Downforce - 02. fejezet/1. Rész

Azt hiszem, át kéne nevezni a reggeli meetingeket „pszichológiai hadviselés”-re – zökkentette ki a két pilótát[...].

Cím: 02. fejezet/1. rész - Cold Start

Kategória: Downforce regény – fanfiction

Fandom: F1

Forrás: F1

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: -

Besorolás: dráma, hurt/comfort, oc, NA, general, a/a, motorsport, sportrománc

Részleírás: Annalea verseny előtti utolsó pillanatai: a reggeli futás, a briefing, és a sok emlék Callumról...

Idő: 2026 

Helyszín: a Világ minden táján: Silverstone, Anglia

Terjedelem: 4053 szó

Megjegyzés: Ma visszajött az F1, így én is egy résszel :3 ígérem, ezután már tényleg a silverstone-i futam lesz megírva :D 

Megjegyzés 2: Kicsit csönd volt, ami az esküvőm és a nászút miatt volt. De ennek vége! (majd erről is lesz poszt), úgyhogy mostantól visszacsorgok és nagy terveim vannak * - *

Jó olvasást!💖 

* * *

Silverstone, Egyesült Királyság – 2026. július 5. – Felhős, párás, esőveszélyes idő

A hotel ablakán beszűrődő fény még szürke volt, mint a vízbe mártott papír.

Annalea a szobája sarkában ült félhomályban, a kezében egy bögre kávéval, amit már rég meg kellett volna innia; gőz már nem szállt fel belőle, csak a keserű illata maradt. A tablet az ölében pihent, rajta a telemetriai görbék, a hőmérsékleti térképek és a szektoridők.

A telefonján görgette a hírfolyamot, majd kikeresett egy régi címzettet:

„Callum Hayes”

Minden futam előtt megnyitotta a messengert, és minden futam előtt nem hallgatta meg az utolsó üzenetet, ahogy sohasem tette – amolyan szertartássá vált ez már. Azon a reggelen kapta meg a felvételt, amikor Callum meghalt. Már nem volt értelme meghallgatni, ha sosem válaszolhatott rá. Egy pszichológus biztos megmondaná, mi ez: dac, ragaszkodás, mazohizmus, akármi más, amivel egy halott ember emlékébe kapaszkodhatott.

– Bár itt lennél velem – suttogta maga elé, fejét a falnak döntötte. A szezonok alatt sem lehetett hozzászokni ehhez a magányhoz, ehhez a csöndességhez, hogy nem tudja kinek elmondani, hogy alig aludt valamit az éjszaka és szédülni kezd, ha a versenyre gondol, hogy fulladozik az elvárásoktól és az evésre tud gondolni, hogy levezesse a stresszt, és hogy olyan-olyan egyedül van. Callum megértette volna, tudta volna, hogy mire van szüksége. Legalább ő tudta volna, ha Annalea nem is. Lehunyta a szemét, vett egy reszketeg sóhajt, benn tartotta tíz másodpercig, majd száján keresztül kifújta. Még párszor elismételte a műveletet, mielőtt felállt volna, és a szekrényhez lépett.

A versenyoverálok ott lógtak katonás rendben, a fekete-fehér színek kontrasztosan fénylettek a félhomályban; a Solara logója a mellkason, a Honda embléma a vállon, a további szponzorok szétszórva a test mentén. Mellettük a polcokon a csapatpólókból és melegítőnadrágokból sorakozott pár egymáson, csak utána pár saját ruha. Sok mindent nem hozott magával.

Felkapott egy edzőruhát, befonta a haját és elhagyta a szobát, miután egy húzásra megitta a hideg, keserű kávéját.

A cipője tompán puffant a paddock mögötti kavicsos ösvényen. A bokrok levelei még nedvesek voltak az éjszakai párától. A futás nem volt gyors, nem arra szolgált, hogy állóképességén javítson, hanem hogy levezesse a benne felgyült feszültséget. Egyik láb a másik után, beszív-kilélegez. A mozdulatok monotonitása elzsibbasztotta a gondolatait, mint egy metronóm, ami rendet tesz a káoszban.

Nem jutott messzire, a paddock mögötti ösvény egy kanyar után hirtelen kiszélesedett, és ott, a reggeli ködben, egy másik alak tűnt fel. Ismerős testtartás, széles vállak, csapzott frizura.

Theodore.

A férfi is észrevette őt, és a levegő megváltozott közöttük, sűrűbb lett és feszültebb.

Annalea oldalra húzódott, hogy elférjenek egymás mellett. Theodore egy fél lépést tett balra, de nem szólt. Csak futottak tovább egymás mellett, hol egyikük picit gyorsabb tempóra ösztökélve a másikat, hol fordítva, mintha ez is egy verseny lenne, csak nem hirdették meg.

– Komolyan? – szólalt meg kissé álmos hangon a férfi egy idő után. – Még most is versenyezni akarsz?

– Mintha te éppen nem akarnál lefutni – jegyezte meg Annalea egy nem túl nőies horkantás kíséretében. – Vagy csak félsz, hogy ma már nem leszek hat századdal mögötted? – cukkolta a másikat.

– Hat század? – vigyorodott el Theodore, bár inkább volt vicsorgás a mozdulat. – Az csak azért volt, mert a Club kijáratánál úgy csúsztál, mint egy kezdő gokartos.

Megrándult az arca. – És te beszélsz? A Maggottsnál úgy fékeztél, mintha a nagymamád ülne melletted.

Theodore somolyogva fogadta a kihívást. – A nagymamám jobban tartja az ívet, mint néhány pilóta a mezőnyben.

Annalea tudta, a Mikkelsen családban öröklődik a versenyzés: az apja ralizott, a bátyja túraautóban nyomja. Azonban csak Theodore álmodott olyan nagyot, hogy az F1-ig is eljusson. Először 2023-ban az Alfa Romeonál, ahol még szezon előtt kitúrta Zhou Guanyut. Aztán rá egy évre a Haas, 2025-ben pedig az Alpine neve alatt bukkant fel. De egyik csapat sem tartotta meg. A nő nem tudta a pontos indokokat, hogy Theodore döntött így, vagy az istállók? De abban biztos volt, ha kapna egy igazán gyors autót, akkor lehet nem a középmezőnyben vegetálna.

– Akkor remélem, ma ő ül be helyetted – ütötte le a magas labdát Annalea.

– Uhh – tette a szívére a kezét, mintha fájt volna a célzás. – Ő legalább a Clubot nem fékezné túl. Lehet neked inkább a driftelés lenne való, mint az F1, nem gondolod?

Fújtatott egyet. – Én legalább tudok fékezni, te tavaly, ha jól emlékszem, a falban végezted Bakuban.

Futottak tovább mindketten.

– Hé, az az eső hibája volt – csóválta meg a fejét Theodore, barna haja izzadt homlokára tapadt.

Annalea furcsán érezte magát, ahogy beszélgettek. A dán pilóta provokálta, és sajnos, sikeresen, mert folyamatosan úgy érezte, hogy valamit bizonyítania kellene.

– Úgy tűnik, figyelsz – mondta ki a nyilvánvalót Theodore, fürkésző tekintettel pillantott rá, felmérve a tempóját, a mozgását, a köztük lévő távolságot, a válaszát. A tekintete nem volt tolakodó, mégis tovább nézte a nőt összeráncolt szemöldökkel, mint kellett volna, mintha rájött volna valamire.

– Persze, ismernem kell a csapat- és versenytársaimat. – Annalea hangja higgadtan csengett. Tesztpilótaként az volt a dolga, hogy segítse a fejlesztéseket – a pilóták igényei szerint, akkor is, ha az ő vezetési stílusához nem illeszkedtek. Nem volt túlzás azt mondani, hogy Edwardét és Theodore-ét is ismerte, mint a tenyerét.

Theodore pedálkezelése durva volt: a kanyarok bejáratán agresszíven „törte meg” az autót, nagy kezdeti szlip-szögekkel dolgozott, miközben hajlamos volt feláldozni a középső kanyarstabilitást a gyors apexért. Az adatok egyértelműen mutatták, hogy a gumikat gyorsan üzemi hőmérsékletre tudta hozni, ami persze, azt is jelentette, hogy ugyanilyen gyorsan túl is terhelte őket. Ez a stílus jól működött az előző szabályrendszerben, de idén a Solara fejlesztőcsapatának vért kellett izzadnia egy olyan járműért, ami illeszkedi a dán pilótához: progresszívebb pedáltérképezés, finomított brake‑by‑wire karakterisztikák, rugalmasabb futómű‑átmenetek és szélesebb aero‑platform kellettek.

Edward ezzel szemben sokkal kevésbé volt karakán. Simább kormányívvel dolgozott, később és hosszabban fékezett, kerülte a hirtelen terhelésváltásokat. A telemetrián ez kisebb csúcsterhelésekben, kiegyenlítettebb gumihőmérsékletekben és stabilabb, de kevésbé kihegyezett köridőkben jelent meg. Edward olyan beállításokat preferált, amelyek kiszámíthatóvá tették az autót, még ha ezzel végsebességet veszített. Érthető volt, hogy egy aggresszív stílusra kalibrált autóban nehezen találta magát, még ha a teljes csapat azon volt, hogy szoftveresen feloldják Theodore kényszereit.

Annalea figyelte a férfi mozgását, a dán futás közben is pont olyan volt, mint a cockpitben, a sarkaival szinte belecsapott a talajba, mintha túl sok energia tombolna benne, amit csak erővel tud kiengedni. Vajon ez volt Theodore gondja? Túl sok minden zajlott benne, amit nem tudott hogyan levezetni? Nem mintha Annalea dolga lett volna analizálni a férfit.

A cipőik ritmusa egy idő után összehangolódott. Nem beszéltek, de a csend nem volt üres és kellemetlen, ahogy gondolataikba mélyedtek.

– Szóval – szólalt meg Theodore váratlanul –, ha ma is mögöttem végzel, meghívlak egy kávéra.

Annalea meglepődött a már-már „sértő” ajánlaton. – Milyen nagylelkű vagy, és ha előtted?

– Akkor... – Theodore furcsán, szinte már-már bárgyún mosolygott, mintha valamit tudna, amit a másik nem. – Akkor te hívsz meg engem. És elviselem.

A könnyelmű hangjának alig akart hinni Annalea, végül szusszant egyet grimaszolva. – Deal – bólintott. – De csak ha nem instant.

A reggeli futás után mindketten a szálloda étkezője felé vették az irányt, egymás után lépve be a helyiségbe, amit belengett a pirított kenyér, narancslé, frissen főzött kávé, enyhe pirított bacon illata. Annalea gyomra kordult egyet hangosan és a nyál összefutott a szájában.

Priya már ott ült egy asztalnál, tabletjébe mélyedve, mellette egy félbehagyott zabkása állt. Annalea magához vett egy narancslevet és két darab pirítóst avokádókrémmel, míg Theodore joghurtot választott granolával és gyümölcsökkel – egymásra néztek, Annalea egy sóhaj, Theodore egy beletörődő grimasz kíséretében, mindketten várták már az estét, amikor végre teljes értékű ételhez juthatnak.

Leültek Priya egy-egy oldalára, aki végre rájuk pillantott. – Olvastátok?

– Mit? – harapott bele a kenyerébe Annalea.

A versenymérnök letette az asztalra a tabletjét, aminek kijelzőjén a legújabb „Boxutca Mögött” poszt fénylett.

„Kívülről jött, belül marad? A Solara GP harmadik embere átrajzolta az rajtrácsot.”

Theodore sóhajtott. – Na tessék. – Miközben kanalazta tovább a joghurtot.

„Tartalékos. Beugró. Mérnökből lett pilóta. A szezon legújabb rejtélye. Hívhatjuk sokféleképpen Annalea Soltárt (itt olvasható egy tavalyi összegző cikk róla), de a tegnapi időmérő után egy dolog biztos: nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A silverstone-i kvalifikáció nemcsak a rajtrácsot rajzolta újra, hanem egyenesen megrengette a Solara GP belső egyensúlyát is. Miközben Theodore Mikkelsen (P8) hozta a tőle megszokott gyors és precíz formáját, a reflektorfény ezúttal mégsem rá, inkább a csapat tesztpilótájára, Soltárra vetült, aki első hivatalos F1-es időmérőjén mindössze hat századmásodperccel maradt el a csapattársától.

Edward McAllister, a Solara eredetileg kijelölt második versenyzője bokasérülés miatt kényszerült kihagyni a hétvégét, így Soltár kapta meg az autóját. Az eredmény? Meggyőző teljesítmény, ami után máris joggal merülhet fel a kérdés: vajon Edward visszakapja-e automatikusan a helyét?

A paddock suttog, a médiatér vibrál: Soltár nemcsak besétált a mezőnybe, egyenesen ajtót rúgott rá. Belső forrásaink szerint a Solara garázsában egyre érezhetőbb a feszültség, különösen Mikkelsen és Soltár között. A dán versenyző sajtótájékoztatón elejtett mondata – „Sokan gyorsak az első körükön. A kérdés, mi van utána” – nem is annyira burkolt célzás volt csapattársa felé.

🤔 Túl gyors a beilleszkedés? Vagy csak végre egy női pilóta, aki nem kér engedélyt a versenyzéshez?

A Solara GP-nek most döntést kell hoznia. Egy időmérő még nem szezon, de vajon mi lesz a futamon? Az biztos, Soltár már most jobban teljesített, mint McAllister egész eddigi idényben. Vajon megtartják az ülésben ezzel belső feszültséget robbantva ki? Vagy visszateszik tartalékosnak, vállalva a médiavisszhangot?

A 2026-os szezon közepe váratlan fordulatot hozott. És lehet, hogy ez még csak a kezdet.

––

💬 Szerintetek ki ül majd a Solara második autójában, ha McAllister felgyógyul? És mit lép Mikkelsen, ha a „beugró” továbbra is ennyire közel lesz hozzá a pályán? Várjuk a kommentjeiteket!”

– Elég agresszív – jegyezte meg Annalea, miután a poszt végére ért. – Hat századból már párharc lesz?

– Inkább narratíva – válaszolta Priya, kanállal beletúrt a zabkásájába. – A sajtó nem statisztikában gondolkodik, hanem történetekben. És valljuk be, elég csinos történet vagy.

– Komolyan, ez vagy valami romantikus regény, vagy valami összeesküvés-poszt – tolta vissza a tabletet Theodore és újra a reggelijének szentelte a figyelmét.

Annalea félrebillentette a fejét, a szája sarka megfeszült. – Vagy csak tény: közel voltam.

Theodore megvonta a vállát, kanalazott egy újabb adagot a joghurtból. – Tudod, Soltár – ejtette túl finoman a nő vezetéknevét, mintha ízlelgetné –, egy időmérő még nem verseny. Meglátjuk, hogy a futamon is bírni fogod-e a tempót.

– Bírni fogom – húzta ki magát elszántan.

– Az F1 nem arról szól, hogy valaki egyetlen hétvégén berobban, hanem hogy konstans ott van az élmezőnyben. Nem akarom, hogy csalódj, ha esetleg ma visszatérsz a valóságba. – A férfi szavai harapósak voltak.

Annalea előrehajolt: – A „valóság” az, hogy tegnap nulla szabadedzéssel, standard beállításokkal mentem, és hat századra voltam tőled. Nem az volt a célom, hogy elvegyem bárkinek a helyét. Csak bebizonyítottam, hogy amikor tényleg ott a lehetőség, akkor tudok vele élni. Az meg, hogy ez neked kellemetlen, nem az én problémám. – Megemelkedett az asztalon, farkasszemet nézett vele. Pedig nem akarta, hogy Theodore a bőre alá másszon, de a férfi olyan könnyen tette, hogy alig vette észre.

Theodore ajka pengevékony vonallá húzódott. – Mindig vicces, amikor egy újonc kezdi el kioktatni a veteránt a versenyzésről. Én nem PR-ra gyúrok, Soltár, én köridőkre. És a köridőim még mindig előtted vannak. A „majdnem” az F1-ben nem hoz pontot, max' csak címlapot.

Priya a poharával eltakarta a száját, tekintete egyikről másikra ugrált oda-vissza. – Azt hiszem, át kéne nevezni a reggeli meetingeket „pszichológiai hadviselés”-re – zökkentette ki a két pilótát, akik csak bosszúsan egymásra néztek.

Elias Nørberg és Alexander Durant lépett be az étkezőbe, amitől a vitának vége szakadt, pedig Annalea már éppen nyitotta a száját, hogy visszavágjon. A csapatfőnök skandináv nyugalma éles kontrasztban állt a két pilóta vibráló feszültségével, rövidre nyírt hajában megcsillantak a sötétszőke és vöröses tincsek, ahogy az asztalhoz lépve megállt, és egyetlen sokatmondó szemöldökemeléssel nyugtázta a tablet kijelzőjén virító „Boxutca Mögött”-főcímet.

Alex ezzel párhuzamosan lépett előre. Az évek kezdtek meglátszani rajta, őszülő szakáll és hajkorona, kissé engedett pocak, de kék szeme úgy pásztázta a társaságot, mint valami röntgensugár. Mielőtt leült, öklözött egyet Theodore-ral.

– Jó reggelt, hölgyeim és Theodore – mondta Elias, miközben kezet fogott a dán pilótával. – Mi ez a kora reggeli bulvár?

Priya gyorsan maga elé vette a tabletjét és lezárta a képernyőt. – Csak egy cikk a tegnapi időmérőről – felelte a versenymérnök. – Kis felhajtást kaptak a pilótáink.

Elias arrébb lépett a kávéfőzőhöz, és egy eszpresszót csinált magának. – Ah. Sejtettem. Nos, a sajtó azt ír, amit akar. A mi feladatunk, hogy ma délután bizonyítsuk, a feszültség csak a pályán van, és az is a javunkat szolgálja.

– Persze – bólintott Priya.

Elias időközben Annaleára és Theodore-ra nézett, felmérve mindkettejüket: – Menjetek, hamarosan kezdődik az eligazítás.

Theodore félhangosan mordult valamit dánul, de feltápászkodott, Annalea pár másodperc késéssel követte, miután befalta gyors harapásokkal a reggelijének maradékát. A hotel előtti parkolóhoz siettek, ahol a csapat kisbusza már várta őket. Theodore megelőzte őt egy fél lépéssel, nem mintha sietettek volna. Annalea nem szólt, csak kicsit kihúzta magát, és hagyta, hogy a néma feszültség beszivárogjon kettejük közé, mint valami mérges gáz.

A kisbuszban csend ült, csak a motor halk duruzsolása töltötte be a teret, miközben a Solara GP paddockjába tartottak. Az út szerencsére nem volt hosszú.

A Solara GP mérnöki szobájában halkan zúgott a légkondi, miközben a fali képernyőkön a taktikai térkép vibráló színekben mutatta a gumik várható degradációját, szélirányt és szektoridőket.

Theodore hanyagul vetette le magát a székébe, egyik lábával dobolni kezdett, vele szemben foglalt helyet Annalea. Várakozás közben nem nézett a férfira azonnal, először csak a perifériájából figyelte: a vállát, a lábfejének ritmusát, a szájának vonalát, a tekintetét, ami sötétlett, a szürke pillantás néha olyannak érződött, mint egy éles kés, ami mélyre hatol, boncol és keres.

Aztán egy pillanatra mégis egymásra néztek. Mintha véletlenül történt volna, csak épp annyira, hogy érzékeljék a másik jelenlétét. Annalea nem fordította el a fejét, már csak azért sem, helyette látványosan szuggerálta a másikat. Theodore arcán nem volt semmi különös, vagy persze épp ez volt benne a különös. A borosta, a futástól kissé rendezetlen és lapos haj, a nyugodt, de számító pillantás. Annalea próbált olvasni benne, a mikrojeleiből: a mozdulatokból, amik túl lazák voltak ahhoz, hogy ne legyenek szándékosak, a csendből, ami túl hosszú volt ahhoz, hogy ne legyen beszédes. Nem tudta, mit keres pontosan – gyengepontot, bizonytalanságot, egy repedést az önbizalmon. De ha volt is ilyen, Theodore jól rejtegette.

Elias, Priya, Alex és Tadeka egymás után érkeztek meg a helyiségbe.

Miután megbizonyosodott arról, hogy mindenki jelen van, Elias a képernyő felé fordult, majd a két pilótára nézett. – Jó. Akkor kezdjük.

Priya előrelépett, tabletjét a képernyőhöz szinkronizálta. – A rajt 15:00-kor. A pályahőmérséklet várhatóan 34 fok körül lesz, de a felhők miatt ez csökkenhet. Esőesély 20%, főként a verseny második felében.

– Gumik? – kérdezte Theodore kopogtatva az asztalon, egy másodpercig sem tudott nyugton maradni.

– Közepes keverékkel rajtolunk mindkettőtöknél, egy kiállással – válaszolta Luca. – Ha eső jön, azonnal váltunk interre.

– Annalea, nálad az EB9-t változtattuk, ahogy javasoltad – vette át Tadeka. – A warm-up körön figyelj. Ha stabil, bent hagyjuk a versenyre.

– Brake bias? – kérdezte Annalea.

– 54 előre induláskor. Ha csúszik, tudod a dolgod – felelte Priya. – Ne várj vele. Ha csúszik, tudod a dolgod. Ne várj vele. Ha pedál-felkeményedést érzel a lineárisabb EB-átmenet miatt, válts az egyes migrációs térképre.

Theodore halkan felnevetett, hangja szúrósan csengett. – Még mindig a tegnapi körön rugózunk?

– Még mindig az az egyetlen adatunk tőle versenykörülmények között – vágta rá Priya, kissé gyorsan és erőteljesen, ahogy félbeszakították. – Ha neked is csak egy köröd lenne, te is örülnél, ha figyelembe vennénk.

Theodore elhallgatott, tekintete megkeményedett. Annalea kaján mosolyt villantott pilótatársára.

Noah a fali panelre bökkött, ahol Silverstone szektorai villantak fel. – Theodore, a hatos kijáratán korai a clipping. Ne told el ott az MO-t, tarts meg a Wellingtonra. Annalea, nálad 40-es SOC-limit. Ha alámész, a szoftver lecsapja a görbét, és elvérezel a kigyorsításokon.

– Tehát több lift a Stowe előtt? – pislantott Annalea megértően.

– Muszáj lesz, ha kell a kraft a kijáratra – bólintott Noah. – Tízes profil csak végszükség esetén. Ha védekezel, mehet az MO a Hangarban, de tudd a tarifát. Theodore, neked: ha beszorulsz a piszkos levegőbe, ötös rekuperáció. Tölts a szélárnyékban, ne pazarold a kakaót ott, ahol nem férsz el.

A kijelzőn megjelent a rajtrács és rajta a nevek és pozíciók.

– Erős mezőnyben vagytok – jegyezte meg Alex, miközben felállt és a képernyő felé fordult. – P5 Hamilton, a legjobb fékező a mezőnyben. Ne akarjátok kívülről körbeautózni, mert kiterel a fűre. Belül van esélyetek, ha a kigyorsításon elhasználja az energiáját. P6 Piastri, a McLaren szoftvere az aktív szárnyakkal a leggyorsabb a mezőnyben, de a lassú kanyarok kijáratánál bizonytalan a nyomatékvektorálásuk. Ott van az esélyetek. P7 Gasly, Pierre ha érzi a vérszagot, vagy ha védekeznie kell, képes túllépni az autója határain. Nagyon későn fékez, és szereti „belevetni” az autót a kanyarba, hogy elvegye az íveteket. P10 Ocon, a stílusa agresszív, késői fékezés, hajlamos kontaktusra, úgyhogy ha mögöttetek van, számítsatok divebombra. Ne hagyjatok rést neki, mert ki fogja használni. P11 Sainz, a sakkozó. Az első körökben biztos nem fog feleslegesen kockáztatni, de ne dőljetek hátra, mert folyamatosan a gyenge pontotokat keresi. Ha látja, hogy gondotok van az energiával, azonnal lecsap. Végül P12 Alonso, taktikus, ha eső jön, ő lesz az első, aki vált, kivárja a hibázást és akkor lecsap, ne hagyjatok neki ívet. Ő még okozhat meglepetést.

Elias végignézett a csapaton. – A cél: pozíciót tartani az első körben, és reagálni a hibákra. Ha valaki hibázik előttetek, ott kell lennetek. Ha valaki támad hátulról, zárjátok az ívet. A stratégiát a gumihőmérséklet és az időjárás fogja diktálni. Eső eshet, legyetek rugalmasak.

– Kérdés? – nézett körbe Priya.

Annalea csak megrázta a fejét. Theodore vállat vont, még pár dolgot átbeszéltek, de alapvetően már semmi olyat, amit ne tudtak volna eddig is.

A briefing utáni percek és órák hogyan teltek el, arra Annalea nem igazán emlékezett. Még az ebédre igen, de csakis azért, mert grillezett csirkemellet evett párolt brokkoli és egy maréknyi édesburgonya kocka társaságában, és hát az édesburgonyáért nem igazán volt oda. De hogy utána pontosan mit tett a szobájában azon kívül, hogy hajat mosott? Talán egy stresszlabdát szorongatott, talán a többiek telemetriáját nézte és újabb silverstone-i futamokat az elmúlt évekből, de lehet csak a telefonján pörgette a reelseket ész nélkül, esetleg zene társaságában nézett ki az ablakon, várva, hogy túl legyen a napon. Különös szorongás húzta össze a gyomrát, egyszerre volt ideges és mégis izgatott. Ez nem olyan volt, mint az első F3-s versenye.

Nem emlékezett a rajtrácsra. Csak a zajra. Arra a sok emberre. A színekre, amik túl élesek voltak, a hangokra, amik túl közel jöttek. A sisak belsejében a levegő sűrű volt, a plexi bepárásodott, a szíve a torkában dobogott, a keze remegett, de nem tudta, hogy a félelemtől vagy a várakozástól.

A Dallara sötétkék-fehér színekben meredt előre, a gumimelegítők alatt a Pirellik lassan elérték a megfelelő hőmérsékletet. Ott ült benne, mint az új lány, a mérnökből lett pilóta, akinek a múltja túl hangos volt, a jövője pedig túl csendes.

Callum nem volt ott.

Erre tudott csak gondolni, miközben a motorok beindultak.

Callum nem volt ott.

Hiszen ilyen még nem volt. Hogy ő most itt volt, és Callum nincs. Hogy ez az a pillanat, amit együtt terveztek, amit együtt álmodtak meg, amit Callum akart neki – és most mégsem látja. Nem hallja. Nem mondja, hogy „nincs múlt, nincs jövő, csak a következő kanyar.”

Callum nem volt ott.

A lámpák felvillannak. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.

A rajt... nem tudta, milyen volt. Csak azt, hogy elindult előre, valahova, de a megfelelő irányba. A világ elmosódott és a kanyarok jöttek, mint a hullámok. Egyik a másik után. A féktávok túl rövidek, a kigyorsítások túl hosszúak voltak. A testét dobálta az autó, a nyaka feszült, a combja égett, a teste benyomódott az ülésbe, a keze görcsösen szorította a kormányt. És a világ elcsendesült, a színek, a zajok és az emberek, egy pillanatra. Egy körre. Egy szektorra. Ott, ahol a pálya íve tökéletes volt, ahol a gumik tapadtak, ahol az autó nem harcolt ellene, hanem együtt mozdult.

Ott volt Callum. Nem fizikailag, csak... érzésben. Mintha a mozdulatai az ő tanácsait követték volna, mintha a reflexei az ő emlékeiből táplálkoztak volna, mintha a kormányon végigfutó ujjak nem egyedül lettek volna.

A célvonal után nem jött megkönnyebbülés, csak a remegés. Nem bírta tovább. A világ túl sok volt: a zaj, a fény, az emberek, a gratulációk, a kérdések. Rosszul lett még a tömegmérés előtt.

Pedig soha olyan jól nem vezetett addig, mint akkor.

Mikor az idő eljött, Annalea lassan, szinte szertartásosan öltözött fel. Mielőtt az overállt felzipzározta volna teljesen a nyakáig, a nyakláncát a pólója alá rejtette, három gyűrű lógott az arany láncon: az eljegyzési, illetve Callum és az ő karikagyűrűje. Mindig magánál hordta őket, amióta versenyzett. Telefonját és tabletjét letette a polcra egy összehajtogatott kép mellé, amit csak megkoppintott szertartásosan. – Kívánjatok sok sikert! – Mindig valami más jutott éppen eszébe, most az a nap, amikor Callummal először találkozott.

A nap már lemenőbe kúszott, a barcelonai aszfalt még mindig forró volt, a levegőben benzingőz és gumipor keveredett. A pálya szélén egy fekete, jelöletlen TPC Aston Martin, prototípus festéssel, D-szériás gumikkal hűlt éppen és várta, hogy valaki majd betolja a helyére.

Callum Hayes a boxfalnál állt, karba tett kézzel, sisak nélkül, napszemüvegben, olyan volt, mint egy görög istenszobor, ami éppen életre kel. Hayes mindig jóképű volt: átható jégkék szempár, napbarnította bőr, napfakította sötétszőke, csapzott haj, vállai szélesek, izmosak, tartásából sugárzott a magabiztosság, de nem telítődött túl arroganciával, vastag ajkain a mosoly olyan lehengerlő volt, hogy bárkit kenyérre tudott kenni.

A bulvár gyakran emlegette „a paddock mosolygó fenegyerekeként” – volt benne valami kamerabarát, valami túl jól működő. A címlapokon mindig napszemüvegben, lazán jelent meg, mintha a verseny csak egy mellékszerep lenne a stílusa mellett. De persze, attól még mert megfoghatatlan F1-es pilóta volt, ugyanúgy ember is. Néha túl sokat gesztikulált. Néha elfelejtette, hogy bekapcsolva maradt a mikrofon. Néha – inkább mindig – pletykálkodott a szerelőkkel, és néha, amikor a kamera nem volt ott, csak állt a garázs sarkában, egy papírpoharas kávéval, és úgy nézett a pályára, mintha meg akarná fejteni.

Callum odalépett hozzá, kíváncsian, de nem tolakodóan, tartva fél méter távolságot, amikor Annalea elhagyta a TPC-autót. – Szép munka – mondta. – Nem sokan merik így elengedni a hátsót a 9-es kanyarban.

A nő ránézett, kissé meglepetten, szemöldök ráncolva, mert bár ismerte a csapat pilótáit látásból és hírekből, azonban nem beszélt sosem velük, hiszen ő csak egy mérnök volt. Sőt ha belegondolt főnökének a főnöke volt igazából Hayes fejlesztőmérnöke. Ő csak Evanson keresztül kapta az információkat. – Köszönöm – Nem számított rá, hogy egy F1-es pilótával ebben az időben összefutna. Callum Hayes a jobbak közé tartozott; persze, nem egy Verstappen-féle zseni volt, akinek lételeme a vezetés, de nagyon jó reakcióidővel rendelkezett, illetve a gyors, technikás kanyarokban művészet volt, amit csinált. Például a suzukai Essesben, ahol mások küzdöttek a tapadással, Callum íve olyan volt, mint egy ecsetvonás.

– Hol versenyzel? – vette fel Callum Annalea tempóját.

Először nevetni, majd köhögni kezdett, ahogy félrenyelte a levegőt, pár másodperccel később nyögte ki: – Sehol.

– Kizárt. F4? F3? – A fejét enyhén hátrahúzta, nem sokkal, csak épp annyira, hogy a mozdulat elárulja: nem erre számított. A szemöldöke felugrott, aztán lassan visszasüllyedt, miközben újra Annaleára nézett.

– Csak mérnök vagyok. Teszteltem egy új diff-beállítást – és a sisakot kissé megemelte, mintha az lenne a bizonyíték. – De köszönöm – jegyezte meg, szája sarkában egy apró ív jelent meg, talán csak egy mosoly árnyéka, talán csak reflex, amit nem tudott visszatartani.

Callum végignézett Annaleán fejétől a lábujjáig – a fekete, logótlan overálon, hosszú befont haján, kezében a sisakján.

– Csak mérnök? – Volt valami kétkedés a hangjában. – Úgy vezetsz, mintha a pályán nőttél volna fel. Hol tanultad ezt?

– Nem igazán tanultam – rázta meg a fejét, kissé kényelmetlenül kezdte érezni magát a magyarázkodás miatt, nem értette a férfi miért erőlteti az egészet; ez valami csajozós szöveg lett volna? Nem mintha Hayesnek válogatnia kellett volna, úgy hallotta. – De tényleg. Régebben gokartoztam, meg szeretek ezzel foglalkozni, sokat szimulátorozok – vont vállat.

– Egy jó adag adottság, és egy jó adag képzettség – fújta ki a levegőt, és egyik szemöldökének a vége megemelkedett. – Kár.

A nő szélesen elmosolyodott. – Ugyan, itt vagyok a pálya szélén és nektek csinálom az autókat, nem nevezném ezt pazarlásnak. Jó volt tegnap vezetni, hmm?

– És ez elég? – Kérdésre kérdéssel. Egymásra néztek, egy pillanatnyi csönd szállt alá. – Tudod mit, ne is válaszolj. Ha egyszer úgy döntesz, hogy versenyezni akarsz... szólj.

– És mégis mit tennél, ha szólnék? – Valami nevetésnek és a nyögésnek a keveréke bukott ki belőle. Ilyen nincsen!

– Először keresnék egy autót, aztán egy csapatot, akiknek van mersze beültetni téged.

Annalea felnézett a férfira, nevethetnékje támadt, olyan szürreális volt az egész. A nap utolsó sugarai megcsillantak a férfi kék szemében, ettől arany színűvé varázsolva az íriszeit. Úgy érezte, Callum csak a bolondját járatja vele.

– Amúgy Callum Hayes – nyújtotta a kezét Annalea felé.

– Annalea Soltár – szorította meg határozottan, a férfi tenyere kellemesen meleg volt.

A színek elhalványodtak, és Annalea ott találta magát a szobájában. Sóhajtott egy nagyot, végül elfordult a szekrénytől, nem volt ideje szentimentálisnak lenni. A kesztyűjét felkapta, majd már robogott is ki a szobából, át a boxutcába, a pilótaparádéra.

* * *

És egy szám ehhez a részhez :D

Előző rész

Adatlap

Következő rész