Conjunction - 19. Rész

Ha ez igaz lenne, tudod az mit jelentene? A vámpírméreg egy tökéletes biológiai fegyver: egyszerre vírus, toxin és génszerkesztő anyag.

Cím: Tudás hiánya a félelem

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Forrás: Stephanie Meyert illeti.

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: -

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc, general

Részleírás: Míg Scarlette és Carlisle a vámpírok származásáról beszél, egy újabb eltűnt gyermek kerül elő. Most vajon mit fog látni Scar?

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Terjedelem: 3356 (+96) szó

Megjegyzés: Ha már két évvel ezelőtt februárban kezdtem hozni részeket, mindenképpen akartam most, nem beszélve arról, hogy éppen egy jó jelenet esett Valentin napra :D imádtam ezt a részt írni, tök jó volt a vámpírok származásáról beszélni mind tudományosan és nem tudományosan is :D Hogy mi lesz az igazság? Nos, lesz egy verzió, de addig még pár rész el fog telni. 

Megjegyzés 2: Beszereztem a Scrivenert – sok felülettel próbálkoztam, volt ami tetszett (reedsy, notion, talers.io, novlr, stb.) –, ahova végre mindent tudok rakni, nem kell sok programot összekötnöm. Igaz, hogy csak a gépemen van, de akkor is, baromira élvezem a benne való rendezkedést ^.^ úgyhogy azóta elkezdtem újra folytatni a Conjunctiont, nagyon izgatottan várom már a végjáték megírását (amúgy jah, nekem mindig a február és március az írós hónap), most jutottam túl Esme és Scar első jelentős beszélgetésén, és ahhhhhw :D úristen, úgyhogy lassan a Conjunction pihenőideje lejár, és újra rendszeresebben fogom hozni a részeket. (Illetve gondolkodom most egy novellán is, egy fordított felálláson, mi van ha ember!Carlisle tudja meg, hogy vámpír Scarlette :D )

Megjegyzés 3: illetve, elkezdtem angolra lefordítani, amit már lehet olvasni az ao3-n. Nem tudom, milyen ütemben fogom tudni fordítgatni, de majd meglátom :3

Jó olvasást!💖 

* * *

A csend ideiglenes állapot volt, a pillanat nyugalma pihent benne.

– Tehát te is megvagy hívva az esküvőre? – kérdezte a férfi, miközben egy felnyitott mellkas fölé hajoltak. Scarlette a subclavian[1] keresztül vezette le a szívbe a pacemaker[2] elektródákat.

– Persze – bólintott. – Nem tudtam, hogy ti is… Azt hittem, ellenségek vagytok természetetekből adódóan.

– Renesmee, Jacob és Bella miatt.

– Igen, hallottam hírét, hogy Renesmee Jacob bevésődése annak ellenére, hogy félig halhatatlan – nézett fel Carlisle-ra egy pillanatra, kapva az alkalmon. – Nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges.

– Mi sem – ismerte el a férfi. – Bella terhessége derült égből villámcsapás volt.

– Valaha megvizsgáltad a vámpír…. – Vért akart először mondani, de eszébe jutott, hogy nincs is bennük, nem? – Szövettant? Vagy mit… – billentette oldalra a fejét kíváncsian.

Ő elmosolyodott. – Igen. Vámpírmérget vizsgáltam. 25 pár kromoszóma található benne. Renesmee-nek 24 van. Arra nem jöttem rá, hogy hogyan is képes kötődni a vámpír ondófolyadék egy emberi petesejthez, mindenesetre csodálatra méltó volt Bella terhessége, ahogy az emberi szervezet próbált folyamatosan alkalmazkodni valami olyanhoz, ami egyáltalán nem a testébe való volt. Lenyűgöző továbbra is az emberi test. Azt hinné az ember, 400 év alatt minden tudást magamra vettem, de nem… – rázta meg a fejét. – A biológiában nap mint nap tanulok újat.

– Nem inkább az emberektől?

– De, tőlük is – nevette el magát a férfi. – Igazad van – intett, hogy Scarlette figyeljen a szívre közben. – A mérgünkön kívül sok mást nem tudtam vizsgálni, mivel a bőrünk gyémántkemény, a fogainkon kívül nem nagyon van, ami megvágja. Fejlettebb technológiával lehet meg tudnám vizsgálni, hogy mi az összetétel, el tudom képzelni, hogy vannak szílicium-alapú vagy fémionokkal stabilizált fehérjék a sejtek közötti térben, amitől a bőrünk ilyen. A mérgünk vírusos jellegű, hasonló a veszettséghez, illetve a folyamat végén a vírus tovább él a gazdatestben méreg formájában. Nincs antitest, ami elpusztítsa.

– Mit gondolsz, evolúciós anomália vagytok vagy csak… – Scarlette ráncolta a szemöldökét. – Varázslat? Ahogy Samék mondják magukra.

– Ez egy jó kérdés és nem tudom a válasz. Egy időben sokat kerestem a témában, de sosem derült ki honnan vagyunk származtathatóak. El tudom képzelni, hogy valami betegségként indult ki, ami a vért alkotórészeit pusztította el vagy alakította át, tovább mutált, idegeket támadott, hogy vérre vágyjon a gazdatest. Még az is lehet, hogy a napfény káros volt, és ezért újabb véletlenszerű mutáció alakult ki, amitől kristályok vagy biofotonikus anyagok épültek be a bőrfelszínünkbe. De ez egy nagyon hosszú folyamat lett volna, márpedig vámpírok nagyon régóta járják a földfelszínt. Mi a te teóriád, Scar? Gondolom van.

– Én is valami ilyesmire gondoltam – ismerte el. – Maga a méreg valami fehérjealapú, bioaktív vegyület, evolúciósbeli hiba, egy mutáció által létrejött vírus, ami retrovírus-szerű RNS-t vagy DNS-t tartalmaz és testbe jutva átírja a genetikai kódot. Aktiválja a telomerázt[3], hipersejtosztódást indít el. Illetve neurotoxinhatású is lenne a méreg, mondtad a fájdalmat az átalakulás során, és ezzel kötném össze a vérrel való táplálkozást is, mert az emésztőrendszer savasságát és enzimösszetételét módosítaná, hemoglobinalapú metabolizmus jelenne meg. Emellett még arra gondoltam, hogy szerintem egy ilyen extrém mutációt a szervezet elutasítana, ezért egy immunszuppresszív hatása is lehet, amivel az apoptózist[4] megakadályozza, illetve egyensúlyba hozza a test biokémiáját. A méreg gátolja az immunválaszt, így az emberi sejtek nem tudnak ellenállni, az emberi test fokozatosan vámpírrá alakul, íródik. Ha ez igaz lenne, tudod az mit jelentene? A vámpírméreg egy tökéletes biológiai fegyver: egyszerre vírus, toxin és génszerkesztő anyag. Meglep, hogy senki nem akart vele foglalkozni. Akár jó vagy rossz értelemben.

– A vámpírok között van egy egyezményes megállapodás a Volturinak köszönhetően: nem fedjük fel a kilétünket. Akik túl nagy figyelmet kapnak, azokat elég hamar likvidálni szokták.

Scarlette bólintott, miközben nekiállt Carlisle segítségével összevarrni a bemetszést a kulcscsont alatt. – Itt van a végtelen időtök és most már a technológia is egyre fejlődik. Lehet most még nem, de évek múltán lehet válaszokat ad – beharapta az ajkát, ahogy valami az eszébe jutott. – Tudod… az interneten sok teória kering, sok mendemonda a létezésetekről, valakik azt mondják, az angyalok leszármazottai vagytok, vagy egyenesen az Édenkertből származtok, a kígyóharapás volt az első harapás, Éva megfertőződött a méreggel, bár akkor már mindenkinek vámpírnak kéne lennie. Másik ilyen biblikus magyarázat, hogy minden vámpír Júdástól származik, ez volt a büntetése az árulásért. De olyat is olvastam, hogy Atlantisz népe vagytok, meg tündérek – kuncogott fel. – Sőt a kedvencem az volt, hogy földönkívüliek lehettek.

– Alaposan utánunk kutattál – ismerte el Carlisle. – Tehát szerinted lehet nem is mutáció általi variánsa vagyunk az embernek?

– A tudomány embere vagyok, az evolúcióban hiszek alapvetően. És akkor ott vannak Samék, akik nem tudom, hogyan képesek átváltozni farkassá. Lehet kéne hitet adnom a mágiának? Fogalmam sincs – vont vállat tehetetlenül.

– Nem tudom, hogy honnan származunk – folytatta a férfi. – De az biztos, hogy természetellenesek vagyunk. – Éles volt a hangsúly, Scarlette a férfira nézett, nem értette, hogy Carlisle miért átokként gondol a vámpírizmusra. Mintha maga lenne az Ördög. Persze, ezt az „embereket ölünk, hogy éljünk” dolgot elítélte, de Carlisle-ék állatokra vadásztak. Ezzel miért nem elég felmenteni őket?

– Biztos vagy benne? Szerintem ti vagytok az új csúcsragadozók. Az egy dolog, hogy nem haltok meg, de gondolj bele, nem vagytok betegek, nem sérültök meg, nincs szükségetek alvásra, erősek és gyorsak vagytok. Egy idealizált világban tudod mennyi mindenre képesek lennétek? Lehet ismernénk az űrt, a legmélyebb árkokat, tudnánk tenni a klímaváltozás ellen, olyan kutatások lehetnének, amiről nem is álmodott az ember.

– Milyen optimista, Dr. Cowen! De ne feledd, mi a táplálékunk.

– Mint az embernek a hús. Ha minden vámpír vegetáriánus tudna lenni… – Tekintetük találkozott.

A férfi hitetlenkedve elnevette magát, jól állt neki ez a mosoly, beragyogta vele a műtőt. Scarlette megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Megállapodtak. De ha Carlisle így mosolygott rá, attól csak küszködött.

– A halhatatlanság hatalom, a kapzsi emberek utána mind vámpírok akarnának lenni, szerinted az mihez vezetne? Káoszhoz, és az emberiség kihalásához.

A nő vett egy mély levegőt. Nem is tudná, mit csinálna ennyi idővel, nem vágyott a halhatatlanságra.

Kilépve a műtőből a folyosón már vártak rájuk. Sybill állt ott egy papírlappal a kezében.

– Újabb eltűnt személy került meg – mondta azonnal a főápoló.

Lefagyott Scarlette arcáról a jókedv.

– Úgy gondoltam, jobb ha tudjátok, nehogy az legyen, mint múltkor.

– Ki? – kérdezte Scarlette. Eszébe jutott Tom az étteremből, aki még mindig kerestette az unokaöccsét.

– Valami Charlie – adta át a lapot. – De ő csak három napja lett bejelentve.

Az adatbázisból lekért profilhoz egy fiatal, kisgyerek arc volt kapcsolva, mindössze 12 éves lehetett: pufók, pisze orr, vastag száj, szürke szem.

Scarlette a főnökére nézett, Elizabeth óta a napközbeni látomásai lecsökkentek, az estiek erősödtek fel. Egyikkel sem tudott mit kezdeni. Vajon a fiú esetében mi fog történni? – Oké – vett egy mély levegőt. – Nézzünk rá.

A férfi kezét érezte meg a hátán, mire feléfordult.

– Ha nem akarod… Ha félsz, hogy újra… Akkor átveszem – ráncolta össze a szemöldökét Carlisle.

– Nem – rázta meg a fejét. – Szeretném tudni, hogy mi folyik itt. És hogy van-e közöm hozzá. – Az idegességtől szúrt a mellkasa. Akarta, hogy köze legyen hozzá és mégis, bár sohasem lett volna.

– Veled maradok.

Scarlette hálásan pillantott a férfira a támogatásáért, miközben elindultak a sürgősségi felé. Nem kellett sokat várniuk, a mentősök behozták a tinédzser fiút. Föléhajolva Elizabeth tüneteivel találta szembe magát a nő – kihűlés, dehidratáltság, sápadság –, elküldte CT-re és laborra.

– Ugyanaz – adta át Carlisle-nak a felvételeket és laboreredményeket. Reménykedett abban, hogy most valami más lesz, ami válaszul szolgálhatna a számukra.

– Egy véletlen még, de kettő? – rázta meg a fejét Carlisle. – Van valami a városban. Valami több.

– Hogy érted?

– Még én sem tudom. Ilyennel még nem találkoztam, és ahogy Warren mondta, őt is az erdő mellett találták. Valami történik a forksi erdőben.

Összeráncolta a szemöldökét. – Ugye nem arra akarsz kilyukadni, hogy például csipkerózsika története igaz? A gonosz erdő? Vagy a Harry Potter?

Felszusszant mosolyogva. – Nem, nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy ez… nem emberi természetű. Csak egy megérzés. Hozzáértél?

– Közvetve nem – nyelt egyet.

– Itt az ideje – ösztökélte a férfi, és az ágy mellé tolta rezidensét. A fiú barna fürtjei fenyőlevelekkel volt teli, inge kissé koszos volt, de egyértelműen nem verekedés vagy menekülés nyoma látszott rajta. Olyan fiatal volt… Annyira kicsi, mi szükség volt őt „elrabolni”? Már ha persze elrablásról volt szó. Mi volt ez az egész? Mi vonzotta őket az erdőbe? Valaki? Vagy valami?

Scarlette kipréselt magából egy sóhajt, hezitált egy pillanatig, majd megfogta Charlie kezét.

Az érzés ugyanaz volt, gerince mentén futott végig az elektromosság. Megdermedt a mozdulatban, mintha csak szoborrá vált volna.

De Elizabethtel ellentétben Charlie gondolatai összetettek voltak. Talán csak a három nap miatt?

A fehérség sűrű volt, mintha masszában járt volna, minden végtagját húzta le, préselte össze minden irányból. Annyira nehezen kapott levegőt, érezte hogy a torka ég, tüdeje szorít. Fenyőillattal volt tele a levegő, avartól nehezült el és ült meg torkán, nem tudott levegőt venni.

Míg Elizabethnél nem figyelt semmire, most próbált.

– Üdv, Scarlette! – A hang éles volt és tiszta.

És egyértelműen neki szólt.

Ki volt itt? Hangot és arcot keresett, forgatta a fejét, hátha túlláthat a fehérségen, hátha feloldódna a szín, és végre… De nem. A hangot először jobbról hallotta, majd balról, majd felülről, lassan minden átkozott irányból, hangos kakafóniába állt össze.

– Üdv, Scarlette!

Egyértelműen hozzá beszélt. Neki köszönt.

Ki vagy?

Ki akart jutni ebből a rémes látomásból, de egyre inkább úgy érezte, hogy a fehérség lehúzza. Pedig nem volt mihez képest, nem volt talaj, csak lebegett a semmibe. Mintha alábukhatna, akár egy hullámnak.

Ne!

– Üdv, Scarlette!

– Üdv, Scarlette!

– Üdv, Scarlette!

Amint tudtott mozogni, úgy ugrott hátra, mint aki egy darázsfészekbe nyúlt volna, egyenesen neki Carlisle-nak. Könyökét beverte a mellkasába, amitől zsibbadni kezdett a karja.

– Scarlette, jól vagy? – A hang egészen más volt. Más hangszín – tompább, melegebb, aggodalmasabb.

Ekkor vette észre, hogy úgy remegett, mint egy nádszál a szélben, és izzadt, csorgott róla a víz, mintha lázas lenne.

– Scar, minden rendben? – A férfi keze a felkarját érte, majd a vállát, finoman megfordította, hogy egymással szemben legyenek.

– Nem – nyögte. Képtelen volt megmozdulni, különben az első lépésnél a térde feladta volna a szolgálatot. – Nem – suttogta. Lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon, hogy mélyet lélegezzen, de csak újra hallotta: üdv, Scarlette! – amitől kirázta a hideg.

A férfi odaszólt Dr. Snownak, de Scarlette nem hallotta, hogy mit. Saját szívverésén kívül nem hallott semmit, amely a torkában dobogott és elvette a hangját. Lázálmos tekintettel meredt maga elé.

Végül Carlisle mozgásra bírta, felkarjánál fogva húzta magával, ki a sürgősségiről, és az első üres betegszobába bekísérte, próbálta ülésbe lenyomni az ágyra, de Scarlette térdei nem engedelmeskedtek.

– Mi történt, Scarlette? – mondta ki a teljes nevét, mire a kérdezett megemelte a fejét és belenézett a sápadt arcba. A topáz színű szemek áthatóan figyelték.

– A nevemet mondta. Tudja ki vagyok. Üdvözölt – görnyedt meg. Volt valami rémisztő az ismeretlenben, ami csontig hatolt és mint valami betegség emésztette belülről. – Ismer engem.

– Nem ismerted fel a hangszínt?

– Nem.

– Láttál valamit?

– Nem. Fehérséget. Mint Elizabethnél – próbálta összeszedni a gondolatait.

– Ugyanolyan volt, mint Elizabethnél?

– Nem. Akkor a lány hangját hallottam. Ez férfié volt… – nyelt egyet. Kezét ökölbe szorította, ujjait mélyen a bőrébe vájta. Rossz szokása volt, hogy idegesség idején a tenyerét addig vájkálta, míg feltépte a bőrt a körmeivel.

Carlisle kisöpört az arcából egy rakoncátlan, szalmaszőke tincset és a füle mögé simította. Hűvös ujjai óvatosan értek hozzá, mintha csak egy porcelánbaba lett volna, amely a legkisebb érintésre is milliónyi darabra robbanhatna szét.

Scarlette lehunyta a szemét, az alászálló csöndben csak a sűrű lélegzetvételei hallatszottak. Szinte érezte, ahogy a férfi a némaságával betakarja, körbeöleli, kiszorítja a kórház zaját: a sietős lépteket, a guruló ágyakat és kiabálásokat.

Először csak azt érezte, hogy a férfi megfogja a vállát, a lökés egyértelmű és azonnal egyensúlyából kimozdító volt. Egyet lépett előre, nekiütközve a férfinak, akinek a karjai indaként fonódtak köré.

– Minden rendben lesz, Scar – suttogta a feje felett.

Carlisle ingének öblítő és cédrus illata bekúszott az orrába, csak még jobban leszorította a szemét és kapaszkodott. Olyan masszívan állt a férfi a szobában, de a világban is, hogy a nőnek nem kellett attól tartania, hogy valami hatására elsodródna. Biztonságot nyújtott. Amire ebben a pillanatban Scarlette-nek hatalmas szüksége volt.

– Ki fogjuk találni, ki áll emögött, de először meg kell nyugodnod.

Ölelése hatására feloldódott, lábai kocsonyássá váltak, mint csontról leoldódó hús sav hatására. A remegése minden másodperccel alábbhagyott és már csak a melegség maradt, amely összegyűlt a gyomrában, majd onnan kacskaringózva jutott el minden végtagjába. Lassan életre kiáltotta benne magát a szenvedély tüze, ahogy a félelem összezsugorodott, és elbújt a csontjai között.

Ott álltak ketten egy csukott ajtó mögött egymásba kapaszkodva. Nem volt Scarlette-ben kérdés, sem ellenkezés, amely eddig olyan hevesen tombolt benne. Ebben a pillanatban nyugvópontra jutott, ahonnan egyelőre nem volt sem előre, sem hátra.

Olyan rossz volt ez? Még erősebben fúrta fejét a férfi mellkasába, próbált eltűnni karjai között, mintha csak bőre alá tudna bújni és az majd megvédené őt mindentől.

A férfi keze lassan simogatta a hátát, maga által húzott határok között mozdultak ujjai fel és le, míg kiszökött a nőből egy árulkodó sóhaj, amire megállt.

Scarlette fejét megemelve nézett fel rá.

– Nem vagy te lázas? – ráncolta össze a szemöldökét Carlisle.

Mire csak megrázta a fejét. Abban biztos volt, hogy nem a betegség fűtötte belülről.

A férfi a homlokát az övének döntötte, orruk összeért. Bőre hideg volt továbbra is, és mintha egy mozgó szobor karjai között foglalt volna helyet. Egyszerűen nem lehetett megszokni a köztünk lévő kontrasztot.

Mit csinálnak ők itt?

Mindent, amit nem lett volna szabad.

Ajka rásimult a nőére, remegve kapaszkodtak meg a másikban. Ez nem volt olyan vad és féktelen, mint az első, amelyben még az eszüket is elhagyták félúton. Nem, most minden mozdulatuknak tudatában voltak. Scarlette mindent érzett, érzékszervei a férfitől nehezültek el, lélegzete elakadt, szíve pedig összevissza kezdett kalimpálni. Sejtette, hogy a másik hallja, de úgy tett, mintha nem, amitől csak léha zavar kúszott fel az arcára piros szín formájában. Egymásba fonódtak, és ha nem lettek volna hidegek és masszívak Carlisle tagjai, bizony egy pillanatra lehet azt sem tudta volna, hogy melyik az övé, melyik Carlisle-é.

Nem a felébredő lelkiismeret választotta el őket, mint inkább, hogy ezt a pillanatot így hagyják, és ne rontsák el semmivel. Lassan eltávolodtunk egymástól, miközben pillantásuk keresztezte egymást. Nem mondtak semmit, ahogy egy lépéssel mindketten hátraléptek.

Olyan nagy bűn volt, hogy nem érezte ezt helytelennek? Ebben a csókban nem számított mi helyes vagy sem, hanem hogy ez így volt, ennek így kellett történnie.

Scarlette lesütötte a szemét, miközben magába fojtotta a sóhajait.

– Vissza kéne mennünk dolgozni, nem? – kérdezte halkan.

– Igen, kellene – ismerte el Carlisle. De egy-két másodpercig még egyikünk sem mozdult, csak léteztek ebben a törékeny üvegburában, amelyen már megjelentek a repedések, és ha az ajtó ki fog nyílni, összeroskad az üvegszerkezet.

Carlisle kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. A rezidens látta rajta, hogy nyelvére megannyi mondanivaló tódult, vallomások ezre, bocsánatkérések, érzések megfogalmazásai, de ő…

– Ne – lehelte a nő halkan. – Ne mondj semmit – tette meg az első lépést kifelé a szobából.

Szégyellnie kéne magát, nem? Akkor mégis miért érez boldogságot?

Még egyszer visszanézett a férfira, vajon ő szégyellte? De arcának vonásai, mint oly sokszor most is olvashatatlanok maradtak. Bár tudná, mit érez… Csak egyetlen egy dologban volt biztos, hogy Carlisle akarta ezt.

– Nem tért magához az eltűnt fiú? – kérdezte meg Dr. Cullen a sürgősségin, amikor visszaértek.

Dr. Snow megrázta a fejét. – A rendőrséget értesítettük állapotáról. Azt mondták, amint felébred, riasszuk őket.

– Természetesen – bólintott Carlisle, majd Scarlette felé fordult kérdőn. – Jobb lenne, talán, ha nem lennél mellette.

A nő nem válaszolt. Odasétált a fiúhoz, keze elidőzött felette egy-két pillanatig, végül megfogta a csuklóját. De a képek, amire várt, nem érkeztek. Nem lett fehér a világ… Mintha az üzenet azonnal megsemmisült volna. Végigtapogatta kezétől arcának feje búbjáig, hátha csak akkor aktiválódik a látomás, ha pont úgy és ott fogja meg, ahol az előbb… De nem történt semmi.

– Különös – jegyezte meg magában. Felettébb különös volt.

Ezt a kisfiút sem ismerte. De mi közös volt négyük között: Elizabeth, Charlie, a férfi hang és ő közötte. Vajon Elizabeth ettől az idegen hangtól akarta, hogy megmentse?

Scarlette nem volt ott, mikor a fiú magához tért, mikor a rendőrség kikérdezte. Csak utána szólt neki egy ápoló, hogy a rendőrfőnök újra találkozni kar vele. Őszintén, nem lepődött meg annyira.

– Jó napot – lépett be a betegszobába, ahol Swan rendőrfőnök és egy társa foglalt helyet az ágy mellett.

– Áh, doktornő! Kérem, jöjjön beljebb – intett a rendőrfőnök. – Megállna ott, kérem?

A szoba kellős közepén állt, éppen senkihez sem közel. – Persze.

– Jól látod, Charlie, ezt a hölgyet? – fordult a rendőr a fiú felé, aki aztán szürkés szemét rá vetette. Lapos pillantása a rezidensre vetült.

– Igen.

– Láttad már valaha?

– Nem. Kellett volna? – Volt a hangjában egy hetyke flegmaság.

– Köszönöm, Charlie – állt fel Swan rendőrfőnök a székéből. – Kijönne velem, Dr. Cowen?

– Hogyne – bólintott. Próbált felkészülni mindenre. Az ember, ha rendőrt lát, máris elkapja valami rossz érzés, Scarlette-tel sem volt másképp, szája kiszáradt, gyomra görcsbe rándult. – Hogy van a fiú? – kérdezte.

– Stabilabban, mint anno Ms. White, gondolom ez az időintervallumnak köszönhető.

– Előfordulhat. Mit szeretne, uram? – hunyorított enyhén a férfira.

– Nem tudom, mit gondoljak – ismerte el a rendőr, de volt a hangjában valami, amitől Scarlette nem tudta megsajnálni. – Charlie-t sem ismeri?

– Nem, sosem láttam – rázta meg a fejét.

– Ahogy sejtettem – bólintott Swan. – Charlie emlékei homályosak. Az erdőbe futott be a barátai ellen elbújni, és aztán nem emlékezett. De az első gondolata az volt, hogy Scarlette. Sokszor emlegette a maga keresztnevét, de nem tudta megmondani, hogy nézett ki, ahogy a vezetéknevét sem. Láthatta, benn volt, nem ismerte fel magát.

Scarlette nem felelt. Nem tudta, mit kellett volna. Ez most mit jelentett?

– Én akarok hinni magának, Dr. Cowen… – sóhajtotta a férfi. – Nincs bizonyítékom Ön ellen, ahogy az összes áldozat is mentálisan megkérdőjelezhető állapotban van. De csak hogy tisztázzuk, a gyanúsítottak listáján van.

– Van egy lista? – könnyebbült meg. – Nem vagyok bűnös – mondta ki a tényt.

– Ki fog derülni.

Eszébe jutott Carlisle intő szava váratlanul, ahogy azt mondta, Forks kevés lesz neki. Lehet, hogy ebben egy kicsit tévedett, hogy túl sok volt?

Miért történnek ezek? Miért itt? Miért most? – A kérdések, amelyek már hetek óta rágták belülről, mint tetemet a nyűvek.

– Köszönöm, hogy segített – felelte a férfi, majd sarkon fordult. A nő ott állt egy másodpercig mozdulatlanul, majd csak utána sétált át egy másik folyosóra, a falnak dőlt. Lassan lecsúszott a fal mentén és csak csúszott és csúszott lefelé. A levegő feszített belülről. Lehuppant a padlóra, térdeit felhúzva azon támaszkodott meg.

Mi van, ha bűnösnek találják egy olyan dologban, amit el sem követett?

Börtönbe kerül, elveszik az engedélyét?

Még a gondolatától is kirázta a hideg. Hisz a helye itt volt a kórházban, utána egy ilyen erkölcsi bizonyítvánnyal mégis ki alkalmazná? És egyáltalán mennyi időre kerülne be? Mi lesz az életével, anyjával, a barátaival, a mentoraival, a betegeivel? Még csak opció sem lehetett ez a végzet.

Ökölbe szorult kezeinek döntötte a homlokát és próbált mélyeket lélegezni. Ő uralta a helyzetet, nem szabad kétségbeesnie, nem most, nem itt. A pánikfélelem nem old meg semmit.

– Hát te mit csinálsz itt? – állt meg mellette valaki.

Lassan megemelte a fejét, Betsyvel találta szemben magát. A nő rendíthetetlen kisugárzással magasodott fölé apró termetével.

– Mi az, Scar? Mi történt? – hajolt le a nő, meglátva érzelmekkel teli arcát.

– Nem csináltam semmit – suttogta. – Mi közöm van nekem ehhez? – pislogott sűrűn. Nem borulhatott ki…

– A fiú az? – guggolt le eléje a nő. – Ugyan, Scar, biztos tévedés.

– De akkor miért tudják a nevemet? Milyen rossz vicc ez?

Az ápolónő sem tudta megválaszolni a kérdéseket. Egy hajtincset tűrt ki az arcából.

– Ne foglalkozz velük. Majd a rendőrség megoldja. Neked ezzel nincsen semmi dolgod – nyújtotta feléje a kezét. Betsyvel nem voltak nagy barátnők, tipikusan munkahelyi barátságuk volt, amely az épületen kívül nem létezett. Bár úgyis a fél életünket itt töltötték…

Scarlette kinyitotta az ökleit.

– Mit tettél, te, lány? – borzadt el a nő, az ujjait kihajtotta a véres tenyeréből. Scarlette körmei félhold alakú sarlókat vágtak a bőrébe. – Kapsz rá tapaszt, gyere – mondta határozottabban, ellenkezést nem tűrően.

– Amíg nem derülnek ki a tények, addig ne ess kétségbe – jegyezte meg, miközben szétszedte a tapaszt a recepciónál. – Swan rendőrfőnök épp nem talált más gyanúsítottat még, de nem fog egy ártatlan embert lecsukni. Jó rendőr, higgy benne.

– De…

– Fogalmam sincs, milyen érzés lehet neked. Nem is akarom tudni. Csak... annyival legyél tisztában, hogy tudjuk, hogy nem te tetted. Ne ess kétségbe. Nem akarsz hazamenni? Dr. Cullen biztos elenged.

– Nem – rázta meg a fejét. – Tudok dolgozni, az jobb, eltereli a figyelmemet – sóhajtotta. Ha hazaért volna, úgy sem csinált volna mást, mint csak az eltűnteken gondolkodott volna, mintát keresett volna, illetve apja könyveit rendezgette volna, várva, hogy végre a kirakós összeálljon egy nagy képpé. Mi köze volt mindezhez? Szürke, monoton hétköznapokra vágyott Carlisle, az áldozatok és látomások nélkül.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok: 

[1] subclavia: kulccscsont alatti nagyvéna.

[2] pacemaker: vagyis szívritmus-szabályozó, egy implantátum, amely elektródákkal kapcsolódik a szívhez, és saját elektromos impulzusaival vezérli a szívizmok összehúzódását.

[3] telomeráz: vagy telomer terminális transzferáz másik nevén, egy az eukarióta sejtekben megtalálható enzim, amelynek funkciója az, hogy a kromoszómák végéhez oligonukleotidokat ad hozzá. Erre azért van szükség, mert sejtosztódáskor a DNS-másoló enzimek sajátosságai miatt a kromoszómák kissé mindig megrövidülnek; a telomeráz visszaállítja eredeti hosszukat a sokszor osztódó őssejtekben. A sejetek öregedésében van szerepük. 

[4] apoptózis: sejthalál.

És egy szám ehhez a részhez :D

Előző rész

Adatlap

Következő rész