Conjunction - 03. Rész

Hellobello!

Cím: Soha volt tűzoltó

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette eltölti az első munkanapját Dr. Cullennel.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3547 (+139) szó

Megjegyzés:Valentin nap alkalmából elhoztam a harmadik részt! :3 Carlisle és Scarlette végre eltölti az első napját együtt!
Viszont cserébe a negyedik rész nem biztos, hogy pénteken jön, de igyekszem a hétvégén hozni ^.^ Remélem orvosi témában nem osztottam meg semmilyen téves információt. Megjegyezném továbra is, hogy nem vagyok orvos, csak a kutatásokból tudok tájékozódni, amit neten, könyvekben, filmekben lelek.

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

– Jó reggelt, doktor úr! – Teljes harci díszben – kék munkaruhában – lépett Scarlette az irodába, mely apró volt: a benne lévő három asztal épphogy elfért, a fehér falakkal és egy szem ablakkal pedig inkább egy börtönszobára hasonlított.
Elkélne ide valami zöld – állapította újra meg magában a nő. Dr. Cullen asztala érintetlennek tűnt, nem voltak személyes holmijai, sem képek, de még csak egy kávés bögre sem árválkodott az asztallapon, míg az övé és Amosé zsúfolt és rendetlen volt.

Scarlette próbált felkészülni Dr. Cullenre, de ez lehetetlenségnek bizonyult. Továbbra sem bírta ki álmélkodás nélkül, hogy lehet valaki ennyire vonzó és gyönyörű egyszerre. Mintha ő lenne az aranymetszés tökéletes emberi példája.

– Jó reggelt, Dr. Cowen – emelte a férfi világos szempárját a nőre. Olyan volt az írisze, mint a Nap aranyló korongja, melegen simogatta vele, és ha nem ismerné Scarlette a saját anatómiáját, most tanulná meg, egy-egy pillantásra rezonáltak csontjai.

– Jó reggelt.

Dr. Cullen elmosolyodott: – Már mondta. Jól van? Csak nem hosszú volt az estéje?

– Oh… – jobban is figyelhetett volna, tenyerébe mélyesztette körmeit, hogy egy pillanatra se kalandozzon tova, sem a férfi, sem a másnaposság irányába. – Nem túlzottan, jól vagyok – füllentette.

– Ahogy láttam, a Washingtoni egyetemen végzett.

– Igen.

– Gyakorlatot végzett a HMC-nél, majd a rezidenskedni kezdett az egyetem orvosi központjában.

– Igen.

– Beszéltem már az ápolókkal és Dr. Snow-val is.

– Igen – vágta rá reflexből.

– Meg vannak elégedve magával. Precíz, ügyes, barátságos a betegekkel és gyors gondolkodó és problémamegoldó. Elengedhetetlen képességek ezek egy sebésznek.

– Igen? – esett ki a ritmusból.

Dr. Cullen ránézett azzal a megfejthetetlen tekintetével. Múltkori találkozásuknál és most is volt benne valami, amit Scarlette nem tudott hova tenni. Csak a pillanat tört részéig látta, de látta a szemében azt a valamit – zavartságot (?).

– Menjünk. Szeretném én is megtapasztalni a munkamorálját – mosolyodott el és intett az ajtó felé.

Különös, hogy a kocsiban mennyire szenvedett, fájt a nő feje, most pedig mintha kutya baja sem lett volna. Nagyon tompán érzékelte a sajgást, de minden lépéssel múlt el, ahogy a sürgősségi felé tartottak.

– A városba költözött? – kérdezte meg félúton Dr. Cullen.

– Édesapám meghalt és rám maradt a ház. Ki akarok próbálni egy életet itt.

– Részvétem édesapja miatt. Forks Seattle-höz képest csöndesebb.

– Pont ez tetszik benne.

– Tehát akkor ideiglenesen marad?

– Még nem tudom – rázta meg a fejét. Összenéztek. Mi volt ez a talány a férfi szemében? Miért nem tudott olvasni benne? Nem a legjobb emberismerő volt, de egy idő után rá tudott hangolódni az emberekre. Dr. Cullen kivételt képezett, egyszerűen nem tudta megtörni a mosolyát, hogy a mögé lásson. Mi lakozik alatta? Meg akarta fejteni. 

Nem kellett sokáig pepecselniük apróbb balesetekkel, Brett és még négy másik ember húzott be két hordágyat. Amióta orvosként dolgozott, nem volt olyan nap, amikor ne történt volna valami. Ez egy nagyvárosban nem is oly meglepő, de Forksban sem, lévén, hogy Phoenixben van a legközelebbi kórház, a félsziget legtöbb esetét ide hozzák be. 

– Ötven éves nő frontálisan ütközött, súlyos állapotban van, a koponyája roncsolódott és súlyos belső sérülései vannak. A másik autóban egy harminchat éves férfi volt, vérnyomása 80/65, tahikardiás[1], pulzusa 130, kapott másfél liter folyadékot, érzékeny a hasa.

– Anamnézisről[2] tudunk? – kérdezte Dr. Cullen.

– Májelégtelenség a férfinál.

– Volt vele egy gyerek. 11 éves kisfiú. Verejtékezik, vérnyomása alacsonyabb, pulzusa magasabb a normálnál.

– Dr. Cowen, vigye laborra és CT-re[3] a férfit, aztán bemosakodhat, a nőt rábízzuk Dr. Geradyra és Dr. Snow-ra, a kisfiút pedig egy gyerekorvosra.

A férfi a nőhöz képest jobb állapotban volt, lábán zúzódások és sebek látszottak, de egyik sem tűnt mélynek. Felhúzva a pólóját, a szerveket tapogatva, kemény hasat érzékelt.

A vizsgálatok magukért beszéltek, azonnal meg kellett műteni a férfit.

– Öné a szike – adta át Dr. Cullen a műtőben Scarlette-nek az eszközt, miután mindenki felsorakozott a műtőasztal körül. – Seattle egyik legjobb mellkassebész keze alá tartozott, mutassa meg, mit tud.

A nő magabiztosan fogta meg a sebészkést és ejtette meg az első vágást. Beharapta ajkát, sosem szerette, ha figyelik munka közben, és ezt az évek alatt sem sikerült levetkőznie. Emlékezett még, hogy első alkalommal, mikor Dr. Westall a kezébe nyomta a kést, alig bírta megfogni, ujjai elgémberedtek és azzal a lendülettel, amivel a műtőbe érkezett, pont úgy távozott. Képtelen volt kezének remegését megállítani. Hasznavehetetlen volt. Márpedig, ha sebész akart lenni, ezt le kellett győznie. De azóta eltelt három év, ő pedig szívműtéteknél segédkezett már. 

    A kezek úgy mozogtak, mint testek egy közös táncban, hajlottak és forogtak, csipesz koppant, lélegzetek sűrítették be a levegőt. Művészet volt ez, egy teljesen más síkon, mint az ember gondolná, de művészet az emberi test összefércelése, a vérrel való festés, a szövetek vésése és vágása.

– Új máj fog kelleni neki – sóhajtott egy nagyot, miután a nővér újabb vértasakot helyezett fel az állványra, miközben Scarlette a májszövetben lévő szakadást tamponáltatta[4] és összevarrta. – Pár napig kibírja, a vérzés elállt, de kell egy donor. Tegyék fel a listára és kérdezzék meg a rokonokat – állt neki a has bezárásának. Arcának egyetlen vonása sem rezzent a fókuszálástól, két szeme két mélységes kútként, feketén csillogott a műtőlámpák által megtört félhomályban, nem vert vissza fényt, ragyogott magától: fénylő zafírkék-derengés.

A műtét több órán át tartott. Egy normális ember ilyenkor megkérdezné, hogy bírják ki a sebészek végigállni ezt a sok időt? A válasz egyszerű: adrenalin. Olyan felturbózva szokott kilépni Scarlette a műtőnek a terméből akár a műszak végén is, mintha csak akkor kelt volna, erei lüktetnek, pulzusa a magasba szökik. Tettre késznek érzi magát és boldog, hogy jót tett – már amikor a betegek túlélték a beavatkozást. Aztán az adrenalin termelés leáll, minden tünet eltűnik, ő pedig elpilled.  

– Miért választotta ezt a hivatást? – kérdezte meg Dr. Cullen, miután kiléptek a folyosóra. Scarlette levette a műtősapkáját.

– Érdekel, nem vagyok olyan, mint anyám, akit lefoglalnak a számok, vagy apám, aki csak a könyveinek élt. Gyerekkorom óta tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, segíteni, apám nagyon sokat betegeskedett és kiskoromban sokszor játszottuk, hogy meggyógyítom. Persze, nem sikerült, de akkor mit értettem én, aztán gyűltek a könyvek és jó is voltam biológiából. Mindig is orvos akartam lenni. Ezért. Maga? – Általában tizenhat éves korában az orvosi pálya felé olyasmik terelik az embert, mint „Anyám/apám orvos”, vagy „Kutatom a rák ellenszerét”. Az első indok komolytalan, a második pedig dicséretes – már ha őszinte. De melyik az, ami igazán a pályán tart? Amitől kitartasz addig, míg nyugdíjba nem vonulsz? 

Megint kiült a férfi arcára egy furcsa kifejezés, mosolygott ugyan, de valahova távolra nézett, túl a nőn, túl a kórház falain. – Jót akarok tenni, segíteni akarok az embereknek. Ilyen egyszerű.

– Elmehetett volna tűzoltónak is.

– A tűz… nem szeretem – nevetett fel.

– Gondolom senki sem – figyelte ezt a csengő hangot, mely kibukott a férfiból. Hogy lehet, hogy még a hanglejtése is olyan volt, mintha a legnagyobb zeneszerzők komponálták volna?

Vajon tudja, hogy milyen hatással bír? És ahogy nézte, szinte biztos volt benne, hogy nem. Naivnak tűnt és optimistának, pedig Scarlette úgy érezte, a férfi nagyon is ismeri az élet árnyoldalait, ott volt a szemében, ott sötétítette el az íriszét.

– Dr. Cullen, itt vannak az autóbalesetben lévő betegeket hozzátartozói, kíván velük beszélni? – zavarta meg őket Betsy.

– Igen, köszönöm, Betsy. Dr. Cowen, menjen vizitre, utána összesítsen, Betsy, elkísérné?

– Igen, doktor úr – karolt Betsy az említettbe.

Csak mikor hallótávolságon kívülre került a férfi, akkor szólalt meg a nő. – Én is szívesen lennék az ő felügyelete alatt… – vigyorgott.

– Hagyjad ezt – legyintett Scarlette.

– Tudod, kicsit nyúzottnak tűnsz. Mármint nem műtőnyúzottnak.

– Ne is mondd, tegnap nem tudom, hány pohár bort megittam Raylynnel, azt hittem, a műtőben állva elszédülök, de nem akartam Dr. Cullen előtt…

– Tyűh – veregette vállba. – Van erre „gyógyteám”, attól jobban leszel. Állítom, hogy segít. – Ez az állítás valószínűleg azért volt igaz, mert borzalmas volt: egyszerre volt savanyú, édes és sós. Az ízkavalkád bombaként robbant a szájában, gyomra azonnal vetett egy bukfencet hasában. 

– Mi ez? – fintorgott és egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy ne jöjjön vissza az egyveleg.

– Só, cukor, ecet, segíti helyreállítani az elektrolit-háztartásodat.

– Azt tudom – mondta két pohár víz között, amit ledöntött, hogy eltüntesse az elegynek az utóízét.

– Ne piszmogj sokáig, mert még várnak minket a páciensek.

Hosszú időnek tűnt, míg azt az egynéhány kórtermet megjárták, valószínűleg azért is, mert Scarlette mindenkivel sokáig beszélgetett. Szerette kiépíteni a bizalmat, hisz a betegen kívül ki tudná megmondani, hogy mi fáj neki? – ezzel az elhatározással lopakodott be elméjük falai közé, kibeszélte a családot, mérgelődött a szomszédokon, nem furcsállkodott a fétiseken, ajánlatot tett hobbikra, felírta a recepteket. Agya mint valami könyvtár, minden pácienshez tartozott egy információhalmaznyi „könyv”, amit elővett, amikor a beteggel beszélt, majd eltett, végül pedig elégetett, mikor elhagyták a kórházat. A hivatása rengeteg energiát vett ki belőle, inkább létezett, mint Dr. Cowen, sem mint Scarlette „Scar” Cowen. 

Az irodába vitte a lezárandó kórlapokat, belépve a szobába az asztalán egy apró kis papírtasakot talált. Kinyitva húsleves ínycsiklandó illata szökött ki.

– Valaki gondolt rád – jegyezte meg Betsy. De nem volt név vagy felirat a zacskón, egy üzenet sem, amiről tudta volna, hogy mégis ki küldte.

– Érdekes – ráncolta a szemöldökét. A leves a kórház melletti kis büféből származott. Amos lett volna? – Rajtad kívül senkinek sem mondtam a tegnapi napot, te pedig nem lehettél… – A rejtély ugyan megoldatlan maradt, viszont hamar elfogyott. Bárkitől is kapta, hálás volt neki, tényleg jobban érezte magát tőle: a gyomra végre nem tekergett, a száját nem töltötte el keserű íz. Pedig meg sem érdemelte ezt a bánásmódot. 

Az ebédidő – maximum lehetett tíz perc – végeztével úgy jelent meg a sürgősségin, mint akit megidéztek.

– Hogy vannak a betegek? – kérdezte Carlisle, amikor a nő mellé ért. Éppen egy CT képet vizsgált.

– Susan Harmon jól, láttam, holnapra van téve a távozása. Alig várja már, hogy hazamehessen, hiányolja a családját. Labor eredményei megfelelőek. Henry Clemont aludt, nem akartam felébreszteni, délután van kiírva laparoszkópos kolecisztektómiára[5]... – folytatta a felsorolást. – Az aláírandó kórlapokat és űrlapokat odatettem az asztalára – fejezte be ezzel a végszóval a hosszú listát.

– Sokat beszél – jegyezte meg Dr. Cullen.

– Tessék? – háborodott fel, hangszíne magasabbra kúszott.

– Mármint a betegekkel, ez jó, szükségük van rá, tartsa meg ezt a jó tulajdonságát.

A felhorgadt düh azonnal kihunyt benne, Cullen szavai hideg vízként zúdultak rá.

– Senki sem kap annyi kedvességet az élete során, amennyire szüksége volna – folytatta a férfi.

Elgondolkodva pillantott rá. Harminc évesnek is alig tűnt a férfi, mégis, mintha többszörösen idősebb lenne. Fene, ez a nagy bölcsesség!

– Tudja maga is, ez az egész egy türelemjáték, nem mindig van nekem sem, elismerem, egy fárasztó műszak után nehéz mosolyogni, de az ember egyik legkiszolgáltatottabb pillanatában miért ne kaphatna megértést?

– Milyen eset döbbentette erre rá?

– A nőgyógyászom – vallotta be elhúzott szájjal, mire mindketten felnevettek. – Nem úgy tartja a mondás, hogy „annyit adj, amennyit vissza is akarsz kapni”?

– Milyen bölcs! Bár így lenne... De az élet nem ilyen.

– Maga dobálózott az előbb idézettel. Miben is volt? Egy gésa emlékiratai?

Mindketten elnevették magukat. Olyan volt az egész a műszakban, mint nyári melegben egy fuvallat: kellemes és jóleső.

– Tehát olvas?

– Tudja, attól még mert itt töltöm az életem nagyját, a maradék időmben meglepődne, mennyi mindent tudok még csinálni.

– Kíváncsivá tett. – Dr. Cullen olyan figyelemmel fordult felé, amitől kénytelen volt egy fél lépést hátrálni. Nem olyannak tűnt, aki csak félig volt jelen, aki csak félig fókuszált a másik beszédére, teljes testtel, teljes arccal fordult, topáz szemét úgy fúrta a másikéba, mintha a bőrén átláthatna, a gondolatait kiolvashatná a koponyája mögül. – Tehát kicsoda Dr. Scarlette Cowen, mikor nem dolgozik? – Puhán ejtette ki a nő nevét, mintha csak rá akarna segíteni a titkok kimondására.

– Ezt én is kérdezhetném magától, Dr. Cullen. De nem fogom kiteregetni a lapjaimat rögtön az első együtt töltött munkanapon – kunkorodott fel ajka vége boszorkányosan. Alig dolgoztak együtt egy napja, de már kedvelte a férfit. – Heti nyolcvan óránk lesz rá.

– Várom. – Mint valami tükör, úgy mosolygott a férfi.

Mielőtt még tovább folytathatták volna a beszélgetést, Betsy jött eléjük, mögötte egy házaspárral, minden bizonnyal nem talált más szabad orvost. Egy másodpercig egyikükre nézett, majd másikukra, végül: – Kézsérült, otthon a konyhában.

Scarlette kicsit sajnálta a megszakadt beszélgetést, épphogy valami kezdett kialakulni. 

– Öné a terep – intett kezével előzékenyen Dr. Cullen, miután a férfit leültették egy ágyra, keze be volt kötözve egy kockás konyharuhába, de a vér már átszivárgott rajta és mintákat rajzolt a szövetbe.

– Igen? Ezt nem inkább a traumatológiára kéne... – hisz végtagokkal mégiscsak ők foglalkoztak. 

– Maga sebész, egy ilyet is el kell tudnia látni, sőt ellátott már.

Scarlette vette a lapot: – Mi történt?

– A botmixer – hebegte remegve a civil. – A konyhában a botmixer – futott neki újra egy nagyobb szuflával, miközben a nő óvatosan eltávolította a ruhadarabot a kezéről. Hosszanti, zúzott seb vonult végig az egész kézfején egészen hüvelykujjáig, ahol a feszítőín sérült.

– Érzi az ujjbegyeit? – érintette finoman az övéhez a sajátját.

A férfi bólogatott, sziszegett, semmi értelmeset nem lehetett belőle kiszedni.

– Mindegyik ujját érzi? Nem zsibbad, nem tompul az érzés, ugyanolyan élesen érzi mindegyiket? – adta szájába a szavakat.

– Igen… nem… – hebegte-habogta. – A hüvelykujjam… bizsereg.

Sejtette, hogy megsérült az ideg is. Az ujjpercek két szélén fut egymás mellett az ideg és az ér. Minden ujjon két ilyen ér-ideg köteg helyezkedik el, amelyek az ujjak keringéséért és érzéséért felelősek. Gyakran egyszerre sérülnek, emiatt is vérzett jobban a férfi keze. Az ideg átvágása az ujjperc azonos oldali zsibbadásával, és érzéketlenségével jár a sérüléstől az ujjbegyig. – Nyugodjon meg, jó kezekben van, mindjárt, a röntgen után összevarrjuk a kezét.
Dr. Cullenre nézett, hogy akarna-e mondani valamit, de a férfi csak előzékenyen helyeselt.

– Rég csináltam ideg-összevarrást – jegyezte meg Scarlette olyan halkan, hogy csak a főnöke hallhassa meg.

– Ha nem boldogulna, idehívom a mikrosebészünket – fordult a beteg felé. – Hogy is hívják?

– Andres González – remegett továbbra is. 

– Allergiás valamire? Van valami betegsége? Történt-e hasonló eset? – kérdezte ki Dr. Cullen alaposan a férfit, aki próbált válaszolni, de néha a dadogástól újra neki kellett futnia a mondatoknak. A két orvos addig felvett egy-egy műtős köpenyt és kesztyűt.

– Kapni fog érzéstelenítőt, ne aggódjon, az eljárás rutin, és a keze tökéletesen fog működni a gyógyulás és fizikoterápia után, mintha mi sem történt volna. – Dr. Cullen olyan megnyerően beszélt, hogy Andres megnyugodni látszott. Hinni akart a férfinak. És sikerült is. Mert az ember nem csak azt képes elhinni, amit akar, hanem azt is, amit mások akarnak, hogy elhiggyen.

– Ez egy kicsit fájni fog, de utána ígérem, nem fog már semmit sem érezni. – Scarlette három pontos érzéstelenítést hajtott végre, majd vártak egy keveset, míg a szer hatott.

– Hogy érzi magát? – fordul a férfi felé, akinek elfordították a fejét, hogy mégse kelljen látnia roncsolt kezét. – Gyorsan megleszünk vele. Vannak gyerekei?

– I-igen.

– Haza fog érni, mire ők is az iskolából. Ne aggódjon! – Vette fel a binokuláris nagyító szemüveget és kapcsolta fel a másik vizsgálati lámpát. Egyenes szikével nagyította meg a seb vonalát, közelebb hajolva kereste meg az ideget a hüvelykujjban. Már régen csinált ideg-varrást, olyan műtét az ilyen, mint tűt keresni szénakazalban. Ilyenkor a sérült idegburkot összevarrják, amibe majd az idegrost belenő.

– Tűt – adta át Dr. Cullennek a csipeszt, mely a bőrt tartotta. – Hogy van, Mr. González? Érez fájdalmat? – kérdezte, mikor befejezte az idegburkot.

– Nem… nem – hebegte a férfi.

– Meséljen, mit szeretett volna főzni? – beszéltette tovább Andrest az ínvarrás közben.

– Tudja… minden évben szoktunk az asszonnyal… házi készítésű ketchupot csinálni.

– Van annyi paradicsomuk?

– Oh, rengeteg!

– Másik tűt – suttogta közben, ahogy a csipeszt átvette Dr. Cullentől egy pillanatig.

– És a héjakat, hogy kiszűrjük, spicc szűrőben szoktuk a botmixert használni, de…

Pár öltéssel összevarrta a hüvelykujjánál lévő vágást. Elégedetten nézte a végeredményt, könnyebben ment, mint gondolta.

– És hogy csinálják a ketchupot? – kérdezte, noha a válasz felét sem hallotta, miközben bekötötte a férfi kezét. De a lényeg úgyis az volt, hogy Andresnak a gondolatait elterelje.

– Mit gondol? – nézett Dr. Cullenre, akinek aranybarna szeme elismerően villant a nőre.

– Mr. González, végeztünk is, felülhet. Hogy érzi magát?

A használt eszközök csörömpölve kerültek bele egy tálba, amit Scarlette félrerakott, hogy majd az ápolók fertőtlenítsék őket.

– Pihentetnie kell a kezét, mivel ín és ideg is sérült, az elején lehet, hogy nehézkes lesz mozgatni. De majd adunk gyakorlatokat, amivel ez majd megszüntethető lesz, heg maradni fog. Kérem, hogy három nap múlva jöjjön vissza kontrollra, előbb, ha bármilyen komplikáció fellépne, engem, vagy Dr. Cowent keresse – Dr. Cullen ezzel rekesztette be a műtétet. – A recepciónál megkapja a fájdalomcsillapítókat és az ambuláns lapot, kérem, ott várjon – bízták a férjet a feleségre és irányították a megfelelő irányba.

– Van érzéke hozzá – nézett a távozó beteg után Dr. Cullen.

– Mihez? – értetlenkedett Scarlette.

– Az orvosláshoz. Nem csak annyiból áll ez a tudomány, hogy sérülések és betegségek, amelyekre gyógymód kell. – Összenéztek. Mi volt ez? Különös érzés kerítette hatalmába: megértés. Egyetlen pillantással többet mondtak egymásnak, mintha fecsegtek volna. Miért pont ő? Miért pont itt, Forksban? Seattle-ben nem volt senki, de senki, akivel ilyen könnyedén és ismeretség nélkül pendült volna egy húron. – Ez pedig kiemeli a középszerű orvosok sorából.

– Ez egy dicséret volt? – villantott egy cápa mosolyt.

– Igen – nevetett fel. – Veheti annak. Őszintén, aggályaim voltak, milyen rezidens, hogy vajon miért jött át a nagyvárosból.

– Valóban? Nem volt túl meggyőző, hogy már három évet dolgoztam az egyetem orvosi központjában?

– Elnézést kérek miatta, muszáj volt látnom a képességeit, hogy legközelebb az ilyeneket nyugodtan Önre hagyhassam. De csak édesapja halála miatt jött át? 

– Hát... Igen. Botrányra gondol? Vagy hogy kirúgtak? El kell keserítenem, hogy nem.

– Nem tagadom, felmerült bennem. Seattle-ben többre vinné, ha maradt volna.

– Tudom. – Persze, hogy tudta. 

– Van tehetsége a sebészethez. És akkor mellkassebészet?

– Sok minden felmerült már bennem. Elmehettem volna az onkológiára, egy időben szülész-nőgyógyászaton is gondolkodtam, de nem is tudom... Dr. Westall és Dr. Kinley is olyan sokszor kért asszisztálni, hogy ez lett.

– Ez esetben üdvözlöm nálunk, várom a közös munkát! – mosolygott. – Önre hagyom Mr. Gonzálezt, vár a többi beteg. Utána csatlakozzon hozzám.

Scarlette jókedvűen indult a recepció felé. A nap elején voltak ellenérzései Dr. Cullennel kapcsolatban, már csak azért, mert mindenki azt mondta, kicsit furcsa, de ez elpárolgott, mint harmat a reggeli napsütésben.

* * *

– Milyen volt a napod Dr. Cullennel? – nyomta meg a férfi nevét Raylyn, mikor Scarlette beért a konyhába. A nő ott állt a tűzhely előtt és valamit nagyon kevert, de illat alapján nem lehetett beazonosítani. Egyikük sem volt a főzés mestere, Scarlette-nek ideje sem volt rá, Raylyn pedig... nem ezzel a képességgel született, így bár néha tettek próbát valami „extrábbra”, minthogy rendeljenek, a legtöbb ilyen próbálkozás után mégis rendeltek.

– Ez mi, Ray? – nézte a fehér szószban úszkáló égett hagymadarabokat.

– Carbonara – vágta rá.

– Nem pirítottad kicsit túl a hagymát?

– Szerintem nem – vágta rá már csak dacból is. Scarlette a kifőzött tésztára nézett, legalább azt nem lehetett elrontani, bár egyszer Raylyn járt úgy, hogy felrakta és a víz egy óra múlva sem forrt fel. Hát persze, ha a legkisebb lángra rakja az ember!

– Oké, oké – védekezően a hűtőhöz sétált, felnyitva sok mindent nem talált benne, annak is nagyja vagy alkohol volt, vagy víz. Nagyot sóhajtott. – Holnap elmegyek boltba – fordult az egyik szekrény irányába és két tányért csaklizott ki belőle. – Milyen volt a napod?

– A dolgozószobát berendeztem magamnak. A folyosón vannak apud holmijai és bútorai. Nem akartam a te engedélyed nélkül kiszortírozni őket.

– Jó, ma megcsinálom.

– Na, és neked? Milyen Dr. Cullen?

– Jó napom volt, mindig volt valami, ami éppen történt. Dr. Cullent kedvelem, szerintem kedves. Jókat beszélgettünk. – Többet aligha tudott volna mondani, inkább csak érzett: jókedve volt, jó napja volt, senki nem halt meg. Nem tudta, hogy honnan vagy miből fakad ez az öröm, csak volt. 

De mielőtt Raylyn bármit is reagálhatott volna, megcsörrent a telefonja. – Ethan az, majd jövök, ne várj meg a vacsival – indult fel az emeletre.

– Szia – szólt bele a készülékbe.

– Szia, jó most? Még egy órám van az esti műszak előtt. – A férfi hangja hihetetlen mély volt és búgó, lágy, mint egy tenorszaxofon hangja, az ember porcikái beleborzongtak. Szerette Scarlette általában hallgatni, nyugtatóan hatott rá.

– Igen, pont hazaértem – csukta magára a hálószobaajtót. – Milyen a napod?

– Jó, még csak most jön a nagyja. Neked?

Elnyomta a kikívánkozó sóhajt. Ethan megint csak szűkszavú volt. Így telt már az elmúlt pár nap. Ő jól volt, Scarlette is jól volt és utána várták, hogy valaki letegye a telefont.

– Találkoztam a felettesemmel. Kedves.

– Igen? Végre, azért rendesen megjártad Dr. Westallal.

– Róla ne is beszéljünk.

– Pedig hiányol, képzeld el.

– Inkább nem akarom – dőlt bele a matracba. Elsüppedt benne, tagjai jóízűen lélegeztek fel. 

Dr. Westall azon orvosok egyike volt, akiknek tudása nagy, de elviselhetetlen a személyisége, és valami furcsa vonzódást érzett nőnemű munkatársai iránt. Váltig állította a hatvan feletti férfi, hogy boldog házasságban él, de mikor egyszer Scarlette ment haza és az öltözőben felkent egy rúzst, megkérdezte a férfi, hogy csókálló-e. Az ehhez hasonló apró nüanszok folyamatosan jelen voltak munkatársi kapcsolatukban, hol itt, hol ott, amivel Scarlette simán feljelenthette volna munkahelyi verbális zaklatásért. Meg kellett volna tennie, mi?

Leült közéjük újra a csend. De ez nem az a kellemes fajta volt, hanem a sűrű, mely nyomást gyakorolt.

– Valamikor lesz időd jönni? – kérdezte meg a nő a lehetetlent. Nem beszéltek erről a kérdésről még, pedig kellett volna már.

– Nem hiszem, szorosak a műszakok. Inkább te gyere.

Az az egy-két nap szabadság a műszakok között pont arra volt jó, hogy az ember aludjon egyet, nem pedig világkörüli utazásra induljon.

– Meglátom, hogy sikerül. Igyekszem – próbálta menteni a menthetőt. – Ethan, minden rendben van?

– Persze, szívem, miért ne lenne? Te jól vagy? – válaszolta értetlenül. Fel sem merült talán benne, hogy nem csak rá vonatkozott ez a kérdés, hanem „rájuk”. – Mennem kell, holnap beszélünk, vigyázz magadra!

– Mindenképp, te is, szeretlek. Kitartást estére! – nyomott egy puszit, majd letette a telefont. A plafonra meredt. Most vette észre a hajszálrepedést a mestergerenda mentén. Milyen apró volt és jelentéktelen.

Talán tényleg el kéne utaznia hozzá, az segítene rajtuk: újra együtt töltenénk az időt, úgy igazán együtt… Már csak ki kellett találnia, hogy mikor is. Valami rágni kezdte, csámcsogni. Eleinte csak a végtagjaiban érezte, kezdett szétterülni benne, ott volt az agyának hátuljában, a tüdejének lebenyei közt, ott a gyomrának mélyén, és nem tudta, mi ez.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok:
[1] tahikardia: a megszokottnál gyakoribb szívverést jelent. Normálisnak az inaktív, vagy alvó ember pulzusát tekintik.
[2] anamnézis: kórelőzmény. (Diagnózis: kórmeghatározás, betegség azonosítás. Prognózis: a betegség változásának, lefolyásának és kimenetelének előrejelzése.)
[3] CT: tulajdonképpen egy továbbfejlesztett röntgen berendezés. Indokolt használni: tumor, belső szervek elváltozásainak vizsgálata, koponya vérzés és törés, porckorong-elváltozás, csontritkulás, bélrendszeri gyulladások esetén. (MR: mágneses magrezonancián alapuló képalkotó eljárás. Nagy előnye más eljárásokhoz képest, hogy nagyon jó kontrasztfelbontó képességgel rendelkezik a lágyrészek vizsgálata során, valamint képes a vizsgált szervekről és területekről működés közben is képet rögzíteni. Mikor érdemes? Fejfájásos tünet, szédülés, gerinc, ízületi problémák, hasi szervek, emlő és nyaki részek, daganatos betegségek gyanúja esetén.)

[4] tamponálás: vérzéscsillapítás.
[5] laparoszkópos kolecisztektómia: epehólyag műtét. Négy kis bemetszésen keresztül az orvos bevezet egy apró videokamerát és speciális sebészeti eszközöket, hogy lássa a has belsejét, és eltávolítja az epehólyagot az epekővel együtt.

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »