Conjunction - 13. Rész

Hellobello!

Cím: Jön-megy, mint a busz

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Egy fiatal fiú műtéte után Scarlette újabb látomása már nem kerüli el Carlisle Cullen figyelmét. Azonban mielőtt még kibeszélnék a témát, azt a lányt hozzák be a sürgősségire, akit Scarlette a víziójában látott. 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3113 (+74) szó

Megjegyzés: És ezzel remélem a heti rendszerességhez vissza tudtunk térni :3 hjajjj, annyira várom a következő részeket ^.^ remélem, ti is. 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

– Nem nagyon dolgoztam ilyen fokú égési sérüléssel még – rázta meg a fejét Scarlette, ahogy levedlett a műtős ruhából. A bőr negyedfokú égési károsodása során kiemelt óvatossággal kell eljárni, nehogy tovább roncsolódjon a bőr és súlyosbodjon a sérülés. Eszkharotómiát[1] nem nagyon végzett még Scarlette, nem is az ő szakterülete volt, de itt volt az ideje megismerkedni a plasztikai sebészettel és idegsebészettel is két másik orvos társaságában, miközben próbálták életben tartani a srácot. – De ki az, aki felmászik egy villanypóznára graffitizni?– értetlenkedett. – Most egy életre megtanulta, már ha túléli az elkövetkező kritikus időszakot. Az is csoda, hogy még él.

– Ne légy bíró fölöttük – lépett mellé Carlisle, levette kezeiről a kesztyűt, hogy kezet mosson.

– Valóban nem az én dolgom, majd a jövőbeli énjüké az lesz.

– Mert te nem csináltál hülyeségeket?

– Egy szóval nem mondtam, hogy ártatlan lennék, de villanypóznára valóban nem másztam. Én ahhoz kis hal voltam a tengerben. De nem kell ennyire idősítened, annyira múlt időben beszélsz néha, mintha olyan messze lett volna a fiatalságunk, hogy attól öregszem, Dr. Cullen – mosolyogott rá. A napokban Scarlette összeszedte magát és foggal-körömmel azon volt, hogy ne legyen sem félreérthető, sem túl evidens az érzéseit illetően. Egy házasságtörés hiányzott neki aztán a legjobban. De tényleg, varázslatos volt Carlisle-nek már csak a gondolata is, de hogy az életét is elvegye? A felvetéstől is pánikolt – nem tudta, de nem is akarta ezt tenni. Nem tehette meg. A legutolsó beszélgetésük megmutatta, hogy nem volt túl jó a színészkedésben, így most azon volt, hogy mégis magára szedje ezt a tudást és minél jobbat alakítson. Már csak a férfi miatt is, nem hozhatta ilyen helyzetbe, Carlisle nem érdemelte meg ezt.

– Ugyan, Scar… – valamit kezdett mondani a férfi, de már nem hallotta meg. A kezébe vett ambuláns lapot úgy engedte el, mintha egy méh csípte volna meg.

Villanás… Villanás… Fehér… Sötét… Fehér. Fény. Hideg. Zsigereibe martak az ingerek, és egy láthatatlan kéz mintha rámarkolt volna a szívére, levegőt venni sem tudott. Szinte belevágódott a látomásba, élesen és szemének fájó élénkségel rajzolódott ki előtte egy alak. Felismerte, hiszen alig pár perce hagytak ott a műtőben a szőke hajú fiút. A megannyi szeplőt még csak most vette észre tömpe orrának két oldalán. A fiú egy beteg szobában feküdt eszméletlenül, hófehér falak és éles csipogás vette körbe, életjelei stabilak voltak, de... De Scarlette tudta, hogy a látomás mit jelent, és szinte türelmetlenül, rettegve várta, hogy essenek az életjelei. Itt fog meghalni előtte, ahogy Lamley is. Azonban a másodpercek teltek, még sem történt semmi. Arrébb lépett ő is a szobában, akkor, mintha csak az illúzió megtört volna, a fények alkotta káprázat eloszlott, és egy fiatal lány volt észrevehető az ágy másik oldalán. 15-16 éves lehetett saccolás alapján, és pont olyan szalmaszőke haja és orra – nem is! –, szemöldöke és füle volt, mint a fiúnak. Testvérek voltak.

A lány feléje fordult, tekintete egyenesen Scarlette-re vetült, egyértelműen látta a rezidenst, nem pedig csak átnézett rajta. Az ismeretlen az ajkára tette az egyik vékony ujját:

„Shhhhhhhhhhhhh” – hallatszott hangosan és Scarlett agyában visszhangot vert a sziszegés, akár egy déli harang. Azonnal magához tért az idegtépő látomásból, kapkodta a levegőt, mint egy fulldokló, aki most tudott a felszínre úszni.

– Scar? – nézett rá Carlisle. – Mi történt? – fogta meg a karját. Lenézve látta a nő, hogy egy illúzió-papírlapot próbál szorongatni, miközben az ambuláns lap az a férfi kezében foglalt helyet, minden bizonnyal lehajolt érte.

– Én csak… – pislantott egyet. A legtöbb látomás jött és ment, mint valami busz. De ez a lány… színtisztán emlékezett rá, a gesztusra az ujjával és a hang… A hang, melytől újra borzongás futott végig a gerincén. Rá nézett. Nem a testvérére, hanem rá, egyenesen rá! Látta őt, mintha ott lett volna? Ott volt? Hol volt? Mi a jó fene ez? – Jól vagyok, csak… – csuklott el hangja, nem tudta ilyen gyorsan összeszedni magát. Ez a látomás más volt, mint az eddigiek, hiszen eddig mindig külső szemlélője volt a vízióknak, nem pedig résztvevője. Már pedig a lány neki üzent. De mit? Mire akarta felhívni a figyelmét?

Az arany szempárba nézve tudta, most nem mismásolhatja el a történteket. Akarta egyáltalán? Kellett ahhoz bátorság, hogy őszintén megmutassa a csupasz valóját, feltárni a szívét és prezentálni, ami ott foglalt helyet. Pláne akkor, ha már odabent romok is voltak. Szeretett volna neki bizalmat adni, oh, de mennyire vágyott Scarlette rá! De az hova fog vezetni? – Csak láttam valamit – nyögte ki, készülve arra, hogy hibát követ el.

– Mit?

– Tudom, hülyén hangzik… Én nem is tudom, mi ez, de… de néha. Teljesen váratlanul és véletlenül – próbálta összefűzni a gondolatait, de azok szétestek, amint elhagyták száját. – De most egy kislány. Christopher testvére, azt hiszem – intett a műtő felé, visszautalva a fiúra. – Láttam a lányt. De… nem tudom, miért. Hülyén hangzik? – nézett a férfira megrökönyödve, nem is hagyva szóhoz jutni, mielőtt még pont kimondaná azt, amitől félt jelen pillanatban. – Tudom, tudom, lehet elment az eszem… Már én is gondoltam rá. – Próbálta listába szedni az összes kóros esetet és elváltozást, ami illett volna rá és ehhez a tünethez. Nagyon vad elképzelései támadtak: skizofrénia, DD[2], demencia, daganat a fejében, ami nyom valamilyen területet az agyában, epilepszia, de persze, lehetett alváshiánytól vagy akár cukorbetegségtől is.

– A jövőt láttad? – A kérdés meglepte.

– Én nem tudom. Lehet, nem tudom… igen. Talán. – Fogalma sem volt róla, Lamley esetében igen, de a álmai például múltra utaltak.

Carlisle összeráncolta a szemöldökét, elgondolkodott, de meglepő módon nem ítélkezett, nem mondott semmit. Scarlette azt várta volna, hogy nem normálisnak nézi, de erről szó sem volt, Carlisle mintha próbálta volna megérteni. De miért? Egyszerűbb lett volna ráfogni a kimerültségre és hazaküldenie Scarlette-t pihenésre. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna a nő, Betsy jelent meg egy vigyorral ajkán. Minden bizonnyal nem egy eset miatt mosolygott ennyire.

– Dr. Cowent kéretik a recepcióhoz.

– Igen? – Egy hosszú pillanatig még Carlisle-t nézte, a vonásait, a vékony vonallá préselt száját, majd csak utána pillantott Betsyre. – Oké – bólintott nagy nehezen. Pont most? Csak két perccel lett volna később… Az a két perc elég lett volna ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjen a józan eszéről, vagy akármiről, amit a férfi elhitetett volna vele. Elnyomott magában egy sóhajt, mikor az ápoló után indult.

A recepcióra érve viszont meglepetésbe kellett ütköznie. Ott voltak az ápolók, orvosok egy része és a mentősök, akik ráértek, mintha nem lenne jobb dolguk, csak várakozni – kötve hitte.

– Mi történt? – nézett Betsyre értetlenül.

– A madarak csiripelték… – ingatta a fejét, majd nagyon határozottan ránézett a nő mögött álló valakire, aki nem lehetett más, mint Carlisle minden bizonnyal, bár Scarlette nem hallotta meg a lépéseit, hogy nyomukba indult volna. – Hogy valaki huszonhét évvel ezelőtt ezen a napon született.

– Ne – nyögött fel kelletlenül, aprócska mosoly remegett meg a szája sarkában.

– Boldog születésnapot! – Egy teljes krémes tortát emeltek ki a pult mögül, miközben a többiek tapsolni kezdtek. Egyetetlen gyertya meredt a semmibe magányosan a karamellizált sütemény tetején.

– Igazán nem kellett volna. – Egyáltalán nem számított rá, sőt, lehet el is felejtette volna a születésnapját, ha nem emlékeztetik. Nem azért, mert el akarta volna, hanem egyszerűen annyi dolga volt, hogy számára a mindennapok összefolytak. Mindig Raylyn emlékeztette az ilyenekre.

Gyorsan elfújta a gyertyát, mielőtt a viasz a süteményre cseppent volna.

– Tényleg nem kellett volna – ismételte meg. Igen, ebben nagy különbség volt Seattle-hez képest. Itt Forksban a kórház sokkal családiasabb volt, sokkal jobban ismerték egymást, lévén hogy több órát dolgoztak együtt. Együtt együtt. A nagyváros egyfajta hidegséget hordozott magában. Scarlette-nek őszintén tetszett amúgy Forks bája… Talán tőle nem érezte magát annyira egyedül és valahova tartozott. Az ember társaslény, lételeme, hogy tartozzon valahova. – De köszönöm.

– El ne mondd a kívánságodat! – szólalt fel Brett és előre tolakodott. – A kislányom elmesélte, aztán nem is vált valóra.

– Mert mit kívánt? – tette csípőre a kezét Sybill.

– Egy pónit – morrant a férfi, mire többen is felnevettek.

– Nem csodálom, hogy nem vált valóra.

– Várj még… – állította meg Betsy időközben Scarlette-t, mielőtt a szépséges tortát darabjaira szedték volna. Hisz mindenki erre várt.

Egy aprócska dobozt húzott elő ugyanúgy a pult mögül, mintha minden kincsét ott tartotta volna. Maga a doboz alig volt nagyobb egy tenyérnél, zöld papírba volt csomagolva. – Egy kis apróság. Tudom, nem dolgozol nálunk olyan hosszú ideje… De őszintén, már ide tartozol.

Scarlette-t átvette a dobozt, majd füléhez emelve megrázta. Tompán puffant benne a tárgy. Majd végül lebontotta a csomagolást óvatosan.

– Wow – jegyezte meg. Nem erre számított, mármint sok mindenre, de erre tényleg nem: egy kulcstartó volt benne. Egy pipa alakú, virágos kulcstartó, kis bájos, kis helyes azt meg kellett hagyni, csak épp nem tudta a pipa mire fel.

– Nos – szólalt meg valaki a háta mögül. Féloldalasan a hang irányába, Dr. Cullen felé fordult a nő. – Igazából a 3 hónapos „próbaidőd” lejárt, és nem tartottunk egy beszélgetést, így – vont vállat a férfi.

Scarlette a kulcstartóra nézett és megértette, széles mosoly kúszott az ajkára.

– Igen? – csillant fel a tekintete.

– Igen, Dr. Cowen, Forks és a félsziget meg van elégedve a munkáddal.

Kívánhat többet egy orvos? Minthogy életeket mentsen, elégedettek legyenek a teljesítményével és a betegek szeressék? Ezek voltak a legnagyobb dícséretek presztizs szintjén. És Scarlette még szerette is a munkáját.

– Köszönöm! – Nem várta, hogy kapjon bármi dicséretet, de mégis, mint éhező ember, aki kap egy falatnyi jó szót, jól esett neki.

– Megkezdjük a tortát vagy sem? – Türelmetlenkedett Brett, mire csak felnevettekk. Betsy pedig jól készülten, már elő is halászott egy kést, hogy felvághassa a cukrászati mesterművet. Nem csak jól nézett ki, de kimondottan finom is volt a habos, vajszínű belseje a leveles aljával és karamellizált tetejével, és Scarlette, aki amúgy sem túl gyakran eszik ilyet, nagyra becsülte a gasztro ízkavalkádot. Tőle úgy érezte, minden gond elszállt és a nyelvén a ragacsos, édes íz ült csak meg, a látomás keserűsége eloszlott. De persze a pillanat addig tartott, míg egy telefon meg nem csörrent, a valóság pedig visszarántotta őket a földre, a mentősöknek menniük kellett.

– Scarlette? – szólt Cullen, és a fejével biccentett, hogy menjenek.

– Igazán köszönöm. Tényleg megleptetek.

– Minden ember megérdemli az elismerést és nem volt időnk rá, hogy beszéljünk… Tényleg elégedett vagyok, de mindenki a munkáddal. Jó képességű orvos vagy, remek memóriával, hajlandó vagy dolgozni és emberségesen állsz hozzá a betegekhez. Néha kicsit több időt kéne magadra szánnod, és rendetlen vagy, a dokumentumkezelésben fejlődnöd kell, és még több határozottságra lesz szükséged, és nem beszélve arról, hogy kicsit ki kell lépned a kardiológusi szerepkörből – tudom, Seattle-ben volt lehetőség ennyire csoportosítani a részlegeket, itt kevésbé, nincs annyi orvos, hogy megoldjuk –, de összességében mint a főnököd, elégedett vagyok a teljesítményeddel.

– Köszönöm – rázta csak meg a fejét mosolyogva, miközben az iroda ajtaját becsukta maga után. Carlisle megtámaszkodott az asztalánál, míg a nő ott maradt a tér közepén tétován, és hirtelen feleszmélt, hogy mégis miért is jöttek ide vissza, mert a férfi nem folytatta a három hónap ecsetelését. Nem is tudta, hogy az iroda ilyen kicsi volt, lévén nem is töltött benne túl sok időt, de most valahogy még közelebb érezte magához a falakat. Egészen összepréselték őket, pedig volt egy bő méter közöttük.

– A látomásod… – jegyezte meg Carlisle.

Nem szívesen tért vissza a gondolathoz, nem akart erről beszélni, úgy akart tenni, mintha meg sem történt volna, nem mellesleg a férfit nem is érintette a téma, nem igaz?

– Nem tudom, mit mondhatnék.

– Gyakori?

– Mostanában… nem is tudom, egy ideje. Nem volt sok eddig. Három-négy talán, de az már bőven több, mint ami a véletlen definíciójának megfelelne – vallotta be végül egy pillanatnyi gondolkodás után. – Én csak… Váratlan és kiszámíthatatlan, nem tudom mihez kötni. Mr. Lamleyt is láttam, és most ez a lány… Nem tudom, mi ez. Kezd elmenni a józan eszem?

– Mr. Lamleyt? – lépett eggyel közelebb hozzá a férfi. Hirtelen látszott a szemében, ahogy megvilágosodik, összerakja az információmorzsákat. – Ez nyomasztott? Ezt nem mondtad el? Ezek a látomások miatt vagy... – értette meg Carlisle a helyzetet.

Nem túl határozottan, de lassan bólintott Scarlette: igen, ezek borították fel a világát.

– Carlisle – emelte meg a fejét és egyenesen a szemébe nézett. – Az én dolgom. De sem te, de még én sem tudok mit tenni… Nem tudom kontrollálni. Annyira váratlanul jönnek... és nem tudom mihez kötni őket...

– De… – lépett még közelebb a férfi. Gumikesztyűbe bújtatott egyik keze kinyúlt, de a levegőben megállt, majd visszahullott a teste mellé, mint valami lelőtt madár. Még nézni is rossz volt.

Mély levegőt vett Scarlette, hagyta, hogy tüdeje megteljen az illatával: fertőtlenítőszag enyhe cédrussal, fanyarkásan édes volt és bódító. És mint valami drog belépett a véráramába, és elnehezítette az összes érzékszervét: aranyat látott, cédrust érzett, csellót hallott. Hogy lehet ilyen tökéletes? Ilyen tűpontos művészi alkotás, mely annyira hibátlan, hogy isten művének kell lennie? Ha hinne benne, bizony most hinne, mert a férfi volt az élő bizonyíték… Ő neki kellett lennie, ha nem az Ördög trükkje? – Tapasztaljuk ki és megtanulod.

„Tapasztaljuk”? Mi ez a többes szám? Hogy tud többes számban beszélni, mikor ott röhögi ki a nőt az ujján az arany karika?!

