Conjunction - 05. Rész - Carlisle

Hellobello!

Cím: Agy vs. szív

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette balesetet szenved, és ha ez még nem elég, van egyéb dolog, ami miatt aggódnia kell Carlisle-nak.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4872 (+259) szó

Megjegyzés: Sajnálom, hogy kicsit megkésve készült el a rész. Majd fogok mesélni, mi történt velem pénteken :3 ezen túl elég hosszú is lett ez a rész, elsőnek hosszabbra is akartam, de aztán úgy voltam vele, hogy úgyis lesz még Carlisle rész, abba szeretném beleírni a családi gyűlést. Ez most ilyen felvezető volt főképp, meg bár nem lett megszavazva, de belekerült az első találkozás is :D annyira megakartam azt írni, nah :3

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Bazsarózsa és frézia.
Egyetlen illatfoszlány is elég, hogy képes legyen felidézni egy emléket az agyban. Különös dolog volt ez, hogy milyen láthatatlan és megfoghatatlan tényezők tettek valamit maradandóvá az emberben. Minden embernek más illata volt, nem volt két hasonló, érezni lehetett rajtuk az életüket – a dohány égett szagát, az alkohol fanyar ízét, a gyümölcs turmixok citrusosságát, a kimerült szervezet ólmosságát – vérük folyamatosan változott, mégis annak alapjegyei[1] sosem. A majdnem 400 éve alatt több százezret érzett, és mégis ezt a kompozíciót bárhol és bármikor felismerte volna, egyszerűen semmihez sem hasonlított – könnyű volt, lágy, egyáltalán nem émelyítő. Intenzíven marta a torkát, amelytől szája kiszáradt.

„Scarlette?” – fordította bizonytalanul a fejét a sürgősségi bejárat irányába, ahonnan orrába kígyózott a vas erőteljes szaga. Nézte a sötétlő, sűrű vért, mely a kék erekből gyöngyözve csorgott, mint rubintforrás, nyelve hegyén érezte az édeskésségét, amely tűzként végigszáguldott megkövesedett erein és fellobbantotta benne az éhséget. Ott gyűrűzött mellkasában, remegtette meg ujjai hegyét. Sosem mondta, hogy ne tették volna próbára, de a tény, hogy nem akar ölni, hogy nem akar gyilkos lenni visszafogta, béklyót kötött akaratából és lekötözte a benne szunnyadó fenevadat – mert ezt kellett tennie, ez volt a helyes. Azóta pedig megszokta ezt az izzó érzést a torkában, a mindennapjainak részévé vált, és talán ettől érezte, hogy él – már ha mondhatta ezt.

Az éhséget pillanatok alatt legyűrte egy másik érzés. Ha dobogott volna szíve, minden bizonnyal egy taktust kihagyott volna. Az arc, a csalfa más. Színek imitáltak anyagot és fényeket, a fodrozódó, arcba ragadt tincs, mint korona, apró orr, pikáns áll.

Mozdult, alig került át a nő a küszöbön túlra, már ott állt a hordágy mellett, csak annyit vakkantott a nővérnek: – Fejezze be a kötést helyettem. 

Most jött volna el az idő? Nem. Nem lehet.

A vér több volt, mint a sérülés, a szalmaszőke hajszálak vöröslően tapadtak homlokára, karja furcsa szögben állt, csuklójához közel dudor türemkedett ki bőrén – törés.

– Átveszem Dr. Cowent – intette arrébb Dr. Snow-t hidegen és ellenkezést nem tűrően. A nő fölé hajolt, akinek kék szeme hunyorgott a semmibe, egy elemlámpával próbálta felmérni a pupillareflexet, fülét hegyezte. A kórház fehér zajában mindent hallott: a lámpák izzását, a betegek nehézkes légzését, cipőtalpak csikorgását lépéskor, a libbenő köpenyeket, feszülő varratokat, Brett szája sarkának rágását, ideges nyeléseket, szívveréseket – Scarlette légzése karcos volt és felszínes, szívdobogása lassú és egyenetlen.

– Scarlette! – beszélt hozzá, hátha a nő erre figyelne. – Mi az állapota?

– A mentőben sem volt teljesen magánál, a vérnyomása leesett. Pupillája ki van tágulva, koordinációzavar. Azt mondja, nem érez semmit – hadarta Brett. – Noha tudta mozgatni a kezét.

– Scarlette, érted amit mondok? Scar? – A kék szempár zavarosan örvénylett, mint az óceán, ránézett és mégsem, nem őt nézte, hanem csak valahova előre a levegőben. – Koponya, mellkas és végtag CT-re vigyék azonnal a radiológiára! – Hogy is tartja Jack Reacher[2]? „Reménykedj a legjobban, készülj a legrosszabbra”, már pedig Carlisle azelőtt sorra vette rezidensének esélyeit, mielőtt kivitték volna az osztályról. A legrosszabb eshetőség a diffúz axonális károsodás[3] volt, melyet azonnal műteni kell és lehet sosem tér magához, a legjobb egy kisebb agyrázkódás. Közte persze elég széles skálán mozogtak a további sérülések és azoknak a mellékhatásai, arról nem beszélve, hogy egyelőre nem tudni, volt-e más károsodása a karján kívül. Minden összefolyt. Az örökké tartó percek, a kórházi fények által húzott kontúrok vég és kezdet nélkül csúsztak egymásba. A technológia sokat fejlődött, sőt fejlődik még mindig. Emlékezett, amikor késsel, kötszerrel, tűvel és cérnával fegyverkezett fel egy beteggel szemben, és hál' istennek azóta képalkotógépek, intubáló csövek, vákuumos szívók, páciensmonitorok, újabb kemikáliák és még mi egyebek segítették a munkáját. Persze, könnyebb nem lett a gyógyítás, új problémák, új betegségek (vagy legalábbis ami régen láthatatlan volt és belehaltak az emberek) jelentek meg.

– Itt vannak Cowen eredményei – szaladt felé Amos, fürgén kapta ki kezéből a lapokat és fordította máris egy fénydoboz felé. Érzékelte, hogy túl gyors – az évek alatt rutin lett a lassú, megfontolt mozgás, most mégis mi nyugtalanította ennyire? Scarlette-t csak autóbaleset érte, nem vérzett el, nem roncsolódott a koponyája, nem szúrta át egy szilánk – megfeszült az állkapcsa, amikor saját gondolataira eszmélt rá. Túl nagy feneket kerített egy egyszerű balesetnek. A látomás uralkodott felette, nem engedhetett befolyásának. És még az előző betegét is magára hagyta. Nem szokta ilyen könnyedén levedleni a már tökéletesen passzoló álarcát – a türelmét, a kitartását, a nyugodtságát, az eltökéltségét. Most pedig úgy pattant le róla, mintha nem is rá illene. 

Megkönnyebbült. – Belső vérzése nincsen, csak zúzódása – cserélte a felvételt. – Ahogy sejtettem, az alkart meg kell műteni, hogy a csont a helyére kerüljön, de szilánk nélküli és nem nyílt – vette elő az utolsó képet, a legrosszabbat hagyta legutoljára. Mélyen szívta be a levegőt – nem volt szüksége oxigénre, nem kellett lélegeznie, csak egy berögződés volt a mozdulat, néhai ember életének még el nem feledett vonása –, felkészült.
Csöndben meredt a CT által kirajzolt koponyára, nézte és nézte, hibát keresett benne, koponyaűri vérzés nyomait, erősen zúzott agyrészt. De... nem talált. Egy szubdurális hematóma[4] rajzolódott ki a jobb agyfélteknél, de ezen túl Scarlette-nek nem volt semmi baja.

– Dr. Cullen? – kérdezte Amos mellette, barna szemét a férfira emelte. – Ha jól látom, nem lesz szükség műtétre. A hematóma felszívódhat.

– Igen – felelte kurtán. – Vigye az ortopédiára – nyújtotta át a felvételeket. – Holnapra pedig ütemeztessen egy CT-t neki. – Egy századmásodpercre felmerült benne, hogy ő végezze el a műtétet, de aztán megrázta a fejét, egyrészt nem az ő feladata volt, másrészt ideje sem volt rá, várták a betegei, harmadrészt eszébe jutottak Alice szavai. Mint árnyék, úgy követte mindennap a vízió március 8-a óta.

Az ég tiszta volt és égköves a ragyogó csillagoktól. A fák őrként sorakoztak az út két oldalán, a fekete autó beleolvadt a vadon esti sötétjébe, csak a fényszórók világítottak megfakultan. Mielőtt kiszállt volna a járműből, már akkor látta szeme sarkából a mozgást, megérezte a citrusos-virágos illatot, amely Alice lényéhez tartozott. A fák közé rejtett ház felé fordulva pedig ott állt a filigrán lány fehér blúzban, fekete boleróban és farmer nadrágban. Nem kellett mondania semmit Alice-nek, látta arany szemében, biggyesztett ajkában a gondterheltséget.

– Teszünk egy sétát? – intett a nő az erdő felé. Carlisle felzárkózva követte. Mi lehet az, amiről a többiek nem tudhatnak?
Csak mikor elég messze értek már a háztól a fák sűrűjében, szólalt meg Alice: – Látomásom volt.
A férfi bólintott, hagyta, hogy fogadott lánya megkeresse a megfelelő szavakat. De miért is küszködött?

– Egy nőről. Egy újabb vámpírról, átváltozásról és hogy egy lesz közülünk. Mármint, hogy a Cullen család része. Melletted állt.
Carlisle oldalra döntötte a fejét, egyelőre nem hagyta, hogy gondolatai kilépjenek nyugodtságának medréből. Mikor Edwardot átváltoztatta elsőként majdnem egy évszázada, sosem gondolta volna, hogy ennyien lesznek. Hogy ennyi személyt mondhat a családjának, és meglehet bánnia kellene, vezekelnie saját önzősége miatt, de nem bánta, hogy az örökké tartó útján vannak társai annak tudatában, hogy ők is megtalálták a saját boldogságukat ebben az „életben”. Így felelősséget tudott vállalni tettei felett. Boldogsága pedig teljes lett, hogy Edward is megtalálta életében azt, amit annyira keresett, sőt mi több, jó magát Renesmee „nagyapjának” mondhatta. Kerek egész lett minden.

– Mellettem? Én változtattam át? Vagy befogadjuk? – Mindegyik kérdés már magában rémes volt.

– Azt nem láttam, csak magát az átváltozás folyamatát.

– Alice, mi a baj? – kérdezett rá kerek-perec. Érezte, hogy a látomásnak több jelentősége volt, mint amennyire ő gondolt. Nem, nem fog átváltoztatni senkit.

– Nem is tudom, nyugtalanító volt. Tele volt tetoválásokkal és rajtad...

– Rajtam?

– Rajtad is voltak ilyen... jelek. A kezeden, a nyakadon, de mindenki máson is a családból, pont olyanok, mint neki.– Egy gyűrt papírost vett elő farmerjának farzsebéből, kihajtogatva mutatta meg a skicceket: vonalak és görbék sokasága, geometriai alakzatok, furcsa, érthetetlen szavak félkörbe és körbe írva. – Nem tudom, nem voltak odaillők és mégis mindenki boldog volt, mosolyogtunk.

– Mindenki ott volt a családból?

– Igen, még Jacob is, de ő rajta nem voltak ezek a jelek.

A papírt nézte, nem voltak idegenek számára a szigmák, mintha már látta volna őket, persze nem így, csak egy részüket, vagy a szavakat... De nagyon rég. – Olyanok mint a...

– Pogány szimbólumok. Skót, talán kicsi észak.

– Pontosan. És ezek rajtunk? Hogy rajtunk?

– A bőrünkön. Nem feketén, annál haloványabban, de egyértelműen a bőrünkön volt. – Alice kezét végig húzta nyaka oldalán, kulcscsontjának vonalán, vállán, felkarján.

– Hogy nézett ki a nő? – billentette meg enyhén a fejét a férfi várakozóan.

– Esme magasságú, vékony alkatú, kicsit babaarcú, szőkésbarna, rövid haja volt, copfban hordta...
Carlisle kezdte sejteni, hogy ki lehetett. A szeme előtt kirajzolódó alak neve lesújtani készülő kardként magasodott fölé. De hogy? Miért ő? Az nem lehetett. Senki sem lehetett, de ő meg kiváltképpen nem.

Hisz ma találkoztak először. 

Ma találkoztak először. 

A mai reggel sem tűnt másnak, mint a többi, a kórház falai pont olyan fehérek voltak, mint eddig, a sérülések pirosak, lilák, sárgák, a benn dolgozó emberek kékek. Az irodája felé tartva a megszokott színek szürke egyvelege ölelte körbe. Teljesen átlényegült, ahogyan az épület küszöbét átlépte, gondolatai betegei felé terelődtek, meg hogy beszélnie kell Michaellel, és lesz egy bypass[5] műtétje. Az elmúlt négy nap vadászattal és kirándulással telt Esmével kettesben, szerette ezeket a napokat: a versenyt, a jóllakottságot, a nő mosolyát, a csak kettesben töltött időt. Ő megtalálta azt, ami „éltette”.

A makulátlan falak között aranyfonaton villant a fény, mint mikor tükröt ér a napsugár. Egy normális ember észre sem vette volna, de neki feltűnt. Valami más volt a kórházban. Valaki más. Egy bögrét szorongató, alvó nő ült az egyik betegágyon, arca finom és gondtalan, ajka telt, pici orra egyenes volt. Carlisle nézte és rá kellett döbbennie, hogy a sugárzó nyugalom megbűvölte, békességgel töltötte el és a járólaphoz ragasztotta. Még sosem látta az idegent, de a kék öltözet elárulta: alkalmazott. Új medikus? Ápoló? Ha találkoztak volna már, arra emlékezett volna – az illatra, bazsarózsa és frézia keveréke, lágy, üde és vonzó, megült a nyelvén, kaparni kezdte a torkát. Volt egy vonása, ami Bella illatát – talán a frézia – idézte, de messze nem volt olyan intenzív és édes. Egy megszokott sóhajba préselte éhségét. Nem fázik? Az egyik betegszobából kihozott egy plédet, hogy ráterítse. A lehető legóvatosabban tette meg, de még így is sikerült felébresztenie a nőt. A kék szempárra nem volt felkészülve. Áthatóan és ártatlanul vetült rá, Carlisle úgy érezte, egyenesen testének falai közé, ha lenne lelke, bizony azt is megtalálná. De ami még ennél is furcsább volt, hogy az óceánt idéző írisz ismerősnek hatott, az arc többi része nem, de a szempár... Kereste a hegeket, kutatta a sebeket, hogy vajon összefércelt ember volt-e. Pedig mind összeférceltek, az élet által vájt sebeiktől terheltek, ő is rejtegette a sajátjait.

– Aludtál, betakartalak – bukott ki belőle.
Mire az idegen csak hebegni-habogni kezdett, tekintete zavarossá vált, és talpra állt, amitől Carlisle-nak egyet hátra kellett lépnie, hogy ne ütközzenek egymásba. Nem akarta megérezni meleg légvételeit, izzó bőrét és puha testét. Elég volt a tekintete, amely röntgensugárként pásztázta. Szerencse, hogy a bőrfelszínén nem hatol át az elektromágneses sugárzás, ugyebár. Köhintenie kellett, hogy ne legyen tovább szemének kereszttüzében, mint egy kopott zakó, kényelmetlen volt.

– Jól van? – Az az eltelő egy másodperc is irdatlan hosszúnak tűnt a számára, mire a nő megszólalt.

– Igen, Dr. Cullen. Dr. Scarlette Cowen vagyok... – A folyosó szikrázó-szőke falai között a hangok helyén emlékek nyíltak. Papírlapon szálkás betűk, amelyeket sorban olvasva kiadták: Scarlette Cowen. Egy időben foglalkozott grafológiával – a széles, álló, szögírás a hosszú „t” áthúzással és a fel nem tett kérdéssel, hogy vajon miért jön át Seattle egyik legjobb kórházából három év után – hisz a nehezén már túl volt –, szürke képet vetítettek a nőről. Akit még csak nem is ismert. És most itt állt előtte, és rájött, hogy minden ő, csak nem szürke – aranyszőke, óceánkék, eperpiros, hófehér.

Nem.

Nem. 

NEM. 

Carlisle tekintete árulkodó volt, ahogy próbált uralkodni a gondolatai felett, amelyek megiramodva kezdték kergetni egymást.

– Te tudod ki ő – mondta ki a nyilvánvalót Alice. Amúgy sem tudta jól elrejteni a lány elől az érzéseit, de nem is akarta.

– Igen – felelte karcosan, elgondolkodva. – A rezidensem.

Olyan fiatal volt a 27 évével és annyira nem Forksba illő. Még hogy átváltozik? Miért? Az nem lehet... Nem kárhozhat el. Nem, ő nem fogja megtenni, sőt senki az ő családjukból! Nem fogja hagyni. Nem. Kizárt. Lehetetlen. Minden porcikájával ellenkezett. 

Nem. 

– És azóta sem láttad, hogy... miért? Hogyan? – Szerette volna azt hinni, hogy könnyebb már, mint volt, mert elajándékozott párat a szellemekből, és átnyújtotta a halálnak mindazt, amivel tartozott a kijátszása végett. Szerette volna azt hinni, hogy nem a saját sorsának ürességétől nehéz. De lehet, hogy más teszi meg. Baleset? Támadás? Nem, Scarlette nem változhat át. Nem lehet ez a sorsa. Ez a fél élet... 

NEM. 

– Először neked akartam elmondani. Annyira zavarosak a képek körülötte...
Bólintott. – A jövő mindig bizonytalan. Köszönöm, hogy elmondtad Alice. – A jövőt látni nehéz teher volt, a változékonysága könnyen uralkodott a jelenen. De nem lehet úgy élni, hogy félnek a jövőtől. – Szólnál, ha változna. – A koponyájában megjelenő képfoszlány ijesztő volt, látta a nő kezét maga előtt: fehér, sima, hibátlan mint a márvány, kemény mint az acél. És a kék szempár már nem is kék, hanem vörös, vérvörös és titkoktól és megvetéstől sötét. Teste hideg és feledhetetlen volt.

Hogy történhetett ez meg? Miért? Nem lehet. 

NEM.
Másikon volt a sor, hogy bólintson.

– És egyelőre... kérlek, ne legyen nagy dobra verve. Csak ha a többieket is érdekli.

– Edward ellen nem tudok mit kezdeni. – Mosoly kúszott az arcára. – De most ő úgy sincs itthon. Tehát új rezidenst kaptál?

– Igen, Seattle-ből lett áthelyezve 3 rezidensi év után. Még nem dolgoztunk együtt, bár Michael kedveli és jónak tartja, dícsérte – indultak vissza a ház felé. Carlisle nem hagyta, hogy a benne tomboló érzések remegésre késztessék. Ez nem történhet meg. Valahogy ki kell játszani a jövőt. Mindig van választás. Most is kell, hogy legyen.

* * *

Mi járt most a fejében? Miután lába egyenesen abba a kórterembe vitte, ahova elhelyezték Scarlette-t tudomása szerint. Nehéz lenne megfogalmazni, és egy kicsit még a kezére figyelt inkább, ahogy egy tincset kisepert a lehunyt szemű arcból. Homloka teli volt sebösszehúzókkal és apró varratokkal, a vért lemosva már nem is tűnt olyan ijesztő állapotban lévőnek. Annyira törékenyek voltak az emberek, annak ellenére, hogy néha megdöbbent micsoda erő és akarat lakozott bennük. Meg tudták lepni, pedig azt hinné az ember, az ő korában már semmi sem. Sóhajtott egy nagyot és hagyta, hogy a fiatal nő illata megnyugtassa felborzolt idegeit. Tele volt vele, a belőle áradó rezgésekkel, amik szentjánosbogarakra emlékeztették, mert apró fénypontokként világítottak meg olyan helyeket is benne, ahol rémes gondolatok porosodtak. Különös volt ez az éhség, egyáltalán nem erőteljes, és kontrollt veszélyeztető, noha azt sem mondaná, hogy nem fordult meg a fejében, vajon milyen lenne a szájában Scarlette-t íze.Vajon csak a sok év tette, vagy ilyen volt a nő vére valóban? Nem, nem engedhette meg magának, hogy elbűvöljék. A jövő nem változott bármikor kérdezte meg Alice-t, minden porcikájában reménykedett, hogy eljön a pillanat, amikor valami mást lát a lány. Mintha nem számított volna, hogy eldöntötte: nem fogja hagyni, nem fogja engedni, hogy valóra váljon a vízió. Ez azt jelenti, hogy nem tőlük függött volna? Ez annál rosszabb volt. Próbálta kideríteni, hogy vannak-e tetoválásai Scarlette-nek, már amennyit látott a nőből, természetesen. Beszélgetésükből azt szűrte le, nem az a tetoválós fajta, noha ez még semmit sem jelentett. Még lehet. A saját bőrére.

Már azelőtt érezte a szoba ajtaján beszökő coccolinos öblítőszagot, mielőtt Dr. Snow meg nem állt volna az ajtóban.

– Ahhoz képest, milyen rosszul nézett ki... Kár lett volna érte – hallotta meg Michael hangját. – Kiváló orvos lesz belőle.

– Igen – értett egyet.

– Szerinted elhívhatom? Nem így akartam, de ez a sérülés azért megmutatta, mennyire végesek és mulandók a dolgok.
Carlisle még jó hogy ült, a szék leblokkolta, hogy azonnal forduljon, így fel kellett állnia és megfordulnia. – Nem. – Legalább a mozdulatsor ért annyit, hogy ne vágja rá azonnal, hanem megfontolja legalább egyszer.

Tessék? 

Micsoda?

Dr. Michael Snow?

A másodperc törtrésze alatt futott végig agyában a kép, ahogy Scarlette fogja Michael kezét, mosolyogva öleli át, suttog valamit a fülébe és lehel csókot ajkára. És ez a kép hihetetlenül szürreális volt.

– Miért nem?

– Van valakije – vágta rá a legelső dolgot, ami eszébe jutott, annak ellenére, hogy belegondolva fogalma sem volt, hogy a nő foglalt volt vagy sem. Sokat beszélgettek, de a magánélet ezen része nem került szóba.

– Igen? Ezt nem tudtam – morfondírozott. – Biztos?

– Biztos. – Carlisle erősebben és határozottabban nyomta meg a szót.

– Kár – felelte lebiggyesztett ajkakkal. – A szép nők ritkán szabadok, a szabad nők pedig ritkán szépek[6] – sóhajtotta, miközben ellökte magát az ajtófélfától.

– Ezért vagy egyedül – válaszolta csípősen. Kedvelte Michaelt, de meg kellett hagyni, hogy megérte a pénzét, egy kicsi szexizmus és hímsovinizmus benne is tombolt.

Ezt most miért csinálta?

Nem mintha az ő dolga lett volna.

Félt valamitől, aminek nincs neve, de annál nagyobb volt a hatalma felette.

Nem bírta tovább elviselni a bazsarózsa és frézia illatát. Mint valami hullám, tarolta le az égető érzés a torkán, amely eddig kellemes, szinte természetes volt, hirtelen borzalmasan étvágygerjesztő és kellemetlenül izzó lett.

Nem kellett volna idejönnie.
Távozott, mielőtt Scarlette felébredhetett volna.

Volt egy hét, amikor próbálta távol tartani magát a nőtől, de lévén, hogy ugyanarra voltak specializálva és a rezidense volt, ez lehetetlenségnek bizonyult egy ekkora kórházban. Akkor is találkoztak, ha akarta, ha nem és rájött képtelen azzal büntetni Scarlette-t, hogy egy látomás miatt rossz viszonyuk legyen. Képtelen volt nem beszélni hozzá, mert akart, mert meg akarta ismerni, mert kíváncsi volt rá, hol nőtt fel, hogyan issza a kávét, mi a kedvenc helye, pazarlásnak gondolja-e a vágott virágot, mi teszi ki a kórházon kívül idejét, mi a véleménye egyes dolgokról, mire gondol. Mindent tudni szeretett volna róla.

– Michael, ma nem kell előbb hazamenned?

– Nem? – kérdezett vissza a férfi a büfében egy kávét szorongatva. Carlisle elvett egy buborékmentes vizet a látszat megőrzésének érdekében.

– Megvárom, míg Dr. Cowen felébred, hogy jól van-e, ügyelek helyetted.

– Igen? – ráncolta össze a szemöldökét, majd a kezén lévő karórára pillantott. – Biztos? Estig vagyok, dupla műszak.

– Persze – bólintott.

– Hát jó – egyezett végül bele a férfi. – Lenne dolgom, az igaz. Mondjuk mindig lenne. Asszony nem fog haragudni?
Megrázta a fejét.

– Add át üdvözletemet Cowennek! Szerencsés kis flótás!

– Mindenképp. – Újabb bólintás.

* * *

Az egyik ápoló szólt, hogy látta felébredni Dr. Cowent.

– Hogy vagyunk? – állt meg az ajtóban. Gyógyult, egyértelműen, visszatértek arcára a színek, volt valami megnyugtató abban, hogy nyitva volt a szeme és értelem sugárzott belőle. Nem pedig csak nézett a semmibe, aggódott, hogy az agyrázkódás kihatott érzékszerveire és agyára, aminek lehetősége őszintén szólva még mindig fenn állt.

– Hogy vagy, Scarlette? – tette fel a kérdést újra igyekezve nem nyugtalan hangot megütni, miután pár örökké tartó másodpercig sem válaszolt a kérdezett.

– Scarlette?

– Úgy tűnik erre hallgatsz – mosolyodott el. Nem érezte életidegennek a nevet, finoman gördült nyelvéről, és bár egy színt képviselt, amely kívülről egyáltalán nem jellemezte a nőt, belülről átvitt értelemben annál inkább. Illett hozzá.

– Bocsásson meg, én csak… Mennyi ideig nem voltam magamnál?

– Csak az éjszaka folyamán, 8 óra múlt nem sokkal.

– Mi történt?

– Kiugrott a vállad, eltört az orsócsontod és agyrázkódást kaptál. Van még pár zúzódásod, de azok nem túl jelentősek – sorolta egymás után, ahogy nézte a karját, majd tekintete lassan feljebb kúszott kulcscsontján, nyakán keresztül az arcára. Fehér bőre ráfeszült húsára, látta a kirajzolódó, lüktető kék ereket. Nyelt egyet.

– A fejem fáj.

– Még kapni fogsz fájdalomcsillapítót – ment egészen közel az ágyhoz, de megtartotta azt a tisztes távolságot, hogy ne érhessék el egymást. – Hogy érzed magad? Fülzúgás? Látás?

– Én… öhm… jól vagyok. Nem, nem érzékelek semmi eltérőt.
Hinni akart neki, hogy valóban így volt. De a megemelkedett pulzus, a felszínessé váló lélegzetvétel, és a pír az arcán mást mondott. Ami lehet zavar, koordinációs probléma, szédülés jele is.

– Tényleg… jól leszek, Dr. Cullen.
A nehezén már túl volt, ez igaz.

– Mire emlékszel? Előfordulhat, hogy a közelmúlt eseményeire nem emlékszel. Mikor behoztak valami farkasról hadováltál. – Őszintén szöget ütött benne a mondat. Persze, egyszerű farkasok is voltak a környéken, miért ne lehetett volna egy olyan, aki csak átrohant az úton... És voltak Samék.

– Igen! Igen. Egy hatalmas… farkas volt az úton – erőltette emlékezetét. Jó jel volt, hogy a rövidtávú memóriáját nem érte károsodás.

– Biztos, hogy jól láttad? – Egy időben azt hitte, hogy rezidense tud az alakváltókról, de a mostani helyzet bebizonyította, hogy nem.

– Igen, igen, erre valahogy élesen emlékszem. Gyors volt, egyik pillanatban még nem láttam, de a másikban már ott volt az úton. Hatalmas, embernél nagyobb volt. Aztán elrántottam a kormányt…

– Mi lett a farkassal? – Kellett rákérdeznie. Samék mit műveltek? Úgy tudta, hogy nagyon jó viszonyt ápoltak Scarlette-tel, akkor mégis... mi történt? Nem akart elhamarkodottan dönteni információk híján, de az, hogy életveszélybe sodorták a nőt, arra nemigen volt mentség. Ha éppen a véletlenek sokasága volt, akkor is majdnem megölték. Scarlette szerencsés volt, hogy csak egy agyrázkódásba és kéztörésbe került a baleset.
Olyan nagyon igyekezett jó viszonyt ápolni az alakváltókkal, de Samék néha mindent megtettek, hogy ez ne így legyen. Mégis mi a fenét műveltek? – bosszankodott magában.

– Eltűnt…

– Sötét volt, és be is verted a fejed... – Talán az a legjobb, ha ezt maga intézi el, és a nő nem lesz terhelve vele.

– Dr. Cullen – ejtette ki nevét erőteljesebben. Élénkebb árnyalatú lett arca, szeme csillogott. A határozott énje tűzben égett, szenvedélyes volt és eleven. Carlisle olyan korban nőtt fel, ahol a nőknek nem volt hangjuk, nem alkothattak véleményt, nem érvényesíthették érdekeiket, szépnek kellett lenniük és termékenynek. Örömmel vette, hogy a világ változik.

– Én tényleg egy hatalmas farkast láttam. Nem hisz nekem?

– De. – Ha a nő tudná, hogy mennyire is. – Scarlette, hiszek neked.

– Tudom, furán hangzik. De jól láttam. Tényleg nagy volt. Hatalmas. – Tekintetük találkozott, majdnem beleborzongott az átható szempárba. Micsoda boszorkányság! Úgy érezte az összes titok és színlelés felesleges, a nő mindent tud. És mégsem. – Ha tudnék rajzolni, lerajzolnám, de... a pálcikaember is ki fog rajtam. Tényleg láttam.

– Igen? Tehát te hagyod a szörnyetegeket az ebédlő szalvétákon, és én még azt hittem, hogy Brett realitásról képzett szösszenetei – szánta cukkolásnak, hogy a témának végét vegyék.

– Tessék?

– Ne erőltesd túl magadat, pihenned kell – vizslatta a nőt, miután felszisszent, mintha csak attól félne, hogy már a szavak is ártanak neki. Noha lehetnek koncentrációs problémái, ha emlékezetkiesések nem is, és ennyi beszélgetéstől kimerülhet. Felállt a helyéről, miszerint nem szeretné tovább zavarni. Úgyis lenne dolga.

– Tudom, doktor úr, orvos vagyok én is. Meddig nem jöhetek dolgozni?

– Egy hét pihenőt kapsz, utána is még egy hétig csak részlegesen dolgozhatsz. Állapotodtól függ.

– Tessék?

– Vedd komolyan az állapotodat – ismételte meg. Scarlette is tisztában volt a mellékhatásokkal és tünetekkel egy agyrázkódás után, most a legfontosabb a pihenés lesz egy-két hétig. Fel kell épülnie.

– Nem arról van szó…
Nem akart ellenkezést hallani kivételesen.

De mielőtt még tovább folytathatták volna a beszélgetésüket, édes illat csapta meg, dobogó lépések, majd egy sárga viharfelhő kúszott be a szobába. Raylyn Silva, Andres Silva lánya, grafikus. Ismerte Andrest, pár szót váltott vele, a férfi legtöbbször vagy katona fiáról tudott beszélni, vagy szeleburdi lányáról. Ahogy Scarlette beszélt barátnőjéről, úgy tűnt, nagyon szoros a kapcsolatuk, hangja ilyenkor elmélyült, tekintete lágy lett. Testvérének gondolta, csak nem mondta ki hangosan.

– Mit keresel itt? – kérdezte Scarlette.

– Úgy véltem, jobb ha közeli ismerős jön el érted, mint hogy édesanyád. Említetted, hogy ő visszament Seattle-be – válaszolta meg a kérdést Ms. Silva helyett. Majd csak intett, neki már nem volt helye a szobában. Nem várta rezidensétől a sorsának tehermentesítését. Nem várta tőle, hogy megoldja helyette a kérdéseket és feladványokat, amiket a saját gondolatai és a jövő vetítettek elé. Csak azt szerette volna, hogy legyen lehetősége megvédeni őt, a halandó létét. Nem változhat át. 

Pár órával később lába újra a betegszobába vitte, csakhogy ránézzen a nőre.

– Dr. Cowen, Ms. Silva – üdvözölte a bennlévőket. – Panaszok?

– Nekem mennem kell, csajszi, majd szólj, mikor engednek haza és jövök érted. Addig is pihenj! – Raylyn ahogy érkezett, úgy távozott, akár egy vihar. Az alkalom kínálkozott, hogy újra felmérje Scarlette-t; továbbra is jól volt. Marta a tüdejét illata, de nem úgy, amitől rettegett, nem az elmúlás ígérete bomlasztotta elemeire, inkább az a furcsa gondolat, régről ismerős, az a különös, a szúrások az ujjbegyeiben, a körmök a gerincén, pattogás a tudatában, és a viszketés a szivárványhártyán, mintha bántaná a szemét.

– Mikor mehetek haza, doktor úr? – A hang kizökkentette.

– Ha minden jól megy, akár még ma. Este a CT eredményétől fog függeni. – A csend közéjük feszült.

– Miért maradt, Dr. Cullen?

– Tessék? – Mégis miért kérdezett ilyet Scarlette?

– Az ön műszakja ma reggel véget ért.

– Műszakot cseréltem – mondta ki a nyilvánvalót. Nem értette, hogy mégis mi olyan fontos ebben?

– Igen? Hogyhogy?

– Dr. Snow-nak sürgős elintéznivalója akadt, így kérte, hogy cseréljünk. – Nagy önuralommal megállta, hogy ne lépjen sem közelebb, sem távolabb. Hogy ne nézze a kérdőre vonó szájat, és a lelkesen csillanó szemet, és hogy ne magyarázkodjon. Mert a válasza nem volt több: te.

– Pihenj. Az infúziódat nemsokára cserélik. Kérsz hűtőtasakot a fejedre?

– Nem, és tudom, Dr. Cullen – nyomta meg erősebben a nevét. – Nincs szükségem pátyolgatásra. És tudom, hogy mi tesz jót nekem és mi nem. – Mint egy felháborodott macska. Aranyos és ártatlan volt.

– Csak aggódtam érted – mondta ki a nyilvánvalót.

– Miért?

Ennek a kérdésnek nem volt értelme.

– Nem akarom, hogy bajod essen – mondta az igazat. Bizalmat kért a nő, ő megadta. – De szívesen. Mennem kell. Ha nem érzed jól magadat, ismered a „protokollt”. – Véget vetett a vallatásnak távozásával. Nem számított rá, hogy a nő figyelné, mert épphogy ő figyelte őt. Nem számított rá, hogy ilyen furcsa lesz ez, tényleg nem. Nem is számított érzésekre. Minden természetes volt, kényelmes, magától értetődő. Elfelejtette, hogy milyen kevés idő telt el azóta, hogy először találkoztak, elfelejtette, hogy még rengeteg dolog van, amit nem mondtak el a másiknak. És a titkokról köztudott, hogy nem tartanak örökké.

Nem lehetett a jövő miatt folyamatosan aggódni, még ha az ember eltervezte, próbálta megjósolni. De a jövő mindig változott. A jövő a legbelsőbb félelmek és legvadabb remények otthona volt. Egy dolog biztos volt, ha végül megmutatkozott, a jövő mindig más volt, mint ahogy el lett tervezve. Most sem érezte másképp. Alice jóslata ott lebegett felette, mint lesújtani készülő kard, ő pedig azon volt, hogy kialakítson egy olyan viszonyt, amivel elkerülheti az átváltozást. De nem lehet, hogy éppen ez a tette fogja odavezetni őket? Ez a dilemma folyamatosan emésztette. Edward nem tudta megkerülni sorsát, de neki meg kell. Életben kell tartania a nőt.

– Sajnálom – jegyezte meg váratlanul a nő az éjszakai sötétségben. Carlisle még így is jól látta az arcát, a tétova szájrágását és ide-odapillantgatását az anyósülésről. Elmosolyodott magában, saját magát is meglepte azzal, hogy hagyni fogja, hogy a bazsarózsa és frézia illata beleivódjon a bőrhuzatba.

– A mai napi viselkedésemet. Nem is értem, mi ütött belém.

Nem volt szüksége a bocsánatkérésére, így inkább csak annyit mondott: – Carlisle.

– Tessék?

– Hívhatsz Carlisle-nak munkán kívül, Scarlette.

– Csak akkor, ha nem Scarlette-zik.

– Miért? Szép neved van.

– Jobb szeretem a Scart.

– Rendben, Scar.

– Carlisle. – Különös hangszínnel ejtette a nő a nevét. Jól hangzott a szájából, és persze nem odaillőnek.

– Az acetoaminofen beszélt belőled. És elismerem, meglehet nem megfelelően kezeltelek ma. Olyan fiatal vagy.

– Mert babapofim van, ami fiatalít. 27 vagyok majdnem. Mert te mennyi vagy? Száz? – nevetett fel jóízűen. – Őszintén alig nézel ki 30-nak, de úgy tudom, hogy 35 körül vagy. – Ha te azt tudnád, Scar. Egy horrorregény szereplője volt, még ha nem is volt ínyére ez a folytonos alakoskodás, azért volt, hogy helye legyen a világban, hogy védelmet biztosítson magától az emberek felé.

– Akkor is fiatal vagy.

– Olyan jól mellőztük eddig a koromat a munkában, most miért nem lehet? Ez egy szám, Carlisle. Lehet én vagyok Benjamin Button lánya és már 56 éves vagyok. – Nem válaszolt, inkább az utat nézte és olyan háttérzajjá zsugorodott Scarlette hangja, lélegzetvétele, szívverése, mint azok az asmr videók hangjai.

– Az a ház – irányította a nő egy fehér festésű, piros cserepes ház elé. Scarlette lenyomatát kereste az elburjánzott növényzeten, a felálló placcon, a kék ajtón. Nehezen vallotta be, de illett ide a nő, annak ellenére is, hogy valószínűleg sosem lesz ideje metszeni a fáit rendesen, vagy egy ajtót újralakkozni.

– Mondanám, hogy behívlak, de a családod vár – ügyetlenkedett az övvel Scarlette.

– Várj, majd én – segített gyorsan. Feltekintve észrevette, hogy a nő őt nézte. Újra élénkebb árnyalat kúszott arcára, ahogy a nap folyamán többször is. – Igen. Ne gyere be a héten – jegyezte meg Carlisle, ahogy kiszálltak a járműből. Szeme végigkövette a nő mozdulatait a lépcsőig – biztosan járt, nem lépett félre –, nem voltak koordinációs zavarai.

Megálltak a bejárati ajtó előtt nem sokkal.

– Hívj fel jövő hét előtt. Egyeztetünk a munkaidőről. – Belegondolva kicsit üresebb lesz a kórház nélküle. A betegek hiányolni fogják, többen is tudomására juttatták, hogy kedvelik a rezidensét.

– Rendben, jó éjszakát kívánok – lépett a nő egyet hátra.

– Jó éjszakát, Scarlette.

– Scar – javította ki, mire Carlisle akaratlanul elmosolyodott.

– Tudom – felelte. Valami helytelent érzett, pedig nem csinált semmit.

A jókedv azonnal elmúlt, amint beült az autóba és magára csukta az ajtót, az utasteret betöltő Scarlette-illat gondterheltté tette. Az elmúlt 24 óra megmutatta, hogy beszélnie kell családjával a látomásról. Mindenkinek joga volt tudni.

Az életben a változás az állandó, mindig és minden változik, lehet éppen aprót, lehet éppen nagyot és nekik velük kell változni. Hetek óta érezte, valami jött, valami megint más lett, nem úgy tört meg a nap fénye, nem úgy gomolyogtak a felhők, nem úgy görnyedtek a fák.

– Későn jöttél – állt az ajtóban Esme. Haja vállára omlott, egy lila blúzt viselt fekete szoknyával. Mindannyiuknak ugyanolyan aranyszínű szeme volt, ennek ellenére egyik sem törte a fényt hasonlóan, a nő olyan gonddal és odaadással tudott nézni, ahogy senki sem. Több mint gyönyörű volt, arca kissé szimmetriátlan és szív alakú – keskeny áll, gödröcskék ajka felett; színezetében a világos és a sötét szemben állt: hófehér bőr, karamell színű haj.

– A rezidensemet baleset érte, hazavittem – nyomott a nő homlokára egy csókot. – Sajnálom.

– De jól van? – kérdezte egy fokkal aggodalmasabban felesége. Pedig nem is ismerte.

– Fel fog gyógyulni, ki van itthon?

– Edwardék nincsenek, de a többiek igen.

Carlisle az előszobából az emeletre, a nappali felé vette az irányt. – Beszélnem kell, mindenkivel. Családi gyűlés. 

– Mi a baj? – lépett közelebb hozzá Esme.

Előbb el kellett volna már mondania, tudta jól.

* * *

Érdekességek/magyarázatok:
[1] Egy illatnak a jegyei lehetnek:

• fejjegy: amikor megszagolunk egy illatot, először a fejjegyében találó összetevőket érezzük. Ezek általában markáns illatok, amelyek gyorsan elpárolognak.
• szívjegy: a szívjegyben található komponensek tovább megmaradnak, mint az alapjegy összetevői, de kevesebb ideig érezhetőek, mint a fejjegy tagjai. Általában a virágos vagy a zöld illatkomponensek közül kerülnek ki: például rózsa vagy levendula.
• alapjegy: az alapjegy a parfüm leghangsúlyosabb része. A szívjegy és a fejjegy teremti meg az illat fő hangulatát és stílusát, míg az alapjegy általában csak 30 perc eltelte után érezhető. A pézsma az egyik legnépszerűbb alapjegy.

[2] Jack Reacher Lee Child által alkotott karakter.
[3] diffúz axonális károsodás: (röviden DAI) egy komoly agyi sérülés: a fehérállományt nagy területen éri a károsodás, emiatt alakul ki az eszméletvesztés és a vegetatív állapot. A betegek 90 százaléka soha többé nem ébred fel a kómából.
[4] szubdurális hematóma: a koponya és az agy felszíne között, az agyhártya alatt vér gyűlik össze. Az esetek többségében fejsérülés okozza, gyakran társul agyrázkódással járó eseményekhez. A súlyosabb szubdurális hematómát műteni kell, míg a kisebb szubdurális hematómák műtét nélkül, maguktól is meggyógyulhatnak. Ha a hematóma nem okoz jelentős térfoglalást és koponyaűri nyomásnövekedést, akkor az ödéma gyógyszeres kezelése mellett megfigyelés alatt tartják a beteget.
[5] bypass-műtét: koszorúér műtét, amikor ereket nyernek a mellkas belső felszínéről a mellkas mellől, valamint a lábszárból vagy az alkarból, hogy ezzel áthidalják az elmeszesedett koszorúereket. Miután az erek készen állnak az áthidalásra, egyik végüket a beteg, beszűkült koszorúerek szűkület utáni részére varrják föl, majd azt követően a főverőérbe (aorta) szájaztatják.
[6] Vadászpilóták c. filmből idézve.

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »