Conjunction - 16. Rész

Hellobello!

Cím: Mi a baj Forksszal?

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette áthívja Samet, hogy beszéljenek a látomásairól és édesapjának cuccairól, de csak még több kérdés lesz megválaszolatlan. Esmével újra találkozik. És míg már a nappaljai sem nyugodtak, éjszakánként is egyre rosszabb rémálmok gyötrik.

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3712 (+4) szó

Megjegyzés: Egy picurit megcsúsztam, a blog igazgatása és a költözés továbbra is lefoglalja az időmet. Így már meg sem ígérem, hogy hónap végére jön a Fekete tea és barackvirág következő része. Annyi, hogy az lesz a következő történetbejegyzés. Alig várom már, hogy vége legyen az egésznek és újra foglalatoskodhassak rendesen az írással :3

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

– Na és mi volt, Aidannel? – huppant le a sárga-fehér kockás takaróval borított fotelba Raylyn dolgozószobájában. A fehér falakon képek és poszterek sorakoztak, tették egyedivé és stílusossá a szoba belsejét.

– Az tényleg egy…? – Percek kellettek hozzá, míg minden képet és tárgyat felmért a helyiségben.

– Igen. Egy vibrátor logója. Tudod, egyszer készítettem egy ilyen cégnek is.

– Igen, ahonnan aztán kaptál egy terméket hálául. Igen, már emlékszem – bólintott. – De nem látom a vibrátort kiállítva – jegyezte meg kuncogva. – Tehát mi volt Aidannel? – terelte azonnal tovább a szót, jobban érdekelte, mint egy vibrátor sorsa.

– Sétáltunk kicsit, megmutatta a kedvenc helyét, ahol kenuzik.

– Aztán? – sürgette meg kicsit a történéseket.

– Beszélgettünk… sokat beszélgettünk – ismerte el.

– És?

– Hazakísért.

– Be is jött? – billentette oldalra a fejét.

– Igen, be is jött.

– Áhh, akkor korán hazament, mire megérkeztem már nem volt itt. Na és milyen?

– Hogy érted? – fordult felé végre Raylyn.

– Csak úgy, általánosan, mit gondolsz róla. Jajj, Ray, miért kell mindent belőled csípőfogóval kihúzni? – cukkolta.

– Romantikus alkat, figyelmes és kedves. Szán rám időt, meghallgat, érdekli, amit csinálok, érdekelte a ház, ahol lakok, az életem. Mármint érted, úgy igazán érdekelte. – Arcának vonásai megváltoztak, ahogy egy apró, boldog mosoly terült szét ajkán. – És olyan rohadt szép mosolya van.

– Kedveled, mi?

– Nem is tudom, de a szex eszméletlen volt – lelkesedett fel. – Tetszik, hogy ennyit foglalkozik velem, nem sajnálta az előjátékot, sőt, talán jobban élvezte, mint én, de nem is tudom… Lehet, hogy nagyon ragaszkodós típus, ami tudod, hogy egy mérték után nem jön be.

– Bármikor game overt mondhatsz, tudod jól. De még alig ismered… – Természetesen, Raylyn pártján állt minden kérdésben, de adni is akart Aidannek egy esélyt.

– Tetszettek neki a könyveid, majd kölcsön szeretne kérni – terelte arrébb a témát. Raylyn bár a legtöbb dologban előbb beszélt, mint gondolkodott, most valamiért rágta magában a témát, de miért?

– Felőlem – vont vállat. – Azt, amit akar, nyugodtan! Minden rendben, Ray? – Hatodik érzék vagy micsoda. Egyszerűen csak érezte, hogy valami még nem oké, vagy csak más, és ettől bizonytalanság volt barátnőjében. Pedig nagyon szokta élvezni az első randikat, az ismerkedést, a sok újdonságot. Aidan más lenne?

A csengő éles hangja szakította meg a beszélgetésüket. Scarlette felállt a kényelmes fotelből és intett egyet, hogy erre bizony még visszatérnek.

– Ki az?

– Szerintem Sam, áthívtam, meg akarok vele beszélni valamit – sétált az ajtóhoz. Leérve az emeletről a küszöbön túl valóban az alakváltó férfi ácsorgott enyhén nedves hajjal, vízzel pettyezett dzsekiben, elnézve, hogy éppen esett az eső. Ázott fű és fenyőillat lepelként terült szét az utcákon.

– Scar – köszöntötte.

– Ne is gyere beljebb, jövök ki.

– Ki? De esik.

– Igen, mutatok valamit a garázsban előbb – húzott fel egy papucsot.

– Tehát rám raktad tegnap a telefont – jegyezte meg nem túl lelkesen a férfi, miközben a nyomába indult.

– Igen, tudom és borzalmasan sajnálom. Vissza akartalak hívni, de aztán… úgy elszaladt az idő – sóhajtott egy nagyot. Még este is alig aludt, egész végig azon rágódott, amit megtudott: Cullenék vámpírok. Carlisle, az orvosa, a főnöke halhatatlan és állatvéren él. Próbálta eldönteni, ez hogyan hat rá, hatnia kellett volna, nem igaz? – Megtudtam. Rájöttem, hogy Cullenék a vámpírok.

Sam egy percig hallgatott, mintha csak nem tudna róla. – Magadtól?

– Igen, meg apám egy-két könyvének köszönhetően, melyek a ti törzsetektől származnak, csak a rossz állapot miatt a Cowen Antikváriumban van. Illetve, persze, az internet is segítségemre volt – gondolt vissza a történetekre, melyeknek valóságtartalma nem túlzottan fedték a megtudott igazságot. Még Samék történetei hagyján.

– Így már érthető, mindig is tudtam, hogy okos vagy. Könnyebb lesz beszélgetnünk.

– Hmm, valóban – kapcsolta fel a villányt a garázsban, majd az egyik dobozhoz lépett. – Elizabeth miatt akartam veled beszélni. A tegnap említett vízióimról. Látomásokról. Azóta vannak, amióta a városba költöztem, és úgy érzem, egyre sűrűsödnek, legutóbb a lánnyal kapcsolatosan volt kettő is.

Sam nem válaszolt, Scarlette nem nagyon tudta megfejteni a férfi barna, kavargó tekintetét. Régen könnyen olvasott benne. De most… erről a világról, amiben ő még épphogy csak betekintett, míg Sam benne élt, nem tudott meg semmit.

– Jobb szót nem tudnék rá mondani – folytatta, miután továbbra sem jött reakció vagy válasz a szavaira. – A múltat látom, régi falukat, régi kivégzéseket, majd pedig a jövőt, még a kórházba sem került, de már láttam a lányt, vagy valakinek a halálát… Pár másodperc az egész, nem több… De látom… Váratlanul és akaraton kívül, mióta a lány megtámadott, nem volt egy sem. De… Swan rendőrfönök szerint a lány fehérségről beszélt, hogy azok az utolsó emlékei. Én pedig láttam ezt a „fehéret”. A nevemet kiabálta, pedig nem is ismert, de a látomásban… ott is a nevemet ismételgették.

– És azt hiszed, hogy közöd van hozzá?

– Ezek után te mire tippelnél? Tudja, a nevemet… Minden bizonnyal nem közvetlenül, de valahogyan közöm van hozzája, hozzájuk. Így arra gondoltam… vagyis érdeklődnék, hogy nincsenek a ti mondáitokban valakik, akik Látnak? Akik tényleg látnak, nem pedig drog hatása alatt képzelegnek?

– Sámánjaink jószerivel Látók, de ők legtöbbször előidézik ezeket a látomásokat, hogy egyáltalán lássanak. Ritka adottság az igazi Látás. Nem tudom, mióta nem volt már a törzsünkben. Évszázadok? Mikor jött legelőször elő?

– Nem is tudom… – hunyorogott. – Oh de, pár hete, apám könyveit tettem rendbe, mikor az egyiket megérintve csak sziluetteket láttam.

– Apád könyvei? – ráncolta össze Sam a szemöldökét.

– Igen. Azt is szeretném megmutatni, de először ezeket – nyitotta fel a tőrrel és ásványokkal teli dobozt. – Ezeket találtam, sosem láttam ezeket apámnál. Nem tudom, mikre való, mikre használhatta… vagy legalábbis csak vad elméletek jutnak eszembe.

Sam egyesével kivette a tárgyakat és megnézegette őket.

– Hmm… mi nem használunk ilyeneket. Ezek túl szabályos formák, mi egyszerű kavicsokat, ágakat, tollakat és tőrt alkalmaztunk régen, mikor ennek volt kultusza. Kihalt jószerivel az idő múlásával, a technológia fejlődésével, már senki sem kíváncsi úgy a jövőre – megszagolta az elszáradt növényeket, majd visszadobta őket.

– Zsálya és édesfű – jegyezte meg Scarlette.

– Pont ezt akartam mondani – bólintott. – Füstölőanyagként szokták alkalmazni mindkettőt. A zsálya tértisztító növény, eltávolítja az ártó gondolatokat, rossz érzéseket, megnyugvást és békét hoz. Az édesfű védelmet biztosít, az erő növényeként is szokták jellemezni. Hmm, nem tudtam, hogy apád hitt ilyenekben.

– Én sem – jegyezte meg halkan a nő. Ha belegondolt, a zsálya a lakás szerves részét képezte, a levegő egyik alkotóeleme volt, egy emléke sem maradt régről, mikor ne érezte volna Forksban az apjánál. – A könyvekre azért ránézel?

– Persze – bólintott. – Megkérdezhetem a tanácsot, hogy tudnak valamit apáddal kapcsolatban vagy a Látással. Nem hiszem, hogy sok mindent mondanának.

Felmentek Scarlette szobájába, aminek ajtaját a rezidens becsukta maguk után, hogy Raylyn ne halljon meg semmit. Egyelőre még sem ideje, sem módja nem volt arra, hogy beszéljek neki Samékről és Cullenékről. Talán jobb lenne nem tudnia… mégis vágyott arra, hogy valakinek beszélhessen minderről. Raylynnek akart, de barátnőjének szüksége volt erre a tudásra?

Átadta a fekete borítású könyveket a férfinak, aki felcsapta az elsőt véletlenszerűen.

A szemöldöke felszaladt a homlokára. – Öhm… Ezek csak…

– Krikszkrakszok? Ray is ezt mondta, én látok szavakat, de nem tudom elolvasni, és próbáltam fordítóval, de a program nem kapcsolt hozzá nyelvet.

– Te szavakat látsz? – nézett rá. – Biztos vagy benne? Ezek… – emelte meg a könyvlapokat és végigpörgette őket.

– Igen, kérlek, Sam, higgy nekem. Tudom… így is hogy a józan eszem szélén táncolok, csak kérlek, higgy nekem – rökönyödött meg. – Te vagy az egyik, akinek ezt el tudom mondani, kiindulva a legendáitok igazából. Kérlek… – suttogta. Filmekben és regényekben sem jelentett soha jót, ha valaki olyat látott, amit más nem.

Az alakváltó nem válaszolt, csak a könyveket nézte tovább. A nő várt. A telő percek egyre nagyobb súlyként nehezedtek a vállára, nem tudta, hogy meddig lesz képes cipelni őket, míg a csendbe bele nem roppan.

– Apád egy időben sokat járt hozzánk, emlékszem. Az idősek biztos, hogy tudnak valamit. Édesanyádat kérdezted?

– Igen, ő nem tudott semmiről. Szerintem ő egyáltalán nem volt beavatva.

– Bármivel is foglalkozott édesapád… Ezek a tárgyak rituáléhoz kellettek, az illatos növények, az elégett gyertyák és a tőr. A kötelet és az ásványokat nem tudom. Utóbbi általában közvetítő, azt vallják, hogy a kövek tudást hordoznak, energiákat szabadítanak fel, nyelnek el. Sokféle funkciójuk van.

– Rituálé? Milyen rituáléra gondolsz? – vett egy nagy levegőt. Érezte, hogy a lába alatt a talaj megremegett. Amiben felnőtt, amiben hitt, aminek azonosította apját, most egy lélegzetvétellel akart szétrobbanni.

– Idézni, átkozni, látni… – vont vállat. – Nem tudom, Scar. Lehet, hogy vannak indián őseid? Az idősekből még egy-két forma hisz az ilyenekben.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Nem hiszem, hogy lennének indián őseim, de megkérdezem anyámat – ült le az ágya szélére tanácstalanul. Ebben a megrengett, új világban itt volt egyedül és nem tudta, miben kapaszkodhatna meg, mi az ami igaz és bizonyos. Csalódottságot érzett, hogy még apját sem ismerte. Gyerekkorában ő volt a hőse, példaképe, aki mindent kibírt, mindentől megvédte, mindenben segített. Apja különös figura volt, ő is tudta, hogy sajátos dolgai voltak. De ez… Valami szektának lett volna a tagja?

– Megkérdezem, jó? – ült le mellé a férfi.

– Köszönöm – bólintott. Hagyta, hogy Sam átkarolja a vállát, most hogy látta rajta, az érzések ledöntötték a lábáról. Megnyugtató volt a baráti gesztus, de semmennyire sem könnyítette meg a gondokat. – Nem érzékeltetek semmi furcsaságot mostanában, ti farkasok?

– Nem igazán – rázta meg a fejét a férfi. – Minden olyan, mint eddig. Most nyugi van.

– Most?

– Hát igen. Cullenékkel volt egy ügyünk még a tavalyi év végén, amibe most ne menjünk bele. De azóta nem történt semmi.

Scarlette sóhajtott egy nagyot. – Kérlek add, hogy ne valami szörnyűség legyen ez az egész… – mormolta magában.

– Ez nem így működik, Scar – nevette el magát Sam. – Viszont mindenből kihozható valami jó.

– Beléd is beköltözött a bölcsesség? – jegyezte meg teátrálisan. – Én vagyok az idősebb, nekem kéne sziporkáznom a tapasztalatoktól.

– Ha nem kórházak falai között lennél, valóban – ismerte el Sam. – Nem ismered még a mi világunkat. Erről jut eszembe, kitűztük Emilyvel a napot, így az lenne a kérdésem, hogy eljönnél-e az esküvőnkre.

Elfordította irányába a fejét, féloldalasan felnézett rá. – Végre! Emily mondta, hogy jó ideje húzzátok. Persze, hogy ott leszek! Mikor tervezitek? – mosolyodott el.

– Most a nyáron, valamikor július végén augusztus elején, ráhagytam, ő válasszon napot. Fogsz kapni hivatalos meghívót is, persze.

– Örülök neked Sam. Összeilletek. Bár ezt gondoltam Leah-vel is, de valahogy Emilyvel kompaktabbnak tűntök.

– Tudod ez… – ingatta a fejét. – Ez egy komplikált dolog. Alakváltó dolog. Bevésődésnek hívják.

– Bevésődés? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Igen. Ez egy nagyon intim dolog, nehéz megmagyarázni… Valamiféle kapcsolódás. Ilyenkor csak a másik létezik, ő a gravitációs meződ középpontja, ő körülötte keringesz, mert semmi más nem érdekes, a világ összezsugorodik, mert ő lesz a világod – suttogta. – Szerettem Leah-t, de Emily… Emily bevésődött nekem. Ő a mindenem.

– Wow – jegyezte meg szűkszavúan. Nem tudott mit reagálni, nem furcsa a természet, hogy létrehoz egy ilyen kapcsot? Mégis milyen alapon? Honnét lehet tudni, hogy valakik összeillenek? Ez ilyen farkasos „első látásra szerelem”? – És ez sokaknál előfordul?

– Párunkkal már megtörtént. Például Quilnek a kis Claire vésődött be.

– De hisz ő… még gyerek – vágott egy grimaszt.

– A bevésődés nem válogat, sem kor, sem rokonság, vagy faj nem számít, Jacobnak például Bella és Edward Cullen lánya, Renesmee vésődött be. Ez egy tiszta dolog, nem feltétlenül minden esetben szerelmet jelent, ez nem testiség, ez a lelkekről szól.

– És csak úgy? Mármint érzed, hogy jön vagy ez hogy van?

– Igen, csak úgy, váratlanul történik meg, sosem lehet tudni, hogy kivel.

Nem válaszolt azonnal. De mégis mit lehetett volna? Vajon a vámpíroknál van ilyen? Oh, miken gondolkodik már megint!

– Örülök neked – ismételte meg magát.

Még egy keveset ott ültek az ágy szélén, ő Samnek dőlve, míg a férfi átölelte. Ebben a gesztusban nem volt más, mint barátság, Sammel végre zátonyra jutott és soha nem érezte jobban magát, teljesnek és biztonságban. Ők így alkottak jó párost, barátokként.

– Mindenképp szólj, ha megtudsz valamit – búcsúzott el tőle az ajtóból. – Akármit.

– Te is – intett egyet az alakváltó, azzal kifutott az esőbe és elindult az erdő felé. Scarlette egy pillanatig nézte, hogy vajon miért nem kocsival jött ebben az átkozott időben, de csak míg el nem tűnt a szeme elől.

Nem sokkal később vízszintesbe helyezte magát, hogy végre aludhasson. Ráfért, remélte, hogy most nem akasztásokról fog álmodni. Ki gondolta volna, hogy a nyugodt és pihentető alvás elmarad?

A szoba sötét volt a fehér márvány ellenére, ami a falakat borította, valahogy az árnyékok sötéten és félelmetesen nyúltak el a kőfelszínen, a kevéske lomhán égő gyertya nem segített az összképen. Körbefordult egyszer-kétszer, felmérte a bútorzatot, mely fekete – vagy nagyon sötét barna, nehéz lett volna megmondani – fából készült, antik díszítésekkel, mellettük apró, szépen faragott szobrok nyúltak ki a falakból. Úgy érezte magát, mintha egy másik korba csöppent volna. Ugye nem ő volt Claire Randall?

Nyikorgás hallatszott, vagy csak Scarlette fülének hatott úgy, nem tudta eldönteni, hogy csak a bútorzat lélegzett egy nagyot az idők porától, vagy éppen valaki vagy valami megmozdult. De a szobában rajta kívül nem tartózkodott senki, csak az árnyak nyúltak még nagyobbra.

– Segíts… – Egy elhaló, cérnavékony hang kúszott végig a szoba padlóján át, bele a fülébe.

– Ki az? – De nem látott semmit és senkit. Lépett egyet az egyik irányba, majd másikba… Keringőzött csak maga körül, míg végül csuklyás árny bújt ki a sötétségből. Szinte látta, ahogy a légüres térben a sötét színek megszilárdulnak, bőrt, szövetet, izomzatot, csontot alkotnak és ember lépett ki a fényre. Legalábbis embernek tűnt.

– Carlisle? – lepődött meg. Nézte az ódivatú öltözetét, melynek minden darabja ébenfekete volt, csak az arca, keze és a gallérból kikandikáló nyaka volt hófehér. – Carlisle? – kérdezte újra. Lassan mérte fel, centiről centire, elveszett a részletek között – a ruha anyagában, gombokon megcsillanó fényekben, a hófehér, vékony bőr alatt kifeszített kék érhálózatban –, azonban feltekintve… a jól ismert, folyékony arany íriszt felváltotta a borvörös szín, úgy kavargott, mint a sebből csörgedező vér, ez pedig egész arcának egy állatias vonást adott.

– Miért nem mentettél meg? – kérdezte a férfi. Amint beszélni kezdett, halovány vérpatak bukott ki ajkai közül, a folyadékban élesen villantak meg megnövekedett szemfogai.

A fények megszaggatták a látomást, hunyorognia kellett az éles fehérségtől. Scarlette egy pillanatra úgy érezte, az idő mozgása megváltozott, a folyó vér visszakúszott a férfi szájába, majd visszaállt a látkép.

– Carlisle? – lépett egyet hátra. Ő volt és mégsem. Nem az, akit Carlisle Cullen néven ismert, de az ő arcát viselte.

– Miért nem mentettél meg?! – Ahogy közelebb lépett hozzá, már nem takarta a háta mögött lévő vörös szófán fekvő nőt. Eszméletlenül feküdt. Nem, jobban megnézve holtan. Nyakán harapás nyomokkal kifacsarodott pózban.

– Mit tettél? – nyögött fel Scarlette és tovább hátrált. Minden érzékszerve sikoltozott, hogy fusson, rohanjon. Mintha lenne hova? A szobának nem voltak ajtajai vagy ablakai. A négy fal és a tető és a padló körbezárta.

– Miért nem mentettél meg?! – rivallt rá a férfi. Hangja ezer denevér visításával ért fel.

Újabb és újabb lépéseket tett a nő felé, egyre gyorsabban, neki rontott.

Scarlette félelmében lehunyta a szemét. – Kérlek – suttogta. Csak remélte, hogy gyorsan vége lesz.

A következő pillanatban az ágya sokszor mosott ágyhuzatát és a beleburkolt takarót tapogatta ki görcsösen. Zihálva ült fel és kapcsolta fel a villanyt. Az áramnak köszönhető fény egy ismerős szobát világított meg. Nem voltak fehér márványfalai, sem fekete bútorai, sem nagyra nyúlt árnyékai és ami a legfontosabb, Carlisle sem.

„Miért nem mentettél meg?” – Ugyanazt a kérdést tette fel neki a férfi, mint Elizabeth. Véletlen lenne? Mi az, hogy nem mentette meg? A jövőre utal vajon… De a vámpírok elpusztíthatatlanok. Vagy a múltra? Találkozott már Elizabethtel?

Lassan az ágy szélére ült és térdein támasztotta meg a kezét. Mi történik vele? Egyértelműen történt… ebben biztos volt, ha másban nem is.

Vajon apa, te tudod a válaszokat? Vajon te maga vagy a válasz? Sammel való beszélgetés után tényleg nem tudta, hogy mit is gondoljon. Kezdte úgy érezni, hogy egy olyan világban élt eddig, ahol minden csak a megkomponált látszat része volt, egy fényes máz, de alatta egy számára ismeretlen világ terült el.

– Scar, fenn vagy? – kopogott Raylyn az ajtaján.

– Igen – kiabált ki nehezen, mire nyílt az ajtó.

– Kellene a segítséged! Aidannel találkozom, de elfelejtettem, hogy ma kéne találkozni az építési területen Mrs. Cullennel, átvenni egy pár papírt. Henry kért meg, de… elfelejtettem – ismerte el fintorogva. – Jól vagy? – kérdezte meg, ahogy közelebbről is megnézte minden bizonnyal csatakos ábrázatát.

– Csak rosszat álmodtam – legyintett egyet. Végül is ez nem volt hazugság. Carlisle azt mondta, nem ölt embert, nem ivott embervért, így az álom sem a múlt, sem a jövő nem lehetett.

– Tehát akkor el tudsz menni?

– Persze – bólintott. – De jössz eggyel.

– Tudom – dobott feléje egy csókot. Majd elővette az aduászt: egy pohár kávét.

Elnyomott Scarlette egy sóhajt az első forró korty után.

– Segítesz a ruhámat kiválasztani?

Bólintott. Bár azt tudni kellett Raylynről, hogy a ruháit maga szerette kiválasztani a legtöbb esetben, akkor is ha több ember voksol ellene. De valahogy mindig végig kellett menni ezen a tortúrán, hogy elmondhassa, Scarlette-nek nincs ízlése, mire a rezidens mindig meglepődhetett azon, hogy miket tud összepárosítani barátnője. Döbbenetesen fura dolgokat néha.

* * *

Annak ellenére, hogy beköszöntött a nyár, az idő nem volt túl kedvező. A szél kellemetlenül lökdöste a nyílt területen miután kiszállt a kocsiból. A felújítás megkezdődött, a villa lecsupaszítva állt, magányosan körbevéve törmelék- és szeméthalmokkal, őszintén nem volt valami szép látvány, de ahogy Raylyn mesélte az elképzeléseket, vissza fogják hozni a villa régi báját. De hol volt az még… Rombolni mindig sokkal könnyebben és gyorsabban ment, mint építeni.

A volvo befordult a birtok elé. Esme karcsú alakja szállt ki az autóból, elegáns léptekkel közeledett Scarlette felé. A rezidens nézte a vámpír finom arcát, a hófehér, hiba nélküli bőrét, mely ráfeszült koponyájára, és mely olyan hideg és kemény lehetett, mint férjéé. Csak míg Carlisle összes arcvonása melegséget árasztott, a nőé nem. Távoli volt, messzi volt, természettúli. Vajon vele mi történt? Carlisle azt mondta, egyik családtagja sem választotta a vámpíréletet, soha nem is hozta volna őket ilyen helyzetbe, nem akart Isten lenni az emberek felett. Bár persze, nem azt játszott mikor átváltoztatta őket? – Nehéz kérdés volt ez.

– Scarlette? – kérdezte Esme értetlenül, miután sem Raylyn sem Henry nyomát nem látta.

– Esme – üdvözölte. – Raylyn küldött maga helyett, nem tudott eljönni a papírokért.

– Rendben – bólintott és a magával hozott mappát vette elő. – Itt van az árajánlat a tetőre és a tervezett menetrend hozzá – adta át. Scarlette szemügyre vette a nő vékony ujjait, melyeket most nem rejtett el egy kesztyű és a karikagyűrűt, mely szorosan simult gyűrűs ujjára. Egy ideje már nem érezte ezt a mardosást, de most újra előjött az érzés, rossz ember volt? Rossz embernek kellett lennie, hogy képtelen volt leállítani a gondolatait Carlisle-ról, egy férjes emberről. Még róla is álmodott, még ha nem valami kellemeset. Bár hál’ istennek egy-két furcsa és helytelen helyzetet eltekintve ezt a vágyat kordában tudta tartani. Nem kerülhetett napvilágra, nem akart a harmadik személy lenni egy kapcsolatban. Egy házasságban! Méghozzá egy vámpírházasságban, az ő idején rég túlmutatott az övék. Egyszerű kis porhüvely volt, aki talán él még 50 évet, míg ők…

El kell múlnia ennek a rajongásnak. Csak idők kérdése volt, ugye?

– Tehát tudod.

Ránézett, bele abba az arany íriszbe.

– A férjem mondta.

– Igen, rájöttem magamtól – ismerte el. Persze, hogy tudta, miért ne tudta volna Esme? Miért reménykedett abban, hogy ez kettejük titka lehet Carlisle-jal, valami amin nem kell osztozni? Nem is értette ostobaságát, nekik ő fenyegetés volt, lelepleződhetnek általa. – De nem fogom elárulni senkinek. – Most sem ígérgetett, ez inkább egy egyezség volt magával. Ha nem ölnek embert Cullenék… egyszerűen nem tudna “bűnrészes” lenni gyilkosságban. Az nem menne… Nem így volt programozva, nem így élte az életét, egy emberi életnek értéke volt, és arra esküdt, hogy mindent megteszek, hogy megmentse őket.

– Milyen Carlisle?

Már megint ez a kérdés, mint a bálon. Mi az, hogy „milyen”?

– Öhm… jó munkatárs – jött zavarba és pislogott párat. – Jó vele dolgozni. – Scarlette-t nézte áthatóan, amitől mintha a rezidens bőre elvesztette volna pigmentjeit és lassan átlátszóvá fakult volna, a gondolatok és érzések pedig láthatóvá és olvashatóvá váltak bőrén túl.

– Sokat vagytok együtt.

– Mert a felettesem? – hunyorgott, nem értette, hogy hova is akart Esme kilyukadni. Merre vitte ez a beszélgetés? Mit akart, Esme? Mert ha a hűségét kérdőjelezte meg férjének, akkor nem kellett. Ő ahhoz túl jó „ember” volt, túl törödő, odaadó és elkötelezett, Scarlette nem tudta volna elképzelni, hogy akár a legrosszabb házasságból is kilépjen. De persze, ez lehet csak az ő fantáziavilágában volt így és Carlisle-ról egy eszményt alkotott a hiányos ismereteknek hála. – Mit akarsz Esme tudni? – tette fel kerek-perec a kérdést.

A csönd leült közéjük. A nő nem válaszolt, ő pedig nem tette fel újra a kérdést.

– Ő sokkal jóhiszeműbb, mint én – mosolyodott el, mire Scarlette is vele.

– Nem tudom. Nem ismerlek. Csak azt, hogy ő egy jó ember – felelte egyszerűen. – Jó orvos – indult el kocsija felé.

– Kedveled? – A kérdés, mint nyilvessző találta el, a felhúzott páncélja két lemeze között.

Mi jót lehetne erre válaszolni? A nőnek minden joga megvolt, hogy ilyet kérdezzen tőle. – Persze, jó felettes, jó ismerős – vettem félvállról a kérdést, miközben megválogatta a szavait.

– Kedveled?

– Mit szeretnél, mit mondjak Esme? – fordult vissza. Hát persze, a női megérzés, nem igaz? Egy nő tudja, egy nő látja, amit a férfiak nem – hál’ istennek, Carlisle nem. És most mi lesz? Próbálta azzal mentegetni magát, hogy a fellángoláshoz joga van, nem lépett ki a húzott határvonalak közül, így miért kéri számon Esme? A férje nem lépett félre, Scarlette pedig nem csábította el. Ez csak plátói volt – távolról rajongani valakiért a lélek biztonságos kis hobbija.

– Irigyellek – jegyezte meg.

– Engem? – nézett rá értetlenül. – Miért is? Ember vagyok, halandó, egy orvos, akinek még hobbikra sincsen ideje. Én irigyellek téged – ismerte el. Nem az életét, mert azt sem tudta, milyen életet élhet, és valószínűleg arra nem biztos, hogy vágyna. Ahogy őszintén a vámpírlétben sem talált semmi vonzót. Viszont meg tudta érteni, ha valaki vágyott volna rá: az erőre, a hatalomra, az időre, a szabadságra. Csak egyetlen egy dolog volt, Carlisle-t irigyellte tőle, a mindennapjaikat, az együtt töltött és még eltöndendő életeiket.

– Gyarló vagy, esetlen, tökéletlen, minden, ami már nem lehetek.

– Tévedsz, Esme – rázta meg a fejét. – Úgy tudom, minden vámpír egyszer ember volt, így te is pont oly esetlen vagy, mint mi, ha éppen nem jobban, mert egy dologra biztosan vágysz, ha másra nem – mosolygott rá. – Te nem irigy vagy rám, hanem nem kedvelsz. Jogosan – rántotta meg a vállát. Érezte ezt az első pillanatban, tudta mindig is és nem azért, mert Esme vetélytársat látna benne, nem igaz? Hanem inkább önmagát. Mert egyazon emberért dobogott a szívünk. Vagyis Scarlette-é, Esméé… csak retorikusan. A nő tudta ezt, mikor először meglátta a rezidenst abban a fehér ruhában, ahogy a férjére nézett. Lehet, hogy Carlisle vak volt, de a nők… Ők megértették általában egymást szavak nélkül is. És minden joga megvolt nem kedvelni Scarlette-t. – Remélem, egyszer nem így lesz – intett neki a paksamétával búcsúzóul. Bár hogy is tartja a mondás? Az ellenség mindig körülöttünk van, sosem maradunk egyedül. De persze, pont egy vámpír ellenséget szerezni? Aki a másodperc tört része alatt teheti vértelen hullává?

Nem akart rosszban lenni Esmével, de tudta, hogy ők sosem lesznek barátok.

Kár…

* * *

Csak egy szokásos szám.

Előző rész

Adatlap

Következő rész