Conjunction - 05. Rész

Hellobello!

Cím: Több kell a meghaláshoz

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette balesetet szenved.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3979 (+222) szó

Megjegyzés: Eljött péntek, vagyis új rész! De más miatt is különleges a mai! * - * Az 5. péntek, vagyis CARLISLE SZAVAZÁS! A rész után, lent találjátok az ezzel kapcsolatos tudnivalókat és magát a formot is :3 nagyon-nagyon izgulok és kíváncsi vagyok, melyik jelenet lesz, hisz én is szeretnék egyet-kettőt :D úgyhogy szavazzatok!

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Scarlette abban hitt, hogy Murphy törvénye nem tudomány. Csak egy ember találta ki, hogy megmagyarázzon egy pocsék napot, hisz attól, mert valami tönkremegy, még nem jelenti azt is, hogy az irányítást elvesztettük fölötte. Csakhogy ebben a pillanatban a dinamika alaptörvénye mindent felül írt. Már késő volt a fékbe taposni, az autó letért az útról. Scarlette ujjai elfehéredtek a kormányon, olyan erővel szorította.

Az idő furcsán megváltozott, míg a kontrollvesztés a másodperc tört része alatt megtörtént, utána lelassult, tűpontosan látta, ahogy a kocsi az árokba borulva fordul meg a tengelye körül, horpad a teteje, eltörik a szélvédő, az üvegdarabkák érthetetlen útvonalakat tesznek meg a levegőben, majd végül a légzsákok aktiválódva robbannak az utastérbe.

– Ne, ne, NE! – Magas és fülsértő hang repesztette a dobhártyáját, és rá kellett döbbennie, hogy ő maga adta ki. Miért? A gondolatai képtelenek voltak összeállni, mintha elhalt volna egy-két neuron az agyában. Elmosódtak előtte a vonalak és görbék, sötét masszatengerré vált a látása, hol egy feketét, hol egy zöld foltot látott, próbált pislogni, de vér csorgott a szemébe a szemöldökén át. Nem látott, de mindent érzett, hogy szívének aortája akasztásra kész kötélként csomózódott a nyaka köré, hogy a levegő csípett és mart és égetett, és leszorította a szemét és szorította és szorította, hogy ez nem vele történt meg.

Nem hallott semmit a fülzúgás statikájától, melyet a belé szorult félelem keltett. Tapogatva nyúlt volna bele az üvegszilánkokba a zsebe felé, hogy megkeresse a telefonját, csakhogy jobb karja furcsa szögbe állt kifacsarva. Nem érezett semmit, hogy fájt volna. Nem érzett semmit a morzén kívül, melyet az élet vésett húsába szívéig.

Badump-badump-badump.
Szomjazva a légvételekre kortyolta a levegőt.

Badump-badump-badump.
Fény csorgott kezének lenyomatára a pislákoló műszerfalról, próbált lélegezni, próbált gondolkodni, próbált akármit csinálni, amitől azt hinné, hogy nem most fog meghalni.

Most fog?

De még annyi mindent nem csinált, még egyszer ki akart ülni a ház elé, nézni a rózsaszín fréziákat és a fehér színű bakopa virágokat, elmenni Japánba és addig ülni a gyors vonaton, míg már azt hiszi, hogy a Földet is körbejárta, apa sírjához kimenni újra, elolvasni végre a Gyűrűk Urát, beleugrani az óceánba, és mikor már a tüdeje összeszorul a víz alatt, kiúszni a felszínre, nem gondolni annyit a főnökére és végre férjhez menni. Tervei voltak, egy élete, ami még rá várt.

Badump-badump-badump.
A pánik egyre rosszabb volt, elárasztotta, mint egy folyó, és félő volt, hogy bele fog fulladni.
Nem hallott és már nem érzett, csak a nyelvén valami keserűt, elhamvadó eszméletének utolsó érdes porszemeit.

Badump.

* * *

– Scarlette, Scarlette! – Nevének ismétlése, mint valami vészharang, ébresztette fel.

Sosem képzelte el a Mennyországot és a Poklot másképp, mint ahogy az általános iskolában tanították neki – felhők, hatalmas kapu, és égő verem, sikoltozó emberek. Vajon egoista állítás lenne azt mondani, hogy nem hinné, hogy Pokolra jut? Életeket mentett, életében nem vett részt bűntényben, ha nem számítanak a kisiskolás csínyek. Vagy hipokrita, a munkán kívüli unalmas élete elég bűnnek számított, esetleg hogy feleségezett főnökét vonzónak találta? Persze, nem hitt Istenben vagy Ördögben, de akkor mi fog várni rá a túlvilágon?

