Conjunction - 02. Rész

Hellobello!

Cím: Milyen ember Dr. Cullen?

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette elkezd dolgozni a forksi kórházban, de Dr. Cullennel csak a negyedik napon találkozik először. Majd megérkezik Raylyn is hozzá. A kipakoláskor egy titokzatos könyvet talál édesapja gyűjteményében, mely ismeretlen nyelven íródott és valamilyen oknál fogva csak ő tudja elolvasni. 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3254 (+24) szó

Megjegyzés: Itt a második rész :3 bár a héten megcsappant az írási kedvem, lévén, hogy az orvosi nyelvezet érdekében orvosi könyveket kezdtem olvasni és a Grace klinikát nézni. Jegyzetelek is ám minden érdekes szót, vagy ami előkerülhet a történet folyamán :D furcsa érzés, hogy hetente kell javítanom, de őszintén az elhatározás abszolút írásban tart.  

Megjegyzés 2: Végre feltűnik Carlisle is ^.^

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Nagy kék betűk hirdették a fehér táblán „Forksi Közösségi Kórház”. Az épület lapos volt nagyvárosi társainak égbenyúló emeleteihez képest, viszont annál terebélyesebb, az egyik oldalán a sürgősségi, míg a másik oldalán a normál bejárat volt található. Kicsinek számított az egyetem orvosi központja, vagy a HMC-hez képest, ahol Scarlette-nek élete során gyakorlata volt. Tudta, hogy karrierjének csúcsa nem ez az hely lesz, még csak híres orvosok sem fogják körbevenni és mentorálni ellentétben Seattle-ben. Hogy mégis miért döntött úgy, hogy visszaköltözik Forksba? Egy ideiglenes állapotnak tartotta ezt az időszakot, míg megtalálja a három év alatt elvesztett önmagát és kifizetésre kerül az apja után a jelzálog.

Leparkolt az autóval a kórház előtt elterülő nyílt, zsúfolt parkolóban, az órájára nézett: 5:25, majd kikapta a váltóruhát és a papírokat tartalmazó táskáját az anyósülésről.

Az épület belseje pont ugyanolyan volt, mint bármely másik kórház belseje a világos falakkal, a kerekített bútorokkal, ledes lámpákkal, és fel-alá járkáló kék és fehér öltözetű alkalmazottakkal. Nem tűnt csöndesebbnek vagy üresebbnek a kórház csak azért, mert egy kisebb városban foglalt helyet. Szigetként emelkedett ki a recepciós állomás, amely mögött két nővér foglalt helyet.

– Jó reggelt. Dr. Scarlette Cowen vagyok, rezidens – lépett oda a pulthoz egy megnyerő mosoly kíséretében. Megszokássá vált, hogy amint átlépte munkahelyének küszöbét, azonnal felvértezte magát, természetesen, ahogy elhagyta az épületet, úgy szokott leereszteni is, mint egy lufi.

– Jó reggelt – emelte rá az egyik ápoló a tekintetét. Apró termetű nő volt, pedig éppenséggel ő sem égimeszelő, de a nő még nála is fél fejjel kisebb lehetett. Formásan telt alakkal rendelkezett, erőteljes arccsont, vastag száj, kis szem. Kellemes benyomást keltett, pedig még csak nem is ismerte. Ez valahogy a legtöbb ápolónak volt különleges képessége. – Rezidens?

– Igen, elvileg a… – kellett kiszednie a papirosi mappáját, hogy megnézze, ki alá tartozna. – Dr. Cullen szakmai felügyelete alá tartoznék. Most költöztem a városba, áthelyeztek Seattle-ből.

– Oh, igen, bocsásson meg, emlékszem, persze! A doktor úr most házon kívül tartózkodik, így a teljes feladatkörét még nem fogja tudni ellátni. Átadná az áthelyezésről szóló papírjait? És ha várna pár percet helyet foglalva, utána körbe is vezetném gyorsan és megkapná a felszerelését.

– Persze – bólintott, miközben a recepcióval szembeni kopott zöld székek egyikére leült. Lassan körbeforgatta a fejét, egyik hosszú folyosóról lesett be a másikra. Emeletekhez volt szokva, lépcsőkhöz és liftekhez, itt viszont hosszú-hosszú folyosók alkottak labirintust.

– Betsy vagyok egyébként, Elizabeth Shadwick, de csak Betsynek szoktak itt hívni. A másik ápoló pedig Sybill – mutatott ujjával társa felé, miután a papírokat elintézte.

– Scar – fogott vele kezet.

– Tehát most költöztél Forksba? – intett egyik kezével, hogy induljanak el. 

– Vissza, sokáig éltünk itt a családommal. Majd a szüleim elváltak és most, hogy az apám meghalt…

– Oh, tényleg, te vagy Lionel lánya, igaz? Persze, Cowen! – Szinte fejbe nem csapta magát a felismeréstől. – Rengetegszer jártam apád boltjában, megannyi könyvem onnan származik. Részvétem miatta. Szia, Brett! – Egy zord külsejű, negyvenes évei elején járó, magas férfi száguldott végig a folyosón. Sötétkék öltözete és a rajta lévő jelvénye elárulta mentős valóját.

– Szia, Bets – vakkantotta vissza, mielőtt eltűnt volna az egyik kanyarban.

– Ő Brett Warren, az egyik mentősünk. Ne tévesszen meg, nagyon kedves ember, csak néha a stressz kikészíti. – Egy kórházban kit nem? – Bemutatlak az orvosainknak.

– Dr. Cullen hogy hogy… – akarta volna kérdezni, hova is mehetett a férfi, lévén, hogy elvileg tudta, a héten kezd Scarlette.

– Néha kikérőt kér, családos ember, érthető – vont vállat Betsy, majd benyitott az egyik szobába. – Ő itt Dr. Gerandy – tessékelte be Scarlette-t. – Beszélj hozzá kicsit hangosabban, a kor már süketté teszi – fűzte hozzá, ahogy maga elé tolta a nőt. 

– Jó reggelt – mosolyodott el Scarlette, miközben a koros orvos elé állt. Az a kevés szürke haja csapzottan lógott két irányba, hegyes, varjú orrán szemüveg ült, amely mögül szürke szempár vetült a nőre. Éles volt és átható, feje tetejétől a lábujjáig megvizsgálta az új jövevényt, mint valami díszes műtárgyat.

– Hmm – mormolt el valamit a férfi.

– Dr. Gerandy, ő itt Dr. Scarlette Cowen, az új rezidensünk! – Talán hangosabban beszélt Betsy, mint ahogy kellett volna, még annál is.

– Látom én azt, látom én azt – legyingette arrébb az ápolót az orvos. – Örvendek a találkozásnak, Dr. Cowen. Mi lesz a szakterülete?

– Én is örvendek. Seattle-ben Dr. Westall, majd Dr. Kinley mentoráltja voltam, mellkasi...

– Peter még dolgozik? – vágott közbe a férfi. – Nem is tudtam, de rég hallottam róla! Tudja, dolgoztam én is Seattle-ben.

– Most fog majd nyugdíjba vonulni – fűzte össze maga előtt a kezét. Seattle-ben sok jó kórház volt, amely kitermelte a maga jó orvosait.

– Ismertem az édesapját. Részvétem miatta.

– Köszönöm – felelte szűkszavúan.

– Menjünk tovább – invitálta tovább Betsy és elköszöntek Dr. Gerandytól. Bejárták az egész kórházat – az útvesztőt, Scarlette sejtette, hogy ha nem fog senki neki segíteni a részlegek memorizálásában, akkor bizony ő el fog tévedni –, megismerte az összes szakorvost, rezidenst és medikust, aki az épületen belül tartózkodott, és még Betsy ugyan sorolt egy-két nevet neki, de arc híján azonnal elfelejtette őket.

– Az öltöző ott található. Látom hoztál ruhát, de adok majd a méreteidnek megfelelőt. Kapsz egy asztalt is Dr. Cullen irodájába, de elhiheted, nem fogsz ott sok időt tölteni – mosolyodott el, mikor visszaértek a recepcióra, addigra a pulton egy fonendoszkóp és egy csipogó várta.

– Dr. Cullen milyen ember?

Válaszul füttyentett egyet Betsy. – Dögös. Rohadt dögös. Kár, hogy felesége van – vigyorodott el, mint egy gimnazista lány, aki meglátja a crushját a folyosón. – Amúgy kedves ember, tényleg jót akar és segíteni az embereknek. Nem túl beszédes, mármint félre ne érts, lehet vele beszélgetni, de nem egy traccspartner. Nem kürtöli világgá az életét. Kicsit magának való, tudod, az a fajta ember, aki mindig valahogy kilóg, kicsit más, nem tudod miért, de az. Jó ember, jó mentorod lesz. Ha átöltöztél menj a sürgősségire, ott majd valaki szárnya alá vesz.

Az első napok viszonylag zökkenőmentesen teltek Dr. Cullen hiánya ellenére is. A sürgősségin megismerkedett Dr. Snow-val, az egyik szakorvossal, aki váltig állította, hogy Carlisle – így hívták Cullent – jóbarátja és Dr. Amosszal, az egyik rezidenssel. Előbbi azonnal bevonta a kórház életébe, kezdve egy appendektómiával[1]. Miután pedig Scarlette sikeresen átjutott a „vizsgán”, már irányította is Cullen betegeihez, a viziteket rábízta és a konziliumokra magával vitte. A nő úgy simult bele a mindennapokba, mintha mindig is ott dolgozott volna, kivéve persze, hogy még a negyedik nap is eltévedt a folyosókon.

– Megint, Cowen? – jött Scarlette-tel szemben Amos. Korban egy idősek lehettek, vagy a férfi több, nehéz volt megmondani a pontos korát, a körszakáll öregbítette. Göndör, barna haja füléig ért, a csintalan fényt zöld szeméből a szemüveg tompította. Volt valami kisfiús sárm a férfiban.

– Ne gúnyolódj, Amos! Komolyan nem értem, hogy van a számozás, azt mondták, vigyem az onkológiára – mutatott az alvó betegre.

– Ha veszel egy kávét nekem, elárulom – fogta meg az ágy oldalát, és elvezette Scarlette-t a megfelelő irányba.

– Megegyeztünk – csapott le a lehetőségre. Eddig Amosszal és Kay-jel jött ki a legjobban a rezidensek közül – Emily Kay még csak 2 éve rezidenskedett, mint kiderült vérbeli forksi volt, itt született. Magas lány volt, aki gyerekkorában kosárlabdázott, majd egy térdet érő baleset következtében pályát váltott. De még milyen élesen. Az a fajta ember volt, aki foggal-körömmel harcolt a pozíciójáért, még ha ezért tömérdek fizetetlen túlórában volt része. – De neked nem azt a hematemesises[2] nőt kellene ellátnod. Láttam, ahogy... – halkult el hangja a férfi tiszta ruháját látva: átöltözött. Túl hamar öltözött át.

– Meghalt.

– Sajnálom. – Nem az első és nem az utolsó alkalom volt. Scarlette minden halottjára emlékezett, a pillanat, mikor elveszítette őket, strigulákat húzott lelkének falára. Sok vonal tömörült és még jó soknak volt hely. De ha belegondolt, hogy mennyi életet mentett meg... az viselhetővé tette ezt a terhet.

– Van terved a szabadnapodra? – kérdezte Amos, amikor a büfé irányába tartottak.

– A barátnőm költözik be hozzám.

– Akkor nem fogsz pihenni.

– Arról letettem, nem az a típus – vette meg az italokat. Egykedvűen kortyolt bele sajátjába és várta azt a felszabadító érzést, amikor az agyáig eljut a koffein. Már negyvenhét órája talpon volt.

– Most valahogy nincs nagy mozgás, aludhatsz a műszakod végéig – tanácsolta a férfi.
Ennyire rosszul nézett volna ki? – Meglátjuk – jelent meg hangjában a szarkazmus egy halvány árnyéka. – Egy labor még vár rám – nyomott el egy ásítást, és elbúcsúzott Dr. Amostól.

Úgy tervezte leül addig az egyik üres betegágyra, míg megissza a kávéját. De aztán a legkorábbi emléke a fájdalom volt a nyakában, ahogy a feje furcsa szögbe oldalra dőlt a fal mentén. Az érzés elszállt, ahogy kinyitva szemét egy arany íriszpárral találta szemben magát a világ legsápadtabb arcában, amely épp az intim szféra fogalmát megtörve hajolt közel hozzá. Fiatal volt, szőke és embertelenül szép a fáradtság ellenére, amely karikákat rajzolt szeme alá. A férfi elmosolyodott, amitől a jáde vonásai ellágyultak, olyan édessé váltak, mint a folyó méz, Scarlette pedig beleragadt.

– Aludtál, betakartalak. – Hangja mély volt, és ahogy halkan beszélt, bensőséges. Az a fajta hangszín volt, amitől az ember rezonálni kezd.

– Oh, ö… én… ö… – bújt ki a nő a csípős fertőtlenítő szagú pléd alól gyorsan. Talán túl gyorsan is. – Köszi. Nem kellett volna – nézett maga körül körbe, megtalálta az üres – nem emlékezett, hogy megitta, de simán lehet – kávéscsészéjét. Talpra állt sikoltozó csontjai ellenére, megrázta tagjait, hogy kevésbé legyenek elgémberedve, de majdhogynem a férfinak ütközött, mivelhogy az ismeretlen nem mozdult még meg azon túl, hogy kiegyenesedett. Valami átsuhant a szemén, élesen és gyorsan – Scarlette döbbenetnek vagy inkább szomorúságnak (?) vélte –, megborzongva tett egy udvarias lépést hátra, amivel Scarlette már teljes egészében szemügyre tudta venni. Magas volt, vékony és szikár, olyan, akit régen a művészek faragtak márványba és napjainkban leginkább photoshopban hoztak létre. Hogy lehet valaki ilyen tökéletes? Pillantása gyorsan futott végig egyenes orrán, vékony, görbült ajkán, kereste rajta a hibákat, ami valóságosságát bizonyítaná.

Köhintett, mire Scarlette magához tért: túl sokáig nézte a férfit.

– Bocsánat, fáradt vagyok és elkalandoztam – lépett el tőle, el a hatásköréből. – Köszönöm a plédet – pillantott fel rá, vagy legalábbis tette volna meg, ha az orvosi köpenyén nem szúrta volna ki a szemét 16 darab betű: Dr. Carlisle Cullen.

Oh, végre!

– Jól van? – kérdezte melegen és aggodalmasan a férfi, hangja a csellók altatóját idézte, amely hívogatta a nőt.

– Igen, Dr. Cullen – húzta ki magát Scarlette, állát megemelte. – Dr. Scarlette Cowen vagyok Seattle-ből, rezidens, aki a maga felügyelete alá tartozik – hunyorított rá. Elképzelte őt, mielőtt idejött – el lehet hinni, nem erre számított, nem rá –, hogy füstös whiskey hangja nem lesz selyem szellő, topáz színű szeme is csak leváló rozsda és arca seszínű-bársonyára pedig a kínlódás festett volna színt. Ez jobb lett volna, ebben könnyen csalódhatott volna. Erre ő – ő, mint a Nap, nem lehetett nem látni, és a meleg és éltető fényében ámította bizalomra.

– Örülök a megismerkedésnek, Dr. Cowen – A halvány mosoly nem olvadt le a férfi arcáról, vonásai meg sem rezzentek. – Mikor kezdett?

– Hétfőn – fűzte mellkasán össze karját.

– Szombaton találkozunk.

– Tessék?

– Vége a műszakjának, pihenje ki magát – lépett el tőle. Gyorsan távolodó alakját Scarlette még sokáig nézte, kecses mozgása egyszerre nyugtalanította és töltötte el ámulattal, és még akkor is ő járt a fejében, miután magára csukta az öltöző ajtaját. A tükörben megnézte viseltes, nem túl bizalomgerjesztő ábrázatát, a karikás szemét, az elszabadult haját, direkt copfba szokta kötni, de kiszökött egy-két nyakig érő, szőkésbarna szál. A férfi mégis hogy nézett ki ilyen makulátlanul?

Az órájára nézett, még volt pár órája aludni otthon Raylyn érkezéséig.

Raylyn volt a megtestesült szabadság, azt csinált, amit akart és úgy, ahogy akart. Grafikusnak állt, és abban az  volt a legjobb, hogy bárhonnan űzhette. Költözött is eleget, az egyetemig otthon lakott Forksban, de utána a kollégiumtól kezdve a barátokig, mindenhol megfordult az államban, és most jó ideje Phoenixben húzta meg magát. De azzal hogy Scarlette visszaköltözött, nem volt kérdés, hogy ő meg hozzá.

Gyerekkori barátnők voltak, akik egy utcára laktak egymástól régen. A hat éves Scarlette éppen biciklizett, Raylyn pedig bátyja elől mászott át a kerítésen.

– Felszállsz? – javasolta és hátrabökött a bicikli hátsó kosártartójára. Valahogy sikerült elindulnia a lánnyal, de a kormány egyenesbe tartásának híján mindketten ledőltek a járműről pár méter után. Holden, Raylyn bátyja szedte le róluk a biciklit. Ahelyett hogy ez az ismeretség felületes maradt volna, és néha köszöntek volna egymásnak az utcákon, barátsággá nőtte ki magát. Együtt nőttek fel, Raylyn áthívta, mikor Scarlette elmondta, hogy a szülei megint veszekednek, ahogy Scarlette pedig segített Holden részére búcsúajándékot készíteni, amikor belépett a férfi a hadseregbe. Együtt utálták Scarlette fogszabályzóját, és vagy ezerszer megnézték a Büszkeség és balítélet sorozatot, mikor 1995-ben kijött Colin Firth-tel.
Pedig mások voltak, Raylyn kreatív volt, optimista és nyílt egyéniség, míg Scarlette realista, földhöz ragadt és tudálékos. De az ellentétek vonzzák egymást, nem igaz? Amikor Scarlette megosztotta az instant leveseit, mert Raylyn főzési képességei ugyanúgy a nullát ütötték meg minden lelkes próbálkozása ellenére, vagy a lány szívesen áll próbababának, amikor Raylynnek újabb ruhatervezési ötlete támadt. Amikor Raylyn nem hagyta, hogy kiszálljon az orvosi képzésből, mikor már túl soknak ítélte meg. Vagy amikor egy beadandónál behalt a gépe, fenn maradt vele hajnalig, míg újra nem írta.

Raylyn nem csak egy barát volt. Szinte már a testvére. A családja része.

– Arra gondoltam, hogy a dolgozószobát bestoppolnám. Neked úgysem kell, nekem meg elkélne egy iroda.

– Részemről oké – támasztotta meg Scarlette a dobozt a falnak egy pillanatra, mielőtt tovább indult volna a lépcsőn. Raylyn színes egyéniségnek számított látványra is, mindig érdekes, néha akár egyáltalán nem illő ruhákat tudott összeválogatni vagy akár varrni magának. Most is egy fehér alapon színes mintás nadrágot viselt élénk piros csizmával és pont ugyanolyan színű, szőrös pulcsival. Ehhez képest Scarlette ruhatára lehangoló volt a kék, barna, fekete, szürke, zöld árnyalatokkal.
Ránézett a dobozra, amelyen a „harisnyák” felirat állt. – Ez komoly? Ebben csak harisnyák vannak? – lepődött meg. Mégis miért volt akkor olyan nehéz a doboz?

– Oké, hogy te a napod 90%-ban egészségügyi munkaruhában vagy, de nekem adnom kell magamra.

Megforgatta a szemét, miközben újabb fordulót tettek. A ház egyelőre úgy nézett ki, mint ahol a bomba robbant, Lionel dolgainak egy része sem lett elpakolva, nem hogy Scarlette-é.

– Tudod, valakik azt mondják, hogy amit nem tud az ember egyetlen egy darab táskába bepakolni, arra nincs is szüksége. – A piros autó hátsó ülésén látta meg Raylyn varrókészletét. Nem látta értelmét, hogy az is bekerüljön most rögtön a ház falai közé, így a garázs felé indult vele.

– Megszomjaztam, nyitok valamit!

– Van bor a hűtőben – kiáltotta vissza barátnőjének. A garázs zsúfolt volt a dobozoktól és a középen porosodó szürke GMC-től, apja crossoverétől. Egy teljes stafírungolás után fel kellett volna raknia a netre és eladni, de még nem igazán volt rá ideje. Hunyorogva keresett valami helyet, ahol talán Raylyn is észreveheti a varrókészletét, de szinte esélytelen volt. Doboz itt volt, doboz ott volt, doboz amott volt. És még amott.

– Basszus – szisszent fel, mikor valaminek nekiment, és csak a puffanás árulkodott arról, hogy felborult a tároló. Csörömpölés híján nem úgy tűnt, hogy lett volna benne valami törékeny, de valami gurult a sötétben, míg akadálynak nem ütközött. A varrókészletet egy másik tároló-torony tetejére helyezte és leguggolt. Óvatosan tapogatózni kezdett, ujjbegyei furcsán éles felületek értek, szeme elé emelve őket, köveket látott, mindenféle színűt a smaragdzöldtől a mangánkékig. Ásványok voltak, nem is tudta, hogy apja egyáltalán gyűjtött ilyesmit. Aztán egy kés akadt a kezébe, inkább tőr: rövid pengéjű, egyszerű, fekete bőr burkolatú markolattal, élét nézve jót tett volna neki egy élezés. Apró mintákat fedezett fel a fémben, krikszkrakszoknak tűntek, mintha valaki direkt elrontotta volna az írást. Az elolvasása lehetetlennek tűnt. Legutoljára két használt gyertya, egy csomag kötél és egy könyv akadt a keze közé. Utóbbi volt az egyetlen érdekes dolog, de a kíváncsisága azonnal lelohadt, mikor felnyitva értelmetlen szavak sokasága sorakozott egymás után. Egyáltalán megkérdőjelezte, hogy édesapja írása volt, lévén, hogy nem így emlékezett kézírására, az ő betűi sokkal daliásabbak, egyenesebbek és rendezettebbek voltak, ezeket pedig inkább csak felhányták a papírra.

A könyvön kívül a többi dolgot visszapakolta a dobozba.

– Ray?

– Konyhában!

Valóban ott találta meg barna hajú barátnőjét két pohár borral a kezében, amelyikből az egyiket felé nyújtotta.

– Nézd, mit találtam apám cuccai között – nyújtotta át. – Volt egy egész doboznyi ásvány mellette, sosem láttam, hogy foglalkozott volna ilyesmivel.

– Mi ez? – ráncolta szemöldökét Raylyn. – Ez olvashatatlan.

– Igen, elég érthetetlen szavakkal van tele. Mindjárt bepötyögöm fordítóba.

– Mi? Nem, nézd, hát itt szavak sincsenek, az egész furcsa vonalak összessége – rázta meg a fejét Raylyn. – Nincs benne szabályosság.

– Hmm? – értetlenkedett Scarlette. – Nem… itt például „liytel ola verza” olvasható – nézett Raylynre, aki pedig vissza rá. Mogyoróbarna szemében ugyanaz az értetlenség tükröződött, mint az övében.

– Én nem látok itt szavakat és betűket, Scar.

Scarlette mondani akart valamit, de végül csak becsukta a száját, mielőtt bármi kiszökött volna ajkán. Raylyn nem látja?

Beírta a szöveget a programba, de a fordító eredményt nem adott, még csak azonosítania sem sikerült a nyelvet. Holtnyelv lenne? – Van még pár körünk.

– Ne is mondd – sóhajtott egyet Raylyn. – De nem hiszem, hogy lába kélne a dobozoknak, míg megiszunk egy-egy pohárral. Mizu Ethannel? Rég beszéltél róla.

– Mi lenne?

– Fog ideutazni vagy te hozzá vissza?

– Hát, gondolom… Tudod, nem is tudom, mióta tudja, hogy költözöm, olyan furcsa ez az egész. Minden nap beszélünk, de akadnak olyan alkalmak, mikor nem tudunk miről, néha nem is próbál érdeklődni.

– Adj magatoknak időt – simított a vállára. Mintha megértő lett volna, pedig egyrészt nem is kedvelte annyira Ethant, másrészt sosem volt távkapcsolata. Raylynnek volt egy időszaka, amikor nagyon ismerkedősbe fordult át, több vasat tartott a tűzben és cserélgette őket, ahogy kedve volt, majd kinőtt ebből a korszakából és elcsendesedett, azóta megfontoltan válogatott, talán túlzottan is. – Viszont ha ez neked nem elég, engedd el, ugye tudod, hogy akarhatsz többet egy embertől, mint amit.... csináltok. Legyen az bármi – harapta el az utolsó mondatot.

– Héjj – pirított rá. – És egyáltalán mit értesz...

– Tudod jól, hogy mit. Az elején olyan agóniátok volt, amely Rómeónak és Júliának sem, aztán egy ideje annyira lassú lángon égtek, hogy csodálom, hogy ti ezt még kapcsolatnak nevezitek.

– Fogd be – legyintett a nőre: ezt nem értheted. Ethannel a kapcsolata nem volt annyira bonyolult, inkább csak sokáig őröltek a malmok, mire úgy döntöttek, hogy összejönnek. Nem volt egyszerű döntés, lévén a férfi a munkatársa volt és félig-meddig a mentora.

Megittak egy pohárral, majd kettővel, volt az három is, mire Raylyn cuccai bekerültek a küszöbön túlra.

– Nem kéne még egyet – nézte Scarlette, ahogy a vörös lé beleömlött a poharába. – Holnap kelnem kell.

– Látod, el is fogyott az üveg, csak ennyi – csilingelt az üveg, ahogy egymáshoz koccant a két pohár. – Ez már tényleg nem sok. Iszol után pár pohár vizet.

– Sok vizet. Holnap nem lehetek kettyós Dr. Cullen előtt – motyogta.

– Cullen alá kerültél?

– Igen, miért? Ismered?

– Nem, a kórházon kívül nem találkoztam vele. Pár éve költözött a család a városba, tavaly volt esküvőjük, Swan rendőrfőnök lányát vette el az egyik Cullen fiú. Maguknak valóak.

– Ezt hogy érted? – Különös volt, mindenki azt mondta, hogy kicsit furcsa a család.

– Nem vesznek részt nagyon a város programjaiba, tudod, olyan mintha itt laknának és mégsem.

– Hmm – vizsgálta a bor vörös felszínét, a tükröződő arcmását. 

Lassan nem volt már gond, sem feladat, a szesz elsodorta, és Raylyn szavát felváltotta a kortyok édes dallama. Az alkohol tüzet csiholt, lángjai nyaldosták belsőjét, majd elégették eszméletét.

Csakhogy reggelre a mámor elszállt, a telefon ébresztője pedig kegyetlen sikoltással űzte el a tegnap utolsó foszlányait. Két dolgot érzékelt először: a kiszáradt száját eltöltő keserű ízt, ahogy próbált nyelni, és a kanapét, amin elaludt a nappaliban. Mellette ugyanolyan álmos szemekkel próbált magához térni Raylyn is.

– Lekapcsolhatnád – sziszegte halkan és masszírozni kezdte orrnyergét.

– Bocs – kereste elő telefonját a zsebéből. – Menj fel, feküdj vissza nyugodtan. – A nő a másik oldalára fordult csak át, minthogy az emeletre kapaszkodjon fel.

A konyhába érve Scarlette első dolga a kávégép elindítása volt, csak a második, hogy kinézzen az ablakon. A felkelő nap sugarai fényes csíkokat vontak a felhőkkel takart égre, a rózsaszínt lassan felváltotta a narancssárga. Volt valami rohadt megnyugtató a természetben, amikor kicsit figyelte, olyan volt, mintha a részese lett volna. Ilyenkor elcsitultak a kórház és a betegek körüli gondolatai, a feszültség lanyhult izmaiban, és csak átáramlottak rajta a naturális energiák.

A fürdő felé vette az irányt, fél órája volt rendbe szedni magát és megreggelezni, mielőtt találkozna Dr. Cullennel.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok: 

[1] appendektómia:  a féregnyúlvány sebészeti eltávolítását jelenti.

[2] hematemesis: véres hányás.  

Idővel biztos több idegen szó fog előfordulni :)

Erre javítottam a szöveget. :D

Előző rész

Adatlap

Következő rész