Informacje

Ismerős az Abeth név? Vagy éppen nem? Javaslom, most azonnal vidd a kurzorod az x-re, zárd be és sose nyisd ki újra. Egy no-name leányzó – ki már évek óta fullasztja a netet – agymenései olvashatóak itt. Egy felület, ami az övé... Vigyázz! Biztos kíváncsi vagy? Készen állsz rá? Minden tiszteletem, akkor beljebb is engedlek! Üdvözöllek!

2021. január 30., szombat

I, the Soldier - 01. Rész

Hellobello! 
Cím: 01. Rész - „Nick Fury”
Kategória: I, the Soldier regény – fanfiction
Fandom: Marvel 
Besorolás: a/a, hurt/comfort, drama, sci-fi, 
Helyszín: Amerika, New York, West Point
Idő: 2014 ősz
Rész leírás: Annabeth-t iszogatás közben meglátogatja Fury, és elutasíthatatlan ajánlatot tesz. 
Figyelmeztetések: A részre nincs. 
Korhatár: 16+
Forrás: Marvelből mindenhonnan, csak az általam kreált szereplők sajátok. 
Adatbázis: itt 
Terjedelem: 1. Rész - 2150 szó
Megjegyzés: Ahogy ígértem, jöttem is a héten, bár később, mint szerettem volna, de itt a rész! Az eredeti verzióhoz képest történtek benne változások cselekményileg, bár a végkifejlet ugyanaz, csak kicsivel jobban illeszkedik a filmekhez, maga a szószám is jócskán bővült (azonban kicsit úgy érzem, az írói stílusomat nem tudom megfelelően igazgatni hozzá), emellett pedig E/1-ről E/3-ra váltottam. Amit amúgy csak ma írtam át :D Ennek oka, hogy később jóval több karakter fog megjelenni, nem kezelhetem őket E/1-ben, mert nem tudom átadni őket, nem tudom kihasználni és jól alkalmazni az E/1 lehetőségeit. 
Jó olvasást!💖
* * *
Amerika, New York, West Point; 2014
– Nem kéne annyit innia, Outlaw! – rángatta ki valaki a gondolatai közül, miközben az aranylóan márványló folyadékot nézegette a kezében lévő pohárban. Mindenki más, mindenkinek megvolt a nyugtatáshoz szükséges eszköze, valakinek a sport, valakinek a gyógyszerek és drogok, valakinek az alkohol kellett. Többször nyúlt hozzá, mint meglehet kellett volna, de kevesebbszer, hogy függjön tőle.
Elhúzott szájjal nézett fel, mégis ki az, aki csatlakozni kívánna a társaságához? Nem ez lett volna az első alkalom, de most kevésbé értékelte az ötletet, egy-két órát el akart tölteni inaktív állapotban, mielőtt visszatért volna az életéhez és annak momentumaihoz, amik lekötötték. Azonban nem ismerőst látott, nem egy kortársat, vagy egy felette lévő tisztet, hanem egy magas, megtermett, sötét bőrű idegent, aki jó pár évet rávert korban, még ha kopaszsága és a kis borosta fiatalította is. Legkülönösebb ismertetőjegye a sok közül a bal szemén lévő kötés volt. Mégis ki ez? Lejárt a Mátrix filmek korszaka, mikor a hosszú bőrkabát volt a divat. Ha be akart olvadni az itteni emberek közé, abszolút nem sikerült.
Kezét nyitva, a nő szeme elé tette le, hogy nem áll sem most, sem később szándékában megtámadni.
Annabeth nem válaszolt, helyette viszont nyakmozgás nélkül pillantott körbe a nem túl nagy helyiségben, ahol a délutáni órák végett még olyan sokan sem voltak, no de majd este! Mennyiségben és minőségben sem volt rossz az ital, de a legfőbb előnye a helynek természetesen az volt, hogy ez volt a legközelebb a bázishoz. Úgy tűnt, senkinek sem tűnt fel az idegen; akivel mégis összeakadt a tekintete, annak csak köszönt szavak nélkül. A kocsma olyan volt, mint egy kis falu, mindenki ismert mindenkit és minden történést, még ha akadt eset, mikor nem akarták tudni.
A második lehetőség az volt, hogy a pasas lehet rossz helyre ült le, bár ez a lehetőség azért került kilövésre, mivelhogy tudta a nevét.
– Mit akar tőlem? – húzta le a pohár maradékát, és áthatóan kék tekintetét ráemelte, úgy mintha át akarna látni a bőr és hús rétegén, hogy az igazság aztán ott ragyoghasson mögöttük. Pénzt? Információt? Vagy épp pont fordítva, a férfinak volt valamije, amit megvehet tőle? Ha már találkoztak, csak nem holtan akarja látni – legalábbis nem azonnal.
– Rendben, ne kerteljünk – bólintott beleegyezően, hogy a felesleges felvezetőt át fogja ugrani, ha már nem kíváncsi rá senki. – Hallottam magáról.
Annabeth sóhajtott, hogy ez nem túl meglepő, hisz tudta a nevét. Mégis csak lesznek felesleges körök?
– A kivételes katonáról, aki mérnök akart lenni egyszer, és mégis itt kötött ki végül – kezdett el kotorászni a férfi a bőrkabátja belső oldalán és egy dossziét vett elő, amin „Annabeth Outlaw” virított nagy, fekete, nyomtatott betűkkel.
Megrándult Annabeth szája sarkában egy izom, ahogy úgy érezte, hogy megpróbálják őt most megszabadítani páncélzatától, amit felépített az évek alatt. 
– Tyűh… – füttyentett. Utána néztek… Hát persze, hogy utána néztek. A kérdés csak annyi volt, hogy mennyire is néztek utána, mennyit tudnak róla? Felszínesen, minden nyilvános információt összegyűjtöttek, ami megtalálható, vagy annál mélyebbre és még mélyebbre ástak? Volt, amit elfelejtett volna és volt olyan, amit pedig egyenesen sírig vitt volna magával. – Sok energiát belém fektetett – nyúlt ki és kikapta a kezéből a dossziét, azonnal fellapozta: születési adatok, lakcím, iskolázottság, jegyek, végzettség, közösségi média profilok, minden olyan, amit bárki más is könnyedén meg tudott róla szerezni. Mostani élete a régiből táplálkozott. Azonban akadtak újságcikkek, keresési plakátok, még egy pszichológiai jelentést is. Több, mint aminek örült, kevesebb, mint ami a teljes igazságot tartalmazta. Ennyi? Vagy minden más is megvan? Kissé megkönnyebbült.
– Mit akar tőlem? – tagolta ismételve, és elengedte a mappát, ami tompán puffant az üres pohár mellett. Valamit akartak tőle, különben nem gyűjtöttek volna ennyi dolgot össze róla. Abban biztos volt, bárkivel is ül szemben, nem egy senki volt az utcasarokról. És ez nem töltötte el jó érzéssel.
Esélyeit latolgatta, hogyan is juthatna innen ki, ha forróvá válna a helyzet. Szerencsére mindig a kijárathoz közelebb szokott ülni, ahonnan rá lehetett látni az egész helyiségre akár. Csak azt nem tudta, hogy a még mindig be nem mutatkozott férfi milyen képességekkel bírt, és mennyire akarja őket használni.
– Kiképezni – mondta, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.
És a nő ezt nem várta a leginkább.
– Mi van? – futott ki a száján meggondolás nélkül azonnal, ennél jobban aligha lepődhetett meg. Kiképezni? Minek? Miért? Hogyan? Hova? Előbb számított arra, hogy feketén valamit kérni fognak tőle, vagy a jó isten tudja, minthogy ilyen ajánlatot tegyenek. Kiképzés? Mi a franc.
– Jól hallotta. Elkértem a teljesítménylapját. Kitűnő, kiemelkedően tehetséges, még abból is, ami nem az erőssége, ilyen hamar kevesen kapaszkodnak fel a ranglétrán. Nekem pedig ilyen emberre lenne szükségem.
– Nem hiszem, hogy… – rázta meg a fejét. Leginkább azért, mert megvoltak a saját tervei, amihez megfelelő volt a hadsereg, máshol most lehorgonyozni? Elvesztené csak a fókuszát, legyen bármilyen csábító is az ajánlat.
– Hallott már a Bosszúállókról? – váltott hirtelen témát a férfi, legalábbis annak tűnt.
– Igen, de… – akart válaszolni. Miért is fontos ez? De amint a kérdésből származó következtetés eljutott az agyáig, azonnal torkán akadtak a szavak és már-már fulladozni kezdett. Ugye nem? – Mi? – Bosszúállók? Ez valami félreértés kell, hogy legyen! Egyértelműen túlgondolta, hisz a férfi még nem is adta meg az összefüggést. – Nem, mármint… vagyis… persze. – Ki nem hallott már a Bosszúállókról? A hősökről, akik nyilvánosan segítik és mentik meg a világot, bla-bla-bla?
– Olyanná akarom tenni. Kiképezni.
Hatalmas lehetőség volt, ezt el kellett ismernie, de valahogy mégsem hozta úgy lázba, mint inkább meghátrált tőle. Valakik hősöknek születtek, végzetük volt, hogy nagy tettekre valóak, álmodoztak, tettek érte, szándékuk volt segíteni, ő viszont tudta jól magáról, hogy egyértelműen nem ez a típus, és kész, pont. Ő nem akart mást, mint végre egy kevés megnyugvást az évek óta érlelt és tervezett bosszú beteljesülése után. A hősök legyenek olyanok, mint Steve Rogers, a második világháborús veterán tele jó szándékkal és jóhiszeműséggel, vagy Tony Stark, a playboy zseni, aki a technológián keresztül nyújt kezet másoknak. Nem olyanok, mint Annabeth Outlaw, aki lelkiismeretfurdalás nélkül öl embert, hogy közelebb jusson célpontjához.
– Ez valami rohadt vicc – nevetett fel és legyintett. Bosszúállók? És csak úgy besétál ide egy pasi, hogy ki akarja képezni? Egyszerűen nem hitte el. Nem lehetett elhinni. Az ilyen nem történik csak úgy meg... maximum a filmekben és regényekben.
– Ez nem vicc – mondta komolyan az idegen, nem játszott mosoly az ajkán, és nem állt fel, hogy beismerje, az egész nem volt több, mint ugratás és itt a kandikamera.
– Nekem erre nincs időm. Ha megbocsát, valaki mással etesse meg ezt – pattant is fel a szándékkal, hogy távozik.
– Nincs? Valóban nincs? Inkább napról napra tervezget? Mennyi időbe fog még telni? Már eltelt… hmm… öt év.
Annabeth megmerevedett, tudta, hogy mire célzott a férfi, úgy nézett rá azzal az egy szem, csillagtalan éjszakát idéző tekintetével, hogy tudta. Pontosan tudta, hogy tudja. Honnan? Mégis honnan tudna Liare-ről? Arról senki sem tudhat…
– Beth, nem menekülhetsz tőlem.
Végig kúszott a gerincén a hideg, ahogy a hang átütött a valóság szövetén. Nem, ez csak egy hang, ez nem több, mint egy emlék. Nem is hallja! A kiképzés és a Bosszúállók... nem is hallja! – sulykolta magában. Az önuralom teljes arzenálját bevetette, hogy egyetlen egy árulkodó jelet se tehessen, illetve mondhasson. Mi van, ha blöfföl? Nem lett volna kizárt az sem.
– Segíthetek.
– Nem tudom, miről beszél – hárított és tagadott.
– Nem lenne jobb egy olyan helyen, ahol megvan minden lehetősége, ahol gyorsan tud fejlődni, ahonnan nem lóg ki annyira és be is tudna illeszkedni?
Annabeth nem tudta eldönteni, hogy az idegen mire gondol pontosan, nem tudott olvasni az arcának a vonásaiból, mintha azok nem is lettek volna. Támogatná, hogy felkutassa Liare-t? Ez szembe menne azzal, amit  minden bizonnyal képviselt a férfi. Nem, nem tudott semmiről, csak tapogatózott, hogy mi lehet az a szakadás Annabeth életében öt évvel ezelőttről, miért döntött hirtelen úgy, hogy mindent megelégelve, életstílust vált.
– Azt hiszem, jobb, ha ezt a beszélgetést lezárjuk itt. Nem tudom, mit akar, de hagyjon békén. – A dossziét elélökte, hogy nincsen arra szüksége. Nem tartalmazott semmi olyat, amit foggal-körömmel tépett volna ki belőle.
– Várjon – állt fel utána. Nem emelte meg a hangját a bennülők végett, csak annyira, hogy a nő tökéletesen hallja.
– Nincs szükségem önre – kotorta elő a pénztárcáját és lecsapott pár dollárt, amivel nem csak állta az italt, de még busás borravalót is mellékelt.
– Valóban?
– Igen. Tűnjön el!
– Miért nem mondja el? Mi történt magával öt évvel ezelőtt? Az átlagos diáklány, aki nem rítt ki az egyetemen, miért lett nem sokkal a hadsereg legjobb kadétja, messze mindenkit verve kortársai között? – szólt utána. Pedig már majdnem elegánsan, sőt drámaian – mint a filmekben – tudott volna távozni. Mégis a férfi hangja megállította pont annyi időre, amivel tudta, hogy hibát követett el. Elmesélni? Hogyan lehetne elmesélni, hogy mit tett James? Szavakba önteni a szörnyűséget? Megpróbálta, tényleg megpróbálta, mikor visszatért, de a rendőrség csak elrakta az ügyet pár héttel később bizonyítékok híján. Ott állt a nagyvilágban, egy élettel a háta mögött, amire alig emlékezett, és egy élettel maga előtt, ami még várt rá. Nem maradt semmi katalizátora, csak a megkeseredett fájdalma és rettegése, ami haraggá nőtte ki magát. Miért pont ő? Miért pont az ő élete?! Jamesnek meg kellett volna ölnie… meg bizony! Hagyott maga után egy szellemet, aki le fogja vadászni.
Sebes léptekkel távozott, még Juliantől, a csapostól sem köszönt el szokásához hűen. Csak… maga mögött akarta hagyni az egészet.
Kilépve hűvös, de tiszta levegő csapta meg, ami a döbbenettől, haragtól és alkoholtól átitatott gondolatait kicsit megnyugtatta, ha nem is lassította le.
Legtöbb helyre kocsival szokott járni, azzal, amit még a szüleitől kapott. Ugyan, sok mindentől megvált, de volt olyan emlék, ami tovább kísérte az útján. Most azonban mint felelősségteljes állampolgár – pedig sokat nem ivott –, gyalog indult vissza a West Pointra.
– Várjon! – jött nem sokkal utána az ismeretlen. Érzékszervei kiélesedtek, keze pedig fegyverére csúszott. Most jönne a második fázis, miszerint ha szép szóval nem, akkor más módszerekkel viszi magával? – gondolta legalábbis ezt, mert egyértelműen csapdának vélte az egész beszélgetést. 
– Köszönöm, de nem szükséges. – Talán nem a nyílt utcán kéne likvidálniuk egymást, nem igaz?
– Értem, semmiképp nem fogja elfogadni az ajánlatom a képzéssel kapcsolatban? – próbálkozott egy utolsót, de mivel nem kapott választ, csak egy kártyát adott át óvatosan (mikor látta, hogy a nő keze hol is volt), amin egy telefonnak a számai sorakoztak katonásan. – Ha… netalántán mégis meggondolná magát.
Megforgatta a kártyát, aminek másik oldalán „Nick Fury” díszelgett egyszerűen és semmitmondóan. Zsebre vágta és ment tovább.
Ezzel el is kellett volna felejtenie, mégis a szobájába érve laptopot ragadott és beütötte a nevet, hogy utána kutakodhassak, mégis ki és mi volt ő, volt miért tartania amiatt, hogy újra felkeresné? De nem volt ideje, még csak az első találat címét sem elolvasni.
– Végre visszajöttél, Thomson parancsnok már keresett! – Még a kopogásra sem válaszolt, mikor Crowley bedugta vörös, tüsi hajú fejét. – Gratulálok az előléptetésednek.
– Mi? – ráncolta össze a szemöldökét. Előléptetés? Mégis mikor? Nem keresték fel, hogy esetleg tennének neki ilyen ajánlatot.
– Nem kell tovább játszanod, Outlaw, már mindenki tudja! Jobb lesz sietned!
Nem válaszolt, csak lecsúsztatta a laptopot az öléből és bakancsot ragadva, már-már ügyetlenkedve ment a férfi elébe. – Mindenki… tudja? – Rajta kívül?
– Igen, most tudtuk meg. Holnap át is helyeznek. – Csak őt felejtették informálni, remek! Még jó, hogy nem másnap reggel mondták, hogy ugye, összepakolt-e már. Még igent sem mondott – nem mintha annyira akart volna ellenkezni –, de már át is helyeznék a beleegyezése nélkül? Hova? Ki alá? Ez nem így működött. Váratlanul érte a dolog, hogy őszinte legyen, és még akkor is értetlenül tért vissza a szobájába pakolni, miután beszélt a parancsnokkal, legfőképp azért, miért érdekelt ennyire az áthelyezésében? Nem lett volna elég a tájékoztatáshoz az őrmestere vagy ezredese hozzá?
Nem tudta hova tenni a dolgot, váratlan volt és gyors. 

* * *
– Jó napot, Phil Coulson a Stratégiai Honvédelmi Iroda Elhárítási és Logisztikai Divíziójától.
A férfi alacsony – talán egy ujjnyival lehetett csak magasabb Annabethnél –, köpcös alkatú volt, bár olyan negyven-ötven közöttinek lehetett saccolni, a szeméből sütött, hogy túl sok mindent élt már meg.
– Annabeth Outlaw hadnagy – rázott kezet a férfival. Hallott már a szervezetről, hogy ne hallott volna róla, mikor kiszivárogtak az információk, hogy egy terrorista cég él meg benne/belőle. Azt hitte, hogy lement akkor a roló az ügynökség számára, de úgy tűnt, főnixként támadt fel a hamvaiból.
– Örvendek! Kérem, jöjjön.
Még utoljára a parancsnok irányába tekintett, aki csak bólintott. Coulsonban nem bízott, de Thomsonban igen, hogy valóban csak a legjobbakat akarná neki a képességeinek megfelelően.
Ahogy a mondás tartja: aki kerülni akarja Sorsát, az hamarabb összefut vele az úton.
A fekete kocsi ajtaja kinyílt és a hátsó ülésen egy már látott arcot pillanthatott meg Annabeth.
– Fury?
– Üdvözlöm, Ms. Outlaw! – Úgy mosolygott a fekete bőrű férfi, mintha az ötös lottót ütötte volna meg. Tudta, előre eltervezte, hogy így is, úgy is, de találkozni fognak újra, ha nem szép szóval, akkor más eszközökhöz folyamodott. – Örülök, hogy újra találkozunk! Mehetünk?
Annabeth Coulsonra nézett, mégis mit akarnak tőle? Miért mozgattak meg ennyi szálat, ha az egyik kocsmázása során egy utcába be is ránthatták volna? Ez a csapda, vagy legyen bármi is, sokkal komplexebb volt, mint az előre látta, és már rég bele volt gabalyodva. Hova vezet ez az egész? Az ajánlat, az akta, az áthelyezés?
Nick Furyval tartott, hogy kiderítse.

4 megjegyzés:

  1. A cselekmény tényleg nem sokat változott (bár az is de rég volt), viszont az írásmód az sokat, érezhető a fejlődés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Legalább valamiben fejlődjek :D köszönöm.
      Hát az utolsó aktív rész is már 4 éve volt lassan, az idő nagyon-nagyon telik.

      Törlés
  2. Huh nagyon várom, hogy mi lesz még itt a folytatásban! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :3 A héten érkezni fog a folytatás, és jobban bele fogok húzni, hogy hozzam a részeket, mert most sok idő kimaradt.

      Törlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, ne félj nyomot hagyni magad után, mert az is egy vélemény, ami nekem számít, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖

A blogot írja és szerkeszti: Abeth. 2018 – . Üzemeltető: Blogger.