Egyértelműen nem Brett Warren.
A férfi kék szeme aggodalmasan vizsgálta, Scarlette ilyen közelről még sosem látta a mentőst. Nem is tűntek a vonásai annyira mogorvának. Mindig úgy tudott kinézni, mint aki rossz lábbal kelt, pedig csak ilyen volt az arcfelépítése: vékony száj, bozontos szemöldök, valami baleset vagy verekedésből származhatott a kacifánt az orrában, kiálló arccsont. Fején túlnézve egy mentő belsejét vélte felfedezni kótyagosan – fém falak, egy defibrillátor, led lámpák.

– Jól van, magadhoz tértél!
Csattanás hallatszott, ahogy becsukódott az autó ajtaja, és mozgásba lendült a jármű.

– Mi-mi történt? – hebegte a nő, fekete szembogara ide-oda ugrált a mentő belsejében.

– Figyelj egy kicsit rám, Scarlette! Kövesd a fényt. – Kis elemlámpával világított a szemébe, amelytől rögvest elfordította Scarlette az arcát. Fájt. Éles érzet volt. Mintha egy kést szúrtak volna a koponyájában – bár persze, nem tudhatta, milyen érzés lehet kést szúrni a koponyába, mindazonáltal hosszan nyúlt meg a nyilallás a fejében.

– Autóbaleseted volt. Kaptunk egy 911-t, kihúztunk a járműből. Mindjárt a kórházba érünk. Próbálj ébren maradni…

– Haldoklom? – Aligha tudott más kérdést feltenni, egyrészről mert félszavakat értett meg Brett mondataiból, másrészt pedig nem érzett semmit. Lebénult volna? A fején kívül semmilyen testrésze fölött nem uralkodott, a sérüléseit sem érezte, inkább csak furcsán kongott minden: a hangok, a színek, az alakzatok és vonalak.
A férfi kényszeredetten felnevetett. – Nem, ne aggódj. Több kell ahhoz, hogy meghalj. De a kezed és a fejed – vett elő kötszert és fertőtlenítőt, tisztogatni kezdte a sebeket mindkét területen. – Kötni kell és a kezedet varrni és gipszbe helyezni. Nem érzed?

– Nem… nem érzek… semmit – pislogott lomhákat, mire Warren csettintgetni kezdett körülötte, hogy arra figyeljen.

– Mozgasd a kezedet.

– Mozog? – Leginkább csak gondolni tudott a tevékenységre, mint mikor az ember egy robotnak betáplál adatokat és parancsokat, amiket aztán az vagy végrehajtja, vagy nem.

– Mozog. Agyrázkódásod van.

– Farkas… hatalmas farkast láttam – dünnyögte, de nem úgy tűnt, hogy Warrent érdekelné, aki továbbra is a homloka körül tett-vett.

Pillanatokon belül Forksban voltak, a kórháznál. Hordágyon vitték be, az opálos homály kristály-fátylán derengtek át a led lámpák összekuszálódott fényei, és benne az elmosódott arcok, mint kísértetek hol feltűntek, hol eltűntek. Mintha egy teljesen más világba került volna, ahol az élesség fogalmát nem ismerték.

Aztán valaki beszélni kezdett hozzá, de a szavak nem jutottak el tudatáig, hanem a köztük lévő levegőben feneklettek. Újabban fénnyel világított valaki a szemébe, és sűrű pislogások közepette fordította el arcát.

– Scarlette!

– A mentőben sem volt teljesen magánál, a vérnyomása leesett. Pupillája ki van tágulva, koordinációzavar. Azt mondja, nem érez semmit.

– Scarlette, érted amit mondok? Scar?
A beceneve lassan eljutott a ködös tudatáig. Elfordította fejét a hang irányába, de nem, nem ismerte fel a tulajdonosát. Pedig olyan ismerős… Arany, de nem sárga, mint egy karkötő, hanem inkább barna, metsző és intenzív. Ezt a szempárt már látta korábban, amit szőke haj keretezett és arca éles és gömbölyded szögek halmaza, vékony ajak, fehér bőr, irigylően tökéletes volt. És a hang mely fogai közül szökött ki, mély és dallamos, mint valami altatódal. Olyan megnyugtató volt.

– Szédülök – suttogta. Nem tudott erőt venni magán, a sötétség húzta és húzta és annyira kellemes volt, annyira üres és ingerek nélküli, hogy engedett neki.

* * *

A fényt már azelőtt érzékelte, hogy kinyitotta volna a szemét, ahogy a fertőtlenítő megszokott illatát is. Mintha most látná először a kórtermet, most lett volna először pehelysúlya egy betegágyon, most lett volna először nyoma légvételeinek a takaró textilszálai között. Szűk termet alkotott a négy fal, mellette egy működő páciensmonitor írt különböző görbéket.

Ahogy a tudata felébredt, egyre jobban terjedtek ki érzékei egész testére. Feküdt. Érdes volt ujja alatt a szövet, mint mikor túl sokszor fehérítenek egy anyagot. Feje fel volt párnázva. Civil, tegnapi (?), vérfoltos ruháit viselte. Miközben minden porcikája felett átvette az uralmat, úgy jutott el agyáig a tompa fejfájás, mely minden másodperccel egyre erősebb lett, mintha csak dobolnának koponyáján, minden ütésre megrázkódott az agya.

Mi történt? – Kellett egy kis idő, míg az agytekervényei előhozták a történéseket. Oh igen, Saméknél a vacsora… különös volt, folyósnak érezte a foszlányokat, mint mikor az ember belemarkol a homokba, de a szemek kiperegnek az ujjai közül. Pontosan ugyanolyan érzés volt, bele tudott markolni az emlékfoszlányokba, de eltűntek, mielőtt oly alaposan megnézhette volna őket. A vacsora… a sütemény, amit hozott haza… a csöndes, kihalt út… a működő rádió... a természet megnyugtató sötétsége… és a farkas.

A farkas. A kibaszott nagy farkas.
Alig látta az állatot tovább egy-két másodpercnél, mégis pontos részletekre emlékezett belőle: a szőre hidegszürkés színe, a nagyra eltátott szája, amivel akár egy embert is könnyedén cafatokra téphetett volna, a szeme… Erősen pislogott, hogy a fejfájást leküzdje és az emléket tovább nézegesse, amíg még friss volt. Mert hajlamos az ember érzések szerint torzítani egy-két történést, és neki a valóságra volt szüksége, nem pedig az agya által manipulált képekre.

– Hogy vagyunk? – A hang váratlan volt annak ellenére, hogy nem hangos. Megrezzent.
A férfi, akivel nap nap után dolgozott együtt, akinek lakhellyé tett egy aprócska szeletet a koponyájának legbelsőbb sarkában, de csak mert hogy lehet ennyire makulátlan minden pillanatban, ugye? Ez lehetetlenség! A gondolatát le akarta vedleni, mint elhasznált kígyóbőrt, de alatta csak viszketett és furcsán izzott, mint egy széndarab, ami mindjárt meggyullad – ő sosem akart lángoló fáklya lenni, de most bucskázott a gyomra és értelmek nélküli gondolatok cikáztak a fájdalomtól fejében. Mint például, hogy egyértelműen változott a férfi szeme… biztos a fényekre, vagy valami olyan gyógyszert szedhetett… De hogy ez miért most fogalmazódott meg benne? Nem tudta volna megmondani. Csak feltűnt, mikor először találkoztak élénk, szinte folyó aranyszínű volt az írisze, most pedig inkább barna.

– Hogy vagy, Scarlette? – A keresztnevének kiejtése hatásosnak tűnt, azonnal visszatért hasogató fejének gondolataiból. Már csak azért is, mert az ő szájából hallani borzongató volt. Édes érzett kúszott fel gerince mentén, felálltak a pihék a tarkóján.

– Scarlette? – emelte meg az említett egyik szemöldökét.

– Úgy tűnik erre hallgatsz.

– Bocsásson meg, én csak… Mennyi ideig nem voltam magamnál?

– Csak az éjszaka folyamán, 8 óra múlt nem sokkal.
Feljebb akarta tornászni magát ültében, ekkor vette észre a gipszet a jobb kezén.

– Mi történt?

– Kiugrott a vállad, eltört az orsócsontod és agyrázkódást kaptál. Van még pár zúzódásod, de azok nem túl jelentősek. – Nem zavarta a tegezése. Sőt mi több, a magázással néha úgy érezte Scarlette, hogy nem is hozzá tartozik, nem is egy emberhez. Most hozzá szóltak, nem Dr. Cowenhez, hanem hozzá.

– A fejem fáj. – A ballal megérintette homlokát, ujjbegyei egy-két sebösszehúzót tapogattak ki.

– Még kapni fogsz fájdalomcsillapítót – jött közelebb a férfi és leült az ágy mellé. – Hogy érzed magad? – Kérdése őszinte volt. – Fülzúgás? Látás?

– Én… öhm… jól vagyok. – A helyzethez képest: emlékezett, hányingere nem volt, csak ez a fejfájás... – Nem, nem érzékelek semmi eltérőt.

Az arany szempár micsoda boszorkányság volt, húzta-húzta-húzta, mintha mézből és olvadt viaszból állt volna a nő teste, és ő azt hitte, csak a szurok lehet csapda, vagy a futóhomok, mely elkapja és nem ereszti. Benne rekedt, benne ragadt, a fölé tornyosuló lélektükör szíven ütötte. Megannyi minden kavargott benne – látta az ambuláns lapon járó ujjain, a megfeszített vállán –, a bőre alól sugárzott a frusztráció.

– Tényleg… jól leszek, Dr. Cullen.
A férfi továbbra is csak szuggerálta talányokkal teli szemével.

– Mire emlékszel? Előfordulhat, hogy a közelmúlt eseményeire nem emlékszel. Mikor behoztak valami farkasról hadováltál.

– Igen! Igen. Egy hatalmas… farkas volt az úton – ráncolta a szemöldökét, bár ez egy rossz mozdulatnak ígérkezett, ugyanis a húzódó bőrtől valahogy még jobban fájt a feje. Most már kívül is, nem csak belül.

– Biztos, hogy jól láttad?

– Igen, igen, erre valahogy élesen emlékszem. – A negatív érzeteket az amigdala és a hippokampusz[1] részletesebben megőrzi, mint a pozitívakat. Most sem volt másképp. Evolúciós oka volt ennek, az ember így próbált túlélni. – Gyors volt, egyik pillanatban még nem láttam, de a másikban már ott volt az úton. Hatalmas, embernél nagyobb volt. Aztán elrántottam a kormányt…

– Mi lett a farkassal?

– Eltűnt… – húzta el a száját. Ő is érezte, hogy nem túl stabil lábakon állt ez a történet, még ha ez is volt az igazság.

– Sötét volt, és be is verted a fejed...

– Dr. Cullen – vágott közbe, csak annyi időre, hogy a férfi pillantása visszakússzon rá. Úgy igazán rá, nem a homlokára, nem a bekötött kezére, hanem a mondandójának valódi értelmére. – Én tényleg egy hatalmas farkast láttam. Nem hisz nekem?

– De – dőlt előrébb a férfi. – Scarlette, hiszek neked. – Olyan határozottsággal mondta, hogy még ha nem is igazat mondott volna, akkor is elhitte volna neki.

– Tudom, furán hangzik. De jól láttam. Tényleg nagy volt. Hatalmas – nézett állhatatosan a szemébe. – Ha tudnék rajzolni, lerajzolnám, de... a pálcikaember is ki fog rajtam. Tényleg láttam.

– Igen? – mosolyodott el a férfi. – Tehát te hagyod a szörnyetegeket az ebédlő szalvétákon, és én még azt hittem, hogy Brett realitásról képzett szösszenetei.

– Tessék? – vonta újra össze a szemöldökét Scarlette, de felszisszent.

– Ne erőltesd túl magadat, pihenned kell – állt fel a férfi a helyéről, szemében mintha aggodalom csillant volna.

– Tudom, doktor úr, orvos vagyok én is. Meddig nem jöhetek dolgozni?

– Egy hét pihenőt kapsz, utána is még egy hétig csak részlegesen dolgozhatsz. Állapotodtól függ.

– Tessék? – háborodott fel, pedig nem kellett volna semmi meglepőnek lennie a szavaiban.

– Vedd komolyan az állapotodat.

– Nem arról van szó… – halkult el a hangja, mikor a férfi a tekintetével – ilyen gyorsan sem látta azt a lágy csillanást éles metszéssé változni – belé fojtotta a szót.
Miért érdekli ő Dr. Cullent ennyire? A munkatársa, természetesen, azért Scarlette, azért! – korholta magát. Ez az agyrázkódás igazán megártott neki, mintha agyának kerekei nem megfelelően forogtak volna. Össze-vissza gondolkodott.

– Scar, Scar! – beszélgetésüknek Raylyn berobbanó jelenléte vetett végett, aki Dr. Cullent szinte arrébb söpörve állt az ágy mellé. – Hogy vagy? Mennyire súlyos? Meg fogsz halni?

– Mit keresel itt? – kérdezte. Úgy emlékezett, hogy vészhelyzet esetén az értesítendő fél az édesanyja volt. Nem mintha persze őt most annyira szeretné látni. Félreértés ne essék, de egy újabb leckét nem most akart volna meghallgatni az „óvatos vezetés”-ről.

– Úgy véltem, jobb ha közeli ismerős jön el érted, mint hogy édesanyád. Említetted, hogy ő visszament Seattle-be.

– I-igen – pislogott zavartan Dr. Cullenre, aki intett egyet és szó nélkül távozott. Scarlette nem vette le a szemét széles hátáról, míg el nem tűnt. Az a fajta férfi volt, aki egyszerre volt gyönyörű és vonzó. Igazi ritkaság. Mert persze, látott már szép férfit, akinek kiállításon lett volna helye üvegvitrin mögött, de az nem is jelentette azt, hogy vonzalom is ébredt benne. Persze, pont egy házas ember teszi próbára a jellemét.

– Hogy vagy? Hogy vagy? – mászott az arcban Raylyn türelmetlenül, és a horzsolásokat stírölte a homlokán.

– Tudsz valamit a kocsimról?

– Nem, majd megnézem, lehet-e kezdeni vele valamit. De ami fontosabb, mi történt, te csaj?! Azt mondták autóbaleseted volt, én meg már azt hittem, hogy…

– Nyugi, csak egy törés – emelte magasba a gipszelt karját, – és egy agyrázkódás. Ma-holnap szerintem hazaengednek, de még egy ideig nem dolgozhatok.

– Hogy vagy? Fáj valamid? – szuggerálta erőteljesen.
Scarlette elmosolyodott a nem is palástolt aggodalmán. Raylyn sosem helyezte véka alá az érzéseit. Ő egy szélesre nyitott könyv volt, amit gondolt, az a száján.

– A fejem leginkább, de… jól vagyok – tette bal kezét Raylynére, hogy megállítsa a mindjárt zúdulni kívánó gondolatait. – Tényleg jól vagyok. Pár nap és nem lesz semmi bajom.

– Ne alkalmazd rajtam az orvosi képességedet. Kiráz a hideg ettől a megnyugtató hangodtól – ciccegett.

– Tényleg annak szántam – nevette el magát, ami végül egy eltorzult fintorgásba csapott át. A szemgödrömnél lévő tompa lüktetés vad dobolássá változott.

– Majd én eldöntöm!

– Oké, oké – vett vissza védekezően.

– Cullen kezel?

– Igen – bólintott. Majd hirtelen leesett a tantusz: Dr. Cullen kezelte. – Ami meglep, mert… – felidézte a beosztást. Talán pont mosolyogtak is egy nagyot azon, hogy újabb nap jön el, mikor nem fog tudni a férfi nyakára járni. Nem teljesen fedték a műszakjaik egymást, az esetek 90%-ban, míg a maradékban a 24-36 órás műszakok miatt elcsúsztak egymáshoz képest.

– Mert? – unszolta Raylyn.

– Mert tudtommal most reggel 8-kor vége volt a műszakjának. Haza kellett volna már mennie. –
Raylynnel együttesen néztek arra, amerre Dr. Cullen eltűnt.

– Őszintén meglepődnék, ha miattad maradt volna – jegyezte meg Raylyn elgondolkodva.

– Mi?

– Nős. Nem kéne a feleségéhez és a családhoz hazamennie? Így is baromi sokat dolgozik.

– Biztos, hogy nem miattam maradt – rázta meg a fejét. Az nem lehetett. Persze, hogy nem miatta maradt. – Na és te, meddig maradsz?

– Igaz, nem érek rá egész nap – nézett a kezén lévő vékony pántos, virágos órára. Igazából Scarlette csak most vette szemügyre, hogy micsoda színkavalkádot öltött magára: virágos szoknya, sárga harisnya, sárga felső, piros sál és topánka. Volt valami rendszer az öltözékében, de valahogy mindig is túl élénk hatást keltettek együtt Raylyn ruhái. – De még maradok. Még mindig nem mondtad el, hogy mi történt? Tegnap este Saméknél voltál, azt megüzented.

– Igen, meghívtak vacsorázni – vigyorgott kárörvendően: neki volt mit ennie.

– Fogyókúrázok, ne aggódj – felelte dacosan.

– Késő estig maradtam, pedig nem akartam… – sóhajtott egyet. – És hazajöttem. Vagyis jöttem volna… Kérlek, higgy nekem, jó? – emelte Raylynre a szemét. Ha ő nem hisz neki, akkor igazság szerint nem érdekelte, hogy más igen vagy nem.

– Relax, baby. Persze, folytasd.

– Az úton megjelent… de tényleg nagyon gyorsan egy… egy farkas. De nem akármilyen farkas, érted? Nem csak úgy átrohant előtted, akit épp elkaptál a fényszóróval. Nem, ez megállt a 110-esen egy pillanatra. Hatalmas volt. Mint egy ember. Tényleg hatalmas volt. Elrántottam a kormányt… az állat eltűnt, mire uralni akartam a kocsit, már… nem tudtam. Az árokban kötöttem ki, azt hiszem. Így.

– Egy farkas? – hümmögött. – Az erdők miatt vannak bőven vadállatok itt. Minden évben van valami, ami a turistákat megtámadja – dőlt hátra. – Legalább nem esett nagyobb bajod. Az ápolónőket jól fenékbe kéne billenteni, azt hittem, hogy haldokolsz – mormogta elégedetlenül. – De a lényeg, hogy nem komoly!

Scarlette felsóhajtott, nem gipszelt kezével megmasszírozta lüktető halántékát. Az agyrázkódással az volt a baj, hogy szövődményei jóval később is kialakulhatnak, koponyaűri vérzést Carlisle nem említett, ami megnyugvásra adott okot, de persze nem jelentette azt, hogy még nem fordulhat elő. Lehet, most is szivárog egy ér a fejében. Ezért is tartották benn megfigyelés alatt.

– Fáj?

– Hmm, igen – ismerte el. – Nagyon is.

– Megkeresem neked Cullent, hogy adjon…

– Ne fáradj, úgyis jönni fog. – Ismerte annyira a férfit, feltételezte. Ritka pontos volt és jó megérzésekkel rendelkező a betegeinek ápolását illetően. Mintha mindig tudta volna, hogy mire van szükségük.

Még egy keveset beszélgettek, főképp Raylyn mesélt, csakhogy Scarlette-nek most ne kelljen, amiért hálás is volt, cserébe 320. alkalommal is megnyugtatta barátnőjét, hogy rendben lesz, a sérülései nem súlyosak.

– Dr. Cowen, Ms. Silva – jelent meg Dr. Cullen. – Panaszok?

– Nekem mennem kell, csajszi, majd szólj, mikor engednek haza és jövök érted. Addig is pihenj! – nyomott egy cuppanósat az arcára. Utoljára vetett még egy különös tekintetet Dr. Cullenre, majd távozott.

– Jó munkát – integetett Scarlette még neki, míg el nem tűnt a szeme elől. – Mikor mehetek haza, doktor úr? – fordult a férfi irányába, de meg is bánta, mert Dr. Cullen áthatóan szuggerálta. Szinte félelmetesen.

– Ha minden jól megy, akár még ma. Este a CT eredményétől fog függeni.
Nem bánta volna, ha így lesz. A szobájának saját falaira vágyott, ahol a munkától nem egy fal választotta el összesen.

– Miért maradt, Dr. Cullen?
A férfi egyik szemöldöke megmoccant, mintha nem értette volna a kérdést. Majd úgyis tett. – Tessék?

– Az ön műszakja ma reggel véget ért – folytatta tovább. Miért volt ez ilyen fontos? Mit akart a férfitól? Még ő sem tudta, de szüksége volt a válaszra.

– Műszakot cseréltem.

– Igen? Hogyhogy? – nézett vele farkasszemet. Oh. Habár a férfi mosolygott, amit most legszívesebben a körmeivel kapart volna le az arcáról.

– Dr. Snownak sürgős elintéznivalója akadt, így kérte, hogy cseréljünk.
Oh.
Ez is egy válasz volt, amivel be kellett érnie. Miért volt elégedetlen akkor? Az csak még jobban zavarta volna, ha a férfi nem mondott volna indokot, vagy valami képtelenségre hivatkozott volna.

– Pihenj.
Bólintott.

– Az infúziódat nemsokára cserélik. Kérsz hűtőtasakot a fejedre?

– Nem és tudom, Dr. Cullen – nyomta meg erősebben a nevét. – Nincs szükségem pátyolgatásra. És tudom, hogy mi tesz jót nekem és mi nem.
Nézték és nézték egymást, mintha egymás bőrének rétegei alá leshetnének. De vajon mit találnak ott? Tetszene egyáltalán a férfinak, ki ő?

– Csak aggódtam érted.

– Miért? – bukott ki belőle ostobán.
A kérdés lesújtani váró kardként lebegett közöttük. A levegő nyomottá és sűrűvé vált, Scarlette érezte a férfi minden egyes rezdülését, az oxigénmolekulák együttes mozgását.

– Nem akarom, hogy bajod essen – felelte végül. – De szívesen. Mennem kell. Ha nem érzed jól magadat, ismered a „protokollt” – viharzott el.

A nő belesüppedt a matracba és párnába. Istenre, de buta volt. Oh, te jó ég, Scar! Mi a jó franc jutott eszébe? Mit akart kiszedni belőle? Olyat, ami nem igaz, de annak szeretné látni? Ki akarta törölni a férfi gondolatát a fejéből. Csakhogy nem volt nehéz nem Cullenre gondolni, olyan volt, mint egy földre szállt isten azzal a sejtelmes szemével, a lágy mosolyával, széles vállával, szikár alakjával. Jah és hogy el ne felejtse, ott a kis fénylő karika a gyűrűs ujján, ugye? Ezek a fájdalomcsillapítók nagyon rossz hatással voltak rá, egyrészt alig hatottak, másrészt meggárgyult tőlük.

Az idő milyen furcsa. Ha várja, hogy valami történjen, úgy érzi, hogy nagyon lassan telik. Pedig az idő nem is valóságos: egy fogalom, egy mértékegység, hogy az életnek, a létezésnek legyen mérőszáma. Aztán sosincs semmire elég ideje, pedig most lett volna egy-két órája. Mégis inkább félálomban és vegetálva töltötte el. Kevés alkalom adódott, mikor csak úgy létezhetett.

A CT képeket nézegették mindketten a világítódobozon, miközben egyetértettek abban, hogy nincsen Scarlette-nek vérzése.

– Hazaviszlek.

– Mi van? – bukott ki udvariatlanul a nőből. – Majd Raylyn hazavisz, mindjárt felhívom.

– Hazaviszlek – ismételte újra Carlisle a mondatot. Nem volt benne kérdés, vagy lehetőség az ellentmondásra. – Késő van, nem hiszem, hogy kerülő és el tudunk indulni most is akár, nem kell a barátnődet megvárni. – Scarlette rájött, hogy fogalma sincsen, hol laknak egyáltalán Cullenék. Hetek óta ismerte a férfit, de erről sosem beszélgettek.
Vett egy mély levegőt, hogy felszívja magát, mint egy szivacs.

– Én... – mondani akart valamit arról, hogy erre nincsen szükség. És amúgy is ilyenek könyvekben és filmekben vannak, ahol a férfi maszkulinitás és védelmező jellem már túl van tolva a toxikusság irányában. – Biztos nem gond?

Carlisle autója egy fekete Mercedes volt. Látta már a parkolóban, de nem gondolta volna, hogy a férfihoz tartozik. Mármint nem rossz az orvosi fizetés, no de ennyire sem jó.

– Sajnálom – jegyezte meg, mikor beült az anyósülésére és a biztonsági övet bekapcsolta. A kocsi motorja duruzsolva bőgött fel. – A mai napi viselkedésemet. Nem is értem, mi ütött belém.
Dr. Cullen rá nézett egy másodpercre. Elmosolyodott. – Carlisle.

– Tessék? – értetlenkedett.

– Hívhatsz Carlisle-nak munkán kívül, Scarlette.

– Csak akkor, ha nem Scarlette-zik.

– Miért? Szép neved van.

– Jobb szeretem a Scart.

– Rendben, Scar.

– Carlisle – ízlelgette meg a nevét. Finoman és elegánsan hangzott. És baromi réginek.

– Az acetoaminofen[2] beszélt belőled. És elismerem, meglehet nem megfelelően kezeltelek ma. Olyan fiatal vagy.

– Mert babapofim van, ami fiatalít. 27 vagyok majdnem. Mert te mennyi vagy? Száz? – nevetett fel jóízűen. – Őszintén alig nézel ki 30-nak, de úgy tudom, hogy 35 körül vagy.

– Akkor is fiatal vagy.

– Olyan jól mellőztük eddig a koromat a munkában, most miért nem lehet? Ez egy szám, Carlisle. Lehet én vagyok Benjamin Button lánya és már 56 éves vagyok. – A természettudomány tele volt mindenféle előítéletekkel a nők irányába, a férfiak (főképp fehér) mindent megengedtek maguknak, még ő is tapasztalta. Fehér, amerikai nő létére.

Az elnyúló csendben a férfi, mint egy fáradt rózsaszín alkony, Scarlette pedig a lekonyuló pitypang, volt valami természetes a némaságban, a nő ilyet utoljára túrázásaikor érzett, Carlisle nem volt tolakodó, de mégis jelenlétét nem lehetett nélkülözni.

– Fejed hogy van? – terelte arrébb a témát a férfi.

– Tűrhetően éppen. Volt már rosszabb is ma. Majd csak alvás előtt veszek még be csillapítót. Köszönöm, hogy hazaviszel.

– Elfoglaltnak tűnik a barátnőd.

– Neki a munkaidő kacifántos, a meetingei sok esetben máskor vannak, mikor a kliensei megkívánják, mint a megszokott reggel 8-tól-délután 4-ig időszakban.
Ráfordultak a megfelelő utcákra, Scarlette kormányozta a férfit a város labirintusában.

– Az a ház – mutatott édesapja – most már az ő házára. Carlisle megállt a garázs előtti placcon.

– Mondanám, hogy behívlak, de a családod vár – ügyetlenkedett az övvel. Hogy a francba, becsatolni mennyivel egyszerűbb volt, mint ki!

– Várj, majd én. – Hosszú, elegáns ujjai egy pók fürgeségét utánozva kattintották ki a zárat. Scarlette meglepődött azon, hogy az orvosi köpeny milyen sokat takart a férfiból, a megfeszült ingszövet alatt meglátta a izmokat a karján.
Tekintetük találkozott, mire a nő elfordította az arcát zavartan. Ő nem bámult.

– Igen – felelte egyszerűen Carlisle. – Ne gyere be a héten – jegyezte meg, mikor kiszálltak mindketten a fekete járműből.
Megálltak a bejárati ajtó előtti lépcsőfokokon.

– Tudom, tudom – felelte. Az első igazi olyan hete lesz ez, melyen egy napot sem fog dolgozni. Biztos, hogy furcsa is lesz a sok szabadidő.

– Hívj fel jövő hét előtt. Egyeztetünk a munkaidőről.
Álltak egymással szemben. Talán túl sokáig is csendben.

– Rendben, jó éjszakát kívánok – lépett egyet hátra. És az igézés, mely eddig bilincsbe verte pillantását, megszűnt. Olyan volt, mint egy második gravitációs pont, mely csak vonzotta és vonzotta.

– Jó éjszakát, Scarlette.

– Scar – javította ki.

– Tudom – felelte Carlisle, majd beszállt a kocsiba. A nő addig állt a lépcsőn, míg a motort meg nem hallotta, jobbnak vélte minél előbb a ház falai között találnia magát. Nem nézve, ahogy elhajt.

– Megjöttél? Ki hozott el? – jött elé meglepődve Raylyn. – Tudod, hogy hívhattál volna.

– Persze. Dr. Cullen dobott csak haza.

– Hmm… – felelte csak válaszul Ray. – Ethan hívott. Mondtam neki a baleseted.

A valóság a nap végére legtöbbször nyakatekert és fenekestül felfordul. És aztán valahogy, valószínűtlenül, amikor nem is várná, a világ ismét helyre áll.

* * *

Érdekességek/magyarázatok:
[1] amigdala és a hippokampusz a határkérgi vagy limbikus rendszer része, az emlékezésben játszanak fontos szerepet.
[2] acetoaminofen: másnéven a paracetamol nevezetű fájdalomcsillapító. Agyrázkódás után közvetlenül nem javasolt ibuprofén és aszpirin, mert súlyosbíthatják a vérzést.

Akkor egy szokásos szám ^.^

Végezetül pedig: 

S Z A V A Z Á S

Ezennel kezdetét veszi az első szavazás.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyire válik be ez a megoldás – én remélem, ez a rendszer megfelelő lesz.

Lesz lehetőségetek egy listából választani, ahogy a szavazás ideje alatt pedig, ha ti egyebet is behelyeztek, akkor bővítem tovább a jeleneteket.

 

A szavazás menete:

• Minden 5. rész után lesz egy form, melyben az előző 5 részből választhattok jelenetet (jelen esetben az 01-05. részből)(persze, idővel ha sokan szeretnétek régebbi jelentet választani, arra is lesz lehetőség).
  
• Egy hetet fogok adni szavazni. Tehát pénteken kikerül a résszel karöltve és a következő pénteken zárom és hirdetek eredményt. 
• Több válaszlehetőség is lesz, de természetesen egy lesz megírva mindig. 
  
• Lesz rá egy hetem (maximum kettő), hogy megírjam. Vagyis minden 7. (vagy 8.) héten jönnek a Carlisle szemszögek.
  

Amit tudni kell még, hogy ezek a jelenetek csak kis részét teszik ki az adott résznek, a többi Carlisle életéről fog szólni, amikor éppen nem Scarlette-tel van. Kicsit olyan Midnight Sun beütéssel.

Köszönöm szépen, ha szavaztok! 💖

Szavazás tart: 2023. 02. 24 - 2023. 03. 03. – Az 01-05. részből.

 

 

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »