Born to die

Hellobello!

Cím: Born to die

Kategória: novella –  one-shot, fanfiction

Fandom: Harry Potter – Myrtom – Hisztis Myrtle & Tom Denem

Besorolás: angst, drama, ficlet,

Idő: ~1940

Helyszín: Roxfort, Anglia

Leírás: Myrtle más embernek ismerte meg Tomot, nem Mardekár örökösének.

Forrás: J.K. Rowlingot illeti.

Figyelmeztetések: szereplő halála.

Korhatás: 12+

Terjedelem: 349 szó

Megjegyzés: ez egy 300-nak indult, de az istennek nem tudtam jobban lefaragni, úgyhogy marad ennyi és kész :D 

Megjegyzés 2: Borzalmas vagyok címadásba, sorry érte :(  

Megjegyzés 3: Elkezdődött az egyetem, őszintén fogalmam sincs, hogy tudom az írást és a tanulást majd összeegyeztetni, nagyon szeretném... de lehet, hogy a BME nem fogja hagyni :'D majd meglátjuk, fogok magamról hírt adni. 

Megjegyzés 4: Milyen volt sulikban az első hetek? Mindenkinek sok sikert és kitartást küldök, aki tanul <3 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Az érzés szárnyra kapott és messze szállt, fel egészen a Napig. Főképp akkor, mikor a férfi rá mosolygott. Az a mardekáros fiú, akinek sötét haja a szemébe lógott, a gallérja és a nyakkendője mindig geometriai pontossággal igazodtak egymáshoz, és hosszú ujjai kimérten értek bármihez is, nehogy bepiszkolja magát.

Tom kevés emberre mosolygott. A barátaira és tanáraira leginkább. És Rá. Egy hozzá hasonló fiú miért mosolyogna egy hozzá hasonló lányhoz? Egy mugliszületésűre?  Ebből érezte, hogy különleges. Meg a szórványos találkozásaikból a mosdóban, persze.

– Mit keresel itt? Ez egy női mosdó! – sápadt el első alkalommal a hollóhátas lány.

Tom megérintette a prefektus jelvényét válaszul, mely az iskolai talárjára volt tűzve, de többet nem mondott. Myrtle pedig nem kérdezett.

Beszélgetni kezdtek, oh, de még mennyit! Órákig tudott beszélni Tommal. A férfi bólogatott, és mosolygott, és amikor a nő elmondta neki Olive Hornby bántó szavait mindig összeráncolta a szemöldökét és felitatta a könnyeit érintés nélkül.

De ezek a találkozások nem tartottak tovább pár lélegzetvételnél, annak ellenére, hogy többet kívánt. És az arcára kúszott mosolyát utána alig tudta levakarni, úgy ragadt, mint a kosz a körme alá bájitaltanórán.

Tom néha mesélt, nem sokat, de mesélt és ha a világ leggonoszabb dolgáról is ejtett volna szót, akkor is úgy hallgatta volna, mint kisgyerek az altatót. De csak a magány lett szavakból kiöntve, amit mindketten jól megértettek. Pont ezért lettek barátok.

Mégis aztán egyszer... Tom nem jelent meg a mosdói találkozójukon. Holott el akarta mesélni neki, hogy Olive Hornby kegyetlenebb volt, mint szokott. Szüksége volt rá és a mosolyára, mert rá mosolyogna, nem Olive-ra és ebből erőt tudott volna meríteni és vörösre sírt szemét megtörölni.
Myrtle tudomásul vette, hogy Tom prefektus, voltak kötelességei és sok-sok barátja. Így hát várt, mert Myrtle jobban megértette őt, mint bárki más. A férfi maga mondta.
Még akkor is várt, mikor egy hanzasárga szempárba nézett bele, és lelke elhagyta a testét. Már nem fog Tom rámosolyogni, vagy beszélni hozzá, sem Olive bántani őt. Szellem lett, aki benne ragadt a magányos valóságban.

A szerelem érzése, ahogy a Napig szállt, a megigézett magasságban tollait vesztette, és mint Ikarosz, úgy ért földet törött szárnyakkal.