Madárka

Hellobello!

Cím: Madárka

Kategória: novella –  one-shot, fanfiction

Fandom: Outlander – Claimy – Claire & Jamie

Besorolás: ficlet, songfic egyperces, angst, Jamie és Claire pov

Idő: Culloden után

Helyszín: Skócia és Amerika

Forrás: Mivel ez egy Outlander fanfiction, így minden jog az írónőt, Diana Gabaldont és a sorozat-rendezőket illeti.

Leírás: Mit hoz ki Jamie-ből és Claire-ből, ha meghall egy madarat csiripelni? 

Figyelmeztetések: -

Korhatás: 12+

Terjedelem: 361 szó

Megjegyzés: Igaz, hogy azt írtam itt anno, hogy nem valószínű, hogy lesz több Outlander fic, végül úgy voltam vele, hogy de lesz. 

Megyjegyzés 2: Hát ez egy 300-nak indult, de aztán végül nem az lett belőle, kicsit túlfutott és már nem akartam még többet vágni belőle. Ez van. Akartam valamit hozni, míg a regényeim javításán ülök, ne árválkodjon csak úgy a blog. Aztán most, hogy félév vége lesz, vizsgaidőszak, majd lassan kezdek visszatérni is. 

Megjegyzés 3: Na meg Outlander. Nemrég jött ki a 6. évad, és hát újra fellángolt a szerelem :3 Hogy szegény Jamie-ék, nem igaz, hogy nincs egy perc nyugtuk sem. 

Jó olvasást!💖 További szép napot (inkább estét)!

* * *

Énekelj nekem egy dalt a lányról, aki elment...

C L A I R E

Az ablakon kinézve az eget kifakult rózsaszín és narancssárga csíkok már felszabdalták. Második bőrrétegként, körbevett mindent a lárma, az utcán emberek és autók jártak, olyan zajosak és nyughatatlanok voltak, és koponyájában sikoltoztak. Csöndre vágyott, de még a közeli temetőben sem volt némaság. 

Madarak repdestek a kisudvarban lévő fákon. Az egyik leszállt az ablakpárkányra, vígan csiripelt, amiről Ő jutott eszébe. Az agyában lévő köd folyóssá vált, benne sétálva meg-megérintette az elbújtatott emlékeket: azok a rakoncátlan vörös tincsek, vagy a kis gödröcske a szája sarkában, amikor mosolygott, a biztonságot adó ölelése...

Sóhaj szakadt ki belőle, teste sajgott, tüdeje égett, szeme vörös volt. Hetek teltek el és a zokogás és a könnyek, az el nem múló fájdalom ugyanúgy nap nap után követte és kötötte béklyóba, amiért egyedül élte az életét tovább. Bár... itt volt Frank...

A lépcső megnyikordul, Frank minden egyes lépését kihangsúlyozta.

A pillanat elszállt. Emlékei megrezzenve húzódtak vissza szíve falai közé, és szeme könnybe lábadt egy pillanatra.

A madárra nézett, ami elszállt.

J A M I E

Üres tekintettel meredt maga elé. Alig tűnt élőnek. Pedig egy vezető ígérete volt az embereinek, egy barát árnyéka másoknak, és csak egy újabb fogoly valaki számára.

De... a lelke elment, elment, amikor egyedül találta magát a kőkörben.

Rezignáltan lehunyta a szemét, látni akarta Őt. Akit már csak álmai közepette láthatott. Bár aludhatna örökké, megtenné, igazán megtenné, bár lenne annyira önző, de a többi fogollyal mi lesz? 

Sóhajtott, sebei már majdnem begyógyultak, fizikailag ép volt, újabb hegekkel több, de ép. Lelkileg sivár és lélektelen, csak egy emberi hús-vér gépezet, ami az alapfunkcióira volt képes. Vágyott az érintésre, A Nőre, aki összerakja, meggyógyítja és egésszé teszi. Mert csak akkor lesz értelme az életnek. 

Madárcsicsergést hallott a távolból. A rácsok felé tekintett, hátha kiveszi az apró, szárnyas, kis testet a párkányon, de nem látta. 

A dallam élénk és vidám volt, időt átívelő, egy elmúlt kort idézett bágyadtan: egy barna hajkoronát, fehér, bársonyos, puha bőrt, élettel és melegséggel teli csókot... 

– Mac Dubh!

Összerezzent és nem tudott Claire emléke után kapni, hogy hátha megérintse. 

A madárszó lassan elhalkult és abba maradt.

Minden, ami jó volt, minden, ami tisztességes volt,

Minden, ami én voltam eltűnt...