I, the Soldier - 02. Rész

Hellobello! 

Cím: 02. Rész - Próba

Kategória: I, the Soldier regény – fanfiction

Fandom: Marvel 

Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama, sci-fi, 

Helyszín: Amerika, Washington, Theodore Roosevelt-sziget, Triskelion bázis, S.H.I.E.L.D.

Idő: 2014 ősz

Részleírás: Fury próbára teszi Annabetht, hogy mégis mire képes. Plusz flashbackek. 

F O N T O S !!!: A Triskelion ebben a világban újjá lett építve, ennyi írói szabadságot megengedtem magamnak. (Később majd kiegészítőként megírom, miért így döntöttem.)

Figyelmeztetések: Káromkodás.

Korhatár: 16+

Forrás: Marvelből mindenhonnan, csak az általam kreált szereplők sajátok. 

Adatbázis: itt 

Terjedelem: 2. Rész - 2716 (+161) szó

Megjegyzés: Jobb később, mint soha :'D Végre megérkezett a következő rész is. Remélem, hogy a 3.-hoz nem kell majd két hónapot várnotok (bár megkockáztatom a szakdolgozat miatt...). Ez még ilyen kis langyos rész, de a következőkben már megindulnak a dolgok :D fel kell vezetni, nah, noha igyekeztem az emlékekkel színesíteni a dolgot. Történt egy-két módosítás az előző részekben, főképp dátumot illetően, mert idővonalat csekkoltam, és láttam, hogy 2015 májusban már Ultron megvolt xD

Megjegyzés 2: Bízom benne, az hogy ezt tudtam hozni, kicsit segít minden más írásában is. Meglátjuk :D Remélem, hogy jól vagytok, most már jön talán a tavasz végre, kellemesebb az idő. Vigyázzatok magatokra!

Jó olvasást!💖

* * *

Washington? Washington.

Nem gondolta volna sosem, hogy pont azért menne az ország fővárosába, mert Bosszúállót akarnának faragni belőle. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt akárhányszor is nézett útközben Coulsonra vagy Furyra.

Miért pont ő? – Ezt a kérdést nagyon sokszor feltette magában. Ha nagyon meg akarta válaszolni, két dologra tudott gondolni: 1. valóban van benne valami, amiben lát fantáziát Fury. Végül is Barton vagy Romanoff sem szuperhős, csak „egyszerű” emberek. De ezt nem érezte helyénvalónak. 2. Meg volt rendezve az egész, és inkább nem is őt, mint Omegát akarják. Hogy elkapni vagy kérni tőle? Egyik sem tetszett a számára. Viszont egyetlen egy dolog igen – a S.H.I.E.L.D. adatbázis igazán kecsegtetőnek tűnt. Ez valóban előrébb viheti őt. Talán tényleg nem lesz olyan rossz ez az áthelyezés, még ha fenntartásokkal is kezelte.

– Kezdhetjük? – Nem különösebben vezették körbe. Egyenesen a Triskelion bázishoz vitték, ahol kapott egy ideiglenes szállást és gyorstalpalót, hogy mi merre hány méter. Ezen kívül lefotózták és aláírt, kitöltött egy valag papírt, mint például munkaszerződést, titoktartási nyilatkozatot, engedélykéréseket és felülvizsgálatokat a hátterét illetően. Mintha bármit találhatnának róla…

A szobájába érve első dolga volt felmérni környezetét és kamerákat keresni. Nagyban hasonlított a laktanyán lévő szobájára, ahol még Ameliaval osztozkodtak. Csak most ugyanakkora, ha nem nagyobb tér jutott egyedül neki. Egy ágy foglalt helyet legbelül balra, mellette egyik oldalán szekrény, míg támlája mögött ablak. A város északnyugati, épületekkel sűrűn tűzdelt oldalára látott rá, ami a Potomac mentén húzódott. Ha a szobának más szépsége nem is akadt, de a kilátás irigylésre méltó volt, majdhogynem bájos, ahogy a beáramló délutáni fény megfestette a fehér, üres falakat.

