Conjunction - 20. Rész

Az anyja azt mondta még a temetéskor, hogy idővel könnyebb lesz. Úgy is érezte, de ezek után… a tehetetlenség után, nem érezett mást, mint bűnösséget apja halálában.

Cím: A bűntudat diagnózisa

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Forrás: Stephanie Meyert illeti.

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: -

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc, general

Részleírás: Scarlette végre elmeséli Raylynnek, hogy mi történik vele, aztán a garázsba mennek, hogy utána átkutassák Scarlette apjának holmijait. A keresés közepette minden felborul, és Scarlette egyszer csak a kórházban találja magát, ahol Carlisle válaszokat követel.

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Terjedelem: 5145 (+204) szó

Megjegyzés: Ha Valentin nap, akkor legyen egy Conjunction rész is :3 cserébe, hogy ilyen sokat kellett rá várni, nem szedtem szét a részt, annak ellenére, hogy milyen rohadt hoszú is lett. És azt tudom ígérni, hogy a következő részre már nem kell egy éet várni, ugyanis folytatni kezdtem a Conjunction írását, és szépen lassan bővül, úgyhogy reményeim szerint az első kötet végére érünk nemsokára! <3

Megjegyzés 2: Oh és szavazás! :3

Jó olvasást!💖 

* * *

A titkai kezdtek túlnőni rajta. Minden egyes nappal nehezebben tartotta meg őket magának, márpedig köztudott, hogy egy titok csak addig titok, míg egy ember tud róla. Egyre nehezebb volt elviselni a kollégáinak a tekintetét, vagy éppen Raylynét, mintha csak mindenki várakozott volna, hogy vallja végre meg a bűneit.

– Szia, miújság? – sétált a konyhába, ahonnan hallotta Raylyn fütyörészését.

– Nem sok – vont vállat. – Van egy projektem, amivel már nem is tudom, hanyadik kört futom. A cég nem tudja mit akar… – sóhajtott egy nagyot, miközben egy salátafejet vágot fel asszimetrikus darabokra. A kés minden vágással koppant a fadeszkán. – Újabb és újabb ajánlatok, és már lassan azt sem tudom, mit kéne csinálnom – túrt bele fél kézzel a hajába. A panaszkodás egyetemes igazsága volt, hogy könnyebbé teszi az elviselést.

– És Aidan? Mostanában sülve-főve együtt vagytok – mosolyodott el Scarlette, örült, hogy barátnője úgy tűnt a tűzoltóval komolyabban gondolkodik, mint a legutóbbiakkal.

Ráncolta a nő a homlokát a nő. – Nem is olyan sokat.

– Oh, dehogynem, hisz itt volt négy napig is nálunk, ki sem lehetett titeket robbantani a szobádból – vont vállat megértően.

– Öhmm – válaszolta csak Raylyn. Sűrűn pislogott, mintha zavarba jött volna.

Scarlette összeráncolta a szemöldökét értetlenül: – Minden rendben, Ray?

– Csak… összefolyik az idő vele. Nem is emlékszem, hogy ilyen gyorsan... – vont vállat. – Kóstold meg – adott át egy villát és a rezidens elé tolta a teli üvegtálat, mintha menekült volna a téma elől.

Nagy harapásokkal ízlelgette meg az összevágott salátát. – Só... talán? – ropogtatta a zöldségeket tovább, nem tudta, hogy mi illene a salátához. Ő nem volt ilyen nagy szakács, nem hozta lázba a főzés. – Nagyon örülök nektek, ha te jól érzed vele magad, csak ennyit akartam mondani.

– Ez… nem is tudom… bonyolult.

Scarlette meglepődött. Bonyolult? Aidan? Kizárt! Az a csávó a két lábon járó klisétenger volt, de a jó értelemben.

– Jó vele, félreértés ne essék, nagyon kedves, aranyos, odaadó. De nem is töltünk annyi időt együtt…

– De igen, Ray, rengeteget – ellenkezett. – Alig vagy itthon.

Raylyn egyre jobban zavarba jött: orrát felhúzta, szemöldökét ráncolta, megérintette a fülét, amit leginkább akkor szokott, amikor valamit végképp nem ért.

Scarlette azt hitte, hogy barátnője nem véletlenül nem beszélt a férfiről, hogy talán ő volt az, aki távolságot tartott a titkaival. Azt hitte, Raylyn csak arra vár, hogy végre érdeklődjön... Valóban pocsék barátnő volt mostanában. Elhatározta, hogy változtat ezen.

– Megcsókoltam Dr. Cullent – bukott ki belőle az igazság, amely már jó ideje ott ült nyelvén, csak mindig visszanyelte. – Kétszer – tette hozzá egy pillanat múlva, alig hallható suttogással.

Raylyn reakciója minden pénzt megért. Álla leesett, szemöldöke felszaladt egészen haja tövéig, majd lassan visszahullt. Több másodperc is eltelt a megdöbbenés fátyla alatt, biztos arra várt, hogy Scarlette visszaszívja a szavakat, vagy elnevesse magát, hogy csak viccelt.

– Wow – nyögte ki magából. – Váj, mi? Ezt... komolyan mondod? Wow, oké... Erre nem számítottam – ismerte el, becsukta száját, majd kinyitotta, de végül újra becsukta. Csak pár másodperc múlva szólalt meg újra. – Tyűh, öhm... – ráncolta össze a szemöldökét, beharapta alsó ajkát. – Te lesmároltad Dr. Cullent? – kérdezett vissza, hogy jól értette-e. – Tényleg?

Scarlette csak bólintott.

