I, the Soldier - 03. Rész

Hellobello! 

Cím: 03. Rész - До свидания

Kategória: I, the Soldier regény – fanfiction

Fandom: Marvel 

Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama, sci-fi, 

Helyszín: Amerika, New York és Oroszország, Moszkva

Idő: 1966 és 2014

Részleírás: Doroteya élete 9 éves korában fordulatot vesz, mindennapjai megszűnnek létezni. Annabeth elmegy a találkozóra, csakhogy azzal találkozik, akire egyáltalán, egy pillanatig sem számított, és ami felboríthatja akár terveit is.

Figyelmeztetések: -

Korhatár: 16+

Forrás: Marvelből mindenhonnan, csak az általam kreált szereplők sajátok. 

Adatbázis: itt 

Terjedelem: 3. Rész - 2536 (+18) szó

Megjegyzés: Most, hogy ügyködtem az idővonallal, playlisttel, ideje volt egy részt is hoznom :D végre mesélhetek Doroteyáról is. No meg szerkesztettem is, úgyhogy szerintem valamikor vizuális poszt is várható lesz, csak mert... ahw * - * olyan jó gifeim lettek, és még lesznek. Tudom, tudom, rég hoztam részt, ahj... remélhetőleg a következőt hamarabb hozom, nyárra vannak terveim. 

Megjegyzés 2: Vizsgaidőszak van... shit, yeah. És egy vizsgám nem sikerült, és egy tartály modellezést két hét múlva le kell adnom, így nem valószínű, hogy a blogra fogok tudni addig bármit is hozni :( de utána igyekszem, köszönöm a türelmeteket. Akinek vizsgaidőszaka, érettségi, miegymás van, sok sikert, szurkolok! A többiek meg pihenjenek, ha tudnak :3

Jó olvasást!💖

* * *

Oroszország, Moszkva; 1966

Mindennek van vége, van kezdete, ez az élet. Ezen szabály fonja körbe világunkat, és bármilyen hosszú idő is teljen el, egyszer mindennek vége szakad. Azt nem feltétlenül tudhatjuk, hogy mikor. Így indult ez a reggel is, amikor a szürke, gomolygó felhőkből szitált az eső, a nap pedig elbújt, sugarai nem tudták elkergetni a hatalmas fellegeket, amelyek elterültek az égszínkék égen.

Fülsértő ébresztő csilingelt, betöltötte a néma, kis szoba csöndjét, és felkeltette az egész lakás alvóit. Vékony kéz nyúlt ki és erőteljesen ütötte le a zajos, ócska vekkert.

– Hmmm.... – Megfordult az ágyban egy kupac, és lassan levetette magáról a meleg, puha paplant, hogy dideregve felüljön, és összébb húzza magán a szakadozott, foltos pizsama anyagát. Kócos, homokszőke haját hátratűrte és fintorogva ásított egyet: ideje iskolába indulni. Kómásan kikászálódott az ágyból és tipegve kilépett a kicsi szobából a hideg, márvány folyosóra. Lába bizsergett a hűvös padlón, de nem rettent vissza, hogy üdvözölje a család többi tagját: húgát és édesanyját. Édesapja? Hetek óta nem látta, nem mintha hiányzott volna neki, a férfival nem járt más, mint üres üvegek, hangos csörömpölések, bizonytalan lépések és egy-egy lendülő kéz. Nem ez volt az első alkalom, hogy eltűnt. Mert egy idő után mindig megkerült. De mindig...

– Доброе утро! – suttogta halkan, ahogy Doroteya a konyhába sétált és meglátta az édesanyját, aki már pakolta össze a tízóraikat neki és húgának, Oksanának. Szőke haját fonatba rendezte, de már látszott egy pár ősz hajszál is a tincsek közé vegyülve a gyér lámpa fényében. Világos inget viselt földig érő sötétbarna szoknyával, alakja ettől megnyúlt és még vékonyabbnak tűnt. A városházán dolgozott és bár nem volt rossz munkája, a megélhetés attól még hármukra igen szűkös volt.

– 'Teya – biccentett a lánynak és tovább ügyködött.

A konyha apró volt, falai fehérek, noha egy újrafestés nem ártott volna már meg, bútorzata nem sok: mosogató, sütő, tűzhely, hűtő, egynéhány jól megpakolt polc vagy szekrény, és a falnak tolva pedig egy négyfős asztal.

– Oksana? – döntötte oldalra a fejét Teya, ahogy észrevette édes testvére hiányát, hiszen általában mindig előtte szokott kiérni jókedvűen, ajkain aranyos, sokat sejtető mosollyal, miközben kék szeme élénken csillog és alig várja, hogy iskolába mehessen. Teya már nem volt ilyen lelkes a csoporttársai között.

– Szobájában – felelte egyszerűen a nő és fordult is vissza elfoglaltságához. Doroteya elszontyolodva figyelte egy darabig. Már eszét sem tudta, mióta nem látta édesanyját mosolyogni, és nem is tudta megmondani az okát, hogy miért. A nő szemében mindig ült valami megtört aggodalom, és a gondolatai néha messze jártak, nagyon messze... Néha szerette elképzelni, hogy nincs semmire gondjuk, hogy együtt játszanak, szép ruhákat hordanak, azt ehetnek, amit akarnak, de ez az ábránd hamar színtelenné vált, és elmosták a mindennapok. Tudta, hogy badarság, egyszerűen csak... az ő életük ilyen. Nem ez adatott meg. 

Nesztelen léptekkel vonult el és ment be húgához, aki egy széken ülve meredt maga elé. Haját szoros copfba fogta, az iskolai egyenruhát viselte, amely piros pulcsiból és szoknyából állt, alatta inggel.

– Oksa? – lépett halkan be, mire a lány azonnal megfordult és meredten nézett nővérére. Arca finom volt, orra egyenes, száját összepréselte, mindig is kardinális különbség volt kettejük között annak ellenére hogy egy év volt közöttük. Oksana szép volt, intelligens és lágy, míg Teya dacos, merész és összetörhetetlen.

– Nem akarok menni... Nem megy. – Meggörnyedt a háta, ahogy elcsuklott a hangja. – Nem akarok, ott lesznek ők is... Nem megy...

– Nincs baj… – sietett oda hozzá és szorosan ölelte magához a kislányt, akinek azonnal megindultak forró, sós könnyei és torkából segítségért rimánkodó sóhaj tört fel. – Nyugalom – duruzsolta halkan, többször, miközben a húga haját simogatta. Szinte szertartásszerűnek tűnt, ahogy Doroteya lecsitította a nyughatatlan kedélyeket.

– De megint ott lesz... Nem fog békén hagyni...

– Shhhh, ne aggódj. Emlékszel, mit mondtam neked?

– „Maradj erős, hogy megmutathasd, hogy te vagy a legerősebb mind közül.”

Haloványan elmosolyodott Teya és lehajolt közrefogva húga apró arcát. – Mindig ott leszek veled – suttogta halkan. – Csak szólj, rendben?

– Igen – szipogta a lányka, és mintha egy picit erőt vett volna magán.

– Mehetünk?

– Menjünk! – bólintott egyet és előre ment, míg Teya összekészülődött.

– Пока, mama! – kapta vállára kopottas oldaltáskáját Teya, miközben nyomott egy csókot anyja arcára, és kabátját szorosan összegombolta magán a rájuk váró zuhogó eső végett. Oksana kezét megfogva már rontottak is ki a házból, mintha csak a vad elől menekülő prédák lennének, hogy azt a tíz percnyi séta távot most lefussák fele annyi idő alatt. Hál' isten, nem volt messze az iskola, de az égszakadásban nagyon is soknak tűnt a távolság. A sár cuppogott minden egyes lépésükre, alig tettek meg pár lépést, Teya érezte, hogy átázott máris a cipője. Borzalmas idő volt, és nem volt remény, nem lehetett látni az égen a napot, úgy egymásba simultak a sötét felhők.

Egy kocsi száguldott el mellettük és fröcskölte rájuk az esővizet, de ez sem állította meg őket, futottak tovább, mintha az életükért futnának, pedig aztán ki üldözte őket? Egy fekete autó nem messze megállt tőlük, és pont ugyanolyan sötétbe öltözött maszkos katonák másztak ki belőle egymás után. Ki akarták őket kerülni, Teyában fel sem merült, hogy esetleg miattuk érkeztek. De amikor hirtelen kiléptek eléjük és karjuknál fogva megragadták őket, a szíve a torkában kezdett el dobogni.

– Mi? – esett le válláról a táska, ahogy ideje sem volt hüledezni. Szeme kikerekedett, pupillája összeszűkült, és már majdnem egy sikoly tört fel a torkán félelmében, amikor az egyik kesztyűs kéz betapasztotta száját. Érezte a kesztyűnek az émelyítő bőrápoló szagát, az arcára tapadt vizet, amely hideg volt, az ujjak szorosan simultak szájára. Elfulladt mordulássá változott a hangja. Mi ez? Mit akarhatnak? – cikáztak fejében a kérdések, miközben kapálózott. Tekintete ide-oda járt a viharos ég és a katona között. Mi történik? Oksana felé tekintett, akit pont ugyanolyan vasmarokkal fogtak, mint őt, csak ő éppen kapálózás helyett úgy remegett, mint a nyárfalevél. Lendülettel mozdult húga felé, ösztönösen, agya kiürült és csak arra tudott gondolni, hogy Oksanának ne essen baja. Csak neki ne! Kicsúszott egyik karja a fogásból a vizes kabátjának köszönhetően. – Oksana... – Még egy lépést is tudott tenni felé, mielőtt az őt fogó katona keze nem lendült. Egy elővett pisztoly csillant meg ujjai között, majd annak tusa Doroteya halántékának vágódott, aki pedig mint valami rongybaba esett össze azonnal. Elterült a sárban.

– Teya! – sikkantott fel Oksana. A kétségbeesés legyőzte a félelmet, de annyi erőt nem adott neki, hogy elszabaduljon fogvatartójától és nővéréhez rohanjon. Vajon életben van? Ugye életben van? – nyöszörgött magában.

Oksanát berángatták az autóba, Teyát felnyalábolva mellé ültették, feje kókadva, furcsa szögben dőlt oldalra. De lélegzett legalább.

A kocsi elhajtott, mintha sosem járt volna arra, csak Teya hátrahagyott táskája árulkodott a történtekről a bánatos esőben.

***

A szúró fájdalomra való ébredés kimondottan a legrosszabbik ébredése volt, nem emlékezett, hogy valaha is a fejében lüktető kín rángatta volna vissza eszméletlen állapotából. Pislogott párat és megmoccant, de a mozgásban lekorlátozta a bilincs, egy székhez volt hozzábilincselve. A fém élesen vágott a csuklójába, a csörgő hang egészen agya legmélyéig hatolt, és szólaltatott meg egy vészcsengőt. Arcából kifutott a vér és rázta a karjait kétségbeesetten: mit keres itt? Pontosan hol? És Oksana hol van? Még homályosan rémlett az utolsó kép a húgáról, annak rettegéssel telt, kikerekedő kék szeméről, ahogy szólni akart, jelezni a katonát, aki Teya után indult. Olyan nagyon félt...

– Пожалуйста – nyöszörögte, ahogy végigpásztázta a négy falat és az ajtón akadt meg a tekintete. Ennyi, senki és semmi más nem tartózkodott rajta kívül a helyiségben. Egyedül volt, egy szál magában. – Kérem, valaki... – suttogta újra, miközben a félelem elhatalmasodott rajta, jéghideg ujjakkal ragadta meg és ölelte körbe, mint valami takaró. A kietlen csönd a torkába szorította a levegőt, a gondolatok feszítették, szíve dobogása pedig majd ki tudott volna szakadni ereiből. Ő nem tett semmit! A könnyek megindultak szeméből és nedves utat vájtak hófehér, halottsápadt arcára. – Kérem! KÉREM! – mozgatta karjait és lábait elkeseredetten. Mi folyik itt? Mi történik?!

Háta előre görnyedt, ahogy a reszketés eluralkodott fölötte és a zokogás erőt vett rajta. Nem tudta megállni, csak folytak és folytak a könnyek megállíthatatlanul. Keze remegett és minden egyes apró zajra megrezzent, akár maga keltette, akár nem. Vajon valamit tett? – próbált visszaemlékezni, de gondolatai összegubancolódva ütköztek egymásnak.

– Istenem... Kéh-rehm... Valaki... – gügyögte szipogva, és minél kisebbre próbálta összehúzni magát.

Ki tudja, hány percet raboskodott így a félhomályban – számára inkább óráknak tűnt –, míg kongó lépteket meg nem hallott. Nagyon halkan, majd fokozatosan egyre hangosabban. Közeledtek. Szemét lehunyta és úgy várta a sorsát, érte jönnek? Ugye érte jönnek? Az üres szobánál minden jobb volt.

Egy magas, sötét alak lépett az ajtóhoz. Nem nyitotta ki, csak megereszkedett vállakkal nézett be a rácsozaton.

– Doroteya Kolesova? – kérdezte félszegen. Hangja mély és rekedtes volt, mintha napok óta küzdött volna csak a náthával.

– Uram, én nem tettem semmit.... – kezdett bele és rázta a fejét és szőke haja nedves arcára ragadt.

– CSÖND! – csattant a hang, amely szinte húsába vágott, olyan éles volt és megrezzenve dermedt kővé a lány. Ha a félelem virág lenne, a legrosszabbik gazt testesítené meg, amelyik könnyedén terjedne és nőne be és fojtana meg mindent.

– Doroteya Kolesova? – megismételte újra a kérdést.

– Igen... – biccentett remegve.

– Vigyétek, apád örömmel fog újra látni téged! – intett a távolba a férfi, akit még mindig nem lehetett kivenni, csak a körvonalait. De a lányt nem is érdekelte, az „apja" szó teljesen elevenébe talált és nem kapott tőle levegőt. Az apja? Micsoda?! A rémálom mint valami bárd a feje fölé emelkedett, és a kéz... egy kéz csak arra várt, hogy lecsaphasson. Nem. Nem lehet igaz! Az apja?! De hisz... mikor is látta utoljára? 

Az ajtó csattanva kinyílt, azt hitte Teya hogy megsüketül, miközben két állig feketébe öltözött katona lépet mellé és oldozta el a széktől. Karjánál fogva húzták fel és próbálták rábírni a járásra, de a lány alig tudott a saját lábán megállni. Fogalma sem volt, hogy vitték ki a szobából és végig a folyosókon, visszaemlékezve csak egyetlen egy dologra emlékezett, a vörös csillagra, benne a kalapáccsal és sarlóval egy pajzson lévő kardon az egyik férfi felkarján.

* * *

Amerika, New York, Langham Place; 2014

A toronyépület hatalmas üvegablakokkal bámult a városra és tartotta azt szemmel.

Az órára pillantott, pár percen belül kilenc óra lesz. Itt az idő. Az utcán emberek nyüzsögtek, hisz még csak most fog kezdődni az éjszaka.

Elgondolkodott, hogy valóban megérte-e eljönnie, elsietni a mai edzés után, kocsit bérelni a lowfaresen keresztül és egészen New Yorkig száguldani, bele egy esetleges csapdába. Mert benne volt a pakliba, és mégis… ez a tény nem hozta lázba, mert így is, úgy is valaki fog várni rá, és az a valaki tökéletesen tudja, hogy ki is az a James Liare és Annabethnek mi köze van hozzá. Viszont, ha valóban vele találkozna… Arra már kevésbé volt felkészülve. Milyen is lesz újra látni...? Pedig megannyiszor elképzelte már, sokszor álmodott vele, a keze a torkán volt, vagy épp fegyvert fogott rá, és még megannyi megölési mód, de mindegyik álomban egy dolog volt közös: végig nézte, ahogy a kék szemből elmúlik a fény, megmerevedik a tekintet, megáll a szív... és az utolsó lélegzetvétel is elszáll, mint virágszirom a szélben. Ha most valóban megtörténne… Meg tudja vajon tenni? Képes lesz? Egyetlen egy dologban volt csak biztos, hogy nem fogja hagyni, hogy James elmeneküljön. Nem, azt nem lehet.

De James jelenlétének volt a kisebbik esélye. Ki olyan rendes, hogy megadja a tartózkodási helyét még csak fizetség nélkül, hacsaknem azt várja el, hogy belebukjon az ügybe?

Tudta, hogy túlgondolja, így lassan besétált inkább az épületbe, figyelmesen felmérve a környezetét: a menekülési útvonalakat és fegyver lehetőségeket, emberek számát, akivel számolnia vagy épp nem számolnia kellene majd, ha „úgy adódna”.

A bejárattól nem messze egy aranyszínű pult mögött egy zakóba öltözött, elegáns, mosolygós férfi volt látható. Ő volt a legletisztultabb az egész előtérben, ahol a falakon sűrűn sorakoztak a festmények, elég diverzív stílusban a klasszikustól egészen a modernig. Polcokon és asztalokon csokorba rakott rózsák, tulipánok, krizantémok és még sok más-más növény pompázott, ami élénk színkavalkáddá varázsolta a teret. A recepcióhoz sétált és udvariasan köszönt az ötvenes férfinak, aki rögvest szolgálatára is állt. Haja már őszült, homlokán enyhén kopaszodott, arcát mély árkok szántották, viszont kék szeme kíváncsian és életerősen fürkészte Annabetht.

– A 478. szobában várnak rám, nem tudja, hogy megérkezett-e az illető? – mosolygott rá vissza minél kedvesebben.

– Igen, kisasszony, még ma délután bejelentkezett egy fiatalember – válaszolta kedélyesen.

– Esetleg nevet nem adott meg? – kérdezte, bár sejtette a választ.

– Nem, nem adott meg.

– Értem és esetleg még emlékszik, hogyan is nézett ki? Magas volt?

– Oh, dehogynem, jól emlékszem, nem szokványos kinézetű egyén volt – nevetett fel. – Magasabb volt nálam, olyan 185 centi körüli, zöldes szürke szeme és tarkóig érő sötétbarna haja volt. Nagy fekete kabátot viselt és egy kisebb sporttáskát hozott magával.

Nos, azt máris tudta, hogy nem James jelent meg, hacsaknem plasztikai műtéteknek vetette alá magát, amit valahogy nehezen tudott róla elképzelni. Ahhoz túlzottan... egomán volt.

– Erős, izmos, vállas alkatnak tűnt?

– Igen, meglehetősen – bólogatott a recepciós. – Volt egyfajta félelmetes kisugárzása. – Látszott, hogy elhúzza a száját a férfi egy pillanatra, és tétován Annabethre nézett. – És akcentussal beszélt. Nem sokat.

– Köszönöm! – mosolygott továbbra is felszínesen. Bárki is volt az, véleménye szerint valószínűleg képzett lehetett. – Kérnék egy kártyát.

Kissé ideges volt, vére dübörgött, szíve hevesen vert, akár egy ketrecben rekedt madárka. De nem fordult ki a szállodából, nem hátrált meg. Most már nem annyira félt, mint inkább csalódott volt. Megint nem ő az... Ökölbe szorultak ujjai, körme a tenyerébe vájt. Látni akarta már az exét, szembenézni vele, megmutatni magát és azt az 5 évet, hogy mégis mit alkotott a férfi. James váltig hitte, hogy többé tette, de ez nem volt igaz, Annabetht összetörte és a szilánkjai szétszóródtak abban a szobában. Nem találta meg minden darabját, hogy összeragassza magát. hiányos volt és torz.

Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, épp annyira, hogy egy nagy levegőt vegyen, ami aztán hullámokat vert ereiben, majd határozottan húzta le a kártyát és nyitott be. Elég modern berendezkedésű szobába lépett be: faborítású előszobába, ahol szekrények és akasztók sorakoztak egy nagy tükörrel egyetemben, onnan jobbra egy nagy fürdőre lehetett rálátni, még villany nélkül is látni lehetett a tiszta csempe ragyogását. Másik oldalon talán a háló lehetett, de mivel csukva volt az ajtaja, és nem most volt itt az ideje, hogy kiderítse, így ebben nem volt biztos.

Hirtelen tágult a tér a nappaliba, ahol nem volt felkapcsolva a villany, ahogy a szoba többi részén sem, csak a folyosóról beszűrődő fények világították meg egy szófa körvonalát.

Minden hang nélkül lopózott be, pedig tudta, hogy a bennlévő tudja, hogy itt van, és csak azt várta, hogy annyira kikerüljön a nyílt térre, hogy megtámadhassa. Ennek ellenére a falhoz lapulva, már kivont fegyverrel tapogatózott a kapcsoló után, megtalálva pedig azonnal felgyúltak a villanyok. Fényár robbantotta szét a teret, Annabeth pedig egy pillanatra behunyta a szemé, hogy ne vakulhasson meg.

A férfi ott ült a széken, pont úgy nézett ki, ahogy a portás elmesélte: nyakig érő sötét haj, széles vállak, zöldes szemek, amikben nem gyulladt fel fény, még csak szikra sem pattant, egyszerre tűnt élőnek és élettelennek, kabátot már nem viselt, helyette valami páncélszerű – meglehet golyóálló –, sötét ruha volt rajta.

De mikor Annabeth meglátta.

Akkor jött csak rá:

Hogy ők már találkoztak.

– Te? – hördült fel megdöbbenve, nagyra nyílt szemmel. Ő? Miért ő? Mit keres itt ő? Meg sem várta a reakciót, azonnal megfordult. Minden stratégiai terv a támadást illetően elillant, akár a köd napfelkelte után. Most... Már csak minél előbb ki kellett jutnia ebből az istenverte szobából, ebből az istenverte épületből, de még az utcából is! Csakhogy még az ajtót sem érte el, csak akart nyúlni utána, már azelőtt erős kezek ragadták meg az egyik karját és annál fogva rántották vissza teljes erőből.

* * *

Magyarázatok/érdekességek: 

Fordítás: (remélem, megfelelő kifejezéseket használtam)

• Доброе утро! /dobroe utro/ - Jó reggel!
• Пока, mama! /poká, mama/ - Viszlát, mama!
• Пожалуйста. /pʌˈʐalstə/ /pʌ'ʐalustə/ - Kérem.
• До свидания! /do svidaniâ / - Viszontlátásra!

És akkor az egyik szerkesztés :3 

« Előző rész     ⌂ Tartalomjegyzék    Következő rész »