Blood in the water - 02. Rész

Hellobello! 

Cím: 02. Rész – ... az azzá is válik.

Kategória: Blood in the water kisregény – original

Besorolás: dark, a/a, drama, görög mitológia, retelling, whump, fantasy

Helyszín: Ismeretlen

Idő: Jelenkor

Részleírás: Kai-nak meggyűlik a baja új zsákmányával, aki méghozzá le is rombolja a bázisát.

Figyelmeztetés: Fizikai bántalmazás.

Korhatár: 18+

Forrás: Saját kútfő!

Adatbázis: itt

Terjedelem:  2. Rész - 2132 (+82) szó

Megjegyzés: Hát ennek ideje volt már... I know. A napokban vettem elő a first draftot és elolvasva rájöttem, hogy én szerettem ezt a történetet írni. Szeretem Halacska és Kai dinamikáját (ami a következő résztől lesz fun), így míg Conjunction résszel nem jövök, addig legalább ennek a javított fejezeteivel: két rész :'D I, the Soldiert és Sakktáblánt is olvastam, de azokhoz kicsivel több erőfeszítés kell, ami a jelen helyzetemben nem fog menni. Majd erről is mesélek, de most aztán minden a nyakamon van.

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * * 

Az éjszakát átszelő sziréna sikoltása defibrillátor ütéseként térítette magához. Nem is látta a szobájának körvonalait, a fényhez sem szokott még hozzá, miközben kikotorta az éjjeli szekrényének fiókjából a pisztolyát. A fém szeretőként simult bele tenyerébe. Gyorsan, már-már emberfeletti gyorsasággal szelte át a folyosókat, kereste a probléma forrását.

– Mi történt? – akarta megállítani az első szembejövőt, de választ nem kapott, együtt lépték át a vezérlőterem ajtaját.

– Helyzetjelentést! MOST!

– Kai… – kezdett volna bele valaki, és a monitoregyüttest, amit félig-meddig takart, láthatóvá tette. – A szirén az.

A képernyőkön több nézőpontból, de jól volt látható a börtönfolyosó, amin hatalmas kavarodás alakult ki. Kai pillanatok alatt leszűrte, hogy azért, mert nem csak a saját emberei vannak ott, hanem a többi elfogott és még meg nem ölt lény. Bár nem voltak sokan, két kezén meg tudta volna számolni őket, csak éppen akkor sem elfelejtendő, hogy ők továbbra is természetfelettiek voltak, az emberei viszont halandók. A gócpont jobb oldalra esett, és minél tovább nézte, annál inkább látta, hogy ki keveri itt a lapokat. A szirén volt az a saját két lábán. Emberszerűvé alakult, noha füle továbbra is meg volt nyúlva, de szájában már nem tűhegyes fogak sorakoztak, ahogy nyakáról és hasáról is eltűntek a kopoltyúk hosszú, keskeny nyílásai. Karcsú, kissé talán vékony volt, de egyértelműen nőnek nézett ki, aki a saját két lábán járt. Egy picit bizonytalanul, minden bizonnyal nemigen vagy nagyon rég állt már lábra. De nem ez volt az érdekes, ajkai folyamatosan mozogtak, egyfolytában énekelt. Az érkező, őt támadni készülő Kai emberei pedig belefutottak az énekbe.

– Füldugó?

– Nézd meg, nem számít… Nem tudom, hogy van ilyen hatalma... Őket úgy küldtem le, és máris… – Végignézték monitoron keresztül, ahogy Halacska mindenkit megbabonázott, valakit a saját oldalára állítva támadt meg másokat, míg volt, akivel maga végzett. Vér folyt az ajkáról, a kezéről, a mellkasáról, karmait mélyen valaki húsába vájta, majd szétkente a vért, élvezkedett a halállal karöltve. Uralkodott mindenki felett, bábuként mozgatta őket, ahogy akarta. És nem csak a halandókon, nem csak Kai emberein, hanem a többi természetfelettin is, oly könnyedén, ahogy tsunami sodorja el a házakat.

Tényleg erősebb és hatalmasabb volt Halacska, mint aminek első látszatra tűnt. De honnan volt ez az ereje? Nem hallott ilyen szörnyetegről... Hacsaknem valaki létrehozta direkt, mondjuk? Faszba, hogy csak találgat!

– Megyek – fordult is el.

– Jövök veled! – szólaltak fel többen is.