Levegőre volt szüksége és térre, márpedig ez az iroda minden volt, csak nem nagy és szellős. Olyan közel volt a férfi hozzá, hogy ha egy picit előre mozdult volna, bizony nekiütközne. Nem akart nekiütközni. Ennek pedig egyszerű oka volt, mert akkor a kígyó csábítása célt ért volna, beleharapott volna a tudás gyümölcsébe, és miközben ízlelgette volna jönne rá igazán, hogy milyen ostoba is volt. Tudatlannak kellene maradnia. Igen, az segítene… Azzal együtt tudna élni, de miután megkóstolta az élvezetet, hogyan is parancsolhatna magának? Akkor csak többet akarna, és elkárhozna.

A bűntudat mardosta, a szégyen majd megölte, hogy ilyen tisztátalan volt. Lehet a hit ellenére is templomba kéne járnia, akkor legalább úgy érezné, hogy a gyónásokkal megtísztulhat. Mintha lenne esélye, mintha ezt a koszt valaha is lemoshatná magáról. Még ha éppen sikerülne is, az ő láthatatlan szemeit nem tudta volna becsapni.

Olyan közel volt. Érezte a belőle sugárzó energiát, ezt a hűvös takarót, mely finoman körbeölelte, egyszerre volt kényelmes és kényelmetlen, lehűtötte volna, és magasabb hőfokon is égett volna tőle, csakhogy kompenzálja a zimankósságot. Lehunyta a szemét és csak reménykedett, hogy nem hallja a másik? Ugye nem árulta el szíve? Mely majd ki akart szakadni mellkasából, torkában lüktetett. És ha a vágy virág lenne, kinyílt volna benne, elburjánozva, kiirthatatlanul.

– Én… – vett egy nagy levegőt, de elhibázott lépés volt. A férfi illata megolvadt fémként csorgott le torkán bársonyosan, olyan kellemes volt, ahogy eltelítette a tüdejét, mint a nikotin. Relaxálta és mégis feltüzelte. Ez nem paradoxon? Nagy lendülettel lépett hátra. Még magát is meglepve, hogy képes volt ezt megtenni, pedig minden porcikája ellenkezve sikoltozott. Zavartan pislogott párat lomhán, mintha másnapos lett volna, hirtelen minden annyira lelassult, a józan esze csak épphogy pislákolt, ahogy ébredezett a bűvkör megszűnése után. Nem akart felnézni rá, mert ki tudja, hogy mit látna a férfi szemében. Tényleg, mit, Carlisle?

– Nem tudom, hogy működik ez – vett még egy lélegzetet és próbált nem a cédrusra gondolni, mely bekúszott az orrába. – Lehet elmúlik, ki tudja, lehet fáradt vagyok, vagy van egy kóros elváltozás a fejemben… Akármi. Nem tudok semmit.

Egy pillanatig Carlisle nem mozdult. Azt hitte, hogy kővé vált, tökéletes műalkotássá, de aztán arcán végigfutottak Scarlette számára meg nem fejtett érzések.

– Elválik – jegyezte meg egy kisebb szünet után. – Ha gondolod, megvizsgálhatlak.

Miközben a nő még mindig azon gondolkodott, hogy ha nem lép hátra, akkor valóban? Mi történt volna? Nézte és nézte Carlisle telt ajkait, és remélte, hogy a sajátjainak néma melódiája nem a férfi szívéhez szólt, nem kérlelt, mert nem tehette meg. Carlisle, nős ember volt. És ez nem fog megváltozni… Egyszerűen sem magával, sem Esmével nem bírt ilyen alakoskodó lenni, bármennyire is vágyott arra, hogy a férfi a karjaiban tartsa. Vajon milyen érzés lehet? Már csak a gondolatától is elzsibbadt. Vajon ez elmúlik? Idővel biztos, nem? Eddig mindent, amit ismert mulandó volt, elmúlt, eltelt az idővel, kilábalt tinédzserként az első kapcsolatból, megélte az első rokonának halálát, és még lehetne sorolni. De vajon te milyen átok vagy az én életemen, Carlisle Cullen?
Bánta, hogy megismerte? Egy pillanatig sem.
Együtt tudott élni a viszonzatlansággal? Természetesen kellett.
Mert ennek így kellett lennie.

Időtlen időkig álltak csendben, talán várakozva. Várva a másik lépésére, mely mindent megváltoztathat. Vagy előre, vagy hátra, ki tudja. De jelen esetben a mozdulatlanságunk nem idézett elő mást, mint az eddigi állapotok fenntartását. Kerülgették egymást, mint a forró kását, és egyikük sem akarta megégetni magát. Az égésnyomok sosem tűnnének el. Megérné megtenni? Vagy csak a hegek örökké emlékeztetnék őket a csalódásra?
Nem lehetek rosszabb ember, Carlisle, már így is eléggé az vagyok, hogy más férjét egyáltalán vágyom. – Valakinek könyörgött, lehet a férfinak, lehet másnak, lehet csak saját magának. De valaki mentse meg! 

Mindkettejük csipogója törte meg a csendet.

– Oh – nyögött csak fel, és egy lépést tettem az ajtó felé. Lábai ólmos nehézséggel működtek, mintha csak a férfi tekintete odaszögezte volna a padlóhoz. – Nem akartalak ezzel terhelni. – Megkönnyebbült, nem kellett erről tovább beszélniük, már így is meglehet túl sokat mondott.

– Scarlette, nem terhelsz – felelte pofonegyszerűen, miközben kinyitotta az ajót és előre tessékelte a nőt. Pedig Scarlette nem bánta volna, ha ő lehetett volna a másik mögött, így a gondolatait össze tudta volna szedni, de azok csapongtak és zörögtek elméjének falai között, miközben szorongatta a kezében az apró pipa jelecskét, melyet ajándékba kapott.

– Carlisle – fordult váratlanul vissza, amitől majdhogynem összeütköztek. Hibáztatná a férfi, ha megtenné? Scarlette gondolatai mintha meg lettek volna mérgezve, csak a körül jártak, hogy vajon milyen íze lehet a férfinak, mintha elment volna az esze. Édes? Kesernyés? Fanyar, mint ez az érzelmi harapás, mely belémart? Scarlette, nyugodj már le!

– Dr. Cullen, Dr. Cowen – szólalt meg mögöttük Betsy. Scarlette-nek szüksége volt erre a közbenjárásra, különben fogalma sem volt arról, mit tett volna. Miért ilyen gyenge? Miért ilyen könnyű elbűvölni őt? Furcsán érezte magát, mintha megbabonázták volna, és Betsy szava ébresztette fel. De tényleg mi történik vele? Annyira igyekezett a meghúzott határ mögött maradni.

A sürgősségibe érve egy szalmaszőke hajú kislányt láttak meg, akit éppen Brett emelt le a hordágyról, át a betegágyra. Halottsápadt volt, ajka belilult, csak vállának mozgása árulta el, hogy élt, lélegzett. Scarlette megtorpant.

– Ő? – kérdezte tétován.

– Az egyik eltűnt lány – felelte Brett. – Öhm, mindjárt mondom a nevét, Elizabeth… Elizabeth…

– White – fejezte be a rezidens a mentős helyett a mondatot.

– Áh, igen! Akkor már tudod – felelte a férfi.

Mégis mi tudott Scarlette? Bár semmit sem.

„Shhhhhhh” – száguldott végig a termen a lány hangja, ami belevájta magát a nő zsigereibe, és egészen megborzongott tőle. Ki vagy? És mit akarsz?

Ökölbe szorult egy pillanatra a keze, mire aztán Dr. Cullen csak megérintette a vállát. Finom volt és lágy az érintés, mint mikor egy szende szitakötő lehel csókot a víz felszínére. Pont elég volt arra, hogy Scarlette mozduljon, és a lányhoz siessen. Mégis csak egy beteg volt, egy látomás mégis mit jelentene? Ez volt a valóság, ezzel kellett foglalkoznia.

Azonban itt jött a kérdés, miért látta Lamley halálát már azelőtt, hogy megtörtént volna?

– Csak találták az erdő szélén eszméletlenül. A látható sebeken kívül nem találtunk semmit rajta… – fűzte az előző szavakhoz Brett. – Vérnyomása rendben volt, dehidratált, nem tért magához azóta, mióta megtaláltuk. Nem tudom, mi történhetett vele.

– Kiderítjük, mi a baja – emelte meg a nő Elizabeth fejét, és Carlisle-ra nézett. – Őt láttam. A látomásban.

* * *

Érdekességek/magyarázatok:
[1] Eszkharotómia: A végtagok vagy a mellkas körkörös égési sérülésekor az elhalt bőr sürgős műtéti eltávolítása (escharotomia) szükséges.
[2] DD: A disszociatív rendellenességek olyan mentális egészségi állapotok, amelyek a gondolatok, emlékek, érzések, környezet, viselkedés és identitás közötti kapcsolat elvesztésével járnak. A DD-k általában traumákra adott reakcióként jelentkeznek. A tünetek részben a DD típusától függenek, és a memóriavesztéstől a személyiségzavarig terjedhetnek.

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »