Conjunction - 06. Rész

Hellobello!

Cím: Tíz év múlva házasság

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette szünete alatt elutazik Seattle-be, ahol kiderül, milyen kapcsolatban is áll Ethan Morettivel.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4302 (+47) szó

Megjegyzés: A szavazás is lezárult (nem volt akadálymentes, de megoldódtak a problémák), lent láthatjátok a rész után az eredményt, igazán izgi rész fog íródni Carlisle-val, alig várom :3 igyekszem péntekre hozni, de előfordulhat, hogy csúszik a hétvégére a következő rész. Elkezdődött az egyetem, aztán sűrű lett az életem, mint a fene.

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Mikor azt hinné az ember, hogy fellélegezhet, jön valami más.

– Odamenjek, szívem? Azonnal jövök! 

– Ne aggódj, jól vagyok annyira. Itthon leszek, pihenek – ismételgette Ethannek már sokadjára, aki csak újra és újra ugyanazt a kérdést tette fel egy adott időközönként. Mintha valóra is válhatna, de mindketten tudták, hogy a férfi nem tud és nem fog jönni, ha Scarlette azt mondaná, hogy szüksége van rá. Ez már valamit jelentett, nem igaz? Milyen kapcsolat az, amiben nem lehet egymásra számítani igazán? – Emiatt ne vegyél ki szabadságot. Jól vagyok. Mit szólsz egy videóhíváshoz valamikor, hogy megbizonyosodj rólam? 

– Jó ötlet. Ha hazaértem a kórházból, hívlak újra. 

– Rendben – búcsúztak el szokásosan. 

– Tudod… – szólalt meg váratlanul Raylyn Scarlette szobájának ajtajából. Minden bizonnyal egy ideje ott állhatott. – Szerintem már rég úton kéne lennie hozzánk. 

– Miről beszélsz? – fordult felé. 

– A barátnője balesetet szenvedett – mondta ki a nyilvánvalót. 

– Egyrészt nem nagy balesetet, másrészt nem tud csak úgy csapot-papot otthagyni Seattle-ben, te is tudod, harmadrészt sosem kedvelted, persze, hogy ezt mondod. 

– Valóban, de ha annyira szeret téged, akkor nem kéne megnéznie, hogy vagy? 

– Bízik a szavamban – felelte kedvtelenül. Nem szerette, ha Raylyn próbált belemászni a kapcsolatába. Még ha igaza is volt, tudta jól. 

– Scar... – jegyezte meg korholó hangnemben. – Ismerd el legalább, hogy te is remélted, hogy eljön. Mert ennek így kéne lennie. 

– Persze, jó lett volna, de racionálisan nézve teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem tud – vett egy mély levegőt. Mit mondjon? Hogy nem akar egyedül maradni? Hogy tudja, hogy Ethanen kívül senkivel sem tud kapcsolatot kialakítani, mert nekik több kell? Mikor a barátnőjükkel elmehetnek túrázni, mikor együtt filmeznek, mikor randizni mennek, nem pedig várják, hogy mikor lesz vége a műszaknak vagy remélik, mikor nem hívják be a sürgősségire éjszaka közepén? Orvos volt, sebész volt, akinek mindig a betegei lesznek az elsők. 

– Te és a racionális agyad… – húzta el a száját, miközben bejött a szobába és leült az ágy szélére. – Jó ez így? 

– Tessék? Ray miket beszélsz? Ez egy ideiglenes időszak. – Úgy gondolta, csak a távkapcsolat nehézsége ez, egy ránc a terítőn, mely majd kisimul a sokadik vasalásra. Ebben akart hinni, mert ha másban nem tudott, akkor mi maradt? 

– Csakhogy ez már hetek óta így van. Az idő pedig telik. Megmozdította a kisujját is egyáltalán Ethan? Mindig csak azt hallom, mikor jössz, mikor jössz, miért nem jössz! Ő miért nem? 

– Ray, hagyd abba! Minek szólsz bele, ha nem érted – dörrent rá erőteljesebben. 

– Te nem érted, Scar. Ez az egész roppant egyszerű. Hadd tegyek fel neked három kérdést. Szereted annyira, hogy várj magatokra? Boldoggá tesz? És mikor lefekszel ő az utolsó gondolatod a nap végén vagy az első, mikor felkelsz? Ha ezekre mind igen a válasz, akkor rendben van. Ha nem, akkor viszont engedd el. El kell engedned, mert ez nem kapcsolat.

Nézte Raylynt dacosan. Igent akart mondani, mindennél jobban igent akart kiejteni a száján, hogy így volt, van és lesz. De ebben még ő sem hitt. Jól megvoltak és ez volt a legjobb szó az egészre. Összefűzte őket a kórház, nem volt idő romantikára, közös utazásokra, nem tudták egymást megvárni műszakok után, így ez maradt. Kényelmes volt, nem kívánt meg sok erőfeszítést, és nem érezte magányosnak magát. És ez nagy szó. A közös érdeklődéseknek hála volt beszédtémájuk, hogy mégis úgy érezzék, valakihez tudnak fordulni a napjaink végén, mert emberek voltak, akiknek szükségük volt a társas kapcsolódásra, beszélgetésre, egy-egy ölelésre. Ez a szükség voltak egymásnak. Nem értette pontosan, hogy mi ez – hogy vajon szeret és őt szeretik-e –, de kérdés volt ez? Csak érezte, hogy húzta és rágta és nyöszörgött benne, érezte, hogy sóhajtozott és nyúlt valaki felé, egy opálosan átderengő lélek felé, akinek arca...

– Másra nincsen időm. Nem fér bele az életemben egy teljes kapcsolat, te is tudod. Ethannel jó páros vagyunk. 

– Igen, haver-páros, szex-páros, alkalmi-páros, bár őszintén, még szexelni se sokat szexeltetek. 

– Héjjj! 12-24-36 órás műszak után tudod, hogy ki akar… – húzta el a száját. – Pláne, ha előtte ki tudja épp melyik ember testében járt a kezem. 

– Én mindent értek. Csak azt mondom, gondold át, mire van szükséged. Erre van szükséged? Elég ez neked? 

Scarlette sóhajtott egyet, de bólintott. Nehéz elengedni a múltat, de az még nehezebb, hogy nem tudni, mit tartogathat a jövő.

* * *

A két buszút együtt adott ki három és fél órát. Az első még viszonylag gyorsan eltelt, Scarlette félig-meddig aludt rajta, ha már kora reggelit választott, de a második egy kicsit tovább tartott, mint várta. Nem mintha kocsival sokkal rövidebb lett volna az út, maximum csak egy órával. A gipsz végett jobbnak tartotta, ha nem ül volán mögé, úgyis nyugalomra volt ítélve, ha már nem ment dolgozni. Könnyebb volt megbeszélni az eltávot Dr. Cullennel, mint gondolta volna.

– Szép napot, Dr. Cowen – csendült a férfi dallamos hangja a telefonban. A nő tarkóján felálltak a pihék, szinte úgy érezte, hogy Carlisle ott áll mellette.

– Jó napot, doktor úr! – köszörülte meg a torkát. Ez a commotio cerebri[1] biztosan maradandó károsodást okozott – reakciói kontrollálhatatlanok voltak. Miért hat rá így csak egy hang? 

– Hogy érzed magad? 

– Sokkal jobban. Nem szokott már egész nap fájni a fejem. Ha néha rám is tör, egy aspirin segít. 

– Örömmel hallom. Semmi más gond nincsen? Figyelem-, látásprobléma? Hangok? Emlékek? 

– Nincsenek. A jövő heti munkával kapcsolatban telefonálok. 

– Igen? – A férfi hangja elmélyült. 

– Tudom, hogy nem ezt beszéltük meg. Hogy a héten bejönnék részidőben, de nem lehetne, hogy megkapjam szabadságnak? – Váratlan ötlet volt Seattle-be, Ethanhez utazni, de minél tovább gondolkodott rajta, annál inkább határozottá vált ezzel kapcsolatban. 

– De. Rendben van. – Nagyon könnyen beleegyezett a férfi. Őszintén, kicsit talán várta a marasztalást, vagy... akármit, ami azt jelentené, hogy nehezebben engedné el. De persze, miért is? Fél kézzel amúgy is használhatatlan volt. 

– Köszönöm. Szombaton jövök haza, vasárnap bejönnék. 

– Nem leszel a városban?

– Nem. Elutazok Seattle-be. 

– De a bálon részt veszel? 

– Bálon? Milyen bálon? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Minden évben rendez a kórház adománygyűjtő bált. Biztos, hogy hallottál róla. Vasárnap lesz, és akik nem dolgoznak, azoknak kötelező! – Még a telefonból is hallotta a hangjában bujkáló mosolyt, vidám tónusok jelentek meg hangszínében. 

– Oh, A Bál! – jutott hirtelen eszébe, hisz őt is levadászta Betsy a díszlettel kapcsolatos kérdéseivel és a nő megsértődött, mikor Scarlette annyit válaszolt: mindegy – hogy most Nagy Gatsby stílusú 1920-as éveket fog idézni, vagy Las Vegasi kaszinót –, neki műtenie kell, nincs ideje falmatricákat nézegetni. Azóta pedig eszébe sem jutott, pedig a táskájában talán 20 darab kis eseménymeghívó volt, hogy szórja szét ismerősei között. – De én dolgozni jövök! – vágta rá azonnal.