– Nincs értelme, ha nem működik a füldugó – rázta meg a fejét, miközben betett magának egyet-egyet. ,,Miért lenne ő más?” – látta a szemekben. Hogy miért? Mert egy pillanatig sem volt ember, talán egyszer, nagyon régen… akkor sem túl sokáig. Ha akarna emlékezni, emlékezne minden bizonnyal arra az akáclila estére. A fű esős illatára, a hideg cseppekre a bőrén, amik egy idő után nem érződtek, a szöszmötölő, üres hangyazajra, amit utolsó szívverései törtek meg. Ott feküdt a sárga pitypangok között egyedül az ég alatt, miközben vére elhagyta a testét. Szép és békés volt, ahogy a harag és a fájdalom összekovácsolódott a túlélés öntőformájában és újraalkotta őt. – Elég embert vesztettem már. Robbantsátok fel a kócerájt, amint rám is hatást gyakorolna.

– De…

– Nincs de, nem szökhetnek meg! – felelte ellenkezést nem tűrően. – Ismeritek a protokollt! Tartsátok is be!

Kai folyosóról folyosóra osonva hatolt a háborús övezetbe. Monitoron egészen más volt látni, mint valóban tapasztalni az egyre közeledő énekszólamot. Lágy volt és édes, ragacsosan ült meg a fülében, csúszott végig lélegzetvételén és melengette meg a mellkasát, végigkúszott az ereiben és remegett meg ölében. Bódító volt, minél hangosabban hallotta, annál inkább nehezültek el szempillái, felszínessé váltak lélegzetvételei. Nem kellett a nőre gondolnia, gondolt anélkül is, teste megállíthatatlanul zsibbadt és követelőzött. Tudata levált agyának tekervényeiről, rég vagy soha sem érezte még ennyire, hogy teste fölött nem tudott uralkodni.

Meg kellett egy pillanatra állnia összeszedni magát, egy levegővétellel az igézést is kifújta.

– Pedig ez volt az egyik legjobb bázisom – hümmögött csak tovább indulva. Pár száz méter után az első szörnyetegbe bele is ütközött, pontosabban rohant. Átrepült a folyosó túloldalára, nekivágódott a falnak és leesett a földre. Nyögve emelte meg fejét és vette szemügyre ellenségét, aki így leterítette: bamba, értetlen arcba nézett bele. De már gurult is tova a padlón gyorsan, mielőtt az óriás keze lecsapott volna, helyette csak a kőpadlóba vájt egy lyukat. Az égimeszelő üvöltése falakat remegtetett, tajtékzó dühvel eredt Kai nyomában, aki mint valami kisegér a macska karmai közül, folyamatosan kiszökött. Pont annyival ment arrébb, hogy ne kapja el a szörnyeteg, de piszkálhassa a bajszát. A falak remegtek, a padló repedt, a világítás pislákolt, de Kai-t semmi sem zökkentette ki, táncolt és táncolt, vezette a bestiát a végzetes lépésig. A tökéletes pillanat olyan volt, mint a neelakurinji[1] virágzása. Egyszer jött el, látványos volt és elkerülhetetlen. A lövés tiszta volt, egyenesen az óriás fejét érte, a pteriont, a koponya legvékonyabb részét. Így tudott biztos lenni benne, hogy egyáltalán át tudott menni a golyó a csonton. Apró vérpatak indult meg a szörny fejéből, miközben szeme kikerekedett. Nem értett semmit, nem is kellett értenie semmi. A talaj is megremegett Kai lába alatt, mikor hangos puffanás kíséretében eldőlt a másik, de a férfi már nem volt ott a folyosón addigra. Így is sok időt vesztett, de erre csak akkor jött rá, mikor leért a börtönfolyosóra. Az ének tiszta volt és felhevült, hívta magával a tekintetet, Kai-é megállapodott Halacskán. Nem mondta volna sosem, hogy szép lett volna, kivéve most… A melódia hatása egyértelmű volt, elkapta az éhség, a vágyódás, ujjai bizseregtek, ágyéka forró lett. Annyit érzett csak, hogy mennie kell, oda a nőhöz, ha belehal is… Hűvösek voltak ehhez képest gondolatai, mintha kiszakadna a testének falából és nézné önmagát, ahogy az ösztön eluralkodik felette.

Halacska észrevette a férfit, arcán megjelent egy semmi jót nem jelentő mosoly, nyelvével megnyalta az ajkát, mint valami ragadozó lakoma előtt. Végül is jogos lett volna dühe az elmúlt napok után. 

Az ének megváltozott, Kai is érezte a magasabb hangok által és ahogy kizökkent, a dallam hatása módosult, ami eddig oly szüntelenül hívta, duruzsolt a szívének, elhalkult. Nem volt többé. Helyébe nem maradt más, mint tucatnyi szempár, amelyek egyenesen ránéztek. Mindenki. A szerepek felcserélődtek, Kai, aki eddig volt a vadász, hirtelen prédává avanzsálódott. Abban a pillanatban megmozdult, amint a többiek is. Ehhez a töltött fegyver már kevés volt, a tárat pikk-pakk kilőtte emberre és természetfelettire egyaránt. Akár a saját társaira is. Alapvetően kedvelte a csapatát, volt köztük kötelék, de ők is csak olyanok voltak, mint egy buszjárat, amire egyszer felszállt, de le is. Majd holnap pedig jönni fog a következő.

Félredobta a fegyvert, az egyik földön fekvőt kutatta át másik pisztolyért, de mielőtt találhatott volna, valaki derékból elkapta és lendülettel leterítette. Vakon, ahogy csak érezte, ütötte a másikat – fejet és hátat, míg arrébb nem kúszott róla, és nyílt csapást nem mérhetett rá. De mielőtt akár csak fellélegezhetett volna, jött a következő, a következő és a következő. A túlerő egyértelmű volt, csapkodhatta őket, mint legyeket, de jöttek és jöttek, mint egy raj. A csontok ropogtak, izmok szakadtak, Kai kezdeti türelme megcsappant, a nő után akart menni, és mégis itt vesztegelt. Mozdulatain átvibrált az agresszió és a erő, nem is próbálta rejtegetni alvilági erejét – gyors lett és kegyetlen. Süvített utána a levegő, fekete árnyak jelentek meg nyomában, amik megtapadtak mindenen és mindenkin. Úgy szipolyozták ki az életet, mint kolibri a nektárt egy virágból. Még így sem végzett időben. Zihálva tántorodott meg, mikor látképe megüresedett, elnézett a testek fölött, a vér, mint valami festék, mindenhol megjelent, Picassóval versenyző absztrakt művészet volt. Túlzás, hogy elégedett lett volna, de a gyilkolás kedélyes érzéssel töltötte el. Megnyugtatta. 

Elveszítette Halacskát, és nem tudta, hogy merre ment. Viszont, ha a helyében lenne, jó eséllyel a víz felé indulna. Ő ismerte a bázist a nővel ellentétben. 

Két lépést sem tett meg, amikor a lába alatt a talaj megremegett. Egyszer, kétszer, háromszor.
Tudta, a fiúk felrobbantották a gépházat, pillanatokon belül az egész épület nem lesz más, mint a levegőbe röppenő kőhalom. Kivette a füléből a dugót, máris hallotta a robajt, az egymáson csikorgó köveket, az összedőlő falakat. Futni kezdett arrafelé, ahonnan jött. A lezúduló szikladarabokat, a földön fekvő tetemeket kerülgette egymás után. Meg sem állt a vezérlőnél. Jobb, ha nem is marad semmi élő nyoma a bázisnak, a srácok úgy sem jutnának ki a saját tempójukban. A másodperc tört része alatt vált az egész hely kidobnivaló hulladékká az összes küldetéssel és élőlénnyel benne. És ő kidobta a legközelebbi kukába, majd úgyis teremt újat. Már ha éppen ezzel akar foglalkozni, lehet valami új munka után kéne néznie? Valami kevésbé idegtépőbbé?

Az egész építmény ingataggá vált és kártyavárszerűen dőlt össze, Kai a feje fölé emelte kezét, hogy a záporozó sziklák elől védje magát, amik, mint valami eső, zuhogtak. Nem is jutott el a bejáratig, az utolsó pillanatban vetette ki magát az egyik szoba ablakán, mielőtt még ráomlottak volna a falak. Tömény, sűrű porfelhő csapott fel, a talaj megsüllyedt, de még mindig nem volt vége a robbanás utózöngéinek. Pókhálószerűen futottak végig a repedések a földön, először hajszálvékonyak voltak, majd csuklónyiak, végül egy egész ember is befért volna, úgy szélesedtek. Kai tudta, ha nem akar élve eltemetődni, akkor bizony most kell mennie. A porfelhőn lassan átütött az összedőlt épület előtt ácsorgó autók egy kis halmaza, a legközelebbi sértetlennek tűnő felé vetette magát. Egy kődarabbal törte be az ablakot, a szilánkos üveg felsértette a kezét, ahogy benyúlt, a sziréna pedig ritmikusan felvisított. Beülve a kormány alatt felszedte a műszerfal borítását kulcs híján és a kábelek között kezdett bíbelődni. A kocsi féloldalasan megsüllyedt, csak szeme sarkából látta az egyre növekvő porfelhőt, ami száját tátva mindent elnyelt és megemésztett. Az idő a fülében kattogott, mint egy bomba visszaszámlálója, másodpercei voltak vissza. 

– Gyerünk – morrant fel és abban a pillanatban az összes fény felvillant a műszerfalon, amint gyújtást tudott adni a motorra, azonnal felhúzta a kuplungot és gázra lépett. A terepjáró megugrott és kilőtt az őt elnyelni kívánó ködből. Pár tíz métert ment vele, amíg biztonságos távolságot nem ítélt közte és az épület romhalmaza közé. Csak néhol foszlányokban látott egy-egy egymáson elgördülő szikladarabot, a robaj mesélt csak, hogy mi is történhet a porfelhőben. A pusztításnak másodpercek alatt vége volt, a temetői csönd hosszú lepelként terítette be a környéket és már csak a szél kavarta fel az ülepedő port. Ő pedig ott ült mindennek a tetején, mint valami császár. 

Milyen könnyen tud valami megszűnni létezni? Volt, nincs. 

– Hmpf – szusszant egyet. Kék tekintete pásztázta a területet, akár valami röntgen. Túlnézve a valóság rétegein meglátta azt, amit keresett. Nem olyan volt, mint fény az alagút végén, inkább csak egy szép virág a rét közepén, amit leszakíthatott. A görbék kacskaringósan álltak össze, alkotva egy zárt formát, pőre testet. A vér sötéten ragadt bőrére, a por belepte, haja varkocsba állt össze, szörnyeteg valója jobban kirajzolódott így, koszosan. Nem tűnt eltévelyedett léleknek, pillantása éles volt, intelligens és eltökélt. Mosolygott, nevetett és még nem tudta, mi vár rá. 

Tehát túlélte.
Valahol érezte a zsigerei között, hogy így lesz. Valahol akarta is, hogy így legyen. Az autót rükvercbe téve megfordult, látta, ahogy a nő észreveszi a járművet, egy pillanatig tétován nézi, majd mikor Kai-t is észlelte, mint sofőr, már menekült volna is: megfordult, hogy elfusson. 

A férfi nekiment, megrándult kezében a kormány az ütközéskor, csikorogva horpadt be a motorháztető, miközben a gépkocsi maga alá kényszerítette a lényt. Elfúlt, repesztő hang szökött ki a nő torkán, mint egy rosszul megszólaló harsona, a belőle kihallható fájdalom egészen láthatóvá és tapinthatóvá is vált, ahogy a vér felfröccsent a szélvédőig. 

Tudta, hogy túlélte. De jól esett, hogy megtehette.
Komótosan visszatolatott, majd kiszállt a járműből. 

Halacska ott feküdt a földön elterülve kifacsart pózban, a kerék sáros nyomai, mint viaszban a pecsétnyomó, jól láthatóan rajzolódtak ki bőrének felszínén, a vér apró csermelyként csörgedezve folyt le a földre, és a bőre, akár egy vékony papírlap, úgy nézett ki, ahol a törött csontjai átszakították. Elég „viseltesnek” tűnt ebben a pillanatban, nyöszörögve fordította el fejét a leguggoló Kai-tól. 

– Elég sok munkámat röpítetted ma a levegőbe, nimfa – kapta el állánál a nőt gyengédség nélkül, hogy nézzen csak rá. Nézze jól meg, hogy gyűlölje a legutolsó lélegzetvételével is, haragja sötétítse el a józanság égboltját, és az értelem csillagjai hunyjanak ki. – Elviszlek a főnökhöz. – Mivel általában ha kapott fülest, tőle kapta, így minden bizonnyal lesz fogalma arról, ki, illetve mi is Halacska. – Felesleges énekelned – rázta meg a fejét, mikor nyitotta a nő a száját, végül azzal a lendülettel be is csukta. – Észrevetted te is, hogy nem hat rám – ragadta meg két karjánál és egy rántással állította fel, mint valami könnyű tollpihét, felkapta és betuszkolta az anyósülésre. A kesztyűtartóból kiszedett szigszalaggal, kíméletlenül csavarta be a nő végtagjait, bármennyire is kapálózott és a fülébe sziszegett.

– Vagy kibírod az utat és lesz veled, ami lesz, vagy nem, és addig szedlek darabokra, míg az apró cafatokból már nem tudsz életre kelni – ült be mellé Kai jókedvűen. Szomorúnak kellett volna lennie, hogy újabb életművét döntötték romba, nem? Az a sok erőforrás, az a sok élet... De a kihívás elsöpörte ezt az érzést. 

Még nem tudta, hogy ezzel milyen karmát is szabadított magára.
„Aki kerüli a végzetét, az gyakran összefut vele az úton.”[2]

A nő csak mosolygott hitványul.

* * *

Egy kis zene :D 

Érdekességek/magyarázatok:
[1] A lilás kék virág 12 év alatt csak egyszer virágzik.A Neelakurinji azért is tett szert hírnévre, mert amikor a szirmait bontja, az egész domboldalt színesíti. Ehhez azonban legalább 10 egymást követő napsütéses napra van szükség. Monokarpikus növény, ami azt jelenti, hogy csak egyszer hoz termést, utána elpusztul. A 12 évenkénti tömeges virágzás segíti a túlélését, hiszen így egyszerre annyi mag keletkezik, hogy az állatvilág tagjai nem tudják mindet megenni.
[2] Ougway-mester mondta a Kung Fu Pandából. 

 

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »