Meghívtam a fiatalabbik énem egy kávéra

Meghívtam a fiatalabb énem egy italra. Kávéra? Ugyan. Kocsma lett belőle.

Cím: Meghívtam a fiatalabbik énem egy kávéra

Kategória: novella – one-shot, original
illetve kihívás

Forrás: Soul Therapynál láttam a bejegyzést, és tök jó ötlet :3

Korhatár: 12+

Besorolás: avatar, challenge, személyes, fluff, slice of life, egyperces

Leírás: Meghívtam a fiatalabbik énemet egy kávéra, és beszélgettünk.

Idő: Jelenkor

Helyszín: Budapest egyik kocsmája

Figyelmeztetés: -

Terjedelem: 1001 szó

Megjegyzés: Tiktokon és threadsen láttam már több személynél is ezt a kihívást, de Soul Therapy megcsinálta blogbejegyzésben, így én is meg akartam, egyrészről nosztalgia, másrészről kis önreflexió, ha már ekkora csönd van a blogon. Bár nem direkt, csak elkezdődött a vezetés, meg úszni is kezdtem alakformálás okán, illetve a munkahelyemen a nyílt irodától agyilag úgy le tudok fáradni nap végére, hogy döbbenetes. Úgyhogy keresem az időt és a helyet íráshoz. Egy nap már tartottam egy kis plotolást, amikor a Ghosts, az A vér nem válik vízzé, illetve a Waning Crescent cselekményét szétszedtem (majd még a Fekete tea és barackvirág végén szeretnék dolgozni, illetve a Blood in the Watert is szét kell marcangolnom :D), majd összeraktam. Olyan rohadt jó lenne már írni őket T.T – Úgy tűnik nálam ez az időszak az ilyen "remegő léces", másoknak már sokkal előbb elegük lesz a blogolásból, vagy elveszítik az érdeklődésüket, esetleg egyszerűen kiszorul az életükből ez a hobbi. De én nem szeretném, itt fogok maradni, ez egy ideiglenes állapot!

Megjegyzés 2: ez most nem olyan kihívós, de... aki úgy érzi, szívesen megírná fiatalabb énjével a találkozást,az linkelje, kíváncsi vagyok :3 

Jó olvasást!💖 

* * *

Meghívtam a fiatalabb énem egy italra. Kávéra? Ugyan. Kocsma lett belőle.

Ő 10 perccel hamarabb érkezik, mert még hisz a pontosság szentségében. Ugyanazt az iskolatáskát viseli, amit mostanában én már csak úszáshoz használok. Én időben érkezem, beülök vele szemben a boxba.

Ő: vékony alkatú, karikás szemű, szoros, kék farmert visel pólóval. Nem sokban különbözünk, kicsivel – 10 kilóval – több kilót nyomok, egy csipkés fekete felsőt viselek fekete farmerral. Egy pillanatig méregetjük egymást, mint két macska; határzott, álmodozó magabiztosság lengi körül, míg az én szememből süt a beletörődöttség. Több haja van, irigylem, hisz az enyém hullik.

Ő sört kér, én bort. Meglepődik, mire csak ingatom a fejemet és bevezetem az inzulinrezisztencia és szénhidráttartalom unalmas, de fájdalmas világába. De megnyugtatom, a sörfőzés nem kopott ki az életemből, bár messze nem főzök annyit a családommal, mint régen. Érdeklődik, hogy van-e saját receptem, mire megrázom a fejemet, pár bevált receptet sorolok fel: white ipa, stout kávéval, egy vörös, illetve, hogy az olaszt hagyja ott, a főzőház sokkal korrektebb és minőségibb cuccokat árul.

Az első korty után elmeséli, hogy a gimi vége idegörlő, mindenki az érettségiről beszél, és várja már, hogy túl legyen rajta. Magabiztos és határozott hangon beszél, mindig is az voltam.

Nem válaszolok, mire csak megkérdezi, hogy mi van.

Megszorítom a kezét, amit furcsáll, hiszen nem nagyon szeretünk érintkezni senkivel – ebben elég sokat fejlődtem amúgy –, miközben annyit árulok el, ne essen kétségbe, ha nem lesznek jók az eredményei, túl van hype-lva az érettségi.

– Nem vesznek fel? – kérdezi.

– De, gépész leszel, csak nem az elképzelt úton. – Néha mai napig is elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha kivárok egy félévet és újrafelvételizek, vagy nem vegyészmérnökre megyek át, vagy ki tudja. Persze, sosem fog kiderülni, hogy vajon akkor lettem volna-e ipari formatervező. – Én most lifteket tervezek – ismerem el.

Örül, bár nem tudom minek. De hát akkor még fiatal voltam, semmit sem értettem és egy nagy multi kinek nem tűnik vonzónak. Nagyon sok mindent mondanék neki, de igazából a legtöbb csak letörné a lelkesedését, vagy el sem hinné. Én is csak akkor tettem, mikor megtapasztaltam.

Csöndben ülünk egy ideig, hiszen jobb hallgatóság vagyunk, mint beszélgetőpartner. Végül én töröm meg a csöndet, elmesélem, hogy hol élek. Meglepődik, de ő is tudja, az élet körforgása a halál, semmi sem tart örökké, és már pedig a mi családunkban még nem igazán voltak veszteségek. Nem is firtatja sokáig a kérdést, csak arra kíváncsi, hogy menyire változott meg a lakás és milyen a bejárás. Mikor megtudja, hogy jogsira készülök, nagyot kortyol a söréből és megkönnyebbül, hogy mégis van lehetősége a vezetésre. Figyelmeztem, hogy ahhoz viszont stabilnak kell lennie a gyógyszerének és hogy amint lehet, engedje el az állami ellátást, semmit sem ér. Szemet forgat, hiteget, hogy már pedig ő vigyáz magára, de minketten tudjuk, ez nettó hazugság.

Majd utána beszélek a páromról. Aggódik, mert még nem volt igazán szerelmes, nem volt még nagy kapcsolata – az a két hét alig számít, míg a gimiben összejöttünk valakivel, hogy aztán a srác még két hétig ghostingoljon minket, mire kiderült, hogy csak fogadásból járt velünk. Megnyugtatom, hogy bár a párom nem az első, de minden tapasztalat, amit szereztem, ahhoz vezetett, hogy vele találkozzak. Mutatok pár képet róla, az öcséimről is, kivel mi van. Nem erre számít, mire csak annyit mondok: Az élet kiszámíthatatlan.

Megissza a sörét, kér még egyet. Hát igen, akkor még bírtam a tempót.

Újra csönd száll alá.

Aztán mesél arról, hogy éppen mit olvas, én is arról, nekem mi az aktuális, illetve, hogy mennyire örülök, hogy az olvasás újra az életem része lett, lévén hogy egyetem alatt nem volt időm rá. Az ízlésünk más, fiatalon még mindent is elolvastam. Ajánlom neki a Vintedet – bár én is előbb ismerkedtem volna meg a platformmal.

Rákérdez az írásra, mosolyra késztet, ő még nem is tudja, hogy újra Alkonyat fanfictiont írok. Gondolom gáznak tartaná divatból, miközben a Conjunction ötlete már ekkor is megvolt a fejében. Hisz én ő vagyok.

Kapacitálom arra, hogy engedje el a régi blogjait, kezdjen új felületbe, szülessen meg az Arctalan. Tudom, még nincs ideje rá, de egy félév múlva hiányozni fog neki az írás. Na majd akkor... Vannak dolgok, amiket szívesen újraélnék, például ezt is.

– Be fogok fejezni addig egy sztorit?

Nevetek. Nem válaszolok, inkább megmutatom neki a borítókat, amik kiadásra kerültek, gratulál, hogy idáig eljutottam.

– Szereted még mindig csinálni? – kérdezi.

– Minden nyűgje ellenére igen. Nagyon.

Bólint, tudja mire gondolok.

Koccintunk és iszunk, én kérek még egy pohár bort. És elkönyvelem, hogy 18 évesen sokkal lelkesebb voltam. Egy pillanatra csend telepszik ránk, nem az a kínos fajta, hanem az, amikor mindketten arra gondolunk: Hát, ez fura.

Rám néz, felteszi a Nagy Kérdést. – Akkor... boldog vagy? – Hangja tétova.

– Valamikor igen, valamikor nem – szólalok meg egy idő után. 

– Mi?

– Az élet ilyen, néha jó, néha szar, néha csak úgy van. Elégedett vagyok vele, van stabil fizetésem, egy munkahely, amit bár nem szeretek, de ezerszer lehetne rosszabb, egy lakásom, van egy párom, akivel boldog vagyok, egy családom, akik egészségesek, barátaim, bár nem sok, de van, lesz jogsim és néha írok, néha olvasok, néha szerkesztek, és néha annyira fáradt vagyok, hogy 10-kor már alszok. Mit szeretnél hallani?

Nem válaszol, gondterhelt arcot vág, ülepszik benne az információ. – Nem tudom... Nem igazán van elképzelésem – vallja be.

Bólintok. – Én sem tudok mit mondani. Lehetne itt most mindenféle bullshitet és klisét, hogy erős vagy, még erősebb leszel, túlélő vagy és mennyi minden fog veled történnek, jó és rossz, mert természetesen fog rossz is, stb.. De nem fogok ilyeneket mondogatni. Feltalálod magad, mindig is ezt tetted. Tettem – korrigálok.

Újabb korty a borból. Ő a poharát bámulja.

– Oké – bólint, majd megemeli a korsóját és lehúzza az egészet.

Nevetek. Volt, amikor 4 másodperc alatt meg tudtam inni egy korsó sört.

Kifizeti az italát, bár majdnem mondom neki, hogy hagyja csak, majd én állom. De ismerem önmagam, mindig ragaszkodok a felezéshez. Búcsúzunk: Vigyázz magadra meg sok sikert és hasonló zagyvaságok. Elindul az ajtó felé, mielőtt kilépne, visszanéz.

– Ja és... azért majd néha fejezzünk be egy sztorit, jó?

– Nem ígérek semmit – rázom meg a fejem mosolyogva.

Kilép az ajtón.

Én pedig ott maradok kicsit bölcsebben és kicsit részegebben.