Nem szerette a bálokat, őszintén szólva. És nem a tánc miatt. Anyjának hála jó pár műfajt ismert és táncolt, és nagyon is megmaradt benne az érzés, mennyire nem szeretett ezekre az órákra járni iskola után, pláne, hogy fogszabályzójának hála mindig csak az utolsó fiúk választották ki, annyira megalázó volt, és olyan selejtesnek érezte tőle magát. Inkább a ruha. A RUHA. Az egész olyan giccses és puccos… Ő pedig minden volt, csak nem ilyen, civilben is a kényelmes ruhák híve, az az egy-két nyári egyrészese is azért lógott a szekrényében, mert melegben jól szellőztek. 

– Azt kötve hiszem, Scarlette, nem fogsz vasárnap dolgozni. 

– De... – Már gyűjtötte is össze, hogy miért is lenne nagyszerű, ha ő nem venne részt a bálon: 1.) más okozna látvány-katasztrófát (ruha), 2.) nem kell mindenkit elutasítania (szegény hoppon maradt srácok), 3.) nem ő fogja lejáratni a kórházat részegen. 

– A felettesed vagyok, erről én döntök.

– De én nagyon szívesen dolgozok, de tényleg! 

– Inkább a kórházban vagy, minthogy egy svédasztalos vacsorás bálon vegyél részt?

– Ennyire nem vagyok éhenkórász, csak egyszer ettem meg Amos kajáját és véletlenül! – mentette a becsületét. – Nem valók nekem a bálok. 

– Nem tudsz táncolni? Megtaníthatlak, sosem késő elkezdeni! 

– Tudok táncolni, csak... – vont vállat, pedig a férfi nem láthatta. 

– Csak? 

– A ruha, meg általában sokat iszok! – Úgy tényleg sokat, de minden ilyen sztorija túl hosszúra nyúlt, minthogy most elmesélje. De nem ez lenne az első bál, ahol berúgna.
Egy mély lélegzetvétel érkezett a vonal másik feléről. – Dr. Cowen – csendült a hang játékosan. – Kötelezővé teszem a megjelenést, az egész kórház lássa és ismerje meg munkán kívül! Az ivást pedig kevésbé javaslom, különben nem fog tudni a munkába menekülni, részegen nem engedélyezem a betegellátást. Ez szabály! 

– De... – nyögött fel. 

– Alig várom a vasárnapot! 

– De... – Ha bármit is akart mondani mentségként, már mindegy volt, a férfi rárakta a telefont. – Shit – bukott ki belőle fájdalmasan. És a héten ideje sem lesz ezzel foglalkozni… Jobb ötlet híján Raylynre bízhatta a dolgot, hogy eszeljen ki neki valamit. 

– Ne ess túlzásokba. Nagy habosba és fűzősben el nem fogok menni! 

– Ne aggódj, tavalyelőtt részt vettem ezen a bálon, tudom mi kell ide! – Mindent tudó mosoly jelent meg az arcán. 

– Kérlek, Ray. 

– Rám számíthatsz. – Komolyodott meg a hangja, bár ettől Scarlette-nek még mindig nem igazán sikerült hinni benne, még a buszúton is rosszabbnál rosszabb rémruhák vetültek elé a jövőből. Mert bár Raylyn valóban tudott csodás kreálmányokat készíteni, de nagyon könnyedén esett át a ló túloldalára, pont avégett mert ő ilyeneket hordott: színes, díszes izéket. Scarlette pedig nem. 

Meglepetésnek szánta érkezését, így Ethan egyáltalán nem tudta, hogy jön. A Bainbridge kompról leszállva megütötte a zaj, a városhoz tartozó nehéz levegő és a magasba nyúló épületek miatti zártság érzete. Forks ehhez képest nyugodt, csöndes kisváros volt, mely a természettel karöltve létezett és lélegzett. De itt a beton beborított és elnyomott mindent, a szürkés hétköznapok még színtelenebbekké váltak, mint amikre emlékezett. Éveket élt itt, és sosem gondolta volna, hogy pont Forks fog neki hiányozni ilyen rövid idő alatt, hisz csak hetek óta élt ott.

Első útja az egyetemi kórházba tartott, nagyobb valószínűséggel tartózkodott ott Ethan, mint otthon. 

– Scar?! – jött elé a recepciónál Katie, a főnővér. Tíz évvel lehetett nála idősebb, de haja már teljesen ősz volt egy hormonbetegség miatt, mely pigmenthiányt okozott nála. Sosem festette, mindig büszkén hordta hosszú fonatait feje tetején. Szeme nagy volt, szája vékony, Scarlette bármikor ránézett, olyannak tűnt, aki a legkisebb szellő hatására is eltörik, pedig annyi mindent látott és megélt és egyesek meglepődnének, hogy egy ilyen kis nőben mekkora erő is van. 

– Szia, Katie! – hagyta, hogy a nővérállomás mögé kísérje. 

– Jesszusom, veled mi történt? Mint aki fejre esett – nézte a homlokát, ahol már főképp lila foltok virítottak, majd a törött kezét. 

– Autóbaleset – felelte egyszerűen. – Már jól vagyok – tette hozzá sietősen. 

– Nem nézel ki valami szépen… Na és mi a helyzet? Milyen a megyei kórház? 

– Jó, tényleg nem rossz. Kisebb, csöndesebb, de ott is van mindenféle eset, nem unatkozom. 

– Felettesed? Mondd, hogy nem egy Dr. Westallt kaptál! 

– Oh, nem. Dr. Cullen kedves, nem kezel le és teret ad. És itt? Történt valami? 

– Ugyan, kérlek, ugyanaz folyik, mint eddig – billentette oldalra a fejét nevetve. – Mi járatban? 

– Ethanhez jöttem.

– Oh – emelkedett meg a szemöldöke. – Mindjárt megnézem neked a rendszerben, hol jár. 

– Köszi, Katie. 

– És… meg is van! 6-os műtőbe lépett be úgy egy 20 perce. Valószínűleg várnod kell. 

– Nem gond – rázta meg a fejét. Sejtette, hogy így lesz. Ethan idegsebész volt, egy időben gyerekekkel akart foglalkozni, de miután látta, ahogy valaki rohamban egyszerűen csak meghalt, inkább úgy döntött, hogy nem. Valahogy az, hogy gyerek haljon meg a kezei között, arra képtelen volt. Abból az élményből meglehet, sosem tudna felépülni. 

– Na, és hány napra jöttél a városba? 

– Hatra, szombaton megyek haza. 

– Oh, micsoda szabadság, mit fogsz magaddal kezdeni? – vigyorodott el Katie. 

– Még én sem tudom, kicsit fura lesz, de… egy pillanatig sem fogok nem pihenni – villantotta meg a 32 fogát. – Valószínűleg ekkora szabadságom máskor nem lesz, így ki szeretném használni. 

– És akkor jöttél romantikázni Dr. Morettivel? 

– Mondhatjuk, igen – bólintott. 

– Már hány éve is? Két éve, ugye? Annyi éve vagytok együtt. 

– Igen, már bő két éve – ismerte el. Mintha ez jelentett volna bármit is. 

Katie mindent akart tudni az „új” életéről, így hát mesélni kezdett, míg egyszer csak a nővéri állásból meg nem látta Ethant, ahogy egy civillel beszélgetett. 

Ethan magas volt, ébenfekete haja, mely máskor a nyakáig ért, most rövidre volt vágva, borostája pár naposnak tűnt. Olasz gyökerekkel rendelkezett, ami meg is látszott arcán, vastag szemöldöke volt, egyenes orra, telt szája. Az egyetem előttig váltig állította, hogy olyan napsütötte volt, mint a csokoládé, de utazások, meg úgy a napon való időtöltés híján a cserzett bőre elhalványodott.

– Ethan – állt fel a székéről. 

– Scar?! – fordult felé meglepetten, mintha el sem hinné, hogy látja. Hangja hideg, whisky mélységű volt enyhén karcos felhanggal. – Hát te mit keresel itt? – kért elnézést attól, akivel beszélgetett, majd belépett a pult mögé ő is. Csokoládébarna szeme megállapodott a nő homlokán, minden bizonnyal az ő orvosi szeme is kiszúrta az alapozó alatt megbúvó foltokat. 

– Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg. 

– Jól vagyok már – torkollta le, nem ezért jött, hogy 6 napig azt mantrázza: jól van. 

– Kocsival jöttél?

– Nem, busszal – emelte meg karját válaszul. Bár tudott volna vezetni, nem gondolta, hogy ilyen hosszútávon is. 

– És… öhm… – vett egy nagy levegőt. Scarlette ekkor jött rá, hogy a férfi zavarban volt: tekintete ide-oda járt az arcán, száját tétován nyitotta, csukta.
Katie-re pillantott, majd szabad bal kezével inkább kihúzta Ethant a pult mögül, hogy beszélgetésüknek több résztvevője ne legyen, mint két fő. – Mi járatban? – tette fel végül a kérdést a férfi. Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy Scarlette hozzá jött. 

– Meg akartalak lepni. Úgy látom, hogy sikerült. – A kérdés csak annyi volt, hogy jó vagy rossz értelemben, mert nem úgy nézett ki Ethan, mint akit szétvetett az öröm. 

– Valóban. Bocsáss meg. Még nem jutottam szóhoz. Igazán szólhattál volna. 

– De akkor nem lett volna meglepetés. 

– Ez is igaz – ismerte el. – És meddig maradsz? 

– Szombatig gondoltam, ha nem gond? Vagy zavarlak? – kérdezte meg bizonytalanul. Ha most kiderül, hogy Ethannek programja volt… Nem is tudta, hova menjen? Anyjához? Biztos örülne, hogy látná. Így is gondolta, hogy egyik nap meglátogatja, hogy él és virul. De mind a hat napját nem szerette volna otthon tölteni, azzal nem számolt, hogy Ethan egyáltalán... De miért? 

– Nem, nem, dehogy zavarsz! Csak… nem is tudom. Hogyhogy tudtál jönni? – Mintha nem lenne jó, hogy itt lenne, egyre inkább úgy jött le a férfi szavából. Ostobának kezdte érezni magát és megvezetettnek. Egész végig arról papolt a férfi, hogy jól van-e és ne jöjjön, erre most meg mikor itt volt, nem jó? Nem ilyennek ismerte meg, Ethan mindig nyílt lapokkal játszott, most miért nem? 

– Balesetnek hála, ki vagyok írva és még hozzácsaptam pár napot. 

– Örülök – nézett az órájára. – Viszont a műszakom este 7-ig tart, sajnálom – húzta el a száját. 

– Ha gondolod megvárhatlak itt, vagy találkozhatunk nálad – vetette fel. 

– Nem lenne gond, ha itt? Jó lenne hazamenni együtt.
Scarlette megkönnyebbült: még nem volt veszett fejsze nyele a nap. 

– Ugyan, Katie-vel elszórakozom, talán még Dr. Westallt is meglátogatom.

– Hiányolt – pillantott rá nevetve. – De persze, jobban örülnék, ha nem mennél hozzá. Nem szeretném az egyik felettesemet levakarni a barátnőmről. – Igen, ez az az Ethan, akit ismert. – Mennem kell vissza. 

– Tudom – bólintotta. Egy ideig még nézte magas alakját, majd megfordult a folyosón. 

Spontán jöttek össze, nem voltak előtte randik, hacsak nem számítanak a kávézások annak, amiket szüneteikben töltöttek együtt. A férfi kedves volt hozzá mindig is, mióta ismerte az egyetemről, bár Ethan mindenkihez kedves volt. Tipikusan az a mentor típusú, nyílt ember, aki bármikor bárkivel képes beszélgetésbe elegyedni. Aztán egy nap egyidőben végeztek, a buszmegállóba kísérte Scarlette-t és jött a busz. Gyorsan történt és erőlködés nélkül, ösztönből: csókkal búcsúztak el, és innen indult pokoljárásuk. Mi legyen? Járjanak? Ne járjanak? Munkatársak voltak, nem kellett volna, hisz befolyásolhatják egymás teljesítményét, főképp, hogy Scarlette még csak medikus[2] volt, etikátlan lett volna egy felettesével járni. Így persze, abban maradtak, hogy nem járnak. De az élet nem ilyen, nem tudták tagadni az összenézéseket, a mosolyokat, a váratlan és tiltott érintéseket. Hónapok teltek el húzva-vonva, mire beismerték, hogy kerülgetni egymást lehetetlen. Így adtak egy esélyt maguknak. A kezdeti láng apróbb lett – már ha egyáltalán volt, Ray szerint –, kellemes volt a kapcsolatuk, könnyű, nem kellett erőlködni benne. Nem hitt benne, hogy ez rossz lenne. Hisz az ember nem olyan mellett akarja leélni az életét, akivel könnyű lélegzetet venni?
Raylyn tuti azt mondaná erre, hogy olyannal kell, aki maga a levegő. 

* * *

– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk arra az illúziós kiállításra, úgy tudom, nemrég nyílt.

– Persze, Scar – húzta magukra a takarót az ágyban. – Holnap megmutatom a műszakjaimat, hova fér be. 

– Okés – kuckózott be a karja alá kényelmesen. Ez volt az ők pozíciójuk. Ágyban, kényelmesen, érezve a másikat, de mégsem fojtogatóan összetapadva.

– Biztos megleszel holnap egyedül? 

– Persze, tudtam, hogy dolgozni fogsz – rázta meg a fejét. – Ne aggódj miattam, nagylány vagyok.

– Oh, én azt tudom – mosolyodott el. 

Leült közéjük a némaság. Nem volt harsány, sem harsogó, de mégis hangja volt a csendnek. A szívrögön elhaló gondolatok néma bódulata, a mellkast feszítő űr üvöltése, hallotta Ethan már a csendet? Scarlette csak párszor Forksban. Mikor nem jártak már autók az utcákon, emberek sem tébláboltak, a számítógép sem búgott, a lámpa sem rezonált, a megmentett életek nehéz súlya nem terhelte többé a vállát, és gördülő sziklaként vált semmivé a feszültség.
A férfinél, itt nem volt csend, beszűrődött a kinti világ, hallotta a bőre alatt húzódó ágyhuzatot, az ajtóban megfeszülő csavarok sikoltását, a téglába mélyedt sóhajokat. 

– Jól vagy, Ethan? – kérdezte meg váratlanul. 

– Mi? Persze, jól vagyok – felelte értetlenül a másik. 

– És „mi” jól vagyunk? 

– Tessék? Mi van, szívem? – emelkedett meg mellkasa. – Baj van? – tornázta egy könyökkel feljebb magát. 

– Nem. Nem – rázta meg a fejét. – Csak… kíváncsi vagyok, hogy ez így elég… hogy így jók vagyunk-e, hogy nem gondoltál többre? – emelte meg a fejét annyira, hogy belenézzen a csokoládébarna tekintetbe, hogy a férfi még csak ne is próbálkozzon félrenézni.

– Mi többre? 

– Mármint érted… most ez a távkapcsolat, annyit sem tudok adni neked, amennyit eddig… 

– Scar – torzult grimaszba a férfi arca. – Nekem erre nincs időm. Tudod jól. 

– Tudom, csak… – vont vállat. – Érdekelt, hogy így 30-nál sem gondolkodsz-e másképp.

– Te lennél az első, aki tudná – mosolyodott el. – Mi van veled? Neked ez elég? – kérdezett vissza, és oh, miért kellett kérdeznie. 

– Mi? – ráncolta össze a szemöldökét. 

– Jól hallottad. Én csak ennyit tudok adni, neked, ez elég?
Nyitotta a száját, majd becsukta, mielőtt valamit még mondott volna. Majd újra kinyitotta. – Néha nem, néha akarok egy civil valót, akinek mindenre és mindenkire van ideje és energiája. Néha pedig igen.
A férfi megfogta a kezét, ujjait becsúsztatta a nő ujjai közé. – Nem fogom tudni neked megadni, ugye tudod? – Ethan hangja megremegett. 

– Tudom – ismerte el. Lomhán lehunyta a szemét, miközben Ethan megcsókolta. És nem nyitotta ki, nem akarta, hogy minden megfogalmazódjon egyetlen egy pillantásban, nem akarta, hogy a másik lássa, hogy bár ez most fájt neki, de nem annyira. Jobban kellene. Hálás volt az őszinteségéért. Ez volt a kapcsolatuk erőssége, hihetetlen nyíltak és őszinték voltak egymáshoz, talán pont azért, mert kevésbé tudták megbántani egymást. Mert nem úgy szerették egymást. Igen. Igen, egyértelműen szerette Ethant, egy nagyon fontos ember volt az életében meghatározó szereppel a rezidens évei kezdetén, de ha arra gondolt, hogy egy nap oltárhoz fog állni, ki áll majd vele szemben? Kit látna? Mert nem a férfit. Raylyn szavai jutottak eszébe, noha nem azért, mert igaza lett volna. Le tudna élni egy életet Ethannel, de akarna is? Elég lenne ez neki? Ami régen elég volt, most miért nem? Miért vágyik egyre többre, másra? A gondolatait félresöpörték Ethan további csókjai, amelyekkel centiről centire borította be egész testét és ideiglenesen elfelejtetett Scarral mindent. 

* * * 

– Tudod, Ethan egy igazi segg. 

– Ne kezd már megint – reccsent a telefonba. Már rég megbánta, hogy a tegnap esti beszélgetést a férfival megosztotta Raylynnel. Szüksége volt egy másik nézőpontra, de lehet, hogy pont nem védelmező barátnőjéét kellett volna… 

– És akkor most mi lett? 

– Mi lett volna? – kérdezte értetlenül. 

– Ennyire félsz a szakítástól? Hidd el, a szingliség nem az ördögtől való dolog. 

– Jajj, ugyan már!

– Akkor? Azért vagytok együtt, mert kényelmes? Mert nem akartok egyedül lenni? Ez tudod egy lakótársi kapcsolatot ír le. 

– Ray, nyugodj már meg! Tudod, ez valóság, túl romantikus fajta vagy. 

– Te pedig túlzottan nem! – Szinte látta maga előtt az arcát, ahogy grimaszol, szája sarkában pedig megjelenik az a bizonyos gödröcske. – De oké, te tudod. Én azt mondom, nincs értelme ennek már. És még ki tudja milyen személyek várnak rátok! Rövid az élet ehhez. 

– Köszönöm a tanácsaidat. 

– Bármikor rendelkezésedre áll Dr. Silva pszichológus – flegmázott.
Elnyomott magában egy sóhajt. Vajon mi változott? Hogy édesapja meghalt és saját mortalitásán gondolkodott el néha? Milyen rövid az élet és milyen egyedül van? Vagy Forks hozta magával a változást? A csend kiváltotta a saját gondolatainak és vágyainak a meghallását? Vagy pedig valaki? Valaki, aki arany szempárral rendelkezik, mondjuk… Megrázta a fejét, remélve, hogy a helytelen gondolat is kihullik az agyának tekervényei közül. De Dr. Cullen eszméje olyan volt, mint egy porszem a legeldugottabb sarokba. Nem tudta, mi kellett volna hozzá, hogy eltávolítsa és megfelelően működjön tovább. 

– De most, hogy beszélünk, kéne a segítséged a szín kiválasztásban a ruhát illetően. 

– Igen. A kedvenc színem a zöld, ez nem elég? 

– Nem, mert teljesen más áll neked jól. És van egy olyan érzésem, hogy amelyik anyagra gondoltam, az neked nem tetszene.
Megnyugodott, hogy volt lehetősége választani és Raylyn letett arról, hogy meglepje. 

– Úgyhogy skype? 

– Oké, mindjárt gépnél leszek – rakta le a telefont és átügyetlenkedte a gépet az ágyra, fél kézzel.

Ethan lakása apró volt, és meglepően színes, ahhoz képest, hogy egy férfi élt benne. A fehér falakat feldobták az össze-visszaválogatott szőnyegek és függönyök, konkrétan nem volt két azonos. És körülbelül ennyiben ki is merült a lakásdekor, a bútorok minimalista stílusúak voltak, képek nem foglaltak helyet a fehér falakon. Azok a művirágok zöldelltek, amiket még Scarlette csempészett a falak közé, lévén a férfi képtelen volt élőt életben tartani, bezzeg ha betegről lett volna szó... A betonba ivódott Ethan fás, pézsmás illata, ott volt a huzatokban és függönyökben, a párnák anyagában mélyen.

– Na jól van, mutasd – szólt bele, mikor meglátta a dolgozószoba falait kamerán keresztül. Wow, tényleg átalakította Raylyn a szobát, jobban, mint gondolta. A szekrények kikerültek a látképből, csak a polcsort hagyta meg, azt is agyaggyűjteményének, a családi fotók és a falakon lévő képek helyére portfóliójának darabjai kerültek, stílust tekintve vegyesen, de időrendben. A szék támláján mindenféle anyag hevert, hol rövidebb, hol hosszabb, és egy-egy orchidea kókadozott lelkesen az asztal szélein – Raylyn kedvenc virága. 

– Na szóval, mit szólsz ehhez – és egy borvörös, fénylő anyaggal kúszott be a látképbe. 

– Ez komoly? – nézett rá. – Ez egy adománygyűjtő bál, ide nem azért megyek, hogy felszedjek valakit. 

– Pedig azért is mehetnél. 

– Ray – ellenkezett. 

– Oké, sejtettem. Pedig szerintem irtó dögös lennél benne. A kórházban mindenki megtudná, hogy nem egy deszka vagy abban a nagy egészségügyi göncödben. 

– Következő – zárta rövidre a dolgot. 

– Oké, és ez a fehér? 

– Fehér? Az inkább menyegzős… – húzta el a száját. 

– Viszont nagyon jól állna a világos bőrödhöz. 

– Mi van még? 

Vékony, kissé fényes, jégkék anyagot vett elő. – Ez, vagy egy vajszínű. – Világos, de mégsem fehér, könnyű és légies, nem átlátszó volt.

– Ez – suttogta. A szín azonnal tetszett neki, de a textil mozgása, a fény-játék a levegőben elvarázsolta. Van, mikor az ember olyat talál, ami tökéletesen illeszkedik hozzá. 

– Szerintem is – ismerte el. – Nem fehér, de elég világos. A többit nem tudhatod meg. De ígérem tetszeni fog, vittem bele egy kis Scarosságot.

– Jézusom – nevette el magát. – Előre félnem kell? 

– Bízz bennem. 

– Igyekszem, hidd el, igyekszem. Te is jössz, ugye? 

– Bár valóban nem kérdezted eddig – tromfolta le játszi sértődöttséggel. – De valóban gondoltam rá. 

– Bocsi. És te mibe jössz? 

– Veled ellentétben én gondoltam, hogy valakit felszedek, ezért egy feketére esett a választásom. 

– Azzal nem lehet mellényúlni – ismerte el. Audrey Hepburn óta tudni illik, hogy a kis feketék örök klasszikusok, mindenhez jók. – Ismered az egész várost, miben reménykedsz? 

– Sosem lehet tudni – vont vállat sejtelmes mosoly kíséretében. – Tudod, ahogy már mondtam, egyszer élünk! 

– Persze, persze – értett egyet. Vannak dolgok, amiket nem lehet olyan könnyedén kilopni valakiből, mint például a képeket az agyában: azt, hogy mire gondol, hogy a képzelete milyen csavaros ösvényeken vezeti el őt egy másik, talán szebb, de hazugabb világba, Raylyn nem tudja ezeket elvenni tőle és megsemmisíteni beszélgetésük alatt. Ott maradt az üres lakásban tele gondolatokkal, melyek nem csöndesültek el. 

Elmúlt a hat nap, pont annyi időt töltött együtt Ethannel, ami sem nem megerősítette őket, de sem nem gyengítette. Próbált időt szánni rá a férfi, már amikor otthon volt. Scarlette a maradékban pedig Seattle-ben járt-kelt, régi kapcsolatait újította fel, kedvenc helyeit látogatta meg. De az utolsó nap… Az utolsó nap mindent megváltoztatott, és így volt a legjobb. 

– Ethan, sajnálom – nézett rá, bele abba a csokoládé szempárba. 

– Megváltoztál – jegyezte meg, beletúrva a hajába. – Nem tudom, hogy mi, de régen ilyenekkel nem foglalkoztál, hogy kötődés, mélyebb kapcsolatok. 

– 27 éves vagyok. Akarok családot, talán valamikor még gyereket is. Többre van szükségem, mint ami közöttünk… nem is tudom, mi ez... ez nem kapcsolat, valljuk be. A telefonbeszélgetéseink üresek, egyikünk sem tud mit és ideje sincs mit mondania, a szex ritkás, félreértés ne essék, szeretem veled csinálni, csak a láng... Azt hittem, ez egy átmeneti időszak, belerázódunk, elmúlik... – Kezére tette a kezét. Meg akarta nyugtatni, hogy nem a férfi hibája, nem egyeznek az igényeik, és ezzel nincsen semmi baj. Előfordul. Lehet ő nem próbálkozott eléggé, lehet neki kellett volna több időt adnia Ethannek. De ezt már nem volt kérdés. – Nekem ez nem elég. 

– Sejtettem… mióta az első éjszaka felhoztad ezt témának. Próbáltam… 

– Tudom – vágott a szavába. – És biztos lesz lány, akinek ennyi pont tökéletes, mert megérdemelsz valaki igazit, aki mellett teljes egészében ki tudsz teljesedni. Nagyon kedves srác vagy, nagyon fontos vagy nekem, de nekem több kell ennél – lépett közelebb hozzá, lábujjhegyre kellett állnia és lehúznia a férfit, hogy egy hosszú csókot nyomjon a homlokára. Ez nem egy szerelmes ember csókja volt, mindig többek voltak mint barátok, de egy idő után kevesebbek, mint szeretők. – Végre eldöntöttem és jogod van tudni. Szeretlek, Ethan Moretti, szeretni is foglak, de nem vagy a nagy szerelmem. 

Finoman átölelte a nőt, reszketeg sóhaj futott ki Ethanból, visszhangot vert a másikban. – Szeretlek, Scar – suttogta a hajába, ujja közé csavart egy szőkésbarna tincset, ami lomhán lecsúszott kézfejére. – De ha tíz év múlva még szingli lennél, elveszlek, oké?

– Igen? – mosolyodott el magában. – Nem félsz a házisárkány üzemmódomtól?

– Előbb félek attól, hogy házas ember leszek, minthogy te akármi is!

– Jó válasz, de remélem akkor veszel el, ha te is szingli maradsz. Semmi poligám dologban nem vagyok benne, csak hogy tisztázzuk. 

– Biztos? – nevettek egy jót.

Ahogy elhagyta a lakást egyszerre gondolta, hogy könnyebb volt, mint remélte és mégis nehezebb volt végigcsinálni, mint amire készült. Hogy jó döntés volt? Azt nem tudta, de azt igen, hogy mindketten tovább fognak lépni. 

* * *

Érdekességek/magyarázatok:

[1] commotio cerebri: agyrázkódás.
[2] medikus: orvostanhallgató.

Akkor egy szokásos szám ^.^

Végezetül pedig: 

S Z A V A Z Á S 

Itt láthatjátok az eredményt, így ha minden jól megy, akkor jövő héten Carlisle szemszög a balesetről és még annál is többről ;)

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »