Várakozás, vágyakozás

Hellobello!

Cím: Várakozás, vágyakozás

Kategória: novella –  one-shot, fanfiction

Fandom: Outlander – Claimy – Claire & Jamie

Besorolás: 300, egyperces, hurt/comfort, Jamie pov

Idő: 1945 és az előtte lévő vándorlás. Az első évad első részében a szellem. (Úgy dolgozza fel, mintha Culloden Claire nem ment volna vissza.)

Helyszín: Skócia

Forrás: Mivel ez egy Outlander fanfiction, így minden jog az írónőt, Diana Gabaldont és a sorozat-rendezőket illeti.
Leírás: Jamie, aki halála óta szellemként lebeg a skót földeken, most végre 1945-ben megtalálja békéjét. 

Figyelmeztetések: -

Korhatás: G

Terjedelem: 300 szó

Megjegyzés: Nagyon megszerettem az Outlandert, most éppen párhuzamosan haladok a könyvekkel és a sorozattal, ezért is született meg ez az aprócska, amolyan kis szösszenet. 
Megyjegyzés 2: Gondoltam, hogy többet írok, de aztán narleen oldalán (ahol amúgy van egy-két magyar outlander fanfic... csak úgy megjegyzem) megtaláltam azt a bejegyzést, hogy miszerint az írónő nem szeretné, ha fanficek születnének a munkájából (amit valahol nagyon is megértek, valahol pedig nem), és alább hagyott kicsit a lelkesedésem. Itt lehet tájékozódni, hogy ki támogatja és ki nem azt, hogy fanficek szülessenek a műveikből, érdemes már csak kíváncsiságból is belekukkantani. (angol oldal). Úgyhogy nem tudom, hogy lesz-e még Outlander, vagy sem... 

Jó olvasást!💖 További szép napot (inkább estét)!

* * *

Napok és éjszakák.

Telek és nyarak.

Az idő folyamatosan múlt.

Hónapok, évek, évszázadok.

A növények kisarjadtak, majd elhullatták összes levelüket, ahogy gyermekek születtek, az idősek meghaltak. Élet és halál kéz a kézben járt.

Hol vagy? Merre lehetsz?

De nem bukkantak elő a göndör, barna hajfürtök, a hófehéren villogó bársonyos bőr, az arannyal átszőtt, akaratos szemek, a karcsú alak, a piros ajkak. Nem. Megannyi arcot látott, megannyi hasonlót, mégsem volt egyik sem az Ő Claire-é.

Hol vagy? Merre lehetsz? Várlak.

Ilyen lenne a Túlvilág? Nélküled? Pokol.

Félt, hogy elveszíti az emlékeket, hogy úgy fog a nagyvilágba tekinteni, hogy nem tudja az Ő arcát felidézni már. Nem lehet… Emlékeznie kell! Claire arca pedig nem halványult, akárhány nap is teljen el, akárhány éjszaka. Kétszáz év alatt is pont úgy fel tudja idézni, mint azon az első éjszakán, amikor az erdőben találkoztak. Nem tudta elfelejteni, bármennyire is fájdalmas volt cipelni a hiányát.

Esett az eső, az utcákon nem járt senki sem. Ő sem, ő is csak derengett a halovány lámpafényben, ahogy megállt, ahogy felnézett az ablakra, ami egy szobát mutatott meg. Egy tükör előtt egy női alak állt, próbálta gubancos, göndör, barna tincseit szétcincálni egy fésűvel.

Felsóhajtott mámorosan, ahogy nézte.

Megtalálta Őt. Békéjét. Megannyi perc, megannyi év, megannyi idő… de itt van. Itt. Pár méterre.

Claire! Sassenach!

Nézte és csak nézte. Nem tudott betelni vele, mintha a hiányzó része azóta most először 1945-ben tért volna vissza hozzá. Itt vagy, biztonságban.

Mo duinne.

Az est csöndjét léptek zaja törte meg, még Jamie is észrevette, ahogy Claire-ben gyönyörködött. Finom, egyenletes lépések, melyek felé közeledtek egyre inkább.

Ne, még ne!

– Elnézést! Segíthetek valamiben? – jött a hang közvetlen mellőle, áttörve az esőcseppek falán. Hozzám beszélsz? Látsz?

Elnyomott magában egy sóhajt.

Mo nighean donn, hamarosan találkozunk, remélem.

Ezzel egyetemben fordult meg, elkerülve Franket és sétált bele az éjszaka sötétjébe.