Táskáját ledobta a szekrény előtt, ami a nem túl sok ruháját tartalmazta, noha nem kezdett neki a kipakolásnak. A bal elülső sarokban ajtó törte meg a szoba téglalap alakját, betekintve egy kulturált vizesblokkot talált zuhanyzóval, mosdókagylóval, nagy tükörrel és egy kék fedeles wc-vel. Jobbra fordulva üres asztal ácsorgott székkel, viszont ha beljebb lépett a szobában, azonnal kiszúrhatta a kis hűtőt is mögötte. De kinyitva nem talált benne semmit. Meg kellett hagyni, steril volt minden, mint egy műtőben, sehol egy porszem vagy felesleges tárgy. Annabetht nem különösebben zavarta, hiszen nem úgy nézett a szobára, mint potenciális jövőbeli lakhelyére. Mondjuk mire nézett egyáltalán úgy? Huszonkettő éves kora óta nem volt olyan a hely a világon, amit otthonának mondhatna. És egy ideig még biztos nem is lesz. Laptopját előpakolva azonnal lakást kezdett keresni, mert semmiképp sem akart sokáig Fury egyetlen egy szeme előtt lenni, ahhoz a férfi éleslátó volt, ő maga pedig szerette a privát szféra fogalmát túlzottan is.

Fury ajtót nyitott előtte, majd egy hatalmas terembe vezette be, ami szét volt osztva több részre és még onnan is további ajtók vezettek tovább. Könnyedén rájött, hogy egy speciálisan felszerelt edzőterem labirintusának bejáratában állt éppen. Volt itt aztán minden: bábuk, zsákok, asztalok, komplett sarkok mindenféle harci fegyverekkel, különféle szimulációkkal és középen egy üres placc. A világosságot nem csak a felszerelt led csövek, hanem a külső üvegfalakon beáramló fény is adta.

– Rögtön? – szaladt fel a szemöldöke. Pár órája sem volt, hogy megérkezett, azt hitte, hogy az első napja nyugis, ismerkedőszerű lesz, mikor körbejárják a szigetbázist, megismerkedhet a részlegekkel, feletteseivel vagy éppen a kortárs, leendő ügynökökkel, esetleg, akár személyesen a Bosszúállókkal és csak másnaptól kezdenek neki a „kiképzésnek” (akármit is jelentsen ez Fury részéről).

– Igen, szeretném felmérni a képességeit – bólintott egyet Fury. – Ez itt egy összerakott akadálypálya a ön számára – vezette egészen a megnevezett helyszínig.

Volt abban logika, hogy minél előbb tudni akarta Fury, hogy mivel is áll szemben, azonban Annabeth jól érezte, hogy sietteti. Mit szeretnél ennyire tudni rólam Nicholas Fury? Nem tagadta volna, ha megkérdezik, hogy kicsit többet kutakodott a férfi személye és a szervezet után is.

– Csak átmenni az összes részen? – bólintott rá és szemügyre vette a klasszikus pályát, ami legalábbis annak tűnt, mint a hadseregnél, de persze, ez nem jelentette azt, hogy az is.

– Igen, csak jusson át – bólintott.

– Valamit használjak, kapok fegyver? És van adott cél? Mondjuk időben?

– Amit talál és annyi, hogy minél előbb, minél jobb eredményekkel érjen el a végéig.

Fury nem könnyítette meg a helyzetét, az egyértelműn kívül nem mondott többet.

– A végén találkozunk, úgy vélem, feltalálja magát – vigyorodott el a férfi. Kárörvendés ez a részéről, vagy mindenkivel ezt műveli?

Annabeth kicsit tanácstalannak érezte magát, túl könnyűnek vélte az akadálypályát. Milyen rejtett csapdákat tartalmazhat? Mert, hogy tartalmazott, az hét szentség!

Nem volt felkészülve, de az életében történő dolgok legtöbbjére nem volt felkészülve.

Koncentrálj! – Lassan elhalványult Fury jelenléte, mint égen a csillagok pirkadatkor, vagy az áthelyezés és az új, idegen környezet, de még az is, hogy az egész egy teszt. Csak át kell jutnia a pályán minél előbb.

– Mehet? – kérdezte Fury, miközben egy stoppert vett elő.

Annabeth agyának felszínére egy pár évvel ezelőtti emlékkép úszott. Hasonlóan érezte magát, csak most volt miért magabiztosnak lennie.

* * *

Amerika, New York, West Point; 2009

– Sorakozó D2[1]! Vigyázz! – zengte be az erőteljes női hang a tornatermet, mire az összes jelenlévő kadét, mint megbolondult hangyák a bolyban, lökdösve egymást, sorakozott fel. A nő magas volt, egész finom alakkal rendelkezhetett volna, ha a kiképzése nem tette volna masszívvá. Bongyor fekete haja rövidre volt vágva, bőrénél nem sokkal sötétebb, kávészínű tekintete élesen fénylett, mint Hold az éjszakai égen, miközben egyet-egyet intve rendezte helyre a sort, amit alkottak előtte a gólyák. – Mindenkit üdvözlök! A nevem Emmanuelle Brooks kapitány, önöknek Brooks kapitány! Mostantól én fogom felügyelni az első egy évük testnevelési programját, az én dolgom megfelelően felkészíteni önöket a nyári terepgyakorlatra és az év során lévő fizikai kondíció vizsgákra. Ami ugyan azt jelenti, hogy minden óhajt, sóhajt, panaszt meghallgatok, de nem minddel foglalkozom. – Hangja továbbra is betöltötte a teret, miközben fel s alá járt. – Gratulálok a bekerüléshez, azonban el kell keserítenem önöket. Az, hogy felvették magukat ide, csak az első lépés volt ahhoz, hogy megkezdjék a kiképzésüket. És elhihetik nekem, hogy ez volt eddig még a legkönnyebb része – fűzte össze háta mögött a kezét. – Vigyázz! Jobbra! Most elfutnak a futópályáig, utána pedig végig mennek az akadálypályán, annak végén találkozunk! Az utolsó öt ember büntető kört kap! Kövessék Eric Walters őrnagyot és adjanak bele mindent!

Annabeth akkor azt hitte, ha már oly’ nehezen, de átjutott a pályaalkalmasságin és az orvosi teszteken, miért most kezdene meghátrálni. A benne zubogó harag megkovácsolta akaratát, de izmait nem. Hatodikként indult, de huszonhatodikként ért célba.

– Te! Neved?

– Ou…– zihált és csorgott róla a veríték. – Out-law – nyögte ki. Tüdeje úgy szúrt, mintha rózsák nőttek volna ki belőle.

– Büntető kör! 

* * *

Amerika, Washington D.C., Theodore Roosevelt-sziget, Triskelion; 2014

Nem okozok csalódást, Fury – gondolta magában és neki is indult. De mielőtt még az első kanyaromon túljuthatott volna, valami szisszent, mint bokorból előugró kígyó, és ugyan ösztönösen fordult a hang irányába, de addigra már valami eltalálta a lábszárát. Sikkantva botlott meg, kezével tompítva vágódott el a földön, miközben bőrébe mart a fájdalom kíméletlenül és élesen, azonban nem mélyrehatóan, mint egy valódi golyó.

– Mi a franc – nyúlt a lábához. Folyékonyat érzett, de egyértelműen nem a vérét. Zöld ujjai paintball festékről árulkodtak. Pedig egy tized másodpercre majdnem azt hitte, hogy igazi golyó találta el.

* * *

Amerika, Ismeretlen helyszín; 2009

– Segítettem. – A hang tele volt büszkeséggel és áhítattal. – Édesem, segítettem. – Hozzáért valaki a vállához, mire lassan kinyitotta tompán fénylő szemét és belenézett a valaha ismerős arcba. A ragyogó, világos szempár egyszerre volt jéghideg és tűzforróan átható. Markáns állú, borostás arcán az őket körbevevő gépek fényei jártak táncot, földöntúli aurát kölcsönözve neki, szőke haja csapzottan és megviselten lógott bele homlokába. Furcsa hangon beszélt, ugyan lágyan és kedvesen, mégis hatalommal, érezte is, hogy az utolsó csontjáig össze tudná törni. Hisz most nem ezt csinálta? Annyira fájt.

– Kérlek… – nyöszörgött halkan Annabeth, miközben megtelepedett szívén az a zsigeri, csontig hatoló érzés, hogy akit lát, az nem James Liare. Hasonlított rá, de… mégsem ő volt az. A hangja? A szeme? Nem tudta megfogalmazni a hasogató fejfájás közepette, ami darálta fel a gondolatait.

– Ne aggódj – suttogta mosolyogva és nyomott a homlokára egy puha csókot. – Jobb lesz ezek után. Túl vagy már a legrosszabbon.

A legrosszabbon? Mégis min? Bármennyire is erőltette memóriáját, nem talált emléket, ami elárulta volna, hogy hol is volt és miért. Csak egyre jobban fájt az egész feje, az agya, mintha valaki minden másodpercben egy kalapáccsal rácsapott volna a koponyájára, ami kezdett szétesni ettől.

– Mi? Engedj el… – pillantott le magára. Lassan nem érezte már a lábát és karját a masszív szíjaktól, amik egy székbe kényszerítették.

– Még nem tehetem.

– Miért…? Kérlek. Mit csináltál velem? Miért… – préselt ki magából minden egyes szót. A sok-sok kérdés, ami valószínűleg felsorakozott volna benne, ha a feje nem a robbanás határán lett volna, azt most csak így tudott kibukni ajkai közül.

– Ugyanazt, mint magammal. Mutációt okoztam. Az axonjaid megnövekednek, a mielin bevonatod tartósabb és vastagabb lesz. Az ingerületátviteled felgyorsul. Nem gondolod, hogy milyen tökéletlen az emberi szervezet? A mi feladatunk fejleszteni.

– Mi? – lehelte értetlenül.

– Ez ajándék, ez egy… – Az a csodálat James szemében félelmetes volt. Egy isten nézhetett így teremtményeire.

– Kérlek... Engedj el… – Cseppek csöppentek álláról, ahogy sírni kezdett.

– Nem. Meg kell értened. Te vagy, te lettél a tökély. Sokkal jobb verzió, mint az eddigiek. A szervezeted magától fog tudni fejlődni. Érted? Tökéletessé tettelek. Meg fogod ezt még nekem köszönni, ha magadhoz tértél.

Egy tökéletlen világban hogy lehetne bármi is tökéletes? Ahogy minden ingert hamarabb, intenzívebben fogott fel és reagált rájuk, úgy a fájdalmat is.

* * *

Amerika, Washington D.C., Theodore Roosevelt-sziget, Triskelion; 2014

Morogva kecmergett talpra és folytatta tovább a pályát, de már újra hallotta a zúgó, rövid hangot, csak épp most felülről. Lila festékgolyó csapta derékon, mire ösztönösen káromkodva felmordult, de legalább nem esett el. Tempózott tovább, ügyelve a hangokra, mert mikor valahol szisszent, azonnal irányt váltott és mire a pálya első szakaszának végére jutott, már nem is fájtak a golyók nyomai sem.

A pálya tényleg hasonlított az „év legrosszabb három percére”[2] a West Pointon, mikor a kadétokat akadályversenyen mérik fel: kúszni kellett a földön, majd kötelet mászni jó magasra, valahol pedig csak türelmesen seggen maradni, míg a festékpatronok ki nem ürülnek, vagy jut annyi idő arra, hogy elhagyja a menedéket. Néha előbukkant váratlanul egy-egy bábu, amit vagy puszta kézzel, vagy egyéb, kézbe akadó tárggyal, esetleg talált fegyverrel hatástalanított. Nem érezte úgy, hogy különösebben megerőltető lett volna a teszt (legalábbis eddig), bele tudott simulni, a monotonitás korrigálta sebességének változását, igazodott a feladatokhoz. Ösztönösen figyelt a legapróbb zajra vagy szeme sarkában lévő mozgásra. A kezdeti bizonytalansága hamar szétpukkadt, mint valami buborék, és megmutatkoztak valódi képességei.

Hirtelen volt vége a pályának, és kikerült egy nagy placc szélére, noha nem arra, amit még beléptekor látott. Ez ugyanolyannak tűnt, csak kisebb méretben. Nem várt rá senki a másik oldalon. De akkor ki lesz az ellenfele? Ha a gépeket le tudta győzni, mit kezdene egy folyamatosan gondolkodó, lélegző egyéniséggel, akinek van valódi, hús-vér fizikai teste, ereje és gondolkodása, amit nem algoritmusok generálnak? Azonban tényleg nem várt rá senki. A lövések is elültek szépen lassan, mint hajnalban elpárolgó harmat, visszahúzódtak a falba a rejtett csapdák és még a fények is eltompultak. Kellemetlen, sűrű félhomály ereszkedett alá némasággal egyetemben, ami arra ösztönözte, hogy nagyon is figyeljen, csak épp nem tudta, mire is kéne. Amint lépett egyet, halk zümmögés indult, nem sokkal később pedig kattanás zajára kék fények ezrei ragyogtak fel, amik először mind a padlóra mutattak, majd váratlanul indultak útnak ezer meg egy irányba.

Hátrébb lépett, de akkor sem aludtak ki, hanem körkörösen tovább táncoltak a placcon. Ez még a pálya része lenne? Ezen kéne átjutnia? Lehetetlenség! És mi történik, ha beleér? Riasztó? Leáll? Vagy még több forrás jelenik meg? Mégis ki tudta ez megcsinálni…

– Kösz, Fury. – Lehet nem is kellett volna túráztatnia magát, és csak átsétálna rajta, de minél tovább követte a fények mozgását, ismerős mintát vett észre. Nem egy mozdult úgy, ahogy a másik. Pontosítva mindegyik ugyanazt a „mozdulatsort” vitte végig, csak más pontból indulva, így kavalkádnak tűnhetett. Való igaz, minden káoszban volt rend, csak észre kellett venni. Pont ugyanúgy, pont ugyanakkor váltottak és fordultak meg az osztók, ezt is csak egy gép generálta.[3]

Mindezek ellenére, arra még nem jött rá, hogy ennek tudatában hogy fog átjutni a pályán. Ugyan hajlékony volt, no de ennyire? A gyorsaságra kellett kalkulálnia, még akkor is, ha már lefáradt út közben.

– Megetetem veled azt a kurva stoppert – hunyta le a szemét. Keze ökölbe szorult, miközben elképzelte a mozgó fényeket és azt, hogyan is tudna átlavírozni közöttük: forgás, hajlás, guggolás, újra forgás és így tovább. Kizárta a hangokat, a szíve vad dübörgését, az illatokat, a homlokán csorgó verítéket, amennyire csak lehetett, hogy egyetlen egy érzékszervének adjon teret. Teljes, megtorpedózhatatlan eltökéltséggel nyitotta ki újra a szemét.

Egy forgással kezdett, majd: hirtelen arrébb ugrás, oldalra lépések, láblendítés, és így tovább. Szinte remegett az izgalomtól és a magában tartott levegőtől, ahogy belátta az egész teret. Egy belső „én” irányította, ösztönösen mozdította tagjait a kezdeti ügyetlenkedések ellenére, mikor egy hajszálon múlott. De aztán… Az egész mozgás egy tánccá alakult át, melynek zenéje a fejében szólalt meg, melyben a párja a fények voltak, és ahol az öltözéke nem volt más, mint a koncentrációja. Könnyed és lüktető, egyszerű szabályokkal rendelkező, de mégis izgalmas volt. A hév, mely irányította végigáramlott a testében feje tetejétől lábujjáig újra és újra, vezette, akár egy férfi, és ő engedte neki. Egyre magabiztosabb lett, ahogy közeledett a túloldalhoz, és meglehet valóban elhitte, hogy sikerülhet. Már-már, ha lett volna ideje, el tudta képzelni, ahogy Fury fuldoklik a stoppertől.

Nem kellett sok!

Már csak pár méter... Három… Kettő…

És...

Váratlanul irányváltoztatás történt. Azonnal észrevette, de mire mozdult volna, már átvilágított egy nyaláb rajta és vörös izzássá vált kék fénye. A következő pillanatban minden világosság eltűnt. A teremben ácsorgott kifacsart testtel az üres pályarészen. A sötétben. Egy méterre a szélétől.

– Mi a franc? – adott hangot gondolatainak.

Éles, öblös tapsolás hasította keresztbe a rá telepedő temetői némaságot, mellette cipő kopogása hallatszott, miközben a sötétség visszavonulót fújt és kivilágosodott az egész terem.

– Ezt nevezem – mosolygott elismerően Fury. Tekintete világított, mintha csak csillag gyúlt volna abban a szemben, száján vigyor játszott, egy amolyan „tudtam, hogy elcseszed”. – 8 perc ötvenhét másodperc. Ilyet még nem láttam, főképp nem elsőre. Legjobb idő.

– Kösz – morogta és a „baszd meg”-rész nem fűzte mellé, miközben összekaparta magát normális tartásba, hogy végig vegye az összes színes foltot, mely tarkította: vörös, kék, sárga, lila, zöld és ezek keverékei.

– Nem olyan sok, Barton sokkal rosszabbul nézett ki első alkalommal.

Ha nyugtatónak szánta, kicsit sem érezte jobban magát Annabeth, hogy Fury előszeretettel törli fel itt egyesekkel a padlót. Lassan visszaszivárgott gondolatai közé a fájdalom tompán sajgóan, hogy átgondolhassa, vajon milyen mozdulatot is szeretne megtenni, ami kevésbé kellemetlen és nem használ fel annyi energiát.

– Nos, mára ennyi volt! Fürödjön meg! – javasolta, amit ő is preferált, elnézve az átizzadt öltözékét. – Holnap találkozunk! Ne késsen – intett egyet, és minden további szó nélkül távozott. De még utoljára, ahogy kifordult, Annabeth egy komoly, elgondolkodó, talán gondterhelt kifejezést vélt látni az arcán, de nem volt benne biztos. Mintha túlontúl furcsállna valamit... – Magában csak megjegyezte a dolgot.

Nem sokáig ácsorgott ő sem a kihalt edzőteremben, valamilyen úton-módon visszatalált a bejárathoz, onnan pedig a fürdőbe, hogy egy meleg zuhannyal minden festéket és az akadálypálya kellemetlenségeit lemossa magáról.

* * *

Fáradtan nyitott be az ideiglenes szállására, és az úgy hagyott laptoppal telepedett le az ágyára kényelmesen. Izmai jólesően sóhajtottak fel, ahogy belesüppedt a puha matracba.

Felnyitva a gépet viszont újdonsággal került szembe. A TOR-ban[4] felugrott egy értesítés. Rákattintva azonnal megjelent az „Omega” felirat. Meglepetten nézett körbe, mintha csak megbizonyosodna, hogy senki sem látja, pedig egyedül volt és kamerát sem talált.

A címzés eltűnt, és betűk kezdtek egymás után sorakozni. Nem volt túl sok, egy sornyi összesen, de pont elég: „James Liare; New York; Langham Place[5], Ötödik sugárút 400., 478. szoba; 09.30., 16:00.”

Jelzés vagy aláírás, nem volt található, még csak az IP-t sem tudta lekövetni, de ez nem volt olyan meglepő. Nem állt több szóból a küldemény, amit épphogy el tudott olvasni, máris kiírta, hogy „Törlés 5 másodpercen belül”.

Ez lehetett egy füles vagy egy csapda is akár. Mindkettőnek pont ugyanolyan valószínűsége volt. És már megesett mindkét lehetőség. Közszájon forgott a dark weben, hogy keresi. Ahogy ő úgy kutatta, mások pont úgy takarították Liare nyomát. De per pillanat nem érdekelte, mert James színre lépett.

* * *

– Mit gondol?

A holofelvétel tovább futott, Coulson elgondolkodva figyelte a rohanó nőt, aki túlvergődte magát az akadályokon. Ahhoz képest, milyen gyengén indult az elején, hamar kiismerte a pályát és jutott egyre-egyre a végére. De más volt az, amire felfigyelt.

– Gyors. Túl gyors... És tanulékony.

– De nem szuper szinten.

– Valóban. Talált már...

– Nem – rázta meg a fejét Fury. – Pont ezért írt levelet nekem Thomson.

– Teszteljük le?

– Az lenne a legjobb, hátha a mi műszereink mást mutatnának ki.

Coulson válaszul bólintott.

– Valami történt vele öt évvel ezelőtt, és ki fogjuk deríteni, hogy mi.

* * *

Magyarázatok/Érdekességek:

[1] A D-betű a szakaszt jelöli, míg a 2 pedig az ezredet. 

A kadéthadtest az alábbi módon épül fel:

• 1 dandár (4000 kadét), benne:
• 4 ezred (1000 kadét), benne:
• 2 zászlóalj (500 kadét), benne:
• 4 század (120 kadét), benne:
• 4 szakasz (30 kadét), benne:
• 4 osztag (7 kadét), benne:
• 2–3 csapat (2–3 kadét)

[2] Évente van a kadétoknak egy akadálypálya felmérésük. (IOCT = Indoor Obstacle Course Test). 11 részből áll, köztük van például: kúszás, kétkezes átlendülés akadályok fölött, gerendákon és vízszintes függelékeken való átjutás, függő abroncs, falmászás, létramászás, kötélmászás és sprint.

[3] Ocean' Twelve ihlette: ITT

[4] A dark webre nem lehet csak úgy bejutni, megfelelő szoftvereken keresztül lehet hozzáférni, ilyen például a TOR = The Onion Router. Egy többrétegű rendszer, ahol minden csomópont csak az előző és a következő pontot ismeri, így nem követhető vissza a teljes út, megfelelő anonimitást biztosít. Hátránya, hogy helytelen beállításokkal sebezhető. 

[5] Szálloda (11 emeletes, 234 szobás) és felhőkarcoló, amit a Langham Hospitality Group üzemeltet. 

« Előző rész     ⌂ Tartalomjegyzék    Következő rész »