Informacje

Itt járó idegen, üdvözöllek az Arctalan blogon! Az én birodalmamban, ahol minden és mindeki lehet akármi és akárki. Lépj be bátran, vesssz el a történetek között, egy iromány erejéig legyél valaki más, tudj valami mást, itt minden megtörténhet!

2022. augusztus 31., szerda

Blood in the water - 01. Rész

Hellobello! 
Cím: 01. Rész – Akit szörnyetegként kezelnek...
Kategória: Blood in the water kisregény – original
Besorolás: dark, a/a, drama, görög mitológia, retelling, whump, fantasy
Helyszín: Ismeretlen
Idő: Jelenkor
Részleírás: Kai vadászatuk során különleges zsákmányt kap el. És bármennyire igyekeznek megölni őt, nem sikerül. De vajon miért nem?
Figyelmeztetés: Fizikai bántalmazás.
Korhatár: 18+
Forrás: Saját kútfő!
Adatbázis: itt
Terjedelem:  1. Rész - 2653 (+219) szó
Megjegyzés: Ahogy ígértem, meg is érkeztem az első résszel :D kicsit izgulok miatta (már csak amiatt, hogy be is fejezzem ezt a történetet), kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok mondani, mivel ebben a történetben nem szokványos karakterjellemeket alkalmazok. Remélem, hogy tetszeni fog, minden véleményt, észrevételt, egyebet örömmel fogadok!
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * * 
– Elkaptuk!
Hátborzongató, túlvilági visítás szelte ketté a levegőt, ami bőr alá vájta magát és megborzongatta az embert. Ádáz volt, éterien tiszta és éles, dobhártyát tudott volna szaggatni a disszonancia, mi vagy ki képes ilyen hangot kiadni egyáltalán?
A dárda-szigony[1] lecsapott, átdöfte a legsötétebb uszonyt, amit valaha is látott Kai, még a legkietlenebb éjszakánál is feketébb volt, olyannyira, hogy félő beszippanthatná, akár egy fekete lyuk. Megeredt a lény vére és vöröslően festette fel a kék vizet hígan és fodrosan, mintha rózsavirág bomlott volna ki.
Mennyi halott ember vére tapadhatott a kezéhez? Hiszen egy szirénnek minél sötétebb volt az uszonya, annál több szörnyűséget hajtott végre. Neki pedig nem egyszerűen sötét volt, a feketébbnél is feketébb.
A lény a víz felé akart menekülni, csak épp nem tudott, bármennyire is csapkodott és vonaglott, a szigony mélyen süllyedt el a húsában és szegezte neki a sziklának. Kai érezte a kétségbeesés sűrű, részegítő illatát a levegőben, keveredett a többi vadász zsákmányszerző diadalával. Elégedett mosoly kúszott vastag ajkára, volt valami szép a nő szenvedésében, ahogy vére megfestette a köveket, mint akvarell a vásznat, és valami gyönyörű a szenvedélyében, ahogy élni akart. Meglehet ilyen csodálatos lehetett amikor Oppenheimer meglátta a mesterművét, az atombombát, és ő lett a halál, a világokat pusztítója[2].
– Hozzátok a hálót, hozzátok a hálót! – És a csapat egy része már el is tűnt követve parancsát.
Leguggolva nézett bele az emberi vonásokat idéző arcba, kereste a veszett tekintetet. A sziréneknek két csoportja volt ismert, kisebbségbe tartoztak a tengeri nimfák, akik békés természetűek voltak általában, és voltak azok a megátkozott emberek, akik ösztönlényekké süllyedtek, nem ismertek erkölcsöt, és minden férfit és nőt a víz végtelen mélységének ölelésébe akartak taszítani.
Fogai aprók és hegyesek voltak, füle hosszúkás, nyakára a kopoltyú csíkjai vontak otromba nyakláncot, kiopálosodott szemében halakra jellemző nagy pupilla szűkült össze. Sziszegésszerű, süvítő hanggal hörgött, csapkodott izmos, halfarkával, de csak a vértől zavaros vizet fröcskölte szét.
– Igazán szép darab vagy – jegyezte meg jókedvűen Kai, belemarkolt a sötét, vizes, gubancos hajba és maga felé fordította az arcot. A nő visított, mint valami sziréna és minden erejével megfeszítette nyakát, de Kai, mint valami rongybabát, irányította. Tekintetük találkozott. A „szem a lélek tükre”, nem véletlenül tartja a mondás, az eddig ismert szirének legtöbbje pusztítási vággyal kitöltött ürességet, dühöt és kegyetlenséget sugárzott. De ennek a példánynak számítóan szűkült össze a szeme, és mint az esti égbolton, fények csillantak az éjszakában, gondolatai villództak, mintha lennének, nem pedig csak az érzései hajtanák a cselekedeteit. Látott és nem csak nézett, látta Kait és megjegyezte az arcát.
Elengedte a halfarkút és teret adott társainak, hogy a hálóba csavarják a testet. – Fogjátok be a száját, mielőtt itt dalra fakadna! – Egy biccentéssel jelezte, hogy vigyék, amint csak tudják, azzal a sziklák mentén visszaindult az autók felé. A héten ez volt már a harmadik zsákmányuk, igazán sikeres napokat tudhattak maguk mögött. De nem mindig volt ez ám így, ha elvesztették a préda szagát, a vadászat igazán kínkeserves tudott lenni. Noha Kai imádta a kihívásokat, pont maga a vadászat éltette, vérét tüzelte fel, ha nem minden ment flottul. Elméje ilyenkor kitisztult, mint vihar után az ég, és felébredt benne a ragadozó. Neki ez maradt az évszázadok alatt, mindent látott már, mindent hallott már, a problémák jelentették az újdonságot, egy kis elevenséget az idő kegyetlen, hideg dermesztésében. Nem tudta már, hogy mióta élte ezt az életet, az évek összefolytak, az emlékek folyóként zúdultak tova, torkolltak bele a feledés zavaros óceánjába. Ahogy minden, ez is elmúlik, majd jön más, majd lesz más. Az élet már csak így működött. Mindig változott.
Léptei ruganyosak és nesztelenek voltak, egy párduc kecsességével lépdelt szikláról sziklára, és ért ki a kis tisztásra, ahova leparkoltak és tábort vertek maguknak. Nem voltak egy tucatnyian sem, és bár Kai tisztességes létszámnyi vadászt verbuvált maga köré az évek alatt, mindenkinek megvolt a maga küldetése. Vizes kulacsot akart kivenni az egyik kocsiból, de az ülésen egy cetli fogadta. Meg sem kellett forgatnia, hogy kitől lehetett, megégett, parázsló széle tudatta vele, hogy messziről érkezett az üzenet. Kai amolyan takarító volt, túlszaporodott lényeket vadásztak le, vagy azokat, akik túl nagy feltűnést okoztak és zavarják a halandó világot, természetesen csak ő tudta az igazat, kicsit füllentett embereinek: vadászok voltak, a természetfelettivel vették fel a harcot. Pedig ha tudnák, hogy csak saját körükbe kéne körbenézniük. Évek óta játszotta ezt a játékot és jó volt benne, ahogy ő is másoknak volt a bábuja, magának is szerzett figurákat. Mindenkinek kényelmes volt, az isteneknek nem kellett bepiszkítaniuk a kezüket, ő pedig… szabad volt? Inkább csak jó hosszú pórázra volt engedve.
– Pakolunk – gyűrte össze a cetlit és vágta zsebre, miután a többiek megérkeztek magukkal cipelve a zsákmányt. Az egyik platós autó hátuljára emelték nem túl kedvesen és vigyázva a nőt. Kai keze ügyébe egy pikkelydarab került, a fény olajosan csillogott rajta. – Hmpf – szusszant egyet. Ő sem volt szent, de vajon mennyi gyilkosság kellett ehhez? Elhajította a pikkelyt. Voltak olyan lények, akiknek megőrizték valamelyik részét – szőrt bundának, csontot markolatnak, de egy ilyen halfarkúnak mégis mijét lehetne? Talán a húsát el lehet adni…? Kerberosz megeszi vajon? A szálkái miatt kötve hitte. Vetett egy pillantást a nőre, miközben kijelölt mellé egy őrt a visszaútra. A legtöbb példány még ilyenkor is kapálózott és még jobban belecsavarodott a háló köteleibe, általában le szokták ütni őket, de ez a nő meglepően nyugodtnak volt mondható. Remegett ugyan és sziszegett, mint valami vipera, de figyelt.
– Főnök, készen vagyunk! – kiabált valaki oda hozzá.
– Indulunk – ült be az autóba. Begyakorolt módon követték egymást a járművek, akár egy konvoj, nem szem elől tévesztve a platón fekvő legújabb áldozatukat.

* * *
Kopogás. Gondolatai szétszóródtak, akár kártyák a viharban, miközben felnézett az asztal mögül. Az irodája letisztult volt, a kőfalak a magasba nyúltak, a technika ördöge kábelekkel, monitorokkal bitorolt magának helyet, kékes fény töltötte meg a teret, aztán mintha csak a szoba ketté lenne vágva, megjelent egy olvasólámpa meleg, sárgás fényözönnel, a gépek eltűntek, és helyükre könyvek ezrei kerültek. Egyszerre jelent meg a múlt és a jövő ugyanazon helyiségben.
– Szabad! – vakkantotta.
Nyurga srác érkezett. Barna haja csapzottan lógott homlokába, kék szeme és beharapott ajka semmi jót nem ígért, miközben biccentett egyet köszönésképp.
– Megint a szirén az? – vonta fel elégedetlenül a szemöldökét.
– Igen, nem hatott rá az elektromos áram sem, egyszerűen nem hal meg. – A hangjába a kétségbeesés magasabb zöngéket szőtt Deaconnak.
Az első eset volt, hogy ilyennel találkozott Kai élete során, persze, akadtak túlélők, akiken egy kivégzési mód nem volt túl hatásos, de hogy több is?
Ez a nő más volt, tényleg más volt. De mitől? Felmerült benne, hogy nimfa, az magyarázatot adna arra, hogy miért nem süti ki az áram, fojtja meg a kötél, stb. Csakhogy a nimfák értelmes lények, gondolkodnak és nem ölnek feleslegesen, másrészről farkuk színe sem sötétül. Megérezné nimfa mivoltát, de ez a halfarkú? Bűzlött a haláltól, a gyarlóságtól, olyan vastag bőrrétegként fedte a valaha létezett emberi mivolta, hogy alig lehetett letépni róla. Kait felvillanyozta a gondolkodás, a mindennapok szürke láncai lazultak csuklói körül, miközben Deacon nyomába indult.
A bázis egy barlangrendszerbe volt fúrva, sötét folyosóin lámpák vagy a felülről üveggel bevont lyukak adták a fényt és tágították a teret. Semmiképp sem volt mondható, hogy ókori lett volna és félelmetes, a letisztult falak, a bútorok dizájna a modernitást tükrözte, a megjelenő panelek, számítógépek korszerű fejlettségről árulkodtak. Kai büszke is volt minderre, hogy tudott haladni a korral, pont emberei mutatták meg, hogyan is lehet.
A kanyargós folyosókról végül kilyukadtak egyre, ami már nem volt annyira barátságos a rácsozott, elektronikával működő ajtókkal, a távolból hallatszódó víz morgásával, a nyugtalanítóan süvítő szél zúgásával. Az elemek kegyetlensége jelen volt, félelmet gerjesztett, de nem bántott.
Nyikordult egyet az ajtó nyitás közben, Kai orrát megcsapta a verejték, az áporodott víz, a vér vasas, erős egyvelege. A helyiség közepén egy vörös vízzel telt üvegkoporsó foglalt helyet, kontrasztot alkotott benne az entitás fehér bőre és ébenfekete farka, az érkezőkre kidugta fejét és cápavicsort villantott. Zihálása zene volt Kai füleinek.
– Deacon, hagyj magunkra!
A férfi bólintott, még egyszer utoljára a szirénre nézett.
Megvárta, míg távozik, csak utána, az egyik sarokban lévő széket húzva idegtépően a földön, vitte közelebb a koporsóhoz. A hang betöltötte a magas mennyezetű termet és visszhangot vert.
Nyugodtan helyet foglalt és szemét a nő arcára vetette, aki pont ugyanúgy nézett vissza rá: válaszokat keresett.
– Érted, amit mondok? – Hangja bársonyosan, türelemtől mély volt, és bár a nő nem válaszolt, az egy pillanatra megcsillanó értelem szikrája a szemében elárulta. Kai-nak évszázadai, -ezredei voltak, hogy elsajátítsa az emberi mimikát és gesztusokat, egy másodperc elég volt számára, hogy kimondatlan szavak nélkül értelmezze a másikat. – Tehát érted – hümmögött. – Kezdjük valami egyszerűvel, neved van?
Természetesen válasz nem érkezett, miért is érkezett volna? A nő csak oldalra billentette a fejét, fogai még jobban kimeredtek a szájából. Nem volt valami szép látvány, maximum csak egzotikusnak volt mondható. A szirén-ének volt az, ami áthatolt az elme összes védelmi falán, tőle nem lehetett látni, hallani, ízlelni, csak a földöntúli ének zengett, remegtette a csontokat meg, és a szív akár még dobogni is elfelejtett. Kai nem értette, hogy miért nem próbált énekelni a nő? Miért nem csábítja el? Miért nem próbálkozik? Egyetlen egyszer sem tett kísérletet.
– Nem? Nem akarsz megszólalni?
Újabb csönd, csak a víz locsogása törte meg néha a némaságot, mikor a lény mozdult egyet. Kai nézte a mezítelen, hófehér bőrt, amely ráfeszült a csontokra, látta alatta néhol a kéken futó ereket. A mell finoman domborodott kifelé, de a bimbók besüllyedtek és eltűntek, hosszú ujjain borotvaéles karmok meredeztek és ott ahol az emberi és halbőr találkozott, nem is annyira fekete, mint inkább ezüst színű pikkelyek fedték egymást tetőcserépszerűen.
– Jól van. Részemről lehet így is, én nagyon türelmes vagyok, időm, mint a tenger. Mivel egyelőre még nem tudunk megölni… – tárta szét a karját, majd felállt. – Holnap is eljövök! – hagyta magára a foglyot.
Márpedig Kai minden áldott nap eljött. Olyan volt, mint a penész, amely megtámadja a falakat, beissza magát a festék alá, és még ha irtóval el is tüntetik, ő már ott van, ott benne a vakolatban, a téglák között, és újra csak megjelenik. Idegeken játszó csönd szokott megtelepedni közte és a nő között, a türelem bravúrosan hegedült tovább szaggatva az indulatokat, de a lány nem beszélt, Kai pedig nem adta fel.
Nézte, ahogy az áram átment a testen, villódzottak a fények, szikrázott a víz, amely máskor a szirének élőhelye volt, most csak a Tartarosz sötét gödre[3]. A haj égett szaga betöltötte a teret, amiből mélyet szippantott, a szenvedés látványának gyönyörűsége szinte nikotinként hatott rá.
Nézte, ahogy a szárazságtól hörgött és fuldoklott másszor, ahogy kaparta karmaival a falakat, és tetemként vergődött. Agóniájának szimfóniája órákon át visszhangzott a közeli folyosókon is.
Nézte, ahogy görcsben feküdt és habzott a szája a méreg hatására. Adhatott volna olyat, ami csendes és álmosító, de ő fájdalmat akart okozni. A nekropoliszi csöndben pedig a lassuló szívdobogás nem maradt abba.
Nézte, ahogy a golyók áthatolnak a mellkasán és folyó vére virágokat hímzett fehér bőrére. Egy pillanatig látta, ahogy a tompa fény a szemében elhalványult, ki is hunyt, mint mikor elfújják a gyertya lángját, de… a nő nem halt meg. Csak újabb nehézkes levegőt vett. Úgy állt ellen Kai összes tettének, mint műanyag az időnek.
– Tudod, az egyik társad... – ingatta a fejét olyan ártatlan képpel a férfi, mint mikor egy kisgyerek valami rosszat csinál, de nem tudja, érti, hogy rosszat csinál. – Napokban kapta el az egyik csapatom nem messze attól a helytől, ahol téged elkaptunk. Akartam faggatni, valószínűleg beszélt is volna, de túl magas lett a feszültség... – ciccegett játszi elégedetlenséggel, miközben nézte a vörös vizet és a benne alig mozgó testet. – Ő  más volt, mint ami te vagy. Hitvány és silány kiadása a te változatodnak. Kár, hogy már nemigen volt képessége beszélni... Majd a következő – legyintett egyet jószerivel. Úgyis lesz újabb áldozat. Ha fel kell „áldozni” őket ennek a tudásnak az oltárán, ő bizony halomra tudja ölni őket. Persze, a nő ezen alkalommal sem reagált.
– Kai, ennek semmi haszna.
– Tudom, én is rájöttem, Deacon – jelent meg szája sarkában egy aprócska gödröcske, ahogy elmosolyodott. Nem is azért csinálta, mert sikert remélt, noha persze, egy része valószínűleg bízott abban, hogy egyszer csak megtörik a nő, de a nagyobb része csak egyszerűen élvezte a másik fájdalmát. Kai azon különleges bogarak egyike volt, aki feleslegesen nem pusztított, de ha egyszer megtehette, akkor viszont igen.
– Nem értem akkor.
Nem is kellett, elég volt, ha Kai értette, hogy a szirén nem egy megátkozott ember volt, nem egy elkorcsosult halandó. Létrejöttük évezredekre volt visszavezethető, voltak, akiket bűneikért kivégeztek és halálbüntetésük víz általi fulladás volt, voltak, akik csak egy-egy isten útjába kerültek és meg lettek átkozva pechükre, nem pechükre, megint mások, akik öngyilkosságot követtek el és vízbe ugrottak, és a legritkábbak, akik szirének nászából születtek. Bár nagyon sokáig tudtak élni, de nem voltak halhatatlanok a tengeri nimfákkal ellentétben. De ha nimfa ez a nő, akkor mégis mi történt vele, hogy ilyen lett? Szemében a vadság elnyomta az értelmet, ösztöne lett, hogy gyilkoljon? A szirének tápláléka emberhús volt, noha a nimfák néha beérték halakkal is, de mivel ők sem viszolyogtak az emberek elfogyasztásától, és külsejük túlzottan hasonló volt, így végül egy kalap alá kerültek az emberből származó szirénekkel.
Kai egy napon végül újra széket húzott az üvegkoporsó mellé. Letelepedett egy könyvvel a kezei között. Csak egy pillantást vetett a halszörnyetegre. Haja kócosan tapadt testére, bőrén egy-két heg volt látható, de ahogy a férfi is észrevette már a napok alatt, idővel el fognak azok is halványodni, amik most frissnek tűntek. A vértől sötét vízben nem voltak kivehetőek a levált pikkelyek, csak ha épp úgy esett egyre-egyre a fény, hogy csillogni kezdett, halfarka kissé viseltesnek tűnt, legalábbis az uszony végén több helyen is meg volt sérülve a hártya. Mindezek nem voltak többek, mint az idő lábnyomai, amit aztán be fognak a napok és évek temetni.
Kinyitotta a könyvet, nevezetesen F. Scott Fitzgerald  A Nagy Gatsbyjét. – Nem olvastam még, sokan azt mondják, hogy a női főszereplő a saját nemének arcába nevet – pergette végig ujjai között a lapokat, majd a legelejére tért a történetnek. Szeme sarkából látta, hogy megfordult a nő a tengelye körül a kevéske vízben.
Így telt el több nap is, Kai minduntalan puhatolózott egy kicsit, hogy aztán folytathassa a romantikus regény olvasását, és igazán bosszankodjon Daisy Buchananen. Hát egy ilyen nőszemélyt?
– Szép reggelt, Halacska! – Név és jobb ötlet híján így hívta legtöbbször a nőt. – Ma jó időnk van, igaz, ezt te nem tudhatod – ingatta a fejét, miközben beengedte a fiúkat. Négyen is jöttek, közöttük volt Deacon. Kettő testvér volt, már ránézésre is lehetett tudni, pont ugyanolyan volt az orruk és a szájuk formája. – Tobias, Aemes – bökött rájuk Kai, akik dolgukat tudván, máris Halacska mellett teremtek, és karját kapták, Deacon mozdult, aki betömte a száját, mielőtt még énekelt volna. Noha erre eddig nem került sor, ez is olyan rejtély volt, amelyet még Kai nem fejtett meg. A nőnek rengeteg esélye volt, hogy dalra fakadjon, így az embereit felhasználva elmenekülhessen, de… még egyetlen egyszer sem próbálkozott. Miért nem? Kai deréktájon kapta el a szirént, és bár a nő evickélt rendesen, próbálta hozzápaszírozni az üveghez, hogy kevesebb mocskot csináljon, miközben a csapat negyedik tagja elővett egy injekciós tűt. Nyurgább volt és magasabb, mint a többiek, a rajta lévő fehér köpeny árulta el, hogy nem katonák közé volt való, mint inkább a tudományos részleget boldogította.
– Gyerünk! – morrant Kai, aki már most könyékig csurom víz volt. A procedúra nem tartott tizenöt másodpercig sem, a fiolányi vér Lucas társaságában el is hagyta a termet. – Köszi, fiúk! – vetette hátra Kai göndör, picit vöröskés, vizes haját, hogy ne lógjon a szemébe. Egész felsőteste elázott, nehezen talált fogást a nőn, bármennyire is akart, sikamlós pikkelyei elcsúsztak ujjai alatt. – A labor meg fogja mondani, hogy mi vagy te. Remélem, te is annyira fogod várni, mint én! Velem ellentétben a fiúk már igazán türelmetlenek – ingatta a fejét. Úgy érződött, mintha kissé sajnálta volna, hogy elveszik a játékát. Válaszul nem kapott mást, mint egy vicsorgást.
– Ha neked így jobb… Hidd el, nekem mindegy. – Az ő életében tényleg teljesen lényegtelen volt, hogy mennyi időt töltenek együtt, egy adott távlatból úgyis csak egy porszemnyinek fog tűnni, aztán ez is elfelejtődik, mint megannyi más.
Több szót most nem is áldozott a lényre, ahogy jött, úgy ment, pont mint egy vihar.
 
* * * 

Hallgassátok meg! Nem ez adta a címet, mert utólag ismertem meg Leahnek köszönhetően ezt a számot, de illik hozzá.  
 
Érdekességek/Magyarázatok:  
[1] A dárda-szigony (más néven delfiniera), amellyel főképp a delfineket, kardhalakat, tintahalakat és cápákat szokták elejteni. Ez egy fémből készült egyszerű hajító-szigony. Részei: a lándzsa alakú, ~50 cm hosszú rúd, amely hegyben végződik, két mozgó éles nyílszárny található a lándzsahegy mellett. Vetés közben a nyílszárnyak becsukódnak, a szigony hegye befúródik az állat testébe, de a sebben, ha meghúzzák a szigonyt, kinyílik a két nyílszárny olyformán, hogy a szigonyt nem lehet kihúzni a nélkül, hogy a sebet föl ne tépjék, vagy rajta széles bemetszést ne kelljen ejtenni. {forrás}
[2] Robert Oppenheimertől, amerikai elméleti fizikustól származó idézet: „Én lettem a halál, a világok pusztítója.” 
[3] Tartarosz a halál utáni életben az örökös kín, a szenvedés és a bűnhődés helye. Hésziodosz az Istenek születése c. művében így ír róla: „Az égből ledobott bronz üllő kilenc napig zuhan, mire eléri a földet, és az üllő további kilenc napon át zuhan a földtől, míg a tizediken eléri Tartaroszt.” Míg Homérosz az Iliász c. művében úgy regéli, hogy Tartarosz „épp olyan távol van Hádész alatt, mint amennyire az ég a föld fölött.” Feneketlen mélység, ahová a nap fénye soha el nem hatol: hasadék, amelyet hatalmas bronzfal zár körül; nyirkos, homályba vesző silány, sötét gödör. {forrás}
 

2 megjegyzés:

  1. Nagyon fullos lett, már most imádom! Ahogy korábban is mondtam neked privátban, elképesztően jól bánsz a szavakkal. Kíváncsi vagyok a folytatásra. ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen ♥ nagyon jól esnek a szavaid. És aztán remélem, hogy a történet végéig is így fogod gondolni, igyekszem azzal a folytatással érkezni minél előbb :3

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