Informacje

Itt járó idegen, üdvözöllek az Arctalan blogon! Az én birodalmamban, ahol minden és mindeki lehet akármi és akárki. Lépj be bátran, vesssz el a történetek között, egy iromány erejéig legyél valaki más, tudj valami mást, itt minden megtörténhet!

2024. április 21., vasárnap

Conjunction - 15. Rész

Hellobello!
Cím: Maffia a kórházban
Kategória: Conjunction regény – fanfiction
Fandom: Twilight saga
Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc
Idő: 2007
Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA
Részleírás: Scarlette-t kikérdezi a rendőrség, majd Sam felhívja telefonon, a beszélgetés során a nő olyan dologra jön rá, amire lehet, hogy nem akart...
Forrás: Stephanie Meyert illeti. 
Figyelmeztetések:
Korhatás: 16+
Terjedelem: 3976 (+179) szó
Megjegyzés: Eljött a 15. rész, vagyis CARLISLE SZAVAZÁS! A rész után, lent találjátok az ezzel kapcsolatos tudnivalókat és magát a formot is :3 nagyon-nagyon izgulok megint és kíváncsi vagyok, melyik jelenet lesz :D úgyhogy szavazzatok! 
Megjegyzés 2: Alakulunk, alakulunk a történetben, micsoda részek fognak jönni :3
Megjegyzés 3: Carlisle része két hét múlva fog jönni (ennek ellenére a szavazást jövő vasárnap le fogom zárni), mivel most hónap végén a Fekete tea és barackvirág következő részét fogom kitenni. Emellett szeretném beharangozni, hogy lesz egy designváltás, most sokkal jobban bele fogok nyúlni a kódba, így emiatt még sok minden történhet a blogon. De remélem, ha kész, akkor felhasználóbarátabb lesz :3
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * *
Elizabeth ujjainak lenyomata lilás-pirosas foltokként rajzolódtak ki nyakán – Scarlette úgy gondolta, hogy lehetett volna ez rosszabb is –, alapozó réteggel el tudta fedni őket, nem mintha annyira izgatta volna magát miattuk: nem volt benne szégyen, hogy eltűntesse őket. 
– Biztos, hogy be akarsz menni? – kérdezte Raylyn a konyhából, mikor leténferegett a rezidens a lépcsőről. – Dr. Cullen minden bizonnyal elfogadná zokszó nélkül, ha nem.
– Jól vagyok, Ray – vett elő egy poharat a kávénak.
– Csak tegnap majdnem megöltek, tényleg! Nem...
– Ray – szólt közbe Scarlette. – Jól vagyok, mint látod. Az élet nem fog megállni. Tényleg minden oké. 
– Akkor sem örülök, hogy bemész. Ki gondolta volna, hogy az orvoslásban is vannak halálközeli élmények.
– Tudod, nagyon is sok – csapta le ezt a magas labdát, ami miatt Raylyn vágott egy grimaszt. – Ma bejönne a rendőrség, ha magához térne Elizabeth. Jó lenne valami fejlemény ezek után.
– Szívesen helyretenném én a rendőrök helyett.... Kíváncsi vagyok, mi történt vele ezek után. 
– Ne aggódj, Ray. Majd mesélek – vette át a szendvicset Raylyntől, amit készített neki – egyezség volt ez közöttük, hogy aki korábban kel, az készít kávét és reggelit. Kifelé indult a házból.
– Nem itt eszed meg?
– Nincs rá időm, majd a kocsiban a kórházig! Vigyázz magadra – fordult vissza egy intésnyi időre. 
– Te is, Scar. Bármi van, gyere haza vagy hívjál – hallotta még barátnőjének hangját, mielőtt becsukta volna maga után az ajtót. Sóhajtott egy nagyot, szívesen elmondta volna Raylynnek az álmait, mégis... ki akarta hagyni őt ebből, és reménykedett, hogy ez az egész vaklárma. Csakhogy ahhoz – a nyakán lévő foltok bizonygatták – magas szintre léptek a víziói. Ez már valami másról szólt, és nem tudta, hogy miről is. 
Persze, a kórházban rögtön Betsy is ott termett az oldalán értetlenkedve, hogy biza ő még egy napot kivett volna eme megrázó esemény után, sőt, amennyit akart volna, senki sem hibáztatta volna Scarlette-t. De a rezidens dolgozni akart; lefoglalni magát, mert otthon csak... otthon csak megőrült volna gondolatainak fogságában.
– Betsy, nyugi, jól vagyok. A torkom egyre jobb, ezek pedig el fognak múlni – bökött a nyaka irányába. – De köszönöm az aggodalmadat, igyekszem figyelni magamra. – "Az igyekszem" csó csalafinta manipulációnak számított, mert nem olyan volt, mint egy ígéret, mégis mintha jelentőséget hordozott volna, és aztán senki sem hibáztathatja, ha nem vigyázott volna magára, hisz kimondottan nem ígért meg semmit. 
– Jut eszembe, itt van a rendőrfőnök. Éjszaka folyamán Elizabeth újra felébredt, így értesítettük őket, és most reggel meg is érkeztek.
– Igen, felébredt? Hogy volt? Nem csinált semmi „furcsát”? 
– Kába volt, nem beszélt sokat, de fizikailag továbbra sincsen semmi baja, az biztos. Talán majd a rendőrség kiszed belőle pár szót. Nem lettek görcsei és úgy tűnt, nem emlékszik semmire a támadásból. 
– Köszi – vette tudomásul. Egy pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy vajon jó ötlet a lány szeme elé kerülnie, mielőtt még megismétlődne a tegnapi nap, nem?
Végül a sürgősségi felé vette az irányt inkább. De persze, aki sorsát akarja kerülni, hamarabb összefut vele az úton, mint gondolná. 
Jay jött vele szemben. – Jó hogy megjöttél!
– Hmm? – vonta fel a szemöldökét.
– Minden jelenlévőt kikérdez a rendőrség a tegnap történtekről. Téged már minden bizonnyal várnak.
– És Elizabeth? – A lány tudása kulcsfontosságú volt.
– Beszélt, de nem tudom mit – vont vállat. – Engem csak a támadásodról kérdeztek.
Bólintott. Nem volt mit titkolnia, ennek ellenére mégis görcsbe rándult a gyomra és kiszáradt a szája. Mi történt Elizabethszel? Mi van, ha valahogy köze van hozzá a látomásokon keresztül? Azt hogy fogja megmagyarázni? De mielőtt megindultak volna vad gondolatai, megálltj parancsolt magának. Még nem tudott semmit, felesleges volt máris tévképzeteket gyártani.
– 12-es szobában vannak.
– Köszi – fordult is le a folyosóról. Nagy sóhajt nyomott el magában. Mikor Forksba költözött nem gondolta volna, hogy ez lesz. Talán akkor nem költözött volna ide, akkor nem ismerne farkasokat, nem lenne megszállottja egy arany szempárnak és nem kellene félnie valami sötéttől, ami követi. De az is biztos, kevesebb lenne az élete. 
Kopogott a megfelelő ajtón.
– Szabad – jött belülről egy öblös hang. Magas, ötvenes korú férfi ült a betegágy mellett, akinek egy vastag, sűrű bajusz ékeskedett arcán, barna szeme tapasztaltan és fáradtan vetült a nőre. A férfi azonnal felállt. 
– Charlie Swan rendőrfönök – nyújtotta kézfogásra a kezét. Szorítása erős és határozott volt. – A partnerem, Henricks éppen kiment egy cigire.  
– Dr. Scarlette Cowen a nevem – nézett fel rá Scarlette. 
– Oh, igen, Lionel lánya, az érintett orvos. 
Kettejükön kívül a teremben még tartózkodott egy ápoló.
– Felismeri a beteget? – kezdte Swan a legelső kérdéssel, miközben intett, hogy nyugodtan üljenek le.
– Természetesen, Elizabeth White, én kezeltem tegnap Dr. Cullen társaságában. Ő egy eltűnt lány.
– Igen – bólintott egyet a rendőr. – Aki magára támadt, igazam van?
– Igen.
– Szeretném, ha leírná részletesen az eseményeket.
– Rendben – helyezte ölébe a kezét. – Tegnap, május 12-én délután került be hozzánk sápadtan és enyhén kihűlve. Nem volt magánál, mikor Brett Warren és társa, Devin Talley behozták. Megvizsgáltam külsőleg, a horzsolásain kívül nem találtam más sérülést. Volt CT-je, toxikológiája, laborja, de egyik sem mutatott belsőleges elváltozást, sérülést, vagy betegséget. Semmi baja nem volt.
– Igen, kezünkben van az ambuláns lap – értett egyet Charlie és az éjjeli szekrényre helyezett paksamétából kihúzta azt, amelyikről beszéltek. – Neurológiai vizsgálat? 
– A CT nem mutatott ugyan semmit, de akartunk kérni, időközben felébredt... és nem jutottunk el odáig. 
– Folytassa. 
– Mikor magához tért, megkérdeztem, hogy van, fájlalta a fejét, így adtam neki fájdalomcsillapítót. Nem nagyon válaszolt más kérdésemre, bár úgy tűnt, megérteni megértett. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül görcsbe rándult az egész teste, Jay Pettersonnal forgattuk oldalra, és amikor lanyhultak volna az izomrángások, nekem ugrott – vett egy mély levegőt, elértek a történet kritikus pontjához. Ha Scarlette rendőr lenne, vajon elhinné a saját szavait? – A nevemet kiabálta és hogy „nem mentettem meg”.
– Előtte Önök nem találkoztak? – kérdezett közbe a férfi.
– Nem, soha nem láttam őt. 
– Egyszer sem, boltban, utcán, akárhol?
– Nem, nem emlékszem rá. Az öccse is csak tegnap került be hozzánk áramütéssel.
– Akkor mit gondol, honnan tudta a nevét?
Ha ő azt tudta volna... Ha csak egy kicsi sejtése lenne a körülötte történtekről, de csak a sötétben tapogatózott. – Nem tudom – ismerte el. – Tényleg nem tudom. 
– És mi történt utána? – bólintott Swan rendőrfőnök. Scarlette tudta, hogy bizonyíték híján – már pedig ha az eget és földet feltúrják, akkor sem találnak semmit – nem tudják megvádolni semmivel. 
– Dr. Cullen leszedte rólam és visszafektettük az ágyba. Engem felsegítettek és hazamehettem.
– Dr. Cullen?
– Igen, Dr. Carlisle Cullen, a főnököm. 
– Igen-igen, ismerem őt, ő is ezt mesélte – hagyta annyiban. – Jay Petterson és mások vallomása is illik az önéhez. 
Hosszú csönd szállt alá, amit végül Scarlette tört meg: – Valamit tudnak arról, mi történt Elizabethszel?
A rendőr teljes testtel a nő felé fordult, barna, sötét tekintete elmélyülten vizsgálta a rezidenst, Scarlette annyit látott, hogy kicsit felhúzta az orrát a férfi. 
– Nem kimondottan publikus, de egyelőre sokat nem tudunk, nem emlékszik sok mindenre. Ahogy magát sem tudta leírni, hogy néz ki, esetleg honnan ismeri, de a nevét folyamatosan mantrázta, mint valami imát. Nem tudom, milyen kapcsolatban állnak, de elhiheti, ki fogom deríteni. – Hangja élessé vált a mondat végére. 
Scarlette szája megrándult. Végül is nem kéne meglepődnie. – Arra én is kíváncsi lennék. – Nem hagyta, hogy Swan rendőrfőnök megfélemlítse. Nem volt miért, mert nem ismerte a lányt. – Mint említettem, nem ismerem őt, nem találkoztunk soha. Hogy ő honnan ismer, azt nem tudom, pár hónapja élek a városban – pillantott a lány felé. Ezek után minden joga megvolt, hogy végre tudja az igazságot, mi ez az egész. 
– Volt bármi gyanús Ms. White-tal kapcsolatban? 
Vállat vont: – Úgy tudom, hogy egy hónapja már, hogy eltűnt személlyé nyilvánították, így azért voltak elképzeléseim, milyen állapotban lehetne, ennek ellenére fizikailag egészséges volt, nem volt kiéheztetve, bántalmazva, talán egy kicsit dehidratált volt, de ennyi. Így arra gondolnék, hogy önszántából tűnt el. 
Swan ingatta a fejét, miközben szavakat firkált az elővett jegyzettömbjére.
– És az öccse? Említette, hogy bekerült…?
– Igen, őt még kora reggel hozták be, villanypóznára mászott. Égési sérülésekkel került be, én voltam az egyik asszisztáló orvos a kezelése során.
– Magánál volt egyszer is?
– Nem, nem ébredt még fel tegnap délután. Ma reggel pedig még nem volt lehetőségem meglátogatni.
– Rendben – tette el a füzetét és a tollát. – Egyelőre elmehet. De még biztos, hogy beszélünk. Meg kell értenie, hogy potenciális gyanúsított a lány eltűnésében. 
– Akkor mi az, hogy „nem mentettem meg”?
– Még nem tudjuk, de a segítség elmulasztása is bűncselekménynek minősül. Végére fogunk járunk – hárított a férfi. 
Szusszant egyet Scarlette: – Rendben – állt fel és háta mögött összefűzte a kezét. Tényleg nem volt mi miatt aggódnia, így nem is aggódott. Csak azt tudta elképzelni, hogy apja temetésén volt jelen a lány, vagy egyszer a kórházban hallotta a nevét, vagy ismerősének volt orvosa… Mi van ha csak a véletlenek játéka az egész? Valahol hallotta, megragadt benne és így került téveszméi közé a név? Ahhoz nagy véletlennek kellett lennie, és ebben még Scarlette sem hitt.
A lány állapota nem túl gyorsan javult a nap folyamán, mármint tényleg testileg semmi baja sem volt, de mentálisan rendkívül kábának számított. Az emlékezete nem lett jobb: az erdőbe való eltévedése után szinte semmire sem emlékezett a fehérségen kívül. Ő így írta le, amitől Scarlette-nek is eszébe jutott a látomás. Fehérség. Ugyanarról lenne szó? Ugyanazt látták? Két dolgot említett Elizabeth újra és újra: Scarlette nevét és a hangokat – hangok? – és hogy mennyire azt akarta, hogy vége legyen. Mi ez az egész? Csak még több kérdés merült fel, minthogy fogyott volna a számuk a lány felébredésével.
Délután a folyosón haladva egyszer csak megcsörrent a rezidens telefonja.
– Sam? Mi újság? – vette fel a kijelzőt látván.
– Scar, örülök, hogy semmi bajod, hallottam, mi történt a kórházba.
– A pletyka úgy tűnik gyorsan terjed. – De még milyen gyorsan, egy nap telt el.
– Billy mondta, Charlie-tól tudja. A város új rejtélye.
– Ne is mondd… – sóhajtott.
– Gond van?
Egy pillanatig gondolataiba merült a nő: – Igen – ismerte el. – Valami történt… Valami velem történik, Sam – halkította le a hangját. Sam megértheti, nem igaz? 
– Veled? Hogy érted, hogy veled?
– Igen, és lehet, hogy… Nem tudom, hogy már lassan mit gondoljak. Szerintem megőrültem.
– Scar, te mindig is nem normális voltál.
– Sam, kérlek… Ez most komoly. Nem vagyok jól. Látok dolgokat, furcsa dolgokat és Elizabeth… mármint a lány… Láttam őt. Éreztem őt.
– Láttad őt? 
– Igen, az öccse eseténél, már azelőtt, mielőtt behozták volna őt is. Aztán... aztán csak... 
– A jövőt láttad? – A férfi hangja magasabbá vált, Scarlette érzékelte benne a kétkedés zöngéit.
– Nem tudom. Lehet azt is, meg fehérséget és a hangok... – Nem tudta jól átadni a történteket. – És a lány... a kulcs lenne a történésekez, ha emlékezne. Arra gondoltam, hogy meséltél a legendádról, meg a Hidegekről, mi van, ha van még más. Valami más.
– Miről beszélsz?
– Először azt gondoltam, hogy Elizabethet a Hidegek bántották, de aztán… – fordult meg a folyosón, hogy csendesebb helyre menjek. A túloldalon Dr. Cullent vette észre.
– Nem, ők semmiképp sem lehettek – jegyezte meg eltökélten Sam.
– Nem? Honnét gondolod? Mert nem ölték meg? – A teóriája erre Scarlette-nek az volt, hogy Elizabethre szükségük volt a Hidegeknek. Amolyan „tartaléknak” tarthatták talán, néha ettek belőle, de életben hagyták, addig míg „nem jár le a szavatossága”, csak a lány valahogy elmenekült. És a hegek minden bizonnyal gyógyulnak, végül is regénykbe fordult elő ilyen vámpír-sztori. Sam mondta, hogy nekik, alaktváltóknak gyors a regenerációja, miért ne lehetne egy vámpírharapás után is? Mert hogy a nyál tartalmaz valami olyan alkotó elemet? 
Csak hogy ez az elmélet ingoványos lábakon állt bizonyíték híján, Scarlette nem teljes szívvel hitt benne (tudományosan meg végképp, de Samék után szabadon). Mert ő hogy kerül a képbe akkor, mi köze van a Hidegekhez? 
– Nem, Scar, ők biztos nem lehettek. Arról tudnék.
– De… – vett egy nagy levegőt. – Azért gondoltam, mert… – De torkára fagyott a szó. Minden gondolat megállt a fejébe, és mintha az idő is hirtelen behúzta volna a kéziféket.
Figyelte, a mellkas fel-lejárt, a lét lengett ki benne, az ing gallérjának elegáns vonalán kúszott fel a nő tekintete, de csak mert egy pillanatig eszébe jutott, hogy a férfi nyakára lehetne vésni a csöndet és akkor az elhaló hit gyászában rájött volna, hogy a kitapogatott ér csak egy kék rajzvonal a bőrén, hogy alatta nincs semmi, hogy minden szívdobbanásra nem áramlik a vér – merthogy nem is volt szívdobogás, ugye?
A benne rekedt levegőt próbálta kipréselni magából egy sóhaj kíséretében, volt valami technika erre, nem? Ismerte, apjától tanulta, de ha fegyvert szegeznének a homlokára, akkor sem jutott volna eszébe ez a „stresszkezelési” módszer. Mert nem jutott semmi eszébe rajta kívül.
– Scar? – Sam hangját hallotta, de agya nem dolgozta fel az információt.
Hideg.” – Bevillant, mikor véletlenül egyszer megfogta a férfi csuklóját. De bármikor máskor is hűvös volt a keze a kesztyűn keresztül. És mindig és mindig kesztyűt viselt, vagy így, vagy úgy, nagyon kevés alkalommal látta anélkül.
Gyorsaság.” – Ha nem hazudta volna a férfi, hogy mellette, az ágy másik oldalán állt, amikor Elizabethet ártalmatlanítani kellett, bizony elfelejtette volna, hogy egyáltalán nem ott volt. Gyorsan jelent meg és a többiek előtt reagált.
Változó szemszín.” – Szinte feketétől a meleg aranyig az összes árnyalattal találkozott már. Bár vámpírokra nem a vörös szem volt jellemző?
Keménység.” – Egyszer ütközött neki, de az olyan volt, mintha falnak csapódott volna, labdaként pattant le róla.
Vérivás.” – Egyetlen egy alkalommal sem látta enni, vagy inni. Rémlett, hogy a bálon egy pezsgős pohár sokáig ott volt a kezében, de tartalma egyetlen egy cseppel sem csökkent.
Halhatatlanság.” – Nem véletlenül érezte volna úgy, hogy néha túl bölcs, túl „régi” a korához képest, és úgy beszél a fiatalságról, mintha sosem élte volna meg. Másrészt milyen harmincöt éves ember néz ki közép huszasnak?
 – Dr. Cullen jó időben mindig elutazik a családjával túrázni.” – felelte egyszer Betsy, mikor a férfi hiányáról kérdezősködött még valamikor áprilisban, amikor meglepően meleg, verőfényes napra ébredtek. Belegondolva Forksnak az volt a nagy előnye – már akinek előny és nem tragédia ,– hogy kevés alkalommal volt jó idő és nem sütött a nap.  
Embertelenül szép.” – Ezen nem volt mit tagadni. Carlisle olyan tökéletes volt, hogy ha soha életébe nem látta volna, a létezését is megkérdőjelezné.
Minden jellemzőt azonnal meg tudott cáfolni és alátámasztani is. Nézte a férfit és csak nézte, volt közöttük vagy tíz méter és mégis… Ennél bizonyosabb sosem volt abban, hogy ő micsoda. Végig itt volt a szeme előtt, mindemellett hát ezért sem jött ki jól Sammel, amikor találkoztak. Zsigereikben voltak mások. Ellenségek.
Lehullott a keze a telefonnal teste mellé. Az első gondolata a döbbenet volt, majd pedig a rémület költözött a helyére. Egy vámpír volt a kórház falai között. Akinek az elsődleges tápláléka a vér volt. Nem magát féltette, hanem mindenki mást, a betegeket az épületben, akik védtelen, kihasználható helyzetben töltötték a napjaikat. Úramisten! Micsoda illegális, bűnözői hálózat lehetett kiépítve itt?! Hisz a kórháznál egyszerűbb csak egy hullaház lehet már egy vámpírnak, nem? Eltussolni egy halálesetet, vért szerezni… Scarlette gyomra felfordult.
Földbe gyökerezett lábakkal nézett farkasszemet Carlisle-lal. És ami még ennél is rosszabb volt, hogy a kép, amit alkotott a férfiról, csak megrepedt, de nem tört szilánkokra.
Megugrott a pulzusa, de azonnal próbálta lenyomni. Mélyeket lélegezni. Ő uralta az érzéseit, nem igaz?
Majd megindult, lába vezette és ment és ment. Elhaladt a férfi mellett, aki zokszó nélkül követte, míg az irodájukba nem értek. Scarlette megvárta, míg csukódott az ajtó mögöttük. Jó ötlet kettesbe maradni vele? Megannyi alkalma lett volna Carlisle-nak arra, hogy kivéreztesse… és nem tette meg. Sőt! Igazából Dr. Cullen volt az egyik legjobb orvos, akit ismert. De ezek után azt sem tudta, hogy mit gondoljon róla.
Scarlette – gördült ajkáról a neve, amitől a rezidensnek felálltak a pihék a tarkóján.
Nem mondhatja így ki a nevét, egyszerűen nem teheti meg! – megremegtek a lábai.
– Tudom… – suttogta Scarlette. – A bőröd hideg… és mindig kesztyűt viselsz. A napot kerülöd, nem vagy benn ilyenkor a munkahelyen, nem eszel és nem iszol, gyors vagy és kemény, változik a szemed, nem tűnsz harmincötnek, de még csak harmincnak sem, miközben néha úgy érzem, száz évekkel vagy idősebb és... és szép, embertelenül gyönyörű vagy – nyögött fel. – Samék meséltek rólad, a fajtádról, utánatok olvastam… Tudom. Egy…
Csönd ült meg közöttük. A férfi intelligens szeme rámeredt, de nem vágott közbe, egyszer sem kérdezte meg, hogy miről beszél, hangyányi szikráját sem mutatta az ellenkezésnek.
– Ők Hidegnek neveznek. Vámpírnak. – A szavak berobbantak a némaságba, már nem lehetett visszazsívni őket. Az igazság távolságot szorított közéjük, Scarlette hozzápréselődött egészen az asztalhoz, combjába vágott a fa éle. 
Az idő élesen kattogott fölöttük, teltek a másodpercek, amibe a nő majdnem bele tudott volna süketülni. Mióta lett hangja a csendnek?
– Te embereket öltél – jelentette ki, lesújtott volna a tény a férfira, a rezidens látta, ahogy tartása egy picit meggörnyed. Carlisle nem tagadott, olyan nyilvánvalóvá tette, hogy a rezidens újra csak megdöbbent, mert egy része reménykedni akart, hogy nem igaz. Hogy csak olyan hülye és eszére ment Forks és a farkasok, meg a történések kibillentették józanságából. Ki tudott volna egyezni ezzel. Könnyebb lett volna. Jobb lett volna. De így…
Nem – felelte halkan Carlisle, hangjában egy új zönge jelent meg, a kitartás és elszántság hangja, a soha el nem múló elkötelezettség valami iránt. Valami már-már szent dolog iránt. – Soha nem öltem embert. – Őszintén nem tudta elhinni a szavait a nő. A vámpírok… ölnek, embervért isznak minden mondában, amit olvasott. 
– Nem? A kórházban… – préselte ki magából a kérdés elejét. – Te…
– Nem – rázta meg a fejét újra Carlisle. – Nem ölök embert.
Értetlenül nézett rá Scarlette, nem tudta felfogni a szavakat.
– Állatvéren élek. Nem ölök embert – felelte egyszerűen.
Az apotamkin történetekben valóban említettek állatok vérén élő vámpírt. Igaz lett volna, vagy csak egy elfuserált történet az is? Az a legenda állt a legmesszebb az összes többi vámpír folklórtól. 
– Akkor a betegek?
– Nem, nem bántom őket. Soha nem is tenném.
Nyelt egyet, körmeit belevájta az asztalnak a lapjába. Egyszerre nyújtotta volna ki a kezét  a férfi után, hogy rendben van, minden rendben lesz, míg egy része pedig minél távolabb akarta tudni mindentől és mindenkitől magát. Ez nem volt helyes, ez nem... Ez bűn volt. Ez… szembe ment mindazzal, amit tanult, amire megesküdött, mint orvos.
– Félsz tőlem? – jött egy lépéssel közelebb Carlisle.
Scarlette nem mozdult meg, lábai földbe gyökereztek.
– Jó, ha félsz tőlem – bólintott. – Féljél tőlem.
– Nem... – suttogta, miközben megrázta a fejét. – Nem attól, amit ismerek. Egy jó és odaadó orvost ismertem meg a személyedben, de… a vámpír… az nem... az valami – nyelt egy újabbat. – Te embereket akarsz ölni?
– Igen. Nem. Vágyom a vérükre, de meg tudom állni. Az embereken akarok segíteni, orvos vagyok, az életük megmentésére tettem esküt, ahogy te is, Scar.
– Carlisle… – harapta be az ajkát. – Tényleg senkit nem bántottál? – ismételte meg a kérdést, mert talán minél többször mondja el a férfi, annál jobban elhitte. Hinni akart neki… Mindennél jobban, hogy ő nem… egy mesebeli szörnyeteg, ami a túlélés érdekében gyilkol. 
– Nem, egyetlen egyet sem az évszázadaim alatt.
– Század? – billent meg feje.
– Öreg vagyok – ismerte el. – Nagyon öreg. – Hangja tényleg annak tűnt, nem öregedő vonásain megtelepedett az idő, mint valami por, hogy aztán csak megrázva a fejét, leporolja magát.
– Halhatatlan… – suttogta Scarlette.
– Jó ideje gyakorlom az uralmat, nem ölök embert, nem iszok embervért, soha nem is ittam, Scar – ismételte meg. A hit, mely a képzelet és remény romhalmazán hajtott ki, igazán ingatag lábakon állt. Ő tényleg hinni akart neki. De... Carlisle ölt valamit, ha nem is embert. 
– A családod is…?
– Igen.
– Mindenki?
– Igen.
Egy csapatnyi vámpír volt a városban. Ujjai elfehéredtek, ahogy az asztallapot szorította. 
– Elizabeth?
– Nem, nem tudom, mi történt vele. Nem csábítottuk el, ha erre gondolsz, egyikőnk sem iszik ember vért.
Annyiszor mondta már el, de ez még mindig nem volt elég.
– Sam Uley mondta el? – kérdezte meg Carlisle.
– Nem, nem mondott semmit, magamtól jöttem rá. Kutakodtam ebben a témában is.
– Akkor tudod, hogy ők…
– Igen, farkasok – bólintott.
– Jól sejtettem, hogy tudod, végül is, vele nőttél fel félig-meddig.
– Nem… – rázta meg a fejét. – Mikor a gipszem elázott, az miattuk… történt. Akkor. Nem önszántukból derült ki.
Leült újra ez a tétova, kellemetlen csend, mindketten a másik lépésére vártak. Ő arra, hogy Scarlette elítélje, elátkozza, míg a nő, hogy ez a tudás viselhetőbbé váljon.
– Azt hittem, menekülni fogsz, mikor megtudod, világgá kürtölni azonnal, hisz szembe megy azzal, amire esküt tettél.
– Azt mondtad nem öltél embert – jegyezte meg teátrálisan.
– Igen.
– És mégis kinek mondjam el? – Azt sem tudta, hogy kihez forduljon Saméken kívül, és úgy tűnt, ők tudnak erről és mégsem tettek semmit. Miért? 
Mindenkinek: vámpírok élnek a városban. – Carlisle még egy lépést tett felé.
Scarlette csöndben maradt, fogalma sem volt arról, hogy miért tett így, és miért nem úgy, ahogy reális lett volna, ahogy Carlisle mondta. A józan ész ezt diktálta volna. Talán mert Carlisle-ról volt szó?
– Minden jogod meglenne – suttogta. – És én nem állítanálak meg. – Még egy lépést tett a férfi.
– Én nem... – Nem tudta, hogy mit mondjon, gondolatai csapongtak a fejében. 
– Mint mindenki vére vonz – Carlisle teljes testtel előtte volt, ha még egyet lépett volna előre, már összeütköztek volna. – Az illatod, a tested melege, a szíved ritmusa… – tette a nyakára kezét. – Mindened arra édesget, hogy megízleljelek. – Hideg keze mentén forró lett a nő bőre, gyomra pedig összezsugorodott és bukfenceket vetett hasfalai között. Carlisle ragyogó, világos tekintete egyszerre volt jéghideg és tűzforróan átható, miközben követte kezének mozgását Scarlette nyakán, ujjbegyei lassú köröket írtak le a nyaki ütőér halovány vonala felett a bőrön. 
Scarlette nyelt egyet. – Hagyd abba – suttogta, mire a férfi azonnal ellépett tőle. A kapcsolat megszakadt, és a nő teste, mint a lassan izzó, kihülő parázs aludt ki. Nem kalandozhatott el, nem hagyhatta, hogy teste uralkodjon felette. Most nem lehetett. – Azt mondtad, meg tudod állni.
– Igen.
– Akkor mégis mit akarsz? 
– Hogy menekülj el. Csak mert nem iszok ember vért, az nem jelenti, hogy jó lennék.
– Egy részed az. Láttam – nézett fel a férfira. – Nem tudsz meggyőzni ennek cáfolatáról. Bő három hónapja dolgozok melletted. Nem ismerlek jól, ezt elismerem, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy szakmailag egy elszánt, elkötelezett orvos vagy. Egy rossz orvos nem olyan, mint te, és még nem is tudná megjátszani így. – Ebben az egy dologban biztos tudott lenni, de ezon túl? Scarlette tele volt kétségekkel és kérdésekkel, az érzelmek viaskodtak benne, mintha csak világháború tört volna ki. 
– Makacs vagy.
Vámpír vagy.
Carlisle nem válaszolt, így Scarlette időt kapott összerendezni a gondolatait. 
– És ez hogy működik?
– Mármint?
– A vámpírkodás? A mindennapok? Koporsóban alszotok? A fény? Karóval megölhetőek vagytok?
– Ezek csak a könyvekben és filmekben vannak így – jelent meg egy kunkor a szája sarkában, amitől arcának összes vonása megváltozott, szelíddé vált és még inkább nem lehetett elhinni, hogy az volt, ami.
– De azok alapulnak valamin, nem?
– Nem mindig. Mire vagy kíváncsi? Például a fény nem árt nekünk, nem égünk el tőle, de nem járunk napon. Mert az emberek azonnal tudnák, hogy mások vagyunk.
– Igen?
– Majd egyszer megmutatom. Következő kérdés?
– A tükörképed?
– Látjuk őket. Te is láttál a műtő előkészítőkben, nem igaz?
Oh, tényleg, ez eszébe sem jutott.
– Fokhagyma? Karó a szívbe? Ezüst?
– Mese. Egyik sem árt nekünk. Ahogy a megszentelt dolgok sem. Nehéz minket elpusztítani. – Úgy beszélgettek, mintha csak megkérdezte volna egyikük a másiktól, hogy mi újság? És beszélgettek, rengeteget beszélgettek egész este a vámpírok fiziológiájáról. Carlisle minél többet mondott, annál inkább színesedett Scarlette véleménye róla és az igaz valójáról. Hogy nem alszanak, nincs szükségük alvásra, hogy az embervér okoz vörös íriszt, az állatvér nem, hogy az alapképességeken túl adottságokra tudnak szert tenni, hogy bár halhatatlanok, mégis meg lehet őket ölni, hogy az átváltozás kegyetlen tortúra és ő nem választotta meg a sajátját. Sosem akart az lenni, de ha már az – ezért is lett orvos – akkor próbálja a legtöbbet kihozni belőle. Beszélt és beszélt, és a nőnek rá kellett döbbennie, hogy sosem volt ennyire közel Carlisle-hoz, mint most, mikor ezt a titkot, melyet kevesen tudtak, vele osztotta meg.
– Nem jössz? – kérdezte Carlisle az ajtóból, mikor elindultak a sürgősségi felé – így is sokat voltak távol indokolatlanul.
– De – suttogta. Úgy érezte, hogy a titok is velük akar jönni, így rácsukták az ajtót gyorsan. Most két orvosnak kellett lenniük, nem pedig egy embernek és egy vámpírnak.
A nő nézte a férfi hátát némán, míg Carlisle észre nem vette és meg nem fordult.
– Scarlette? – nyújtotta felé kezét.
A rezidens nézte egy pillanatig a lehetőséget, mérlegelt. Vajon hazugság ez? Vagy ami még valószínűbb gyávaság? A hazug ismeri az igazságot, a gyáva tudja, mitől fél és elmenekül. Scarlette félig-meddig tudta, mi az igazság, és mégis akart adni egy esélyt, hogy Carlisle bizonyítsa, hogy az, akinek állítja magát, hogy az, akinek a nő megismerte. Akit megkedelt. Akibe beleszeretett. 
Scarlette megfogta a kezét. Nem is sejtve, mire vállalkozott, de úgy érezte, ez volt a helyes tett.
* * *
Akkor egy szokásos szám ^.^
Végezetül pedig: 
S Z A V A Z Á S
Ezennel kezdetét veszi a harmadik szavazás.
Lesz lehetőségetek egy listából választani, ahogy a szavazás ideje alatt pedig, ha ti egyebet is behelyeztek, akkor bővítem tovább a jeleneteket.
 
A szavazás menete:
  • Minden 5. rész után lesz egy form, amelyben az előző 5 részből választhattok jelenetet (jelen esetben az 11-15. részből)(persze, idővel ha sokan szeretnétek régebbi jelentet választani, arra is lesz lehetőség).
  • Egy hetet fogok adni szavazni. Tehát most, ma vasárnap kikerül a résszel karöltve és a következő vasárnap zárom és hirdetek eredményt. 
  • Több válaszlehetőség is lesz, de természetesen egy lesz megírva mindig. 
  • Lesz rá két hetem, hogy megírjam (mivel most közben fog jönni egy Fekete tea & barackvirág rész).
Amit tudni kell még, hogy ezek a jelenetek csak kis részét teszik ki az adott résznek, a többi Carlisle életéről fog szólni, amikor éppen nem Scarlette-tel van. Kicsit olyan Midnight Sun beütéssel.
Köszönöm szépen, ha szavaztok! 💖

Szavazás tart: 2024. 04. 21. - 2024. 04. 28. – Az 11-15. részből.



Előző rész Adatlap Következő rész

5 megjegyzés:

  1. Meg is érkeztem szélsebesen és azt kell, mondjam: erre már vártam. Csodálom, hogy képes voltál elhúzni a 15. fejezetig, hogy Scar kimondja azt, ami összeállt a fejében.
    Sejtem, hogy Elizabeth miért tudta Scar nevét és tutihótziher köze van az antagonistához. Tetszik az ötlet és kíváncsi vagyok, mikor, hogyan és miért robban a "bomba".
    Valahogy olyan érzésem van amúgy, hogy lassan haladunk az első kötet végéhez (jól emlékszem, ugye, hogy két kötetet említettél?). De még mindig nincs kapcsolat a két főszereplőnk között, bár Scar végre felismerte azt is, hogy mit érez tényleg Carlisle iránt. Juj, tényleg, mik fognak még itten történni? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja, és nagyon kíváncsi leszek a design-váltásra is, hogy mit találtál ki. :)

      Törlés
    2. Igen, mindenki erre várt :D már én is, ez egy újabb fordulópont, innen célegyenesen a végkifejlet felé tartunk.
      Elizabethnek köze van az antagonistához, igen. Innentől már több ponton is el lesznek szórva az információmorzsák, nem is a kilétéről, hanem a motivációjáról és módszertanáról.
      Igen-igen, két kötetre gondoltam, és egy jó bő 10 rész van még tarsolyban az elsőből, attól függ, mennyire lesznek elnyújtva egyes dolgok benne. Most még egy lazább 5 fejezet fog jönni, aztán berobban a végjáték.

      He-he, sok minden, de az a kapcsolat már nem sokat várat magára (¬‿¬) istenem, de nehéz nem beszélni róla!

      Design külsőre is fog változni, de ami lényegesebb, hogy átmozgatásra kerülnek egyes oldalak, másképp akarom megjeleníteni a történetek egy részét, talán a műhelyen is dolgozok kicsit. Amúgy te, Leah és még egy wattpadon lévő író adtatok sok ihletet hozzá ^.^ már egy próbablogon elkezdtem vele foglalkozni, de most fogok részt venni egy pár napos webdesign kihíváson, aztán még azt meg akarom várni, mielőtt belelendülök a kódolásba, hátha ad valami jó ötletet még :3

      Törlés
  2. Ahhhh, úristen! Felsikoltottam. :D Scar és Carlisle közös pillanatait úgy szeretem, olyan jól eltudom őket képzelni és teljesen magam előtt látom őket. :D Scar számára kiderült az igazság Carlisle-ról, már vártam ezt a pillanatot és nem csalódtam!
    Nagyon kíváncsi leszek innentől hogy halad majd a történet és kettejük viszonya. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is nagyon vártam :D mert végre jöhetnek a morális kérdések és a találgatások, hogy a vámpírok vajon honnan származnak. Meg hát azért ez eddig választóvonal volt Carlisle és Scar között, úgyhogy történhet végre más is (¬‿¬)

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