– Scar, te... Lesmároltad Dr. Cullent?! Komolyan... miért? – kereste a szavakat, felemelte mutatóujját, hogy kérjen magának időt. – Várj, most komolyan, Scar? És... milyen volt? – támaszkodott meg kíváncsian a pulton. – Amilyen csodálatos, gondolom elképesztő! – De aztán a pillanat elillant, Raylyn elkomorodott. – De ugye tudod, hogy nős? Scar, ugye tudod? – Hangja kezdett kissé hisztérikus magasságokba emelkedni, nem engedte, hogy barátnője megszólaljon: – Ez nem oké... Te most egy... Van egy neje! – tette egymás után a gondolatait hangosan, amik jól megszaladtak.

– Nem, Ray, nem tudom – ironizált. – Ne is mondd, tudom... én... annak a harmadik félnek érzem magamat, aki mindent tönkretesz.

– Mert lehet az is vagy? – Raylyn válasza nagyon hamar jött. Scarlette nem hibáztatta érte, végül is... igaza volt. Nem várt megbocsátást még Raylyntől sem. – Elcsábítottad?

– Mi? – lepődött meg, és Raylynre nézett, kereste a kérdés mögötti ítélkezés jeleit. – Nem, hogy juthat ilyen eszedbe! Nem csináltam semmit! – Talán ezt túlzás volt mondani... De ördögi tervei nem voltak Carlisle-jal.

– Nyugi – nevette el magát. – Nem, nem hiszem... azt hiszem. Nem tudsz flörtölni. De ez a baj: te nem flörtölsz, te belezuhansz a dolgokba. De... mikor történt?

– Hát… – túrt bele a hajába. – Az első egy hete, a második…

– Ne már, Scar, volt második? És el sem mondtad? – Raylyn hangosan felsóhajtott, és kelletlenül a pultnak támaszkodott. – Mintha harapnék…

– Azt hittem… egyszeri alkalom és ennyi volt.

– És nem ennyi volt? – emelte meg a szemöldökét.

– Én nem akartam, de tegnap… kiborultam és ott volt, és csak úgy megtörtént újra – magyarázkodott széttárva a kezét. Bár az ő fülének is rendkívül szarul hangzottak az elmondott szavai, mintha csak a gravitációt hibáztatná azért, mert két lábbal áll a földön.

– Csak úgy, mi? Pont ráestél a szájára?! – horkant fel nem túl nőiesen Raylyn. – Ne már, Scar! Ennél te sokkal több vagy!

– Kösz...

– Azért Dr. Cullen is megéri a pénzét. Már nem azért, de itt van házas emberként és a munkatársaival kacérkodik.

– Nem… mármint nem hinném. Hogy többen lennénk. Ő nem olyan… – próbálta védeni a férfit, de a mondat vége elhalt a levegőben.

– Hanem milyen, Scar? Hmm? Kedves és odaadó? Milyen gáláns, nem igaz?

– Jajj, Ray – fintorodott el. – Ezért nem mondtam el neked – zsörtölődött, pedig nem ezért nem mondta el. „Figy Ray, a főnököm vámpír” – ezt mégsem mondhatta. – Tudom, tudom, ha nem mondod, akkor is tudom, hogy nem kellett volna...

Raylyn felsóhajtott. – Csakhogy ezt nem csak neked kéne így gondolnod. Dr. Cullen a házas fél, nem te. Érted? Nem kellett volna megtörténnie, és gondolom, ő is hagyta, mert nem az a típus vagy, aki leteperi a másikat.

Nem válaszolt, csak nézte a saláta leveleket, a csíkokra vágott répaszeleteket, a felkockázott paradicsomokat és a karikára vágott paprikákat a tálban. Vajon ő kezdeményezte vagy sem az elsőt? Próbált visszaemlékezni, egymás után tenni a történéseket, de már arra nem emlékezett, hogy ő lépett először vagy Carlisle, hogy az ő szája találta meg a másikét vagy fordítva... Elvörösödött. 

Újabb sóhaj hagyta el Raylyn száját. – Bocsi, minden bizonnyal nem ezt akartad hallani...

Bár igazából Scarlette sem tudta, mit akart hallani. Egy jó fejmosást? Mintha nem tudta volna. Elbagatelizáló szavakat? Nem érdemelte meg. Szánalmat? Inkább nem.

– Kedveled?

Nem válaszolt, a csend aláhullt a konyhában. 

– Te jó ég, Scar?! Kedveled? – Bár kérdezte, sokkal inkább kijelentő módnak hangzott. – A végén visszasírom Ethant, de komolyan. Egy tökfej, de nem nős!

Scarlette a homlokát a pultnak döntötte, várva, hogy a hideg által gondolatai kisimuljanak és a megoldás a problémáira tisztán és érthetően csillogjon.

– Annyira gyönyörű, mikor mosolyog – suttogta a műanyag lapnak. – Ilyenkor rád néz, és úgy érzed nincsen a világon semmi gond...

– Oh, basszus, menthetetlen vagy – lökte el magát a pulttól Ray és odasétált a hűtőhöz. Bekukkantva a konyhai eszközbe, hamar megtalálta, amit keresett: egy bontatlan üveg bort. – Ne istenítsd, mert nem az, még ha annak tűnik. Ezek a Cullen gének… – ciccegett, miközben a dugóhúzóért nyúlt.

– Olyan jókat beszélgetünk, érted – nyögött fel, és lassan Raylyn felé fordította a tekintetét, aki két boros poharat vett elő, amelyeket majdnem a peremig töltött. – Mármint tényleg beszélgetünk.

– Erre szükséged lesz – tolta elé az egyik poharat.

– Miért pont ő? – suttogta Scarlette maga elé. Ujjai lassan felsétáltak a pohár karcsú talpán. Hideg volt és kemény, akaratlanul is Carlisle jutott róla eszébe, amitől megborzongott, mert onnan már csak egy fél gondolatnyi volt a távolság a csók emlékétől. Mennyire más volt ez, mint az első, amely elsöprő volt és eszetlen, míg a második gyötrődő és könyörgő.

– Nem tudom, hogy tudsz ilyen emberekhez vonzódni... Na jó, de, Dr. Cullen egy modell alkat, elismerem, ha beleestél, ahogy fél Forks is. Van abban az emberben valami... megmagyarázhatatlan.

Valami természetfeletti, de ezt mégsem mondhatta. – Tudom, Ray, tudom. – Így már valóban szüksége volt arra a pohár borra.

– És csak csókolóztatok?

– Igen, Raylyn, csak csókolóztunk – mondta ki teátrálisan egy szemforgatással karöltve. – Nem elég?

– Mmm, még kiderül, hogy egy úriember veszett el Dr. Cullenben – köhintett egyet gúnyosan.

– Kérlek, Ray.

– Most miért? Ki tudja, milyen mérsékletű… mindig olyan távolságtartó a család mindennel szemben – vont vállat. – Említetted, hogy kiborultál valami miatt, mi miatt?

Vett egy mély levegőt. Majd még egyet és még egyet, mintha oxigént gyűjtene a merüléshez.

Hogy is mondhatta volna el neki?

Végül belekezdett és csak ömlöttek és ömlöttek belőle a szavak: elmesélt mindent a megtalált könyveken keresztül az álmain át egészen az utolsó látomásig. Két dolgot hagyott ki, hogy a Quileute törzsben alakváltók találhatóak és Cullenék vámpírok voltak. Ezek egyike sem tett volna hozzá a történethez, illetve nem az ő dolga volt elmesélni.

Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, amíg mesélt és nem hagyta, hogy Ray megszólaljon. Mondandója befejeztével csönd szállt alá a konyhában. Látta a barátnőjén, ahogy viaskodik magával; az arca elárulta, hogy amit hallott, az minden józan ésszel szembemegy, és Scarlette meg tudta érteni, tényleg az egész úgy hangzott, mintha elment volna az esze. És ez volt a legfélelmetesebb: ha már a saját elméjében sem bízhatott, mi maradt neki?

– Ez... Bocs, Scar, de olyan… hihetetlen ez az egész – töltött magának egy újabb pohár bort, bár ahelyett hogy megitta volna, csak a felszínét vizsgálta. – A hangok sosem jelentenek jót... Biztos, hogy nem csak a kimerültség? És nincs tipped és a rendőrségnek sem, ki állhat az eltűnések mögött?

– Nem, Ray. Ez más volt. Mintha ott lettem volna.

– Oké. Tételezzük fel, hogy igaz. Van bármi tipped, vagy a rendőrségnek, hogy ki állhat az eltűnések mögött? 

Scarlette megrázta a fejét. – Hallottam a hangját, de... az sem biztos, hogy a valóságban is ilyen... – nyelt egyet. Senkire sem tudott rámutatni, hogy ő lenne a bűnös.

– Őszintén nem tudok mit mondani… Válaszokat kell szereznünk, ennél többet. – Annak ellenére, hogy hitetlenkedett, Raylyn mégis azonnal Scarlette oldalára állt. Aki máris szégyellte magát, hogy idáig húzta és folyamatosan füllentett neki. Nem érdemelte meg… – Egyrészt, hogy a látomásaid hogyan jelennek meg napközban, és este. Ahogy elmondtad, a nappaliak közeli eseményeket mutatnak, múltban és jövőben egyaránt. Az álmaid viszont… főképp régről szólnak. Lehet el kéne különíteni a kettőt… – gondolkodott hangosan. – Az eltűnések… – ráncolta a szemöldökét. – Azt nem tudom, hisz csak március óta vagy itt a városban.

– Mióta vannak az eltűnések?

– Azt hiszem március közepén-végén kezdődtek – húzta el a száját. – Véletlen lenne?

– Nem – suttogta Scar. – Biztos köze van hozzám, hisz, akik megkerültek...

– Apád könyvei lesznek a kulcs?

– Reménykedem benne – vont vállat.

Boros poharastul sétáltak fel Scarlette szobájába és vették kézbe a fekete borítású könyveket.

– Mmm – dünnyögte Raylyn, miközben gyanakodva lapozgatott. – Ugyanaz… ugyanúgy nem látok benne semmit.

– De én igen… Mi a különbség kettőnk között? – néztek össze. Valami egyértelműen volt. Valaminek lennie kellett. Mitől volt Scarlette más, mint Sam, Aidan vagy Raylyn?

– Apádnak milyen cuccai vannak még?

– Mindenféle kacat, tőr, száraz virágok, ásványok, gyertyák, gyertyatartók, kis edény, nagy edény, kötél, amit csak el tudsz képzelni.

– Igen? – ráncolta össze a szemöldökét. – Bocs, eléggé úgy hangzik, mint egy gyilkos gyűjteménye.

– Minden kinn van a garázsban. Még nem csináltam velük semmit, tudom, szelektálnom kellett volna.

– Megmutatnád?

Kimentek, most hogy nemrég sikerült apjának GMC-jére vevőt találnia, hirtelen hely lett a helyiségben, így a dobozok már nem az égbe magasodtak, mint inkább a földet árasztották el. Térültek-fordultakk, átverekedték magukat a lomokon, mígnem elérték a legtávolabbi sarkot.

– Ezek… mindenféle, mint láthatod. Abban van állatcsont is… nem tudom, hogy mire használhatta – fintorodtam el az egyikre mutatva Scarlette.

Raylyn lehajolva lesett bele mindegyikbe, néhol kotorászott, hogy talál-e mást. – Bocsi, hogy ezt mondom, de apád ultrafura ember volt.

– Álmodozó, mindig mintha egy másik világban élt volna – rázta meg a fejét. A más nem feltétlenül jelentette, hogy furcsa is volt. De most így fejébe ötlött, ha az alakváltó, vérfarkas, vámpír legendák mind igazak, miért ne lehetett volna apja is „más”. Mármint hogy nem ember?

De meghalt…

– Olyan, mintha rituálékat csinált volna. A gyertya, a tőr, de még a száraz növények is erre utalnak… Tudod, neten szoktak ezek menni. Okkultizmus meg ilyesmi.

– Rituálé? Mármint hogy megidézgetett vagy átkozgatott vagy mi?

– Nem tudom, akár. Csak ezek nekem annak tűnnek, az állatcsont lehetett valami áldozat…

Kirázta a hideg. De sajnos, nem tudta rögvest elutasítani a tényt, mi van, ha igen? Ha Ray beletrafált?

– Ettől a könyv nem válik elolvashatóvá – guggolt le mellé, majd belenyúlt az egyik dobozba, , ahol szárított növények zörögtek egy vászonzsákban. – Szerinted…

Épphogy kezét érte az egyik gaznak a kiszáradt levele, a világ rándult egyet. A garázs szürkesége elhomályosult. Megszűnt a bor illata, Raylyn hangja távoli visszhanggá korcsosult. Nem a garázsban volt már, nem egy tavaszi napon.

A nappali közepén állt, félhomály uralkodott, a lámpák sötétek voltak, helyettük gyertyák égtek, de a fényük nem volt elég ahhoz, hogy bevilágítsa a sarkokat.

Egy alak sétált át a szobán.

– Apa? – ismerte fel, bár még nem látta az arcát. De ez a garbó az övé volt, és senkinek sem volt ilyen girbe-gurba járása, mint neki, kiváltképp ha a gondolataiba szokott merülni. – Apa hallasz?

– Az a fiú – sziszegte, miközben az egyik gyertyához egy fecnit tartott, amely rögvest lángrakapott. Nem látta apját sosem ilyen állapotban. Ő volt a megtestesült nyugalom, de most… a düh, az indulat, a harag, a gyűlölet, a bosszúszomj majd szétvetette. Szeme tűzben égett.

– SCAR! – A pofon olyan erős volt, hogy abban a pillanatban kiszakadt a látomásból és eldőlt a padlón. Felnyögött fájdalmában, és arcához kapott. – Ezt miért?!

– Megrándultál és lefagytál! Megijesztettél – sápítozott Raylyn. – Nem reagáltál egy szavamra sem.

– Bocsánat, én csak… – pislogott párat, ahogy ülésbe tornászta magát.

– Láttál valamit?

– Az apámat – felelte. – Dühösen. Sőt ilyennek még sosem láttam, valami cetlit égetett, de nem tudom, mi állhatott rajta. De valami nem jó hír, mert… nagyon mérges volt. Tényleg ilyennek még nem láttam… Olyan elemi módon sugárzott belőle az indulat…

– Mit láttál még?

Erőlködve kapott a képfoszlányok után.

– A nappaliban volt. Ahogy régen kinézett, pont ugyanúgy. De lámpák helyet gyertyák égtek… Félhomály volt. Azt mondta: „az a fiú” – ismételte el szó szerint a szavait.

– „Az a fiú?” – konyult le Ray szája. – Gondolom nem tudod, kire rághatott így be?

– Apámnak nem voltak ellenségei, és ő sem igyekezett az lenni. Jó persze, volt akit nem kedvelt. De így gyűlölt volna valakit? Nem tudom. Mihez értem hozzá? – emelkedett meg és nézett bele a dobozba. – Ez? – vett ki egy összekötözött szárú zsályát. – Komolyan? – nézett alá, és még több virágot látott.

Nem kellett volna belenyúlnia újra. De ezt akkor még nem tudta.

Minden látomás másképp kezdődik, valahol kifehéredik a valóság és átvált, valahol elhomályosodva élesedik ki az emlék, míg most úgy érezte, mint aki a víz alól bukkant volna fel: levegőért kapkodva, hirtelen egy másik helyen és egy másik időben találta magát.

– Apu segít, mint mindig, ugye tudod? – hallotta meg a hangot, fordulva felé a régi szobájába találta magát. A férfi éppen átölelt valakit. Scarlette-nek pár pillanatba telt, mire rájött: a saját fiatalabb énjét látja. Nem emlékezett erre a pillanatra, pedig a magasságából ítélve nem lehetett több pár évnél. Ahogy a nő kibújt az ölelésből, Scarlette elborzadt. Ő volt az, és mégsem. Minden stimmelt: az arcberendezése, a tartása... kivéve a hatalmas, besárgult foltot a szeme alatt. Olyan volt, mint egy gyógyulófélben lévő, súlyos zúzódás.

Mi történt?

Mégis mi történt vele?

Ez mikor játszódott? Legalábbis eddig azt hitte, hogy a látomások a jövőt és a múltat mutatják, de ez… Ilyen nem történt, erre emlékezett volna! 

Nem hallotta, hogy mi történik, sőt, egyre halványodott a kép.

Ne! NE MOST! – Két kézzel kapott a jelenet után. Minden erejével próbálta megragadni a foszladozó emléket, de úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan falat akarna áttörni. Bármennyire kapálózott, bármennyire verte ököllel az elválasztót, nem engedte át. Az ujjai ropogtak, a bőre felszakadt, de a fal csak egyre szilárdabb lett. A látomás végül kidobta magából, mint egy idegen szervet a test, amit nem védenek immunszupresszív szerek.

Zihált és a látása szaggatott, mint mikor kicsit szédül az ember és hirtelen foltok jelennek meg a látómezejébe.

– Scar? Scar! – beszélt hozzá Raylyn, de ő addigra már újra a doboz fölé hajolt.

– Meg kell tudnom, meg kell tudnom – ismételte gépiesen, és mielőtt Raylyn megállíthatta volna, újra beletúrt a lomok közé.

– Várj, Scar!

A kép nem is váratott soká…

Apja az ajtóban ácsorgott, fásult sóhaj hagyta el az ajkát, ahogy körbenézett a kinti világot illetően, majd becsukta az ajtót és elindult befelé a házba. Nagyon a gondolataiba volt merülve, mikor egyszer csak Scarlette látta, hogy hirtelen meginog. Szája elnyílt, nyögés tört fel belőle. A falba kapaszkodott, miközben mellkasához kapott.

Scarlette orvosi tapasztalt szemei azonnal felismerték a szívinfarktus tüneteit: mellkasi fájdalom, légszomj, izzadás.

A felismerés villámcsapásként érte: az apja halálának lesz a szemtanúja.

De a férfi pár perc múltán meglepő módon kiegyenesedett. Mintha mi sem történt volna, lehunyt szemmel mélyeket lélegzett, majd újra elindult a nappali felé.

– Apa, ne... – suttogta Scarlette, és követte az árnyékát.

Három lépésbe sem telt bele, a férfi úgy dőlt el, mint egy rongybaba. A fájdalomtól felnyögött, szája remegett, teljesen merev pózban feküdt a földön.

– Ne, apa, jövök! Segítek! – vetette volna magát felé, de ekkor döbbent rá a szörnyűségre: nem volt teste. Nem voltak lábai, amiken odafutott volna, nem voltak karjai, amikkel hozzáért volna. Csak egy kísérteties tudat volt, egy néma szemtanú, aki végignézi, ahogy magányosan és kínok között meghal az az ember, aki felnevelte.

– Ne, kérlek! – nyögött fel. Miért ezt a képet kellett látnia? De ő nem is ezt akarta! Egyáltalán nem ezt akarta! – Ne, apa! – Legszívesebben megfogta volna a kezét, szorosan ujjai közé ölelte volna, hogy tudja, vele van, nem kell egyedül lennie ezekben az utolsó pillanatokban...

– NE! – rázkódott volna meg legszívesebben. Itt volt, és mégsem itt volt, talán ez volt a legrosszabb: a tehetetlenség, mely le akarta dönteni a lábairól.

A percek ólomlassúsággal teltek, a férfi légzése abbamaradt és Scarlette talán sírt, vagy nem, nem tudta, csak érezte, hogy fáj valami, hasogat valahol ott, amit ő a mellkasának gondolt.

A vízió azonban nem eresztette, még mindig csak az apját látta a földön heverve. Mi fog még történni? Ki akart jutni ebből a képzelgésből, de mintha csak láncok szorították volna ennek a fantazmagóriának a részecskéihez.

Valaki! Segítsen! RAY! – üvöltötte volna, ha lett volna hangja, de nem volt teste, ami megformálja a sikolyt. Segíts! Kérlek! Ki kell jutnom innen... nem akarom látni!

Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig ragadhatott még a látomásban gondolatai között üvöltözve, amikor egyszer csak vége szakadt, de úgy mint mikor a filmekben vágás történik: a nappali eltűnt, és koromsötét feketeség vette körül, amitől csak még inkább megijedt, viszont ezzel a kellemetlen élménnyel jött két hang is. Mindkettőt felismerte: Raylyn és Brett Warren.

Scarlette lassan kinyitotta a szemét, és azon gonolkodott, hogy vajon Brett mit is keresett itt. Itt a háznál? 

– Jól vagy? – nézett rá aggodalmasan Raylyn. Arca sápadt volt, szemei vizenyősek, mintha sírt volna.

Mi történt? Scarlette a garázs padlóján feküdt, a feje alá valaki egy párnát csúsztatott. Brett mellette komoly képpel nézett rá, billegtette kicsit fejét, hogy jobban szemügyre vegye.

– Azt hiszem. – Scarlette hangja karcos volt, mintha beteg lett volna… Köhintett egyet, kettőt.

– Doktornő, rohama volt – jegyezte meg óvatosan a férfi.

– Tessék?

– Lefagytál… – megköszörülte Ray a torkát. – Egyszer csak elkezdtél rángatózni, eldőltél a földön. Nem tudtam semmit csinálni veled. Aztán egyszer csak elmúlt és elaludtál.

– Epilepszia nem merült fel magánál, Dr. Cowen? – kérdezte Brett.

Nem igazán. Lévén, hogy ez most sem az volt, persze azt, hogy a látomás miért váltott ki ilyen drasztikus fizikai reakciót, nem tudta volna megmagyarázni. Eszébe jutottak Carlisle szavai: ő is említette már, hogy Scarlette olyankor kívülről pontosan úgy fest, mint aki épp tónusos-klónusos[1] rohamot él át.

– Mi fog most történni? – kérdezte. Semmi másra nem vágyott, csak hogy túl legyen a küszöbön, bemenekülhessen a szobájába, és a zárt ajtók mögött végre egyedül maradjon a gyászával és a látottakkal.

– Be kell vinnem megfigyelésre – sóhajtott egy nagyot a férfi.

Felszedték a földről, Scarlette a saját lábán szállt be a mentőautóba. Még visszanézett Raylynre, akinek az arcán megannyi érzés viaskodott, de a megviselt volt a legerősebb. Beszélniük kellett volna... de nem itt, nem Brett előtt. Scarlette felmutatta a mobilját, jelezve, hogy majd ír bentről – direkt nem kérte, hogy kísérje el.

A mentőben Brett végrehajtotta a rutinvizsgálatok – pupillareflex, vérnyomás, utóbbi egy csöppet magas volt –, melyeknek készségesen volt Scarlette az alanya, csakhogy minél előbb szabadulhasson. De még ő is tudta, hogy ilyen esetén a protokoll a fél nap-egy nap megfigyelés.

– Be tudok sétálni – mosolyodott el fáradtan – most, hogy elmúlt az adrenalin, most ütköztek ki rajta a történtek nyomai.

Brett átadta őt az ügyeletes szakorvosnak.

– Nos, Dr. Cowen – nézett rá Dr. Simmons, miután átfutotta a papírokat. – Warren szerint rohama volt.

– Igen.

– Emlékszik bármire is?

– Nem – rázta meg a fejét. Végül is valóban nem úgy. – Először a garázsban voltam, utána pedig már a földön.

– Van tudomása bármilyen neurológiai rendellenességről, ami korábban jelentkezett volna?

– Nem.

További kérdéseket tett fel neki Dr. Simmons, amelyek mindegyikére válaszolt. A férfi levett vért kisrutinra, nagyrutinra, toxikológiára, elküldte CT-re, csak órákkal később kapott végre egy ágyat, ahol pihenhetett.

Amint az ágyhoz ért, körbefordult. A tekintetével egy sápadt arcot keresett az orvosok és betegek sűrűjében – azt az arcot, amelyet már beérkezésekor, a távolból kiszúrt. Dr. Cullennel csak egy pillanatra néztek össze, a férfi a feje búbjától egészen cipője orráig végignézte, mintha csak arról bizonyosodott volna meg, hogy egy haja szála sem görbült.

Nem kellett sokáig keresnie a férfit, másodperceken belül ő már feléje sietett. Scarlette meglepődve vette észre, hogy az arcán olvasható érzelmek tömkelege cikázott: aggodalom, félelem, meglepettség, tudatlanság, kíváncsiság.

– Jól vagy? – lépett elé, meghagyva közöttük egy egy méteres, tisztes távolságot. – Nem esett bajod? Mi történt?

– Jól… jól vagyok, vagyis… fizikailag nincsen semmi bajom. Kicsit érzem az izmaimat, biztos lesz izomlázam, de... jól vagyok.

– Mi történt? – kérdezte élesebben.

Scarlette körbetekintett a perifériáján, hogy bárki is figyeli-e őket. – Túl messzire mentem… a látomásokkal.

– Látomásokkal? – Carlisle hangja elhalkult, de a tekintete égette a lányt.

– Három is egymás után. Raylynnel néztük meg apám cuccait, az egyik dobozban elszáradt növények voltak, azokat vettem ki és… akkor – nyelt egyet, a torka elszorult. Nem akart erről beszélni.

– Mit láttál?

– Apámat. Majd magamat, aztán megint őt. Láttam, hogyan halt meg – pillantott el. Nem akarta, hogy Carlisle megszánja. Senki szánalmára nem volt szüksége.

– Sajnálom, Scar. Nagyon sajnálom. – Egy pillanatnyi, feszült csend telepedett közéjük. – Rohammal értesítettek minket. Azt mondták, rohamod volt.

– Igen, Raylyn, a barátnőm azt mondta, hogy volt… én nem éreztem, csak… – Hangja elvékonyodott. Nem akarta ezt itt megbeszélni, sehol sem, persze, de itt pláne nem.

– Csak?! Az istenért, Scarlette! – Carlisle hangja fojtott volt, hogy a környezetük ne hallja meg, de tele volt mély, visszatartott indulattal. Sosem hallotta ilyennek őt. Arany szemeiben a félelem vibrált, ajkát vékony vonallá préselte össze, amitől egész arca olyanná vált, mint egy porcelán művészet, amelyről már csak a repedés hiányzott.

Mitől fél?

De amint feltette Scarlette a kérdést magában, hirtelen rá kellett döbbennie a válaszra. Torka kiszáradt, egy pillanatra lehunyta a szemét, mert akkor talán nem lenne igaz a valóság. Ez az egész...

– Gyere – suttogta a férfi, és elindult. Scarlette gyorsan körbenézett, majd a lehető legészrevétlenebbül sietett utána. Carlisle egy üres kórtermet választott búvóhelyül.

– Mi történt? – támaszkodott neki az ajtónak, hogy a nő ne érezze szükségét kimenni addig, míg el nem mesélte neki. Scarlette nem láttam még ezt az akaratos oldalát, mindig nyugodt volt, mindennel megbékélt, de most… bőre alatt szilaj hullámokat vertek az érzések.

– Te remegsz – ráncolta össze a szemöldökét. Ami persze hülyeség volt, hisz a férfi nem tudott fázni. Ekkor vette csak észre a bal kezét teste mellett, amely ökölbe volt szorulva, szinte a gumikesztyű csikorgott az erőhatása alatt.

– Scarlette – szólt rá a férfi figyelmeztetően, hogy ne terelje a szót.

– Bent ragadtam. Mármint a vizióban – kezdett bele egy megadó sóhaj után. – Mindegyikbe másképp „megyek bele” és „jövök ki”, általában, ahogy elkezdődik, úgy végződik, és nem tartanak sokáig. De a legutolsó… Sehogy. Éreztem, hogy vége volt a látomásnak, mégis egy kép feszült ki, perceket is ott maradtam. Azt akartam, hogy vége legyen… nagyon akartam, hogy vége legyen, de… – szívta be élesen a levegőt.

– Akkor mi?

– Nem tudom – suttogta. Beszéde alatt folyamatosan halkult a hangja, míg végül már motyogott. Noha tudta, a férfi biztos ezt is tökéletesen hallotta, ahogy azt is, ahogy a vágtató pulzusát is. – Ott „voltam” apám teste mellett. És csak voltam, érted? Semmit sem tudtam tenni, még csak megérinteni sem! – Legszívesebben üvölteni tudott volna, valami érthetetlen hang tört fel a torkán, így összepréselte a száját. Az anyja azt mondta még a temetéskor, hogy idővel könnyebb lesz. Úgy is érezte, de ezek után… a tehetetlenség után, nem érezett mást, mint bűnösséget apja halálában. Miért nem látogatta többet? Miért nem figyelt az egészségére? Miért nem kért meg valakit, hogy nézzen rá naponta? Mert nem volt ebben a korban, persze, ötven után már a pesszimisták azt mondják, hogy minden nap ajándék.

Hál’ istennek Carlisle nem mondott semmit, rájött ő is, ebben a helyzetben nem lehet mit mondani. Könnyebb volt a gyászt feldolgozni, hogy nemt tudott semmit az apja utolsó pillanatairól, de így… Scarlett-nek rá kellett jönnie, nem dolgozott ő fel semmit. Okosnak képzelte magát és erősnek, aki mindent képes túlélni, de az események kezdtek túlnőni rajta.

Carlisle-ra nézett, oh, bár ne tette volna meg. A férfi félelmetesen kedvesen nézett vissza rá; úgy, ahogy egy nő legtitkosabb álmaiban szeretné, hogy egyszer majd nézzenek rá. Scarlette szíve kalimpálni kezdett, vadul és szabálytalanul, hol itt, hol ott hagyva ki egy-egy ütemet.

Vajon Esmére is így néztél valaha? – hasított bele a kérdés. Minden bizonnyal, hiszen valamiért feleségül vette. Ez a gondolat pedig azonnal megmérgezte Carlisle minden odaadását.

– Ne nézz rám így – rázta meg a fejét a lány.

A vámpír ellökte magát az ajtótól, mozdulata halk volt és ragadozóan kecses. – Hogy?

– Nem teheted. A feleségedre nézz így! – Scarlette hátrált egyet, görcsösen kapaszkodva abba a bizonyos egy méternyi biztonságba. – Ezt abba kell hagynunk. Most azonnal.

– Igen, ahogy beszéltük – bólintott, majd hozzáfűzte egy kicsivel később. – És ahogy nem tudtuk betartani...

– Mit akarsz? – Scarlette megtántorodott, nem ezt a választ várta. – Ezt? – mutatott kettejük közé a levegőbe. – Ez helytelen! Ez képtelenség!

– A biztonságodat akarom – vágta rá Carlisle, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány vádaskodását. – Azt akarom, hogy jól legyél.

Scarlette feltehettem volna azt a kérdést: miért? Sejtette a választ, de ha még ki is mondja, abba belepusztult volna most. Egyszerűen a szíve ennyi mindent nem bírt elviselni. Mióta csak ismerte Carlisle-t, olyan érzések tomboltak benne, és oly intenzíven, ahogy még sosem tapasztalta. Olyan dolgokat ébresztett fel benne, amikről eddig nem volt tudomása. Világéletében nyugodt, távolságtartó és racionális embernek hitte magát – mostanra viszont csak egy fáradt, tanácstalan roncs maradt belőle.

– Jól leszek. Nem kell aggódnod miattam.

Carlisle fáradtan felnevetett. A hangja olyan volt, mint a bársonyra hulló jég. – Nem érted.

– Te nem érted! Hogy vagy képes… – De elharapta a mondatot, nem az előbb akarta, hogy ne mondjon semmit? Hogy tudta saját magát is szabotálni! Francnak kellett neki Forksba költözni, és most pedig még csak le sem akar lépni innen, mert akkor nem látná… – Megbeszéltük? – vett egy nagy levegőt, hogy ha végeztek a témával, visszamenne az ágyához, hogy ne indítsanak a végén még keresést ellene.

– Nem érted, Scarlette. Fogalmad sincs, mit váltasz ki belőlem. Hinni akarsz egy képben, amit alkottál rólam, de nem a valóságot látod! – Carlisle egy centit sem mozdult az ajtó előtt. – Hogy képtelen vagyok...

– Nős vagy! – rivallt rá, mielőtt bármi olyan csúszott volna ki a száján, amit nem lehetett volna már visszaszívni. Ő szerethettem őt, de fordítva nem. Ennyi és pont. – Hogy vagy képes egyáltalán tükörbe nézni? Én képtelen vagyok! Nem szégyelled magadat a feleségeddel szemben? A családoddal szemben? Esküt tettél neki! Fogalmam sincs milyen egy vámpírházasság, és biztos, a rengeteg idő alatt… előfordulnak félrelépések, mert az ember természetéből adódóan kíváncsi az újra. De én nem akarok az az új lenni, Carlisle! Tényleg mit akarsz tőlem? Én egy halandó vagyok, egy senki, aki áldja az ég mondjuk ötven-hatvan év múlva meg fog halni. És utána mi lesz? „Szia, Esme, visszajöttem hozzád most hogy Scarlette meghalt!” – Scarlette tudta, hogy túllépett egy határt, de a szavakat nem lehetett semmissé tenni.

– Mégis mit képzelsz te rólam?! – Carlisle hangja nem volt hangos, mégis volt benne valami természetfeletti dörrenés. Végre megrepedt az a jól komponált, nyugodt maszk az arcán. – Azt hiszed, én ezt élvezem? Azt hiszed, kerestem ezt a kínt?

– És neked?

– Vannak dolgok, amik ellen nem lehet mit tenni, bármennyire is akarunk.

– És ezzel a magyarázattal megnyugodtál? Tiszta a lekiismereted, mi?

– Scar – nyögött fel. – Nem, egyáltalán nem erről van szó. Megvetem magam, hogy nem vagyok képes megtartani az esküt, amit letettem, hogy ilyen gyenge leszek a ténytől, ha veled valami történik, hogy képtelen vagyok nem rád gondolni, és alig bírom ki azokat a napokat, mikor nem látlak. Fogalmad sincsen, mit váltasz ki az emberből, már akkor is, ha csak elmosolyodsz. A betegek sem véletlenül szeretnek, megnyugtatod őket, reményt adsz nekik, hisznek abban a mosolyban, mert pontosan tudod, hogy erre van szükségük – sóhajtott fel. – Az éveim alatt megtanultam, a sorsot nem lehet kijátszani.

– Mert én lennék a Sors? – hitetlenkedet.

– Nem ezt mondtam. Próbatétel vagy. És én elbuktam rajta. Esme nagyon nehezen viseli a történteket, persze, jobban, mint ahogy megérdemlem. 

Ez volt az első alkalom, hogy Carlisle beszélni kezdett a feleségéről. Ügyelt arra, hogy sose kerüljön szóba, ha mégis, akkor sem mondott túl sokat.

Tehát a nő tud róluk? És még nem vadászta le Scarlette-t? Való igaz, jobban kezelte a helyzetet, mint ahogy megérdemelték volna. Ő a helyében biztos, hogy már kizsigerelte volna magát. Jó apró cafatokra tépte volna a belső szerveit, majd pogány táncot lejtett volna rajtuk – na jó, persze nem.

Mit fog erre lépni Esme? Még ezzel is foglalkozni… egyszerűen kezdett minden kicsúszni az irányítása alól. Túl sok volt már minden… mit nem adott volna, ha most csak hazamehetett volna, a takaró alá mászva pedig napokig elő sem bújt volna. Persze, ő nem volt ilyen, nem bírná a szenvedést egy napig sem, kell a munka, kell hogy valamit csináljon…

– Esme nem ezt érdemli – értettek újra csak egyet. Akkor mi mégis miért csinálják ezt? Miért kockáztatják a kárhozatot? A tiltott gyümölcs édes, de hogy ennyire? Scarlette ereiben forróság ömlött szét. Hiába a bűntudat, hiába a morális fertő, a vágy ott lüktetett a bőre alatt. Bűnösnek érezte magát, amiért a romlás közepén is azt akarja, hogy ez a férfi a közelében legyen, és ahogy a szex gondolata – a tiltott, lehetetlen beteljesülésé – átvillant az agyán, érezte, hogy az arcát elönti a vörösség.

Te arcátlan kis kurva! – korhollta magát, de a szex gondolatát ezek után már nem tudtam kiverni a fejéből. Még jó, hogy Carlisle nem volt gondolatolvasó – úgy rémlett, hogy egyik gyermeke az. Miért is jár persze ilyen a fejében?

– Maradjunk ennyiben – pillantott rá. Ő ott állt, Scarlette meg itt, közöttük az egy méter távolsággal. Ennyi pont elég volt, nem igaz? Lehunyta a szemét, egy sóhaj szökött ki az ajkán. – A főnököm vagy, a mentorom, a munkatársam, amúgy sem etikus ez közöttünk. – Persze, mindketten tudták, hogy ebben a kérdésben az etikát már rég félredobták, hitegették magukat, mintha azzal minden rendben lenne.

– Tudom. Bár ne hidd azt, hogy kivételeznék veled emiatt.

– Igen? – jelent meg a szája sarkába egy kicsinyke kunkor. – Nem szeretném, jól veszem az akadályokat.

– Eddig igen, kicsit túl empatikus vagy és túlzottan érdekelnek a betegeid, de igen.

– Ez olyan rossz tulajdonság?

– Nem, csak felemésztő. Több tapasztalattal és egy családdal majd rájössz, hogy a betegeidet nem akarod mindig prioritásban kezelni. – Egy család… Mindig is azzal a gondolattal nőtt fel, hogy lesz majd egy családja. Nem most, idővel. De szeretne… Akkor mégis miért habarodott bele Dr. Cullenbe? Átok lett volna csak az életén, rontás, melytől szabadulni nem tudna.

– De ők elsőbbséget fognak élvezni mindig.

– Igen, ez egy dilemma.

Leült közénk a csend.

– Vissza kell mennem – pillantott a férfira. – Még a végén keresni fognak.

– Persze – lépett arrébb az orvos, hogy utat engedjen neik. Nem mozdult meg, Scarlette úgy hagyta el a szobát, hogy ő nem követte.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok: 

[1] A tónusos-klónusos roham egy epilepsziás rohamtípus, amelyet hirtelen eszméletvesztés, a test teljes megfeszülése (tónusos szakasz), majd ritmikus rángatózása (klónusos szakasz) jellemez. A 1-2 percig tartó eseményt gyakran nyelvharapás, bevizelés és szapora légzés kíséri, melyet a roham utáni zavart állapot és kimerültség követ.

Akkor egy szokásos szám ^.^

Végezetül pedig: 

S Z A V A Z Á S

Ezennel kezdetét veszi a negyedik szavazás.

Lesz lehetőségetek egy listából választani, ahogy a szavazás ideje alatt pedig, ha ti egyebet is behelyeztek, akkor bővítem tovább a jeleneteket.

 

A szavazás menete:

• Minden 5. rész után lesz egy form, amelyben az előző 5 részből választhattok jelenetet (jelen esetben az 16-20. részből)(persze, idővel ha sokan szeretnétek régebbi jelentet választani, arra is lesz lehetőség).
  
• Egy hetet fogok adni szavazni. Tehát most, ma szombat kikerül a résszel karöltve és a következő szombaton zárom és hirdetek eredményt. 
• Több válaszlehetőség is lesz, de természetesen egy lesz megírva mindig. 
  
• Lesz rá két hetem, hogy megírjam.
  

Amit tudni kell még, hogy ezek a jelenetek csak kis részét teszik ki az adott résznek, a többi Carlisle életéről fog szólni, amikor éppen nem Scarlette-tel van. Kicsit olyan Midnight Sun beütéssel.

Köszönöm szépen, ha szavaztok! 💖

Szavazás tart: 2026. 02. 14. - 2026. 02. 21. – Az 16-21. részből.

Előző rész

Adatlap

Következő rész