Conjunction - 04. Rész

Hellobello!

Cím: Kigyúrt indiánok szektája

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Quil Ateara és Claire bekerülnek a forksi kórházba, Scarlette lesz a kezelő orvosuk. De aztán az egész egy meghívássá növi ki magát. Vajon jól tette, hogy elment Emilyékhez?

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3334 (+106) szó

Megjegyzés:Nah, ahogy ígértem, hogy a hétvégén hozom a részt, valóban meg is hoztam! 

Megjegyzés 2: Szeretném jelezni nektek, hogy lassan elérünk az 5. részhez, vagyis lehet majd szavazni Carlise szemszögre, ennek rendszerére több ötletem van, majd meg fogjátok tudni a következő részkor, pénteken!

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

A napok – mondhatni – eseménytelenül kezdtek telni egymás után. Dr. Cullen egyre több mindent bízott Scarlette-re és egyre inkább kezdtek olyan munkatársakká válni, akik egyenlő szinten vannak, nem pedig alá- és fölérendeltségben.

Beszélgettek. Sokat. És észre sem vette, hogy a férfi gondolata, mint Paradicsomban a kígyó, lassan bekúszott elméjének falai közé. Tekergett és vonaglott, sziszegett, hogy hangot adjon magáról folyamatosan. Nehéz volt elfelejteni őt, ha a hét százhatvannégy órájából nyolcvanat együtt töltöttek. Ott áll mellette: magas, aranyhajú úriember, akárcsak egy római isten. Ha épp nem beszélgettek, akkor egymás munkáját nézték, Scarlette kellemesen érezte magát vele, mintha mindig is ismerték volna egymást. De hogy lehetett ez, hogy ha még csak pár hete találkoztak? 

– Baleset a 101-esen. Egy felnőtt férfi és egy 5-6 év körüli kislány! – szólt Betsy az egyik nap folyamán. 

– Cowen, hogy állsz? – kiabált a terem egyik sarkából át Dr. Snow. 

– Két perc, és megyek! – jött a válasz. Kifejlesztett képességei közé tartozott a fejlett hallás, a legnagyobb munkálatok közepette is bármit meghallott, akár a munkatársaitól jött, akár szinte haláli halkan a betegétől.

– Nincsen semmi bajom! – harsant végig egy hang, amint nyílt a sürgősségi bejárat ajtaja. 

– Én láttam! – Brett vörösödő fejjel kiabált egy 17-18 év körüli sráchoz. Atletikus alkatú volt, magas, fekete haja göndörödött, mint a szőlőkacs. Bőrének sötétebb árnyalata elárulta indián származását. 

– Mondom, NINCSEN SEMMI BAJOM! Nem látja?! – Hangja úgy zengett az épületben, mint mennydörgés.

– Láttam a sérüléseit! – puffogott Brett: nem adta fel. – Én láttam, ne csináljon belőlem, fiacskám, bolondot! ÉN LÁTTAM! 

– Brett, Brett – rohant Scarlette oda a férfihoz, mielőtt nekiugrott volna a „betegnek”, az alkarjára simította a tenyerét, hogy a mentős nézzen rá. Csak nézzen rá, hogy figyelme elszakadjon a fiútól. – Átveszem őket – artikulálta csöndesen, de annál érthetőbben, pont ugyanabban a megnyugtató hangszínben, ahogy a pácienseihez szokott beszélni. Ez általában be szokott válni, de Brettről úgy pattant le, mint nyílhegy a páncélról, ezért taktikát váltott. – Mindkettőt kivizsgálom – nézett a kislány felé, aki rosszabb állapotban volt. – Mit tudunk? 

– A mentőben elájult, de aztán magához tért – húzta el a száját a férfi, miközben a hordágyról kiemelte a kislányt egy ágyra. – Az útról lecsúszott, fának ütközött járműben voltak. Fejsérülés, magas pulzus és vérnyomás. 

Scarlette bólintott és máris a lány fölé magasodott, megvizsgálta a fejét ért ütést. Bár elsőnek a vér miatt ijesztő látványnak tűnt, alaposabban szemrevételezve a seb nem volt mély. Kérdéseket tett fel, mint például „Milyen nap van?”, „Hogy hívják?”, vagy „Mije fáj?” és még az ujját kérte felemelni. A GCS tesztből[1] enyhe agyrázkódásra következtetett. 

– Vigyék CT-re most azonnal – intett az egyik ápolónak, majd a fiú felé fordult. Nézte és csak nézte, és nem értette, miért ilyen ismerős az arca. Az örvénylő barna szem, az egyenes szemöldök és a vékony száj régi emlék foszlányát vájta ki a memóriájából. De sem térben, sem időben nem tudta elhelyezni a fiút, mert... ismerős volt, de mégis, mintha sosem látta volna még eddig.

– Rendbe fog jönni? – kérdezte az idegen aggodalmasan, kávébarna szeme ijedten követte végig a kislány útját, míg ajtók nem zárultak mögötte. 

– Biztos vagyok benne. Mi történt, öhm…? – nézett rá erőteljesebben.

– Quil Ateara a nevem.
Apró kavicsokat rázott helyre Quil az agyában, amikor épp arra gondolt volna, hogy a demencia első jelei kezdenek nála ilyen fiatalon mutatkozni, hogy nem tudja ki ő. 

– Ateara? Jézusom – lepődött meg. – Mondtam is magamban, hogy miért vagy ilyen ismerős, hát persze! Quil! Mikor utoljára láttalak, nem voltál ennyire… magas és vállas – ismerte el. Mi van ezekkel az indián férfiakkal? Először Sam, Jacob, most Quil? Úgy tűnt, divat lett a rövid haj és a kondizás. – Scar, Scarlette Cowen – sietett segítségére, amikor észrevette, hogy a férfi sem tudja betájolni őt.
Kellett egy pillanat neki, míg feldolgozta az információt. – Basszus, sajnálom! Fel sem ismertelek! Tudom, te voltál a fogszabályzós lány, aki mindig Sammel lógott! Orvos lettél? 

– Mint látod – mutatott magára, de mielőtt még nagyon belemelegedtek volna a viszontlátás örömébe: – Mondd, mi történt, segítene, ha tudnám a pontos körülményeket. – Közelebb lépett Quilhez, és tetőtől talpig felmérte. – Panaszod van? – Nagyon úgy tűnt, hogy nincsen. Kicsit viseltes volt, gyűrött és vérfoltos a ruhája, de látszott, hogy már nem friss és talán nem az övé. 

– Én… – Zavarossá vált a szeme, hangja pedig azonnal elvesztette előbbi kedélyes színét. – Nem… Nem akartam. Ugye jól lesz? Claire jól lesz? – Hangja, mint valami vészharang, nyugtalanul kongott a légüres térben. 

– Biztosítlak, jól lesz – bólintott, és bevetette hangját és mosolyát. Tudta, hogy veszélyes dolog az ígérgetés és nincsen joga az emberekben reményt ébreszteni. Micsoda paradoxon, nem igaz? Hisz ő maga volt a remény néha számukra. 

– A kocsi… véletlen volt… nem akartam.

– Elhiszem. Minden rendben van.
Az ember tettei alapján ítéli meg magát, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel is kell élnie. Nem változtathatják meg a múltat. De van egy dolog, amit tehetnek: nem feladni. 

– Nem figyeltem és a kanyarban… – Egyre jobban süllyedt el az emlék ingoványos mocsarában, bármennyire is szilárd talajt próbált Scarlette biztosítani neki a hangjával. 

– Quil, gyere, ülj le – szólította a keresztnevén. A legtöbben erre azonnal reflexből felfigyelnek, vele sem volt másképp. – Hozok egy pohár vizet, addig az egyik ápoló megnézi a vérnyomásod, biztos nincsen semmi bajod? Nem kaptál ütést? Sebek? Akármi? – Quil többször is biztosította, hogy nincsen semmi baja. – Csak ülj nyugodtan, várd meg Claire-t. Valakit felhívjunk addig? 

– Öhh… Emilyt? – gondolkodott el. 

– Emilyt? 

– Claire nagynénjét. Sam mennyasszonya. 

– Oh, persze, máris. Édesanyádat? 

– Jól vagyok – rázta meg a fejét. Scarlette-nek nehezére esett, mégis valamilyen oknál fogva elhitte, hogy valóban jól volt. Fizikailag, persze. 

A CT eredménye pillanatokon belül megérkezett, melyet Scarlette kirakott egy világítódobozra. – Egy kis agyrázkódása van, de ezentúl semmi baja, hematómára[2] utaló elváltozást nem látok – szólalt meg pár perc csönd után, mikor már Quil is mellé állt, hogy vajon mit néz annyira. – Ma délután bent tartom, milyen tüneteket produkál, de ha minden rendben lesz, szigorú pihenéssel és megfigyeléssel haza fogom engedni este. Claire jól lesz. Mellette szeretnél maradni? 

A válasz természetesen igen volt. 

– Rendben, szólj, ha bármire szükséged lenne. Most mennem kell, még visszatérek és megvizsgálom újra – nézett a bejárat felé, amikor újabb beteget hoztak be. 

Eszébe jutott Billy Black szava még a temetésről. Noha a rezervátumban volt egészségközpont, de mivel ez már elég messze történt valószínűleg a határtól, a forksi kórház közelebb esett. Nem szívesen kezelt ismerősöket – persze, a betegség vagy sérülés súlyosságától is függött –, egészen másképp hatott rá egy ismerős arc. Mintha annak nagyobb súlya lenne, mint egy idegennek, butaság, mi?

A kórházi telefonja felcsörrent. 

– Megjöttek Youngék – szólt bele Sybill, hangja vékony volt és karcos. – A sürgősségi felé irányítottam őket. 

– Köszi, megyek – bontotta a vonalat. 

A teremben nem lehetett őket nem észrevenni, kilógtak a tömegből, Scarlette nem tudta eldönteni, hogy miért is, csak érezte. Nem a bőrszín, nem az arcberendezkedés, még csak nem is Emily arca miatt, amit sokan lopva megbámultak. Valami belső energia, mely belőlük sugárzott és dübörgött végig a levegőben, az okozta talán. Megcsapta a fenyő illata, a gyanta fanyar-fás aromája, amit magukkal hozott a két személy. Kellemes volt a már jól megszokott fertőtlenítő- és gyógyszerszaghoz képest. 

– Sziasztok – köszönt rájuk elmosolyodva. – Sam, Emily. 

– Hogy van Claire? – kérdezte azonnal a nő, szeme áthatóan figyelte hol Claire-t, hol Scarlette-t, ajkát vékony vonallá préselte, amitől arca merevvé, maszkszerűvé vált. Scarlette a kislány felé fordult félig. – Enyhe agyrázkódást kapott, vérrögre utaló elváltozást nem mutatott ki a CT, ami jó hír, felületi horzsolásai vannak, melyeket már elláttunk. Hogy vagy, Claire? 

– A fejem… – hunyorgott fájdalmasan a kislány. 

– Tudom, tudom, mindjárt kapsz jeget rá. Elvesztette az eszméletét még a mentőben, de azóta magánál van, a feltett kérdésekre válaszolt, pupillareflexe és mozgáskoordinációja megfelelő. Hányinger, szédülés? – ismételte meg azokat a kérdéseket újra, amiket már feltett egyszer a kislánynak. 

Csak fejrázást kapott válaszul. 

– Tiszta a tudata, emlékezik. Ha az állapota nem romlik semmilyen téren, este hazaengedem, de csak, ha biztosítva van a pihenése. Szigorúan ágyban kell lennie egy-két napig még és utána is pár hétig sem kéne megerőltetnie magát. A sok folyadék segít és emellett fájdalomcsillapítót írok fel. 

– Természetesen – vágta rá a nő, közben Sam megszorította a vállát. 

– Nyugodtan vele maradhattok, ha szeretnétek, az egyik ápoló hoz majd székeket. 

Emily rögvest odaült Quil mellé. Ha Scarlette nem tudta volna, hogy nem az ő lánya, feltételezte volna, olyan aggodalommal és odaadással figyelte az aprócska gyereket. 

Felpillantva Sam sötét szemébe ütközött. Leltárt vett róla: rezdülések, a teste apró metafizikai jelei, a kimondatlan üzenetek az ökölbe szorult ujjak hegyén, az ismeretlen száj gömbölyűségébe lappangó titkok, valamit mondani akart, látta, hogy ott ülnek a szavak elnyomott sóhajában. 

– Köszönjük – biccentette. Ebbe az egy szóba próbálta a háláját sűríteni. 

– Ugyan – rázta meg a fejét. – Ez a dolgom. 

– Jól áll neked a doktornő szerep – jegyezte meg egy megjelenő félmosollyal, mire a nő felnevetett. – Komollyá tett. 

– Ez ezzel jár. Quil nem kívánta, hogy felhívjam az édesanyját – terelte tovább a témát és szemével az említett felé pislantott. 

– Quil rendben lesz – válaszolta Sam egyszerűen. Meggyőzően, hogy így volt. Úgy pillantott a fiú felé, mintha a saját fia lenne, nem pedig Joyé. 

– Ha te mondod, főnök – emelte láthatatlan kalapját ironikusan. 

Mosolyogtak. Nem beszéltek. Talán nem is volt rá szükség. Sok emlék kötötte össze őket, annak ellenére is, hogy néha nem tudta volna azt mondani, hogy ismerik egymást. Megváltoztak. Scarlette nem tudta mennyire – biztosan valamennyire –, de Sam nagyon. Látta a szája sarkában, a szeme oldalán lévő ráncokban, az ujjának egy-egy remegésében, feszült vállainak tartásában. Nem erre a Samre emlékezett, aki előtte állt. Hogy ez jó vagy rossz volt? Fanyar íz ült meg a szájában, mert visszakívánta a régi időket. Pedig az a legjobb, ha a múltat a múltban hagyják, és a jelent megéljék. 

A mosoly lehervadt a férfi arcáról.
Mielőtt bármit is mondhatott volna Scarlette, Sam megszólalt: – Dr. Cullen. 

– Sam. – A hang a nő háta mögül jött, egészen közel hozzá, a feje felett. Nem látta Cullen arcát, de Samé árulkodó volt. Pillantása megkeményedett, kisugárzása passzívvá vált, mint aki egyszerre képes ugrani támadni, de mozdulni védekezni is, megvédeni valamit. Vagy valakit. 

– Még beszélünk – intett váratlanul Sam és megkerülve a nőt és Carlisle-t, megállt Claire másik oldalán, mint valami őrző az ott ülők és a kislány fölött. 

– Mi volt ez? Ismeri őket? – fordult Scarlette az orvos felé. Sötétarany szeme egy másodpercig még Saméket fixírozta, majd fordult a nő irányába. 

– Csak a szokás hatalma. Igen. – A férfi márványszerű vonásai meg sem rezzentek, nem árultak el semmilyen érzelmet. Néha Scarlette elképedt, hogy mennyire érzéstelenné tudott válni az arca, akárcsak egy szobor. 

– Igen? 

– Maga honnan ismeri őket? – kérdezett keresztbe.

– Saméket? Gyerekkoromban sokat voltam a rezervátumban és játszottunk együtt. A kapcsolatunk az évek alatt ugyan picit átalakult – főképp átalakult, jegyezte meg magában. – De megmaradt. A kislány a menyasszonyának az unokahúga – adott teljes körű választ. 

Dr. Cullen nem szólalt meg azonnal, hanem továbbra is Scarlette-t szuggerálta, mintha a szavakat mérlegelte volna. 

– Édesapám járt nagyon sokat át, könyveket újított fel nekik, aztán a barátság megmaradt. – Nem tudta, hogy miért folytatta tovább. 

– Akkor jól ismeri őket – mormogta halkan a férfi, látszott rajta, ahogy gondolataiban elmerül, hirtelen elvesztette a fókuszt a látásban. A nőt nézte, de már nem őt nézte, valahova belülre figyelt. 

– Igen…? – jegyezte meg értetlenül. Mi ez? Valami rejtvény, hogy mennyire ismeri Samet? 

– Minden rendben ment? – váltott oly hirtelen témát, hogy egy pillanatra a nő nem tudott semmit sem mondani. 

– Igen, eddig minden rendben volt.
Furán viselkedett a férfi. 

– Rendben, csak hívjon, ha szüksége lenne rám. – Mielőtt mondhatott volna bármit is, Carlisle már távozott. Néha nehezen döntötte el, hogy ő volt túl bamba, vagy ennyire gyorsan tudott „kereket oldani” bárhonnan Dr. Cullen? Döbbenetes, mert tudta, hogy nem élt annyit, mint ő, hogy a tapasztalataik különböznek, hogy az ő gerince még Scarlette tetteinél is többet cipelt, több halált és életet, több döntést. De ez nem lassította le őt, nem kókadt le a feje, vállai nem roskadtak meg, mindig és ugyanúgy egyenes háttal várta a következő pillanatot.

– Itt van a recept, ha bármi történne, van itt ápoló, de azonnal jövök – adta át Emilynek a papírt, miután magához tért a gondolataiból. Claire-től még utoljára megkérdezte, hogy jól van-e, nem érez változást, de nemleges válasz végett úgy vélte, itt az ideje dolgoznia is. 

– Várj, Scar! – jött utána Sam. 

– Igen? 

– Honnan ismered Cullent?
Elhúzta a száját fancsalian. Ez most komoly? Mint egy harmadik kerék egy kapcsolatban, úgy érezte magát. Egy nagyon rossz kapcsolatban. 

– A munkatársam, felettesem, rezidensként alá tartozom – mondta ki a nyilvánvalót. Ez egy kórház, Sam, ahol az orvosok dolgoznak. Néha együtt is, bizony. – De végül gondolatait nem engedte, hogy kiszökjenek a száján is, mert a férfi nem érdemelte volna meg, csak azért, mert épp Cullen előzte be kérdéseivel. – Miért? 

– Hmm… semmi – rázta meg a fejét végül, pedig Scarlette várta a választ továbbra is, de pillantása nem ért célt. – Nem lényeges. Mikor végzel ma? 

– Este 7-ig vagyok. 

– Akkor vacsorára tedd szabaddá magad, meghívunk.

– Igen? – lepődött meg. Volt idő, mikor ezzel a kérdéssel levette volna a lábáról. Jó pár évvel ezelőtt, de most a meglepettségen túl fikarcnyi érzés sem szikrázott fel sejtjeiben. – Oké, de nem maradok soká. – Elmúlt a crusholás nyoma, pedig volt valami szent és sérthetetlen ebben az imádatban, legalábbis úgy emlékezett. Most viszont Sam nem volt szent, pont ugyanolyan gyarló ember volt, mint ő, tökéletlenül valóságos. Nézte és nézte, látta őt és elmosolyodott. De ez a mosoly sem tartott soká, nem azért mert nem Samet őrizte a szívében, hanem mi a helyzet Ethannel? Hol az imádata? A szerelme? Hálátlannak érezte magát, a két éve hurcolt szerelem úgy múlt volna el, hogy észre sem vette? Az nem lehetett. Nem akarta elhinni azt, ami figyelmeztető jelzőfénnyel villogott a gondolatai közt: elengedte volna a férfit, ahogy ő őt? A telefonbeszélgetéseik nem lettek jobbak, pont olyan üresek és semmitmondóak voltak tűzdelve egy-két „szeretlek” vagy „édesem”, „szívem”, „hiányzol” szóval. Nem küzdött értük? Elkeseredett. Mi változott volna? Miért van az, hogy két ember közötti kémia vagy van, vagy nincsen, miért nem lehet megmagyarázni mint a szerves kémiát, vagy a biokémiát? Látomás volt az egész, ködös és opálos gondolat, melyet elhessegetett. Abszurd. Nem volt ideje ilyenekre. 

Hétkor Emilyékkel együtt hagyta el a kórházat. Sam addigra már távozott, Scarlette megígérte neki, hogy a kislányt, Quilt és a menyasszonyát is magával viszi, miután végzett a műszakjával. 

– Mehetünk – bólintott a hármas felé és mutatta az utat a kocsijáig. Claire és az őt védelmező Quil hátraült, míg Emily mellé, az anyósülésre. 

A kocsi halkan életre kiáltotta magát és útnak indultak.

– Mindig is orvos akartál lenni? – kérdezte nem sokkal később Emily. 

– Igen, amióta az eszemet tudom. Szeretem ezt csinálni, szeretek emberekkel foglalkozni, segíteni, hasznos lenni. 

– Fárasztó, nem? 

– Az, de megéri. Életeket mentek – mondta ki a nyilvánvalót, az aduászt. 

– Nagyszabású – ismerte el a nő.
Scarlette látópereme szélén érzékelte, hogy Emily szuggerálta, mintha keresne benne valamit. – Mindig másokkal foglalkozol, és magaddal? 

– Tessék? – fordította el a fejét az útról egy másodpercre. Zavartan ráncolta össze a szemöldökét. 

– Igen, minden nap segítesz az embereken, és magadon? – ismételte meg a nő ugyanazon a hangszínen. Kíváncsinak tűnt, de nem ítélkezőnek. 

– Hmm… Tudod – ingatta a fejét. – Hogy is mondjam… ez most szarul fog hangzani, de nincsen sok minden az életemben, de nem is lenne rá időm. 

– Csak azért kérdezem, hogy milyen életnek tartod ezt. Félre ne érts, egy pillanatig sem kérdőjelezném meg, hogy hogy élsz. 

– Nem is vettem – gondolkodott el. És valahol tudta, hogy a nőnek igaza volt, hol volt az a cserfes lány, aki imádott zenélni, verseket írni, minden nyáron addig úszott a vízben, míg száz évessé nem ráncosodott? Az emlékek még mindig ott voltak egy dobozban a házban. – Értelek. Én ezt választottam. Lehet, hogy nem tudok elutazni, nincsenek nagyon hobbijaim, vagy barátaim, nincsen igazán családom, de én ezt akartam. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy orvos lettem. Nagyon szar a 12-24-36-48 órás műszakok letöltése, de mindent megér, mikor a beteg magához tér és él. És tudom, hogy miattam él. Igen, lehet kicsit egomán vagyok… elismerem – pillantott Emily felé. – Az orvoslás egyszerre kíván meg alázatot és önteltséget. 

– Nem tartanálak annak – rázta meg a nő a fejét. – Ahhoz túl keményen dolgozol. Bírlak.
Felnevetett. – Köszi. Azt hiszem, én is, még ha alig ismerlek – ismerte el. Emily kedves volt, bájos és volt benne valami olyan belső erő, amit meg tudott érteni, hogy miért varázsolta el Samet, mert őt is elvarázsolta. – Örülök, hogy boldogok vagytok Sammel. Mikor tervezitek az esküvőt? – váltott témát. 

– Oh, hát már egy ideje. Egyszer csak összejön… 

– Kicsi vagy nagy? 

– A kettő között. Sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi. 

A fák besűrűsödtek, ahogy a főútról lekanyarodtak, pár mellékkanyar után kilyukadtak egy faházikó mellett. Csinos volt és otthonos, ez lerítt már a teraszról, ahol a székeken mintás párnák voltak, az asztalon pár agyagedény sorakozott, és virágok ontották illatjaikat. 

– Lehet, hogy itt lesznek még páran, ne zavarjon – jegyezte meg Emily, miután kiszállt az szürke színű autóból. 

– Oké. Claire, hogy vagy? – kérdezte meg a kislánytól még egyszer utoljára, aki bólogatva lépett közelebb Quilhez és fogta meg a kezét. Furcsa volt ez a ragaszkodás kettejük között, már-már túl szoros ahhoz képest hogy nem volt közöttük rokoni szál, viszont legalább tíz év igen. 

– Pihenés – erősítette meg újra szavait. Ezért engedte haza a kislányt, csakis ezért, mert megelőlegezte a bizalmat. 

A ház nagy volt, faborítású belső terekkel, amiktől olyan mesébe illő, családias épületté varázsolódott. A bejárati küszöbön állva Scarlette visszatekintett, a végtelen erdő terült el előtte, mire felsóhajtott. Minden porcikájával vágyott ő is egy ilyen házra a semmi kellős közepén, a természet lágy ölében, ahol madarak csiripelnek, négylábúak szöszmötölnek, fák lélegeznek. Minden bizonnyal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb ember lenne.

– Hello – intett a bennlévőknek, mikor négy szempár szegeződött rá.

– Mindenki emlékszik Scarra, ugye? 

Végigvette az arcokat, az egyetlen lány személyében Leaht könnyedén ismerte fel, lévén, hogy sokáig Sam barátnője volt. Aztán a hosszúkás arcú Pault, a markáns vonású Embryt, végül még Sethet is sikerült nagy nehezen, de a fiú is nagy változáson esett át, véznább, kisebb Sethre emlékezett. Tényleg mi folyik itt a rezervátumban? Miért volt, hogy mindenki... megváltozott? A hosszú haj, a testalkatok, az öltözködés – konkrétan Paul és Embry félmeztelen volt. Scarlette a jobb felkarjukon egy-egy tetoválást vett észre: apróbb geometriai alakzatok voltak egy körbe helyezve. Egy még véletlen, de kettő? 

Ezek a fura gondolatok azonnal a mélybe süllyedtek, amint leültek vacsorázni, beszélgetve minden féléről. 

– Úgy eszel, mint egy szörnyeteg – jegyezte meg nevetve Paul mellette. 

– Tessék? – nyelt majdnem félre. 

– Meg se rágod a kaját, csak lenyeled. 

– Bocsi, csak… nem sok idő van a kórházban enni, sietni szoktam és… megszokás. 

– Ne is foglalkozz Paullal. Én emlékszem, hogy Scar, te mindig úgy ettél, mint aki szökésben volt és akkora mennyiségeket, amik nem tudom, hova férnek a testedben. Vékony vagy. 

– Köszönöm a bókot – szisszent Samre mosolyogva. Velük együtt nevetett, kicsit értetlenül, de nem számított, nevetett így is. – Nagyon finom, tényleg nagyon finom lett. – Persze, hogy örült a családi kosztnak. Mármint a rendelt kaja sem rossz, de mikor már megint pizza jön, akkor sóhajtani szokott egyet magában. – Rég ettem bármi nem kommerszet. Oh te jó ég, hogy hiányzik apám paradicsomos hala. 

– Arra még én is emlékszem – ismerte el Leaht. – Főképp, mikor Sam azt hitte, hogy bírni fogja az erőset, és bepróbálkozott. 

Az emlékek jöttek és magukkal sodorták őket. Újra megélték a pillanatokat, amitől csak úgy érezte, hogy a megkopott és elvékonyodott barátságai megerősödtek. Szeretett a rezervátumba járni mindig is, ez az érzés pedig nem múlt el továbbra sem.
Voltak aggályai bőven a Forksba való költözést illetően, de minél több napot töltött el itt, úgy váltak kámforrá – beilleszkedett a kórházba, lettek saját betegei, voltak barátai, és Raylyn. Lehet valamit elveszített, de valamit kapott is. 

– Jó éjszakát mindenkinek – indult a kocsija felé egy adag süteménnyel, amit rábízott Emily. Bőven későre járt, pedig még nekik is mondta, hogy nem marad sokáig… Olyan gyorsan eltelt az idő. Annyira gyorsan. Még integetett az ablakból, aztán kifordult a ház mellett, bele az erdőbe, majd a 110-es útra, amely visszavitte Forksig.
A zene halkan duruzsolt a rádióból, ujjaival dobolt kedélyesen és ritmikusan a kormányon. Bár fáradt volt, mégis ez a kis baráti vacsora energiával és jókedvvel töltötte el, amitől még az éjszaka is világosabbnak látszott, a fák sem vették körbe oly szorosan. Letekerte az egyik ablakot, beáramlott a hűvös, esti levegő, örökzöld levelűek és a föld illatától volt párás. A kietlen út csendje megnyugtatóan simította ki a nap folyamán az izmaiba merevedett feszültséget. 

Aztán minden olyan gyorsan történt.
Nem ment olyan sokkal, pont az erdőből kijöhető állatok végett.

Nagy volt és szőrös. És gyors. Egy medve nem lett volna ilyen fürge, de persze, nem is medve volt. Hegyes orr türemkedett ki az arcpofából, széles száj, melyben éles fogak sorakoztak, villogó szem. Életében nem látott még ekkora farkast.

* * *

Érdekessége/magyarázatok:
[1] GCS teszt: Glasgow Coma Score (GCS) egy 15 pontos teszt, amellyel a páciens tudati szintjét értékelik. Az orvosok felmérik a páciens azon képességét, hogy 1) kinyitja a szemét, 2) képes-e megfelelően válaszolni a feltett kérdésekre (Hogy hívnak? Milyen nap van?), és 3) képes-e követni a parancsokat (ujját tartsa felfelé vagy lefelé). Ha eszméletlen vagy nem tudja követni a parancsokat, ellenőrizni kell fájdalmas stimulációra adott reakcióját. Minden kategóriából egy számot vesznek, és összeadják. Az enyhe TBI pontszáma 13-15. A mérsékelt TBI pontszáma 9-12, a súlyos TBI pedig 8 és az alatti.
[2] hematóma: vérömleny, vagy már az abból képződő vérrög.

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »