Conjunction - 15. Rész - Carlisle

Hellobello!

Cím: Megválaszolatlan kérdések

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Carlisle rémes napja, mikor Scarlette elmondja neki, hogy lát. Megosztja családjával is az információt, mire stratégiát dolgoznak ki a jövőre tekintettel. De aztán Scarlette megtudja, hogy mi is ő valójában és az... mindent borít.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4210 (+77) szó

Megjegyzés: El sem hiszem, hogy sikerült még ma meghoznom! Elég necces volt, lévén, hogy egész hétvégén lakást festettem. De még buszon is írtam, hogy meglegyen, ma már csak jól meg kellett vágni a szöveget :D atya-gatya, hogy a Carlisle részek mindig megszaladnak. 

Megjegyzés 2: a 16. rész érkezte kérdőjel, mert jövő héten túlóráznom kell, és nem látom magam előtt, hogy fogok tudni haladni :( de igyekszem. 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

A tehetetlenség veszélyes elegyet tud alkotni a félelemmel, kölcsönösen képesek egymást erősíteni, és reakció végén nem lehet másra számítani, mint robbanásra. Nem tudott mit tenni. Csak sodródott nap nap után a történésekkel, próbálta megvetni a lábát, de nem volt könnyű úgy, hogy nem avatkozhatott bele egyes dolgokba. Legszívesebben megragadta volna a szalmaszőke hajú nőt, jól megrázta volna: „fuss, menekülj, hagyd el azonnal Forksot!” – egyre nagyobb árnyékként vetül életére Scarlette lehetséges átváltozása. Még meg sem történt, de a rémület napról napra mérgezte. Már pedig ő is tudta, nincs rosszabb egy rettegő embernél.

– Mi történt? – Már azelőtt tudta, hogy ki lépett először az étkezőbe: a ritmikus lépések és a fenyőre, teafára és bergamottra emlékeztető illat csakis Edwardhoz tartozott. Nem fordult meg, továbbra is kibámult a hatalmas üvegablakon, mintha csak az elé táruló erdőt most fedezné fel először. 

– Nem mondhatod komolyan? – Fogadott fia már azelőtt kiolvasta elméjéből a nap történéseit, mielőtt jó maga egyáltalán tett volna próbát megfogalmazni őket. De hogyan is lett volna elég szókincse ahhoz, hogy szavakba öntse azt a rémképet, amivé Scarlette akkor vált, mikor a látomásba belemerevedett. Azonnal észrevette az elakadó lélegzetnek köszönhetően, a nő ujjai közül kicsúszott a papírlap, amit egy gyors mozdulattal elkapott. Mi történik? – Nem látta még ilyennek rezidensét, tekintete fenn akadt, szoborhoz volt hasonlatos, ahogy a szín kifutott arcából, ha nem hallaná egyre gyorsuló szívverését, azt hinné, hogy nem is élő.

Akármi is volt ez, nem tartott tovább a pillanat tört részénél, a nő úgy tért magához, mintha csak lefutotta volna a maratont. 

– Scar? Mi történt? – Reflexből fogta meg a karjánál, mielőtt elszédült volna. Megkönnyebbült, hogy a kék tekintet ugyanúgy fénylett, ahogy eddig, még ha zavarosan is kavargott. 

– Én csak...  – A nő hangja remegett, és Carlisle-t egyre jobban kezdte feszíteni a türelmetlenség, mintha végtelen idő telt volna el, míg Scarlette újra megszólalt. – Csak láttam valamit. 

Sok mindenre fel volt készülve, de erre nem. Miért nem lehet átlagos? Fel kellett volna készülnie ilyen lehetőségre is, de hinni akart mindennél jobban abban, hogy Scarlette nem egy látomás célpontja, Alice-nek pedig nincsen igaza, hisz a jövő olyan változékony. 

– Mit? – kérdezte meg félve. Sosem jó, ha lát az ember, akár a múltat, akár a jövőt, mert az csak eltereli a figyelmét a jelenről, amit meg kellene élnie. Olyan lenne mint Alice?

De Scarlette nem olyan volt, a látomásait nem úgy kezelte, mint aki ezzel az adottsággal született, hanem akinek halvány fogalma sem volt arról, hogy mit lát. De akkor mégis mi ez? És miért most? A látás, a jóslás régi gyökerekekkel rendelkezett. Már az ókorban is voltak próféták, látnokok és orákulumok. A legtöbben szereken keresztül jutottak hozzá a hallucinációkhoz, míg mások azt mondták, hogy az istenek – persze – érintették meg őket, és volt egy következő csoport, akik valóban láttak valamilyen meg nem magyarázható oknál fogva. Nem tenyérből jósoltak, nem csontokat olvastak, nem kártyákat húztak, nem a csillagokat vizsgálták, hanem valóban láttak, mint Alice. 

Hogy fogalmazza meg ezt a szorító érzést a mellkasában? Hisz ott nem kéne semminek lennie, mert nincs is!

– Lát? A jövőt? 

Carlisle nem válaszolt. Az elmúlt napokban nem találkoztak; természetesen Edwardnak meg volt az élete Bellával és Renesmeével, de Carlisle nem is kereste az alkalmat a beszélgetésre, legfőképp, mert nem akarta, hogy fia olvasson a gondolatai között. 

– Carlisle. – Edward erősebben szólalt meg, mire azonnal feléje fordult. – Mi ez az egész? Ez a nő... 

Fel akarta vértezni magát mondvacsinált válaszokkal, merthogy Edward félreérti, de mit is? – Ki ő neked? 

A rezidensem. – Ebben az egy dologban biztos volt.

– Tudod, hogy nem így értem. 

Persze, hogy tudta. Tényleg próbálta megmagyarázni mi vagy kicsoda Scarlette, de egy árva szó nem szökött ki a torkán. 

– A gondolataid most is... – ráncolta össze a szemöldökét a férfi. Arcán egy már-már undorodó grimasz vonult végig, ahogy összeszorította száját és komorrá vált tekintete. – Te... – Edward sem tudott teljes mondatokban beszélni. – És Esme? 

Félreérted – rázta meg a fejét. – Scarlette nem... 

– Mi nem? – vágott közbe Edward. – Az hogy nem történt köztetek semmi, az nem elég. Carlisle... 

– Nem – mondta is ki nyomatékosabban. - Nem – ismételte újra. De miért is? Mit akar mondani? – Ő nem… Nem történt semmi és nem is fog. Ő a rezidensem, aki bajban van és ennyi. – Meglepően hideg és határozott volt hangja.

– Carlisle, olvasok a gondolataid között – sóhajtotta a másik.

Edward, kérlek – rázta meg a fejét.

– Tudod, hogy mindennél jobban tisztellek, Carlisle. Apám helyett apám vagy, annyi mindent köszönhetek neked. De a házasságod… ez… és Esme. Ezt nem fogom támogatni.

Nem kell mit támogatnod, ne aggódj. – Ezzel ő lezártnak minősítette a témát, de nem is tudtak tovább beszélgetni, ahogy megjelent Rosalie és Emmett kéz a kézben. Először Edwardra, majd rá néztek, miközben besétáltak az étkezőbe.

– Minden rendben? – kérdezte a nagy darab férfi. – Mintha kicsit… feszült lenne a hangulat.

– Majd Carlisle elmondja – lökte oda Edward kedvetlenül.

Másodperc sem telt bele, és Alice és Jasper bukkant fel az ajtóban. Előbbi ráemelte tekintetét, hosszan néztek össze, mindha csak ők is telepatikusan tudnának kommunikálni. Nem várt aggodalommal találta szembe magát az arany íriszben. Többször beszélt mostanában Alice-szel a látomás miatt, de így is tisztában volt azzal, hogy egyes kétes dolgokat a nő nem árul el neki. Egyszerűen érezte, mikor a beszélgetésekben megfeszült a tartása, hangja tétován elvékonyodott és tekintete fókuszálttá vált, mintha csak minden egyes szavat megrágna, mielőtt kimondana, ismerte már ennyire.

– Mi történt? – kérdezte meg lágyan Esme, aggodalommal a hangjában, miután megérkezett Bella és Renesmee társaságában. Ovális arcán tükröződött a nyugtalanság, és hirtelen kézzel fogható lett a feszültség a szobában.

Carlisle körbenézett a családján. Mennyi minden történt velük, a Volturi távozása után nem gondolta volna, hogy még mennyi minden is fog. Teljes volt a család, kerek egész, erre Scarlette-nek meg kellett érkeznie Forksba. Őt akarta hibáztatni. Az ember szereti azt hinni, hogy minden eseménynek van egy felelőse, mert így könnyebben tudja értelmezni és irányítani a világot. De nem lehet mindent kontroll alatt tartani, sőt az is lehet, hogy senki sem irányít. Veszedelmes gondolat volt ez.

– Több ok miatt is hívtam össze újra a családi gyűlést.

– Megint a lány? – vonta fel a szemöldökét Rosalie.

– Igen, Scarlette. – Az emlékek mind ott sorakoztak nyelvén. – Először is: lát.

– Lát? – értetlenkedett Rosalie, miközben Emmett elkapta az egyik szőke tincsét, mielőtt az az arcába hullott volna.

– A jövőt, azt hiszem. Meg valami mást is. Nem tudom pontosan, az elmesélései alapján arra tudok gondolni, hogy érintés útján olvas gondolatokat, lát valmit. Behoztak egy lányt, Ms. White-t, aki nem volt eszméleténél, megérintette, mire fehérséget látott és segélykérést hallott. Én arra tudok gondolni, hogy valahogy tudott vele kommunikálni, annak ellenére, hogy a lány nem volt magánál.

– De ez… – vágott közbe Jasper.

– Nem ő lenne az első, aki a jövőbe lát emberként, akinek vannak megérzései, álmai vagy látomásai – említette meg Alice.

– De az, hogy érintés útján telepátiával rendelkezzen… ez a mi adottságunk, miután átváltozunk, nem? Milyen más… „faj” tudna még? – tett fel Bella egy nagyon fontos kérdést, amire Carlisle egészen eddig nem gondolt. Scarlette nem ember lenne? De akkor mi? Semmilyen megkülönböztető jeggyel nem rendelkezett, amivel eltérne egy embertől. Hacsaknem végig titkolta. Azonban Carlisle olyan bizonyos volt abban, hogy rezidense nem hazudik neki, minthogy az ég kék és a fű zöld.

– Lehet, hogy ez nem telepátia – jegyezte meg Edward. – Lehet ugyanúgy csak a látás része, retrokognició[1] és prekogníció[2].

– Furcsállom, hogy érintés útján lát. És nem régi keletű dolog, azt mondta, hogy még csak pár volt, mintha most jött volna ki rajta ez az adottság – fűzte össze mellkasa előtt a kezét Carlisle.

– Mostanában? – lepődött meg Jasper. – Mióta itt van Forksban? Mióta is? Pár hónapja?

Carlisle összeráncolta a szemöldökét. Valami itt gerjesztette volna, mint az alakváltóknál a gén aktiválást az ők jelenlétük? Scarlette-nél is ők aktiváltak valamit? Megátkozott volna egy teljes életet? – Ha el tudott volna sápadni, most minden bizonnyal kifutott volna arcából minden szín.

– Carlisle – suttogta mellette Esme, így le kellett néznie rá. A tekintete tele volt aggodalommal, lassan nyúlt utána, a férfi érezte, ahogy a vékony ujjak felkarjára simulnak, végigcsúsznak ingének szövetén, hogy összefűzött kezét szétválasszák. Hagyta, hogy a nő kisimogassa belőle a feszültséget és a sok értelmetlen gondolatot.

– Scarlette nem ember – mondta ki a nyilvánvalót Edward. – Vagy nem csak ember.

Nem válaszolt.

– Nem tudhatjuk, de ha valóban… akkor mégis mi? – kérdezte Rosalie.

– Sok kultúrkör foglalkozik látókkal, mint például az íreknél a bansheek, a japánoknál a kitsunék, persze, hogy azokból mi igaz… látók mindig voltak, csak mindig más néven: próféták, sámánok, orákulumok – vont vállat Edward.

– Alice, te mit gondolsz? – fordult az említetthez, aki mégis csak jobban volt a téma szakértője, mint ők.

– Nem tudom, Carlisle. Lehet, hogy ő is csak olyan, mint én. Nincs semmink, amivel bizonyítsuk, hogy mi ő. Nem látok semmit a jövőjében, ami utalna bármire is. Arról nem is beszélve, hogy az eddigi látomások alapján átváltozik, egyáltalán másik lényt át tudnánk sikeresen változtatni…?

– A rúnák? – kérdezte meg tétován Bella.

– Mi van velük? Mire gondolsz? – Edward felesége oldalára csúsztatta a kezét, miközben közelebb lépett hozzá.

– Nem tudom – vont vállat. – Eszembe jutott, lehet azokkal változik át?

– De azok rajtunk is ott voltak – jegyezte meg nyugtalanul Alice. – Nem látom Scarlette jövőjét ennyire tisztán.

Carlisle érezte, hogy motoszkál valamilyen emlék a fejében, de egyszerűen nem tudta előhívni, hogy megnézze, mintha emberi életéhez tartozott volna. Különösen távolivá vált az a 23 év, amit emberként élt, mintha csak egy vastag függöny választaná el azt a valóját a mostanitól. Nem tudott áthatolni ezen a rétegen, minden olyan homályosnak, színtelennek és távolinak tűnt.

Mielőtt folytatták volna a beszélgetést, mozgásra lettek figyelmesek, léptek dübörögtek, ázott kutyaszag ömlött be a teraszon.

– Te itt? – kérdezte Emmett az érkező Jacobtól, akinek első dolga volt Renesmee mellé érni, miközben biccentett egyet üdvözlésképpen mindenkinek.

– A doki kérte – bökött az ifjú indián Carlisle felé. Cullenék már megszokták Jacob jelenlétét, a belőle áradő hőt, a hangos szívverését és lélegzetét és hogy Renesmee is folyamatosan kutyaszagú.

– Igen – biztosította a többieket, hogy az ő ötlete volt az egész. – Megint vannak eltűnések. Utána kérdeztem, nem nagy számban, hogy feltűnt volna eddig, de vannak. Az erdőben vesznek el az áldozatok, és aki eddig megkerült, mind fehérségről számolt be.

– Fehérség? – vonta fel a szemöldökét Jacob.

– Nem emlékeznek az elrablójukra, a helyszínre, ahol fogva lehettek tartva, semmire, miután egyszer csak beléptek az erdőbe.

– Az erdőbe? Éreznénk, ha valami lenne az erdőben, doki. Az nektek is feltűnt volna – fűzte össze a karját széles mellkasa előtt Jacob, megemelte a fejét határozottan.

– Tehát ti sem találkoztatok semmi furcsával? – gondolodott el Carlisle.

– Nem, nem történt semmi mostanában. Minden nyugodt, nem jár senki a mi területünkön, azt éreztük volna – rázta meg a fejét határozottan. – Megkérdezem Samet is, de ő is ezt fogja mondani.

– Akkor mégis mi történik az áldozatokkal? – tette fel a kérdést, amelyre senki sem tudott a szobában válaszolni.

– Mert mégis mi történne? Nem lehet, hogy ez semmiség, új drog vagy akármi?

– Nem tudjuk – válaszolta Carlisle. – Valószínűleg több egy egyszerű tudatmódosítónál, de nem tudjuk.

– Ti fajtátok ilyen képességgel?

– Az is lehet, bár akkor miért kerülnek meg az áldozatok épségben, még a vérük sem kell? Különös lenne… – ráncolta szemöldökét Carlisle. – Éreztük volna a jelenlétüket a vadászataink során.

– Alice nem látja? – kérdezte Jacob.

Az említett megrázta a fejét. – Próbálhatom figyelni az erdőt, de eddig nem láttam semmit és úgy nehezebb is, ha nem tudom, mit kéne figyelnem.

– Figyelni fogjuk az erdőt a határig. Ennyit végül is tehetünk.

– Oké, beszélek Samékkel – fűzte hozzá eltökélten Jacob. A Renesmeével való bevédőséde folyamatosan alakította a fiút, Carlisle-t is meglepte, hogy mennyire egy egészben gondolkodott tőle Jacob. Az ifjú kapcsolata velük nagyon sok mindenen ment keresztül, nagyon sok mindenen mentek keresztül együtt.

A családi gyűlés hamarosan berekesztésre került, mindenki szétszéledt a maga dolgára, csak Carlisle állt sokáig újra az ablak mellett és nézett kifelé, mintha megláthatna valamit, ami egészen eddig elkerülte a figyelmét. Az erdőtől várt választ, de az néma maradt. Egyedül maradt rémes gondolataival.

– Carlisle – állt meg mellette Esme, miután kikísérte Belláékat a házból. – Mi történt?

– Nem tudom – suttogta lehelethalkan. Bár tudta volna, hogy mi történt – hogyan történetett az meg, hogy Scarlette-t megtámadta egy beteg, hogy ha holnap bejön, nyakán liluló kézlenyomat fog látszani, hogy lehet, hogy olyan későn ért oda, egyáltalán miért hagyta magára, hisz tudhatta volna, hogy a látomások miatt köze van hozzá?

Carlisle tudta, Esme választ vár, még ha nem is erőlteti annak kimondását.

– Óvatlan voltam, Esme – suttogta. – Megtámadták ma az egyik rezidensemet.

– És jól van?

Oh, drága Esme és a te végtelen jó szíved!

Carlisle keze még mindig biszergett. Ujjai alatt érezte a puha, meleg bőrt, a lüktető ereket, amik majd ki akartak szakadni Scarlette nyakából, amikor megvizsgálta. Hallotta a gyorsuló szívverést, látta a vörösséget az arcára kúszni, az árulkodó jeleket, amik csábították, hogy még több helyen megérintse, hogy még több vörösséget okozzon. Különös varázslat volt ez, ami behálózta úgy, hogy észre sem vette. És mikor menekülni akart belőle, húzta és vágta, tépte és marcangolta, mint egy dróthálóba akadt állatot.

Nem is gondolkodott, úgy viselkedett, mint valami ösztönlény, mikor meghallotta a puffanást, a fülrepesztő visítást, ahogy Ms. White rezidense nevét kiabálta. Csapot-papot hátrahagyott, nem hallotta meg a telefonja csörgését, amin „Alice” felirat villogott, a toll koppanását, a papírok zizegését, ahogy földet értek, miután kiestek a kezéből – ő addigra már messze járt.

Szégyellte a gondolatait, hogy egy ilyen aprócska nő ilyen könnyedén befészkelte magát elméjébe. Várta, hogy múló érzéssé zsugorodjon, hisz annak kellett lennie. Nem lehetett mást.

– Azt hiszem – felelte egyszerűen.

– Scarlette volt az, igaz?

– Igen.

A nő sóhajtott egyet, pedig aztán nem volt szükségük erre a mozdulatra. – Mit tettél, Carlisle?

– Leütöttem azt a beteget, aki fojtogatta.

– És?

– Nincs és – lepődött meg. – Ennyi.

– …Rájött?

– Nem. Nem hiszem.

– Akkor nincs miért aggódnod – fogta meg a nő a kezét. Összekulcsolták az ujjaikat.

Csakhogy nem szokott meggondolatlan lenni. Az a majdnem 400 év, amióta vámpír, megtanította, hogyan gondolkodjon, hogyan döntsön, hogyan legyen mindig józan eszének birtokában, és most egyszerűen mindent feladott, még csak át sem gondolta a helyzetet, akarat nélkül cselekedett. Megrémisztette a tény, hogy Scarlette ilyen hatást gyakorol rá.

Hogy fajulhatott ez idáig?

Mikor belenézett a kék szempárba, rájött, hogy mekkorát is tévedett. Sokszor kívánta már, hogy miért nem tud olvasni Scarlette gondolataiban, azonban most erre semmi szüksége sem volt, a nő nyitott könyvként mutatta ki a benne tomboló érzelmeket: döbbenet és félelem tükröződött arcán, benne rekedt a levegő, és megremegett a telefont tartó keze. Az igazság úgy döntötte le lábáról, mint nádszálat a szél. A valóság atomjaira robbant szét közöttük, nem volt múlt, jelen és jövő, nem volt semmi, ott álltak a kórház időtlen falai között valahol a térben, miközben körülöttük minden repült és pörgött: ki nem mondott és kimondott szavak, pillantások és érzések, mosolyok és érintések. Hogy aztán nagy robajjal minden a helyére rázódjon. Carlisle érezte fedetlen bőrén a tudás szikráit, egészen csiklandozták.

Mit gondolt, hogy sosem fog kiderülni?

Micsoda ostobaság!

Nem tudta, hogy mit csináljon, ott álltak hosszú, keserves másodperceken át egymással szemben és Carlisle-nak fogalma sem volt arról, hogy mit kéne tennie Scarlette-tel. Holnap már költözniük kell? Senki sem fog örülni neki. Lehet hogy megint Rosalie vagy Jasper fog tenni fog egy próbát eltávolítani ezt a „problémát”, mint anno Bella esetében? Azt nem engedheti meg! De a család az első. És Scarlette átváltozása?

A zsebében elkezdett rezegni a telefon, de nem nyúlt utána. Minden bizonnyal Alice hívta. Későn.

Végre megindult feléje a rezindense. Nem mozdult, ahogy elhaladt mellette, nem akarta megijeszteni, nesztelen léptekkel követte, megtartva a tisztes távolságot közöttük.

– Scarlette – lehelte a nevét, mint valami imát, hátha ezzel lekicsinyíthetné a közöttük húzódó sok-sok métert. Tekintete a nőt mustrálta, azokat a megbújó sötétebb szálakat a copfjában, az orvosi köpeny gallérjának szögét a nyakához képest, tarkóját, vállát – próbálta minden miliméterét jól eszébe vésni, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látná. Ugye nem ez az? Ugye még lesz lehetősége látni azt a kék óceánt, azt a mindenséget, ami a nő szemében pihen, azt a szertelen mosolyt, ami nem az orvosi kötelezettségei miatt húzodik a szájára, a hangot, ezt az andalítóan édes hangot, a fréziát és bazsarózsát, amitől ugyan fuldoklott, de el nem tudta volna képzelni, milyen lenne, ha nem érezné, és a vörösséget, azt a halovány kosenil- és rubinvörös közötti ányalatot, aminek még csak nevét sem ismerte és ami csak Scarlette arcára képes kúszni. Kétségbeesett a várakozásban, hogy lehet ez az utolsó pillanat, hogy Scarlette-t látni fogja.

– Tudom… – suttogta Scarlette. – A bőröd hideg… és mindig kesztyűt viselsz. A napot kerülöd, nem vagy benn ilyenkor a munkahelyen, nem eszel és nem iszol, gyors vagy és kemény, változik a szemed, nem tűnsz harmincötnek, de még csak harmincnak sem, miközben néha úgy érzem, száz évekkel vagy idősebb és... és szép, embertelenül gyönyörű vagy. Samék meséltek rólad, a fajtádról, utánatok olvastam… Tudom. Egy…

Nem válaszolt, tudta, hogy innen már nincs hova visszafordulni. De vajon hol rontotta el? Már rég beleintegrálódott ebbe az életbe, és eddig senkinek sem tűnt fel, mi is ő. Scarlette-nek mégis miért? Miben más ő, mint bárki más? Ostoba kérdés volt, hisz mindenben.

– Ők Hidegnek neveznek. Vámpírnak. – Az ítélet kelletlenül lecsapott, mélyre vágott. Carlisle nem tehetett mást, minthogy kivárt, hogyan tovább. Próbált felkészülni minden eshetőségre. De erre aligha lehetett. Bárhogy próbált nem vámpírként viselkedni, nem tudta saját magát meghazudtolni, ez volt az ők átkuk. Nem csak az örök élet, a kárhozat és a vér, hanem hogy a vámpírok és emberek között széles árok húzodott, amely mindig is áthidalhatatlan maradt. Mégis miért hitte azt, hogy Scarlette esetében majd mibenlétét titokban tudja tartani?

– Te embereket öltél.

– Nem. Soha nem öltem embert. – Ez a szabály végigvezette az életét, lassan axiomává vált, ezzel lett az, aki ma szemben állt Scarlette-tel. Büszke volt az életére, hogy kihozta belőle azt, amit, büszke volt fogadott gyerekeire, a családjára, ők voltak a mindene.

– Nem? A kórházban…

Hirtelen megértette, hogy a nő mire is gondolhatott. Majdnem egy mosoly jelent meg a szája sarkában, de menten elnyomta. Nem is rossz ötlet, igazán könyvbe és filmbe illő történt: a vámpír, aki egy maffiahálózatot épített ki a kórházban. Rejtélyes, még a híradókban is milyen hatásvadász cím lenne!

– Nem, nem ölök embert. Állatvéren élek. Nem ölök embert – ismételte újra, és hajlandó volt annyiszor elmondani, hogy ha ezzel a nő megérti és felfogja szavait. Bár nem mintha érdemelt volna megértést…

– Akkor a betegek?

– Nem, nem bántom őket. Soha nem is tenném. – Ha létezik pokol – már pedig hitt benne, hogy igen – az most rá várt, éhes szájjal, hogy elnyelje, lenyelje, hogy megrágja, ahogy a magafajta szörnyetegeket kell. Ezekben a percekben pokoli kínzásként élte meg az elillanó pillanatokat, amik lassan ketyegtek felettük. Visszaszámolt, hogy vajon hány pillanatot lehet még a nő mellett, hogy meddig kell várnia, mire az összes hazugságról lehull a lepel. Mi fog maradni? Mi fog mindebből maradni, ami kettejük között volt? Ez az óvatos, de mégis megszünhetetlen keringés most végleg megszakad? Nem akarta, de emellett tudta, Scarlette-re jobb élet vár.

– Félsz tőlem? Jó, ha félsz tőlem. Féljél tőlem. – Menekülj el, Scar. Vissza se gyere! Tudta, hogy apróvá tudja zsugorítani egy idő után a nő egész lényét, az illatát, a hangját, a mosolyát, azt a kék szempárt, mindent. Pár év, évtized és nem marad belőle más csak pár fel-felvillanó emlék. Talán akkor már nem fog utána menni, akkor már nem fogja érdekelni, hogy milyen életet él – ha még él egyáltalán. Arra gondolt, hogy nem baj, ha csak ennyi jut. Nem több ennél, mert ő ebből évszázadokon át elél. Vajon tudod Scarlette, hogy egyetlen illatfoszlány is elég, hogy képes legyél felidézni egy emléket? Kis csípősség a fréziában, édesség a bazsarózsában. Megjegyezte, és így a nő vele marad.

Különös volt, hogy Scarlette nem rohant ki az ajtón, nem visítozott, hogy ki ő, hanem ennek ellenére is beszélt hozzá, próbálta megértetni a dolgot. Miért? Pedig félt, hogy le kell fognia, meg kell állítania a kirohanását, mert akkor bántania kellett volna a rezidensét.

Tudta, hogy döntésének mérhetetlen súlya van, és ha meghozza, végérvényesen olyan irányba indul el, ahonnan nincs visszaút. Tudta, hogy a szavai emlékezetesebbek lesznek, mert végre belőle szólnak, igazán belőle és nem egy mismásolt emberből, akinek ruhája merő hazugságból lett szőve. Ha meg kell történnie, hát legyen – minden szó, ami elhagyta ajkát, jól átgondolt és igaz volt –, ha Scarlette hajlandó esélyt adni neki, akkor ő is neki. Megadná ezerszer is, csak higgye el, higgye el, hogy nem akar rosszat, annak ellenére, hogy szörnyeteg!

– Sam Uley mondta el? – kérdezte meg Carlisle. Scarlette nem úgy lepődött meg, nem úgy viselkedett, ahogy minden átlagos civil tette volna. Találkozott már valami nem emberivel. Azonban az is tény, hogy a szerződés értelmében a quileute farkasok nem mondhatták el a Cullen család kilétét, Sam pedig, aki mindennél jobban ragaszkodott a szerződéshez, egy gyerekkori barát miatt megtörte volna?

– Nem, nem mondott semmit, magamtól jöttem rá. Kutakodtam ebben a témában is. – Más esetben érdekelte volna a kérdés, hogy mégis mit talált – nem volt nehéz kitalálni, de akkor is.

– Akkor tudod, hogy ők…

– Igen, farkasok – bólintott.

– Jól sejtettem, hogy tudod, végül is, vele nőttél fel félig-meddig.

– Nem… – rázta meg a fejét. – Mikor a gipszem elázott, az miattuk… történt. Akkor. Nem önszántukból derült ki.

Nem mintha Sam szemére hányta volna, hogy ha elárulta volna ezt a titkot. Meglehet valahol Carlisle is akarta, hogy kiderüljön, hogy végre a látszat leple lehulljon, végre igaz valóját mutathassa, még ha ez azzal is fenyegetett, hogy elveszít valami nagyon becses dolgot – mostanában nem volt az önismeret az erőssége, pontosan tudta, ha mélyebbre ás magában, olyan dolgokat talál, amivel egyelőre képtelen szembenézni – micsoda gyávaság! Az igazság néha valami, amit az ember önmaga előtt is titokban tart, mert hazugságban élni könnyebb.

– Azt hittem, menekülni fogsz, mikor megtudod, világgá kürtölni azonnal, hisz szembe megy azzal, amire esküt tettél – vallotta be őszintén.

– Azt mondtad nem öltél embert. – Abban már biztos volt, hogy Scarlette egészen másképp van huzalozva, mint a többi ember. Ezek után sem tesz úgy, ahogy a józan ész diktálná.

– Igen.

– És mégis kinek mondjam el?

– Mindenkinek: vámpírok élnek a városban. – Carlisle mélyen elmerült Scarlette arcvonásaiban, mintha egy műalkotást bámulna, szinte nyelvén érezte a másik gyötrődését: hamu és pernye a logika, keserűség és savanyúság a hitetlenkedés és földes és fémíz a tehetetlenség után. A csend sűrűn lebegett közöttük, ahogy Scarlette mozdulatlansága a tér minden részecskéjére kihatott, egészen megfagyott körülöttük a levegő. Vajon ha Scarlette elmenne, megszabadítaná őt az érzelmek kuszaságától, amelyek most vihart kavarnak benne? Carlisle lépésről lépésre közeledett felé, mint egy árnyék: – Minden jogod meglenne, és én nem állítanálak meg.

– Én nem… – A nő ajka megremegett, felnézett rá, és végzetes volt a pillantás – sebezhető és védtelen, de tele jószándékkal. Mintha valami láthatatlan erő húzná őt Scarlette felé, lábai maguktól mozdultak, és addig lépkedett Carlisle, míg a nő elé nem ért.

– Mint mindenki vére vonz – suttogta, pontosan tudta, hog a nő érti a szavait. Talán neki kéne elhagynia őt, mert félti magától, hogy egyszer majd túl sokat vesz el tőle. Már megtette ezerszer, rengeteg mindent elvett és adott, amit nem szabadott volna. Miért? A családjáért, magáért, legalábbis ez volt a kifogása, de legalább volt. Rengetegszer akart elmenni, itt hagyni a nőt, de mint látható, nem sikerült. – Az illatod, a tested melege, a szíved ritmusa… – Kezével a nyakára simított: olyan meleg, olyan forró, lüktető, élettel teli, erős kontrasztot alkotott az ő hidegségével és élettelenségével. Egy miliszekundumra sem lenne szüksége, hogy kitörje a nő nyakát, összeroppantsa, -morzsolja a kezei között, míg már nem marad belőle más csak egy hús-vér-inak-csontok egyvelege. És valahol ő is belehalna abba a fülrepesztő roppanásba, ami a csontok törését jelezné. Nem tudná bántani Scarlette-t. Egy pillanatra megrebbent szempillája, egy pillanatra kiélvezte az édes illatot, egy pillanatra csak hagyta, hogy a nő szíve a nyakán lévő ujjaira verdesse a maga dallamát, egy pillanatra csak belefeledkezett az érintésbe.

– Hagyd abba – suttogta Scarlette.

Carlisle máris magához tért, meglepődött azon, hova is jutott, hogy milyen könnyedén elvesztette az irányítást a nő bűvkörében, hogy milyen könnyedén elvesztett mindent. Ez lenne ő? Ez itt? Hátralépett. Az nem lehet, ő nem ilyen – soha nem volt ilyen.

– Azt mondtad, meg tudod állni.

– Igen.

Legszívesebben feltette volna a kérdést, hogy „miért, Scarlette?” – miért akar a nő ezzel foglalkozni, miért akarja ezt megérteni, miért tesz bármit is, ami nem az, hogy elhagyja a szobát, az épületet, de még a várost is? De az ő kérdései nem most következtek. Hagyta, hogy rezidense feltegyen minden kérdést és végre, most először, igazán őszintén tudott vele beszélni. Mindent elmondani, de mindent, ami eddig súlyként nyomták vállát, görbítették meg tartását. Ha másban nem, abban biztos volt, hogy ezt nem fogja megbánni és Scarlette érdemelt ennyit. Minden szóban, mondatban megosztotta a múlt titkait és jelen kihívásait, és egy idő után megkönnyebbült. Nem várt kimenetelű volt ez a rettegett pillanat, megérdemelte? Vajon a jó Isten miért ezt az utat választotta nekik? – Sokáig gondolkodott ezen, míg a sürgősségin el kellett válnia rezidensétől, mikor telefonja újra csörgeni nem kezdett. Nem lepődött meg, hogy ki hívta.

– Alice – szólt bele a készülékbe.

– Mit tettél, Carlisle? – kérdezte a nő. Carlisle-nak ha szüksége lett volna sóhajt vennie, most biztos, hogy vett volna. – Tudja.

– Tudja. Láttál valamit?

– Igen.

– Mit, Alice?

– Nem te fogod átalakítani a lányt. Még csak nem is a családból.

Meg kellett volna könnyebbülnie minden bizonnyal. De lehet inkább magára vette volna az átváltozás súlyát, mert akkor legalább biztosíthatta volna a körülményeket.

– Ki? – kérdezte meg halkan.

– Nem láttam az arcát, fekete ruhát viselt. Magas férfi, szőke hajú. Egyértelműen nem te, de még nem látom, ki.

– Hol és mikor?

– Nem tudom, Carlisle. Sötét a kép, mintha éjszaka lenne és talán esik.

– Egy utcán?

– Meglehet, valami olyasmi. Még nem látom jól. – Miért most látta jobban Alice?

Minden ember keresi a válaszokat. A tudományban, az életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira van tőlük. Máskor pedig akkor kapják a választ, mikor még fel se fogták, hogy kérdeztek valamit. Néha a válasz meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtalálták a választ, amit kerestek, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul.

Carlisle meg volt győzödve arról, hogy eltérítheti Scarlette-t a kijelölt útról. Mit kell ezért tennie?

* * *

Érdekességek/magyarázatok:
[1] Retrokogníció: Múltbeli események látása, múlttal kapcsolatos információszerzés. 
[2] Prekogníció: Jövőbe látás, jövőbeli információszerzés. 

Ne tudjátok meg, hányszor hallgattam meg ezt a számot, pedig nem is tudom, mennyire illik a sztorihoz, de tessék :D

Végezetül pedig: 

S Z A V A Z Á S 

Itt láthatjátok az eredményt, amely most sokkal izgalmasabb volt, mint múltkor :3 ezért is bátorkodtam kicsit nem csak a 15. részt megírni Carlisle szemszögéből

Előző rész

Adatlap

Következő rész