg Billy Black, aki a dohányzóasztal mellett foglalt helyet. Túlzás, hogy mindenki itt lett volna, de nagy közönséget kapott Scarlette, el kellett ismernie magában.

– Billy? – Kakukktojásnak tűnt a többiek között, lévén hogy ő volt az egyetlen idősebb jelenlévő a szobában.

– Leah először hozzám hozott, mivel én voltam legközelebb, elhoztunk Samhez – adott magyarázatot. – Hogy vagy? – Hangja aggodalmas volt, és a mindig rájellemző játékos hangszín hiányzott belőle.

– Öhm… azt hiszem, jól. Fizikailag – tette hozzá. Bárkire nézett a szobában, mindenkiről sütött, hogy tudják ezt a farkasos históriát. – Mármint… kellene valami kötszer és egyenes fadarab vagy egy vajazó kés, amivel ideiglenesen bekötöm a kezemet. Holnap majd újragipszeltetem – nézett Emilyre, aki állt is rendelkezésre. Csöndben teltek el a percek, míg piszmogott a kötéssel a konyhában, miközben mindenki rá várt a nappaliban. Időt akart nyerni magának – legalább annyit, amíg összeszedi gondolatait. De mire? Mégis mit kellene mondania? Az eszébe jutó szavak ejtőernyő nélkül szökkenhettek volna le ajkáról, szabadesésében súlytalanná és jelentéktelenné válva.

Fáradtan és kényszeredetten elmosolyodott, amikor visszatért a nappaliba. Őszintén szólva, érdekelte egy-két dolog: – Tehát... itt ki tud átváltozni farkassá?

Meglepetésére csak Billy és Emily nem tette fel a kezét. Őszintén azt hitte, a törzs össze tagja tud, kiváltképp mondjuk Billy, aki még tanácstag is volt. De úgy tűnt, hogy ez nem így működött.

– Nem mindenki hordozza a gént egyrészről, másrészről, ha fiatal korba nem aktiválódik, akkor egy idő után soha sem fognak tudni átváltozni – szólalt meg Sam, miután Scarlette újabb kérdést nem tett fel azonnal.

– Aktiválódik? – ráncolta össze a szemöldökét. Mint orvosnak, ez rendkívül érdekesnek tűnt, egy génsebészt igazán felcsigázott volna a tény, hogy minek kell benne lenni a génben ahhoz, hogy egy ember át tudjon alakulni farkassá. És most itt nem holmi mágiára gondolt, hanem a színtiszta tudományra. Mert ennek kellett legyen magyarázata, kellett legyen nyoma a DNS-szekvenciákban.  – És milyen tényezőktől függ?

– Ha hidegek vannak a területeinken, akkor.

– Hideg? – várta a magyarázatot a frázisra.

– Köznyelven vámpír.

Majdnem elnevette magát, de aztán végül nem tette meg, lévén, hogy ma látta Leah-t emberré alakulni. 

– Azt mondod, léteznek vámpírok? Azok, akik a napon elégnek, koporsókban alszanak, vért isznak? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen – ingatta a fejét Sam.

Scarlette vett egy mély levegőt. – Oké – felelte kurtán. Oké, oké, oké. Hinni akart. Nem tudta, miben igazán, de legyen! A mai nap után semmi sem lenne meglepő, nem igaz? Vámpírok és farkasok...micsoda mutáció lehet! És régről fakadóan, vagyis csíravonal-mutációról[2] volt szó. Kíváncsi lett volna a DNS-szerkezetre, miben jobbak a farkasok és vámpírok és miben nem, lehet ők lennének egy új tudományos szint eléréséhez a kulcs! Le kellett hűtenie a gondolatait.  – És ezek a vámpírok még itt vannak – vonta le a következtetést.

Bólintottak, de ahogy összenéztek, Scarlette látta rajtuk, ennél többet nem fognak mondani, hogy kik ők, vagy hol tartózkodnak.

– Nem vagy éhes? – szólt közbe Emily, amitől az egész társaság fellélegzett.

A sült hús illata keveredett az erdőével, amely bekúszott a küszöbön, a vacsora körüli beszélgetés füstös, meleg tábortüzeket idézett, furcsa hittel beszélt mindenki az alakváltókról, és úgy tűnt, Samék is megkönnyebbültek, hogy még valakit beavathattak titkaikba. Mert a titkok elszigetelik az embert, lehetetlenné teszik az érzelmi megosztást, kitárulkozást, mindazt, ami minden barátság, minden valamirevaló érzelmi kapcsolat alapja. Scarlette most először érezte azt, amit oly sok éve, még fiatal korában, amikor La Pushban töltötte idejét.

A hosszú nap után fáradtan dőlt be Scarlette az ágyba, ellentmondásos érzelmek kavarogtak benne: hitetlenkedés, jókedv, gondterheltség, megviseltség, kíváncsiság. Azonban rögvest elnyomta az álom; aznap éjszaka farkasokkal és vámpírokkal álmodott.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok:

[1] hipotermia: kihűlés, abnormálisan alacsony testhőmérsékletet jelent.

[2] csíravonal-mutáció: öröklődő mutáció. Ezek nem a testi sejtjeinkben, hanem az ivarsejtek kromoszómáiban következnek be. Ezek a mutációk azok, amelyek hatása a következő generáció tagjaira is átadódhat, vagyis amelyek az öröklődő betegségekért felelősek.

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »