Conjunction - 07. Rész

Hellobello!

Cím: Alakot öltő kísértet

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Május elején megtartja a kórház az adományozó bálját. Ahonnét Scarlette fanyar szájízzel távozik.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3783 (+9) szó

Megjegyzés: Tudom, megcsúsztam vele :( tegnap este közbejött valami, mielőtt a javítás végére értem volna. Nem szabad utolsó pillanatra hagyni... Bocsánat.
És 150. bejegyzés a blogon * - *

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Ott ült az asztala előtt és nézegette a ritkán használt sminkkészletét. Anyja mindig is azt akarta, hogy „nőies” lány legyen, de ez ott bukott meg, mikor orvosi egyetemre jelentkezett. Két baleset között másodlagossá vált, hogy volt-e rajta smink, vagy sem. A szempillaspirál volt talán az egyetlen, amivel többet foglalkozott, lévén, hogy szőkés pillái voltak.

Másnak érezte magát a bőrében, más is volt. Aznap nem Dr. Cowen, hanem csak Scarlette Cowen, egy lány a városból, egy olyan jégkék költeményben, amiről álmodni sem mert volna. Raylyn túlszárnyalta magát. Az anyag vékony volt, könnyű, habkönnyű, mintha csak egy fátyollal borították volna be. Simogató, egyáltalán nem szoros, második bőrrétegként simult rá. Csípőtől lágyan omlott alá a talajig, fodrozódott mozgására, akár a vízfelszín. Melltől csak két hajszálvékonyka pánt futott fel nyakáig, míg felkarjára két ujj került, pont annyira, hogy a gipsz ne zavarjon be, az aszimmetrikus szabásnak köszönhetően egészen a földig fodrozódott, míg alkarja szabadon maradt. De persze, Raylyn nem egy teljesen szolid darabban engedte a bálra, a teljes háta fedetlen volt. Tanácsára a lassan már vállig érő haját apró kontyba tette, és apró virágcsatokat szúrt tincsei közé. Tükörbe nézve szemrevételezte arcának minden pontját, hogy a natúr smink a kicsit élénkebb vörös rúzzsal sehol sem maszatolódott el. Kész volt, tényleg kész volt. Vagyis majdnem, már csak egy dolog hiányzott, azt pedig az egyik fiók alján őrizte. Karcsú, régi parfümös üvegcsét halászott elő. Még édesanyjától kapta, és különleges alkalmakkor használta főképp, a mai mi volt, ha nem az? Volt benne egy kis rózsa, egy kis geránium, egy kis frézia. Ez nem az a parfüm volt, mely egy teljes felhőt képzett az ember köré, ez lágy szellőként társul árnyéknak mögé, nem erőszakoskodott az orral, annál finomabban és lágyabban adott magáról tudomást.

– Ez az, csajszi! – harsant mögötte egy hang, mikor már lenn várakozott a lépcső aljában és magassarkúját tesztelte. Rég volt lábán ilyen kínzóeszköz, egészen elszokott tőle.

– Wow – ismerte el, mikor felnézett. Raylyn egy aszimmetrikus vállú, fekete ruhát választott, mely fel volt skiccelve. Az egyszerűségét a felsőrészen lévő apró virágok törték meg, amihez egy virágos sminket választott. Vajon meddig rajzolta azokat a szemhéjára? – Nem tudom, hogy csináltad, de ez egyszerre dögös és édes.

– Igen? – ráncolta a szemöldökét barátnője. – Félig kiegyezem veled, de az utolsó szavadat meg sem hallottam – rázta meg a fejét. – Ma nem édes szeretnék lenni. – Barna, vasalt haját kiseperte az arcából. Úgy álltak egymás mellett, mint ying és yang, sosem érezte ennél erősebbnek a kontrasztot közöttük, mint most. És mégis, az hogy legjobb barátnője elkészítette a ruháját, annál közelebb is hozta. Hálás volt, hogy nem kellett egyedül mennie erre a hacacáréra.

A közösségi ház épületét fehér, lila, rózsaszín virágokkal és hangulatvilágítással dekorálták körbe, egyetlen egy dolog ütött el a világos, kissé kékes-lilás színektől, a „vörös szőnyeg”, mely mutatta útjukat az épület belsejébe.

– Megadták a módját – ismerte el Scarlette. Úgy tűnt nem Gatsby, de még csak vegasi témájú sem lett a bál, mint inkább univerzum? Galaxis? Legalábbis a lilás színekből és a belső falakat díszítő rengeteg csillagból tippelte. Betsy és csapata kitett magáért, ez a sok virág, kivágott és ragasztott dísz, lufik rengeteg munkáról árulkodtak. Hatalmas felirat alatt sétáltak át, mely a kórház bálját hirdette, mikor beléptek a bálteremben.

Nem ők voltak az elsők, míg Raylyn a maga ismerőseit kereste, addig Scarlette a sajátjait. Fogalma sem volt róla, ki nem dolgozott aznap a kórházban, a kihagyott két hét alatt megcsappant a tudása a műszakokat illetően. Meg úgy mindent illetően, úgy érezte, már most megannyi mindent felejtett, ez a tétlen idő rosszul hatott rá. Noha persze, nem csak ez...

– Ott vannak Tomék – szorította meg kezét Raylyn. – Odamegyünk?

– Menj, én még keresek kollégát, aztán csatlakozom! – És nem is kellett sokáig forgolódnia. Dr. Michael Snow szmokingos alakját vette ki a tömegből a falatkákat tartalmazó nagy svédasztalnál. Barna haját zselével hátratűrte, és meg is borotválkozott. Még tartása is lanyhult és egyenesebbé vált, most, hogy nem kellett folyamatosan készenlétben lennie, bár a karikákat a szeme alól nem tudta eltüntetni.

– Jó estét, doktor úr! – lépett mellé.

– Áh, maga, Dr. Cowen? Nem is gondoltam, hogy jönni fog, hisz ma dolgozott. Mennyei ez a lazacos szendvics!

– Igen, a karom miatt előbb vége volt a munkaidőmnek – pillantott rá.

Megbeszéltek ellenére Scarlette vasárnap reggel képtelen volt otthon ülni és kinézni a fejéből. Zavarták a madarak csicsergése, a ház hangtalansága, a kinn járó autók. Olyan volt, mintha egy buborékba zárták volna és nem tudta kilyukasztani. Ő nem tudott tétlen lenni, neki kellett valamit csinálnia, egyszerűen kellett. Raylyn el volt foglalva a ruhák utolsó simításaival, a mosatlan edények nem árválkodtak a mosogatóba, koszos ruha sem akadt, amit ne pakolt volna már be a mosógépbe, így úgy döntött, nagyon is bemegy dolgozni.

– Jó reggelt, doktor úr! – köszönt nagyban felettesére, mikor az öltözőből kijövet egymásba ütköztek. A férfi pont úgy nézett ki, mint eddig is, egy fikarcnyit sem változott, szépívű arcára nem ült, hogy örülne a viszontlátásnak. Persze, semmilyen más érzés sem.

– Mit keresel itt, Dr. Cowen? Úgy rémlik, hogy csak…

– Úgy véltem, hogy már elég jól vagyok… – vágott a szavába.

De ő meg az övébe: – Úgy vélted? Úgy tudom, hogy még a felettesednek számítok.

– Dr. Cullen – váltott hangja engesztelőbbre, hogy elvegye az előbbi élt. – Jól vagyok.
A férfi szeme megállapodott az arcán, miután alaposan megnézte tetőtől talpig. Scarlette elvörösödött a részletes vizsgálódástól, egészen úgy érezte, mintha nem lenne rajta semmi, így karját összefűzte mellkasa előtt.

– Valóban úgy tűnik. De ennyire nem örülsz, hogy szabadságod van?

– Hmm – nyelt egyet. Hogy mondja ki, hogy nem úgy, hogy ne tűnjön hülyének? Még saját maga is úgy gondolta, hogy épeszű ember nem gondol ilyet. – Mármint de, de volt 6 napom, és én ennyire is gondoltam. Pont elég volt. Képes vagyok egy-két dologra.

– Azt tudom. – Arcán talán mosoly bujkált, nehéz volt eldönteni. – Milyen volt Seattle-ben? – Olyan hirtelen váltott témát a férfi, hogy Scarlette beleszédült.

– Öhm... Jó – felelte. – A páromnál voltam.

– Igen? Nem is tudtam… – Persze, hogy nem, sosem említette, nem az ő dolga volt. Carlisle nem mondott többet. De ahogy rápillantott… mint látomás, csalóka délibáb, a fénybe vont, fehér arcon színek játszottak, a szempár pillantása tükörkép volt, és tükör volt benne a mindenség. Ott látta magát sápadtan és tehetetlenül abban az arany karikában.

– Rendben – válaszolt Cullen végül teljesen váratlanul, megtörve a pillanatot, vagy akármi is volt ez közöttük. Hátralépett. – Nézz rá a betegeimre, többet aligha tudsz csinálni. – Ebben sajnos egyet kellett értenie, fél kézzel korlátozva volt, kiváltképp, hogy a jobb kezéről volt szó. Meg kéne ballal is tanulnia pár dolgot, hmm?

Csak bólintott, majd sarkon fordulva el is tűnt a szeme elől. Miért mondta meg neki? – De persze pontosan tudta, miért. Egy része látni akarta a reakciót, amit produkál. A kérdés csak az volt, miért is? Minek? Miben hitt? Helytelen volt bármiben is. Az ember egy különös lény volt, a reménnyel ötvözött hitvilága pedig fegyver mások vagy épp maga ellen.

Felsóhajtott, most sem érezte magát jobban, valami megült mellkasa közepén, nehéz teherként cipelte minden egyes lépéskor. Ethan hagyta maga után ezt? Vagy mi ez? Aligha volt ideje ezen agyalni.

* * *

– Nagyon csinos – szemrevételezte Dr. Snow most már, miután befejezte a szendvicsének evését, és teljes testtel felé fordult, mintha csak most látná igazán.

– Köszönöm szépen – mosolyodott el.

– És mondja, szeret nálunk dolgozni? – ütötte el a csöndet, mely majdnem rájuk telepedett.

– Igen, szeretek itt dolgozni. Csöndesebb, mint Seattle, ami nagyon tetszik.

– Hát igen, akinek ez jön be, az tudja értékelni. És Dr. Cullen? Jól járt vele, nagyszerű mentor, sokkal jobb képességei vannak tanítás terén, mint nekem – nevetett fel a férfi. Scarlette nem tudta eldönteni, hogy vajon dicséretet vár el, hogy ő sem rossz oktató, vagy sem, végül jobbnak látta, ha nem reagál.

– Tudja, a fél kórház bele van habarodva – fordult vissza szendvicséhez. – Nem is értem miért. De volt olyan ápolónő, aki nálam tett látogatást, hogy tud Carlisle közelébe férkőzni. Az eszem megállt! Remélem, maga…

– Nem, nem, köszönöm. Jó munkatárs, jó vele együtt dolgozni és ennyi. – Nem mintha bármi köze lenne hozzá Dr. Snownak. Meg tudta érteni azokat a szerencsétlen nőket, akik a nős férfi után ácsingóztak. Ilyen lélekfacsaróan szépnek és sármosnak lenni már-már bűnnek kellett lennie.

– Sejtettem – válaszolta egyetértően. – Amióta ismerem, bebizonyította, hogy maga professzionális, nagyszerű orvos és nem hozza a gondjait a kórházba.

– Köszönöm – mosolyodott el újra szerényen.

– Amivel persze nem lenne gond, ha hozná, hisz emberek vagyunk mind. De maga… Olyan, mint Cullen, távolságot tart a magánügyeit illetően, miközben a beteg emberekkel meg tud hasonulni. Oh, hát emlegetett szamár! – kiáltott fel Snow. – Cullen – kezdett integetni, Scarlette pedig csak lehunyta a szemét. Azt hitte, hosszú műszakja lesz, hisz reggel benn volt...

– Dr. Snow, Dr. Cowen.

Fel kellett volna rá készülnie. Nem szabadott volna engednie, hogy meglepje. Észre kellett volna vennie a borzongást, de… a bál iránti kíváncsiság elmosta a gondolatokat, és Snow pedig lefoglalta az összes érzékszervét. És most ebben a teremben ott volt ő, a lágy, enyhén kórház és cédrus illata, mely már rég a bőrének része volt és mely a nő tüdejébe kúszva nehezedett el és ülte meg a léghólyagocskáit, a folyékony arany szeme tengere, melyben elmerült, és most szilárdulva csapdát vont fölötte, bezárva viszont benne rekedt, ki kellett törnie, oh nem, nem lett a hangjának foglya, nem érzékelte a rezgéseit, ahogy állt előtte, mikor szembefordult vele.

Nem volt erre felkészülve. A levendula és karamell zuhatagra. Carlisle mellett egy nő állt, barna haja finoman felkötve hangsúlyozta ki vékony nyakát, vállát, és arcát. Karcsú volt és nőies. Egy levendulalila ruhát választott, ahhoz pedig a lila kis virág illatát megfűszerezve egy kis gyömbérrel. Eszméletlenül gyönyörű volt, olyan, akit megérné márványba faragni, megőrizni az utókornak, hogy mindenki csodájára járhasson.

– Hadd mutassam be a feleségemet, Esmét, Scarlette. Drágám, ő pedig Scarlette, akiről már meséltem. – Carlisle hangja rántotta vissza a bódulatból. A nőt nézve azon túl, hogy milyen szép és csodálatos ez a ruha rajta, még egy dolog ütött szöget agyában: a szeme. Az aranysárga szeme, mely pont ugyan olyan volt, mint férjéé. Vagyis majdnem, talán egy-két árnyalattal sötétebb, de kavargó aranyló. Egy véletlen, no de kettő?

– Öhm… Örvendek – nyújtotta gipszelt kezét kézfogásra, melyet a nő viszonzott. A nő őt nézett és tényleg őt nézett, zavaróan figyelt, Scarlette érezte, hogy mindent tudott, úgy látott belé, mint valami röntgen-sugár, ő pedig nem tudta elrejteni sehova a gondolatait. – Nagyon csinos, igazán tetszik a ruhája és ezek a kesztyűk! – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott, mert hogy még gondolkodni is majdnem elfelejtett.

– Maga is, ez a ruha csodaszép – mosolygott rá. Scarlette-t továbbra is megbabonázta, egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét, annyira gyönyörű volt. – Tegeződjünk, ha nem bánod.

– Mi? Dehogy… én nem… igen, köszönöm. – Érezte, hogy füle felforrósodott. Hogy a jó életbe tudtak ilyen szépek lenni a Cullenek?

– A férjem milyen főnök? – Esme kuncogva közelebb hajolt Scarlette-hez.

Tessék? Ez mégis milyen kérdés így elsőre?

– I-igen, öhm… nem panaszkodom. Volt már nagyon… közvetlen és trehány felettesem, így értékelem Dr. Cullen bizalmát és hogy teret ad nekem. – Mit mondhatott volna? Ha így gondolja, ha nem, akkor is épp a felettesének feleségével beszélt.

– Esme, milyen gyönyörű – álmélkodott Dr. Snow is, így Scarlette-nek volt ideje fellélegezni. Nyugtalanság töltötte el, nem csak a házaspár szempárját illetően. Mindamellett milyen kicsi a világ, hogy férjnek és feleségnek ugyanaz a pigmenthiánya vagy ki tudja, mi ez, legyen. Hanem, hogy képtelen volt levegőt venni, a levendula és a cédrus egyenesen fullasztotta, bármennyire erőszakolta is le az oxigént a torkán, egyszerűen nem kapott levegőt ebben a ruhában. Tekintete pánikolva ugrált ide-oda, hogyan tudna szabadulni és hol van a legközelebbi pezsgős, boros, bármilyen alkohol tartalmú pohár, muszáj volt valamivel elnyomnia a gondolatait.

Carlisle-ra emelte a szemét, de majdnem léptett is egyet hátra meglepetten, mert a férfi őt nézte. Áthatóan és lágyan, mintha csak emlékezetébe vésné, hogyan is néz ki. Scarlette legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy miért nem mesélt sosem Esméről? Sosem beszéltek róla. Tudta, hogy házas, a gyűrű minden nap az arcába nevetett az ujjáról. De eddig nem tudta elképzelni Mrs. Cullent, így nem is gondolt rá. Fantom volt, egy kísértet csak, ami nem öltött alakot egészen a mai napig. Miért nem mesélt róla? Akkor talán lett volna egy eszményképe, mely vészvillogott volna. Érezte, pulzusa az egekbe szökött, szíve csapdosó madárkaként próbált kiszökni bordáinak rácsa mögül, talán világgá kürtölni a benne háborgó érzéseket: a gyökeret vert félelmet és megvetést.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi. – Sápadtnak tűnsz.

– Persze, csak a ruha… nem vagyok hozzászokva az ilyenhez – villantott rá egy mosolyt. – Azt hittem, dolgozni fogsz. – Bár nem tudta, minek mondta neki ezt. Meglehet, hogy tudomása legyen róla, nem számított rá.

– Minden évben igyekszünk eljönni a feleségemmel. – Touché.

– Ah, szívügye az adományozás?

Nem válaszolt rögtön. – Szívesen segítek.
Scarlette nem akart még egynél több percet eltölteni a férfi társaságában.

– Ha megbocsátanak – kért elnézést, majd kiszökött a kis társaságból és nem nézett hátra, annak ellenére is, hogy biztos volt abban, egynél több szempár szegeződött a mezítelen hátára. Fenébe, Ray, hogy ilyen ruhát készítettél!

– Itt vagy, Scar, már épp a keresésedre akartam indulni – jelent meg oldalán Raylyn, mintha csak megidézték volna és visszatartotta attól, hogy elhagyja a termet, belékarolt.

– Szia, Tom – pillantott a barátnője mellett álló férfi felé üdvözlően. Még általános iskolából ismerték Tomot. Megmaradt az ugyanolyan mosolya, de nagyon sokat fogyott, amitől megváltozott az egész arcberendezkedése. Emlékezett, milyen sokan csúfolták, aztán… felnőtt és a régi valója eltűnt, vagy legalábbis fizikailag.

– Scar – biccentett elismerően. – Meg kell hagyni, csinos vagy. Ez a ruha – füttyentett elismerően.

– Ray-nek köszönhetően, ő volt az értelmi szerzője a ruhának – pukedlizett, mire elnevették magunkat.

– Mi történt a kezeddel? – kérdezte a férfi.

– Autóbaleset – rázta meg a fejét. – Semmi extra. És veled, mi a helyzet?

– Épp barátnődnek meséltem, hogy séf lettem.

– Igen? De te nem… – hunyorított gondolkodva. – Nem autószereléssel foglalkoztál… – Valami mintha rémlett volna neki, ha a memóriájának nem 90%-a lenne foglalt orvosi könyvektől, biztos jobban emlékezne az ilyen dolgokra is, ahelyett, hogy kívülről fújná az emberi test összes csontját, izmát, ereit.

– Az már a múlt, nem jött be, bármennyire is akarta apám. Viszont főzni imádok.

– Saját étterem?

– Idővel biztos, ha meglesz hozzá az alaptőkém.

– Hát, gratulálok! És hol lehet megkóstolni a főztödet?

– Creekside-ban várlak!

– Mindenképp jönni fogunk! Úgyis ránk fér Ray-jel egy jó kis kaja – pillantott szeme sarkából az említett nőszemélyre, miközben elcsaklizott egy pezsgős poharat magának. Talán kicsit gyorsabban itta meg a tartalmát, mint tervezte. De jól esett, ha nem is rögtön, de elkezdte az alkohol tompítani a gondolatait, ahogy felszívódott véráramában.

– És te, Scar? Úgy hallottam visszaköltöztél?

– Igen-igen, a kórházban dolgozom orvosként.

– Wow! Elismerésem… – füttyentett. – Akkor valaki okos is lett az osztályból!

– Auch. Ne mondj ilyeneket! – horkant fel.

– Na, és hölgyeim, kit kérhetek fel táncolni? Lassan itt az ideje az első táncnak – fordította fejét a zenepult irányába.

– Nekem még kell egy-két pezsgő – intett kezével. Scarlette tudott táncolni, de kellett egy kis kezdőlöket ahhoz, hogy táncparkettre lépjen és eddig még csak egy pezsgő volt benne.

– Én vállalkozom, Thomas – nyújtotta kezét színpadiasan Ray.

Amint felszólalt a zene, máris a táncparkettre siettek. Míg Scarlette csak újabb pezsgős poharat vett magához. Próbált beilleszkedni a képbe, a táncosok közé, a kiöltözött emberek környezetébe – a teremben volt és mégsem, mintha külső szemlélője lett volna az eseményeknek. Látópereme széléről látta, ahogy valaki megjelent mellette. Vöröslött, mintha a felkelő nap sugaraiból született volna, mintha összeverekedett volna a széllel, és egyetlen pillanatra sem tűnt szelídnek vagy csendesnek.

– Szabad lesz?

– Tessék? – fordult a világos hangszínhez. A férfi középmagas volt, mosolygós szemű, egy hozzá nem illő vörös öltönyben tetszelegve nyújtotta a kezét Scarlette felé.

– Kár lenne ezt a gyönyörű ruhát egy gyönyörű nőn a terem egyik sarkában hagyni.

– Oh – nevette el magát. – Ez be szokott jönni?

– Hát, lehet kicsit túlzás, fejben jobban hangzott. Mit mondasz?

– Persze – rakta le a poharát. – Csak a kezem, ha…

– Megoldjuk – rázta meg a fejét magabiztosan. Nyakáig érő, hosszú tincsei samponreklámba illően mozogtak. – Aidan.

– Scarlette, de csak Scar.

– Örülök a megismerkedésnek, Scar – fogta át a derekát. Érintése meleg volt és óvatos. Közelről a nőt megcsapta a fűszeres, gyantás illata, olyan zöld és eleven, mindenesetre kellemes volt. – Na, és ki vagy, Scar?

– Mit szeretnél tudni? Itt lakom a városban – tette vállára mindkét kezét. – Rezidens orvosként dolgozom, egy szem gyerek vagyok, szeretem a természetet, nem tudok főzni és mázlid van, mert nem szoktam ilyen ruhákat hordani. Első kezdésnek?

– Milyen szerencsés vagyok – ismerte el. – Remek kezdés. Én is itt lakom a városban. Tűzoltó vagyok, van egy testvérem és kenuzom.

– Wow, nem rossz – mosolyodott el. – Tehát mindketten életeket mentünk.

– Úgy tűnik, máris egy újabb közös pont – húzta magával a táncba. Lépéseik finoman egészítették ki egymást, nem erőszakoskodott, Scarlette pedig hagyta, hogy vezesse. A tánc egy furcsán bensőséges dolog tudott lenni, vak bizalmat kívánt, ami még az idegeneket is összehozta.

A mosoly ráfagyott az ajkára, mikor elkeringett mellettük egy pár. A lila az arcába vágott, a levendula csak egy szippantásnyi volt, de elárulta hordozóját. Rögtön szégyellni kezdte az összes bűnös, tébolyodott gondolatát, amire egyáltalán vetemedni mert. Úgy táncoltak mellettük, mint egy tökéletes pár, két puzzle darabka, ami egymásba illett. Mikor az egyikük hátralépett, a másik előre, egyszerre mozdultak, mint két mágnes. Mintha csak létrejött volna egy újabb pólus közöttük… Esme nézte Carlisle-t, Carlisle pedig a nőt. Tudtak a környezetükről, mert senkinek nem mentek neki és mégis, teljességgel kizárták, mintha csak ők ketten lettek volna az egész világon.

Bűnösnek érezte magát, mocskosnak és tisztátalannak. Sosem fordult vele elő eddig ilyen, de most… itt állt ebben a világos ruhában, pedig feketét vagy vérvöröst kellett volna magára öltenie, az kellően illett volna hozzá, az leírta volna őt. Hitvány volt, hogy valaha is más férjére gondolt.

– Minden rendben, Scar?

Ránézett Aidanre. – Oh, persze – fókuszált az arcára. Fene, itt táncoltam egy jólelkűnek tűnő sráccal és mással foglalkozott. – Bocsáss meg, elkalandoztam. Tehát kenuzol? Calawahán végig?

– Volt már végig is, valóban.

– Szeretem a vizet – ismerte el. – Sokszor fürödtem a folyóban, de az óceánban is nyaranta. Csodálom, hogy sosem találkoztunk – mosolyodott el újra.

– Ami késik, nem múlik. Már megérte erre a bálra eljönnöm.
Scarlette nevetve elfintorodott. Oh, te jó ég, ez tényleg beválik?

– Ez is fejben jobban hangzott – jegyezte meg a férfi. Nevetésünk, mint madárraj, még sok lépést követett. És Aidan elérte – nem tudta, hogy tudatosan vagy sem, észrevette-e rajta, hogy valami járt a fejében –, hogy ne gondoljon olyanra, akire nem szabad. A férfi kedves volt és mint kiderült, fiatalabb, mint ő, amin persze leginkább csak kuncogtak egy jót két pohár között. Raylyn is becsatlakozott hozzájuk.

Időközben késő estére egészen felduzzadt a tömeg, a zenék is inkább popkultúrálisabbakká váltak mindenki legnagyobb örömére. A beszélgetés hangereje megemelkedett, poharak csilingeltek és tömérdek szín olvadt össze egy mozgó masszává.

Scarlette hangulata akkor lett újra megtörve, amikor Carlisle állította meg. Egyszer csak a semmiből teremve lépett elé, mielőtt még bármihez nyúlt volna az asztalon, hogy étvágyát vegye.

– Szabad lesz egy táncra, Scar? – kérdezte, miközben az asztal lapjának dőlt. Az öltöny jól állt neki, kiemelte vállát, keskeny csípőjét, kontrasztot alkotott fehér bőrével és... Scar, miért nem tudod leállítani a gondolataidat?!

– Öhm… – jött zavarba. – Nem hiszem… Mármint… Tudja… – hunyta le egy másodpercre a szemét, majd léhán ráemelte. Milyen csalfa kísértés volt ez? Mint Hádész, aki körmönfont módon adott gránátalmát Perszephonénak?

Megfoghatta volna a kezét, hagyhatta volna, hogy az emberek közé vigye és mint a ying-yang két fele, a sötét és világos egymásba kapaszkodhatott volna. Ujjai alatt érezte volna az öltöny selymes tapintását, az alatta mozduló test minden vibrálását. Zavarba jött volna, milyen közel voltak egymáshoz, a férfi pedig egy tök értelmetlen kérdéssel segítette volna ki. A kórház enyhe illata keveredett volna bőre cédrusos fűszerességével, észrevette volna, hogy az arany íriszében vannak apró szálak, amik nem is olyan sárgák, mint inkább barnák, hogy ajka fehérebb, mint gondolta, bőre sápadtabb, mint amilyennek látszik. És oh, micsoda remekmű, mert bármennyire is rá akarta nyomni ujját hibáinak ütőerére, tökéletes volt. A megtestesült csoda volt. Bőre alá bújt volna, kezei óvó ölelésébe és csak annyit akart volna, hogy ne beszéljen. Maradjon meg így ez a pillanat szépnek, hogy holnapra el is felejthesse, egy álomnak higgye, és ez pont elég lenne. Atyám, vétkeztem!

– Nem lenne helyes – jegyezte meg határozottan. – A felettesem vagy.

– A munkatársad.

Hát, Carlisle, nem érted? Te, aki megannyi nővért láttál már, akik utánad epekednek, és pont most vesztenéd el látásodat?

Megborzongott. Hátranézett, de nem kellett soká keresnie, meglelte Esme arany szempárját, aki egyenesen őket nézte. Arcán nem ült kifejezés, még a száját sem préselte össze. Olyan volt, mint tényleg egy szobor, akinek vonásai teljesen merevek voltak és ha nem mozdul, talán tényleg elhiszi az ember, hogy egy fehér márvány faragvány volt, semmi több.

– Elnézést kérek, de nem lehet – rázta meg Scarlette a fejét. Ennél tovább nem süllyedhetett, egyszerűen nem akart ebbe a posványba, amibe csak úgyis beleragadna. – Sajnálom – tett egy száznyolcvan fokos fordulatot. És ment volna, ha nem kapja el bal alkarját a férfi. Fehér kesztyűbe bújtatott ujjai hűvösen, de egyáltalán nem szorosan simultak csuklójára.

– Várj – suttogta. Valamit akart mondani, a szavak ott sorakoztak nyelve hegyén, a nő látta rajta.
Scarlette ránézett. Bele abba az arany szempárba. Mit akarsz? MÉGIS MI A JÓ FENÉT AKARSZ TŐLEM? – Üvölteni tudott volna, bele a képébe. Ennyire nem lehetett ostoba és vak, hiszen felnőtt férfi volt, ő pedig tudta magáról, hogy pocsék volt az érzelmek elrejtésébe. Mit akarsz? Mégis mit? Nem akarta megalázni sem őt, sem magát. Így is túl sokáig hagyta elfajulni, elburjánzani az érzéseit.

Kihúzta a kezét szépen lassan ujjai közül. – Holnap találkozunk a kórházban – búcsúzott el tőle és visszasétált a saját csapatához a lehető leggyorsabban. Így volt a legjobb. Így kellett lennie.

Újra nem is találkoztak össze, csak néha a pillantásuk keresztezte a másikét. Hogy is volt, ne árts! Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Az emberek elmondhatják a világ összes fogadalmát, de tény, hogy a legtöbben mindig okoznak kárt. Olykor még ha segíteni is próbálnak, többet ártanak. És aztán a bűntudat kivillantja foga fehérjét. Hogy mit kezdenek ezzel a bűntudattal? A döntés az övék: vagy tanulnak belőle, és továbblépnek, vagy ördögi körbe keverednek. Scarlette pedig nem akart kárt okozni.

– Kedvelem Aidant – jegyezte meg Ray egy kiadós tánc után.

– Én is – ismerte el Scarlette. – Kedves srác. Kicsit néha túltolja a csajozós szöveget – nevetett fel.

– Hallottad, mikor istennőknek nevezett minket?

– Oh, ne is mondd, olyan kis cuki. Vajon sosem volt csaja vagy csak ilyen alapból?

– Nem tudom, majd kiderül – sétáltak le a táncparkettről mosolyogva.

– Elhívod? – tette fel a kérdést Raylyn.

– Hmm? – ráncolta össze a szemöldökét. – Nem hiszem. Jó pasi, csak valahogy nem az esetem.

– Tudjuk, Scar, te az idősebbeket szereted, akik legalább a mentoraid.

– Tessék? – nyelt majdnem félre, hál' istennek nem volt semmi a szájában.

– Csak Ethanből indulok ki.

– Volt más kapcsolatom is.

– Jah, de egyik sem hosszú, Ethan azért több volt. És tudod nem gáz, ha Cullen bejön. Láttam, ahogy beszélgettetek.

– Na fogd be, a felettesem csak.

– De jó pasi. Nős, de attól még lehet jó.

– Oké, oké – ciccegte le. – Nem rossz.

– Nem rossz... nem rossz. Ha neked Cullen a nem rossz, akkor egy adonisz lesz a férjed – karolta át Raylyn mosolyogva, hogy levegőzzenek egyet.

Teljesen felesleges volt aznap már hazamennie Scarlette-nek. Még a nap ugyan nem kelt fel, mikor elhagyták a bált, Ray hazament, míg ő pedig a kórházba. Ruhástul és nem túl józanul téblábolt be az egyik üres betegszobába és lefeküdt az ágyra. Nem mintha oly sokat aludt volna, álmatlanul forgolódott, míg a nap felkúszott az égre.

* * *

Érdekességek/magyarázatok:

Akkor egy szokásos szám ^.^

Előző rész

Adatlap

Következő rész