Hó

Hellobello!

Cím: Hó

Kategória: novella –  one-shot, original

Besorolás: egyperces, hurt/comfort, sci-fi

Idő & Helyszín: Valamikor a jövőben, ismeretlen helyszínen

Leírás: Wald és Leon évek óta küzdenek a projektjükkel, reménykedve, hogy végre sikerrel járnak. Azonban most is valami gikszer történik.

Forrás: saját kútfő!

Figyelmeztetések: -

Korhatás: 14+

Terjedelem: 1074 szó

Megjegyzés: Nem ezt akartam hozni, de nézegettem a régi blogom, a Téboly program bejegyzéseit, hogy miket írtam, és akkor találtam meg ezt az írásomat. Sokat nem változtattam rajta, a történetén egyáltalán nem, kiszedtem-hozzátettem egy-két mondatot, de semmi más.

Megjegyzés 2: Mindjárt hónap vége, ami azt jelenti, hogy jön a  Blood in the Water első része ;)

Jó olvasást!💖

* * *

– Na, hogy állsz vele, Leon? – A hang oly váratlanul robbant a csöndben, hogy az említett férfi kezéből kiesett a csavarhúzó.

– Mondtam már, Wald, hogy kopogj! – reccsent rá mérnöktársára mérgesen, miközben lehajolt – sajnos, még az asztal alá is be kellett másznia – a neonkéken világító eszközért.

– Bocsi, bocsi! – Wald feltett kezekkel, melyekben egy-egy műanyag pohár ült, öblös léptekkel tette meg a maradék szakaszt az asztalig, és helyet foglalt a munka mellett, egy körülbelül 160 centi magas, műanyag borítású robot mellett, akinek pozitron agya éppen tárva-nyitva mutatta „gondolatait”, a belső körkörös tengelyeket.

– Végre – mormogva ült vissza helyére Leon, és rögeszmésen beletúrt kék hajába, hogy egy hajszála sem áll ugye rossz irányba. Mikor erről megbizonyosodott, azonnal elcsente az automata kávét, amelynek furcsán zselés állaga és benzines szaga bármely más embert a kiöntésére ingerelt volna, azonban ő nagy örömmel kóstolt bele. Felsóhajtott megkönnyebbülten, mintha csak isteni nektárt szürcsölt volna.

– Feltöltötted már? – Wald kíváncsian lesett rá, miközben a mellette lévő robot kezét fogta.

– Igen, már csak be kell zárni és... Ne csináld ezt.

– Micsodát? – vigyorodott el szélesen.

– Már megint fogod a kezét. Miért nem keresel inkább egy barátnőt?

– Mert már kerestem, és tudom, hogy az én Evam lesz a tökéletes – nyomott egy csókot a robot szintetikus arcbőrére, de máris fintorgott és nyelvét nyújtotta. – Persze, ha nem lesz olajos...

– Eva? De hiszen nem is nőnemű.

– De nem is férfi – mutatott rá a tényre Wald.

– Majd csinálsz egyet magadnak – csukta össze a nyitott koponyát Leon. – Indítsd!

– Öregem, végre – perdült 180 fokot a széken és sebesen gépelni kezdett a kis klaviatúrán, miközben Leon arrébb pakolt mindent, ami útjukba állhatott volna.

Lélegzetvisszafojtva nézték a művüket. A remény, hogy most talán sikerrel járnak szikrát vetett a szemükben. Olyan könnyen lángra tudott kapni a zsigeri érzés, mint egy papírlap. Talán, ha most sikerül és nem egy újabb figyelmeztető levelet kapnak, hogy a projektjük támogatását nem fogja a vezetőség meghosszabbítani eredmény híján.

Finom, halk zümmögés törte meg a várakozást, majd a masina összes fénye felgyulladt, a kék szeme volt a legszebb. Nem emberi ugyan, nem is törekedtek Leonék emberire, de mégis varázslatos volt az élénk színvilága. A robot magához tért, lassan felemelte fejét, kihúzta magát, fókuszált. Itta az információt, melyet agyának tekervényei azonnal transzformáltak jelekké, hogy a belső mag megérthesse.

– Üdv. – A géphang morbid volt, egyáltalán nem hasonlított semmihez – túl más, merev, nem emberi.

– Azt mondtad korrigálsz a hangszínen – sziszegte Leon Waldnak vádlóan, aki csak biccentett egyet, de abban a pillanatban hidegen hagyta akármi is.

– Szia! – Wald kezelésbe vette a helyzetet és felállt. Igyekezett komoly képet mutatni magáról, de a kigombolt ingben és a Mátrix feliratú pólóban nem biztos, hogy sikerült. – Hogy hívnak? – támaszkodott meg az előtte lévő asztalon, miközben közel hajolt „gyermekéhez”.

– Úgy sem tudja megmondani – suttogta fejét fogva Leon mögötte, és letörölte az izzadságcseppeket homlokáról.

Azonban a robot, ahelyett, hogy értetlenül meredt volna maga elé, válaszolt. – Hó.

– Hó? – Wald szemöldöke az eget verte. Leon pedig flegmán grimaszolt a sikertelenség jeleként, mindketten tudták, hogy valahol megint hibáztak és az összetett gondolkodás és érzékelés világában ez a hiba gyökeret vert. Elburjánzott, megfertőzött mást is, akár egy vírus.

– Elrontottad a programozást? – kente azonnal barátjára Leon.

– Várj még – mordult Wald, mint egy barnamedve. – Mondd csak Hó, miért ez a neved? – kommunikált tovább a robottal, aki viszont erre némaságba burkolódzott és meredt maga elé.

– Vajon tudja, hogy hó utoljára 2016 telén volt, azóta egy szem se? Szinte mi is elfelejtettük, hogy mi is az a hó. – Leon, mint egy rossz vénasszony kotyogott közbe.

– Tudod, mi az a hó?

– Természeti jelenség nulla fok alatt. Fehér, hideg, vízből áll, nincs két ugyanolyan pehely – sorolta tőkifejezésekben a definíciót a robot.

Wald és Leon összenéztek.

– Mennyi 2 meg 2? – evezett más irányba Wald még mindig reménykedve, hogy talán nincs semmi veszve, csak Hó rendszere még nem állt fel teljesen.

– Hó – zümmögte válasznak.

– Kinyitjuk újra? – dünnyögte Leon.

– Ki. – Waldból hatalmas sóhaj szakadt ki. A legelső csalódást nagyon megszenvedték pár éve, ezt, mint sokadikat már rutinosan kezelték. Kedvetlenül léptek a masinához, aki mintha csak értette volna őket, vagy előre meglátta a történéseket, azonnal leugrott az asztalról. Csörömpölt, ahogy alkatrészei összeütköztek, kábelei megfeszültek, majd amik még hozzá voltak kötve fejéhez, kiszakadtak a csatlakozásból.

– Hó – berregte és könnyed mozdulattal rúgta el az asztalt, ami egészen a falig csúszott.

– Leon! – ordított fel Wald pánikolva. – Állítsuk meg! – ugrott volna ő neki a robotnak, ha épp nem aggódott volna azon, hogy micsoda kárt okozna benne, vagy épp a robot ő benne elnézve az felborult asztalt.

– Jövök már! – jelent meg mellette társa és próbálta ledönteni a gépet, mire az megtántorodott, de azon túl nem esett semmi baja. Úgy tűnt az összeszereléssel aztán nem volt semmi gond, mert tökéletesen találta meg újra egyensúlyát és indult meg a szobakijárat felé. – Nem mehet ki! – ordította teli torokból Leon és a nyomába eredt. Hallotta a fém csapódását fémen, és a hátborzongató géphang folyamatosan a nevét mondogatta, mint egy rögeszmés őrült.

– Biztonságiak! – kapott Leon karkötőjéhez és benyomott egy gombot. – Biztonságiak, biztonságiak! C2-es labor, éppen megszökik egy Delta-22-es, 160 centis, ember kinézetű robot, azonnal deaktiválják! – hadarta le pörgő nyelvvel, miközben hármasával ugrált a lépcsőn, rohant át a neonfénnyel világított folyosón, ki az udvarra, ahol a masina meglepő módon megállt. Három fekete ruhás, talpig fegyverzett őr vette körbe őt a fagyos hidegben.

– Hó! – lelkesedett a robot, miközben megfordult. Egész tartásában volt valami gyerekes szórakozottság.

– Miért nem deaktiválták? – förmedt a társaságra Wald.

– Mert veszélyforrássá még nem változott. – Morcos hangon kapta a választ.

– Hó!!! – himbálta ide-oda karjait a robot a levegőben.

Majd mindenki megérezte az apró, hideg cseppeket a bőrükön. Felpillantva fehér pelyhek szállingóztak a hűvös, füstös, sötét levegőben. Először csak egy-kettő, majd sűrűn hulltak alá a szürke felhőkből, akár a meghalt csillagok.

– Hóóó! – mondta újra a robot. – Fehér. Hideg. Vízből álló. Természeti jelenség. N-nincs... – rezonált be a hangja. Majd mozdulatai megtörtek, ahogy a pelyhek alászálltak, megállapodtak fém alkatrészein. Minél tovább állt kinn a hidegben, annál merevebb lett mozgása, beszéde felszakadozott.

– Leon?

– Azt hiszem... – nyögte az említett kezét melengetve. – Az átvitelt segítő töltőfolyadék a testrészei között nem úgy bírja a hideget, még nem szigeteltem le, és teljes borítás híján az illesztések mentén befolyik az olvadt hó, tönkreteszi. Még nincs befejezve és optimalizálva – suttogta a férfi meredten. Nem léptek közelebb, hogy megakadályozzák a robotot, aki egyre inkább nem tudott mozogni és utolsó pillanataiért harcolt. Alig pár perce született, de már haldoklott.

– Hány éve már, hogy nem esett – Leon hangjában a szomorúság zöngéi bújtak meg. – Szebb, mint amire emlékszem.

– H...Hó... – lehelte utolsó szavait a gép, többet nem mozdult, csak élénk kék szemei halványodtak lassan el, miközben a hó beborította fehérrel, mint egy halotti lepel.