Informacje

Itt járó idegen, üdvözöllek az Arctalan blogon! Az én birodalmamban, ahol minden és mindeki lehet akármi és akárki. Lépj be bátran, vesssz el a történetek között, egy iromány erejéig legyél valaki más, tudj valami mást, itt minden megtörténhet!

2024. június 23., vasárnap

Conjunction - 17. Rész

Hellobello!
Cím: Egy új fejezet
Kategória: Conjunction regény – fanfiction
Fandom: Twilight saga
Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc
Idő: 2007
Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA
Részleírás: Carlisle elmeséli Scarlette-nek, hogyan lett vámpír, de ez valami olyanhoz vezet, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatja mindkettejük életét.
Forrás: Stephanie Meyert illeti. 
Figyelmeztetések:
Korhatás: 16+
Terjedelem: 3627 (+8) szó
Megjegyzés: Eljött ez a rész (¬‿¬) tudom ám, hogy sokan erre vártatok :D mondjuk nekem is az egyik kedvenc részem, mert végre kezdenek megjelenni a morális kérdések Carlisle tetteivel kapcsolatban. Mert persze, milyen jó ő, de azért... de azért nem. 
Megjegyzés 2: remélem, most már – képtelen vagyok megítélni, semmi sem úgy megy, ahogy tervezem – lassan visszaszivárgok, jó lenne már nagyon :3 nagyon hiányzik a blog. Másrészt pedig a Conjunction a 21. részig van megírva, úgyhogy bele kéne húznom az írásába, hogy tudjak hozni azért rendszeresen részeket :D meg hát a Fekete tea és barackvirág, nem felejtettem ám el – készül-készül, csak lassan. (Igen, előre kell írnom, rászokhatnék már erre...)
Megjegyzés 3: Remélem, hoyg ti azért jól vagytok. Meséljetek, kivel mi történik, most hogy itt a nyár, mit terveztek?
Jó olvasást!💖 További szép napot!
* * *
Az álmok kezdték megtenni a hatásukat, zavartan és fáradtan ébredt sokszor, a kialvatlanság kezdett megjelenni a kávék fogyasztásában, a sötét foltokban a szeme alatt, a sok elnyomott ásításban. Lassan már nem volt kedve aludni sem, jobb lenne nem álmodni. Nem látni. Nem érezni az alvadt vérrel és rothadó testekkel keveredő föld szagát, a könyörgésekkel teli csöndet, melyet csak az akasztáskor hallatszódó csigolyatörés tört meg, a kötél súlyát a csuklón, ahogy a bőrbe vág, horzsol. A múltról álmodott a legtöbbet, aztán a jelenről, néha Carlisle-ról, néha Elizabethről, de volt, mikor Ethan termetes alakja magasodott fölé. Egyre sűrűbbé váltak ezek az álmok és nem tudott mit kezdeni velük.
– Scar – tette eléje Carlisle a kávét az irodában. A nő meglepődve nézett fel a férfira a gesztus láttán.
– Köszönöm – jegyezte meg, és lecserélte a kezében lévő papírokat a pohárra. – Ha tudnád, miről maradsz le – sóhajtott egyet, ahogy belekortyolt az italba színpadiasan. – Nincs jobb az automatás kávénál – ironizált.
– Sosem ittam kávét – jegyezte meg beletörődve.
– Mi? Az hogy lehet, hogy maradhattál le erről?!
– 1600-as évek Londonjában még nem volt oly híres a kávé. Emellett a fogyasztását bűnnek is tartották.
Amikor egyszer azt mondta, hogy öreg, akkor egy-két száz évre gondolt, nem pedig lassan négyzázra.
1600?
– 1640-ben születtem, 23 évesen lettem vámpír.
Szürreális volt, hogy a férfi egyszerre fiatalabb és idősebb is volt nála. Valahogy még mindig olyan megfoghatatlan volt számára az, hogy Carlisle vámpír, és egyszer, valaha, régen volt ember is.
Minél többet tudott a férfiról, annál többet akart kérdezni, de hirtelenjében ezek a kérdések csak ott terpeszkedtek a nyelvén. Nem tudta, hogy vágjon bele.
– Lelkész volt az apám, és én is annak készültem. Együtt akartuk jobbá tenni a világot, így vadásztunk a természetfelettire – kezdett bele Carlisle, mintha csak megérezte volna a nő csöndességének okát.
– Mármint vámpírokra?
– Arra is, vámpírokra, vérfarkasokra, boszorkányokra. Sok minden létezik, amiről azt gondolnád, hogy csak a vad fantázia szülöttei. Tele van velük a Föld. Most így belegondolva, mindegyiket egy kalap alá vettem, a létező rossz voltak.
– Kell az embernek egy gonosz, amiben hihet, nem? – Egyszerűen az ember így volt kalibrálva, a jó mindig győzedelmeskedik, de mi van, ha ez csak egy valótlan berögződés?
– Igen – nevette el magát a férfi. – Sokszor apámmal tartottam, és sokszor fordult elő, hogy civil esett áldozatul – sóhajtott egyet. – Aztán ahogy öregedett apám, én lettem a vezető, nem ugyanazok voltak a módszereink, én jobb szerettem alaposan kutatni, körbejárni a problémákat, míg ő inkább fejjel nekirohant mindennek és mindenkinek. Egy alkalommal találtam vámpírokat a csatornákban – elhallgatott.
– Ott történt?
– Lecsaptunk rájuk, és az egyik megsebzett – bólintott. Tekintete elsötétedett, ahogy egy olyan emlékhez ért, amiben szemernyi örömöt sem talált. – Gyűlöltem, ami lettem. – Hangja visszafojtott lett, tele szégyennel. – Próbáltam meghalni, megölni magamat.
Ahogy kimondta, Scarlette már mozdult felé egy lépéssel. Nem tudta, milyen lehetett ez a kín, még csak el sem tudta képzelni, Carlisle mindig is borzalmasnak írta le, ahányszor szóba került. Azonban volt valami a nőben, egy aprócska rész, ami minden tudás és józan ész ellenére aggódott érte. Tudta, hogy nem eshet baja, kiváltképp egy emléktől, és mégis nem akarta, hogy egy haja szála is görbüljön. Így kell megmaradnia az utókornak. Ilyen, fényes csillagnak, ami még jó sokáig ontja fényét és nem válik szupernovává vagy vörös csillaggá. Igen, ez a mosoly, azt az aprócska kunkort legszívesebben vitrin mögé helyezte volna, hogy csak „mindent a szemnek és semmit a kéznek”.
Carlisle rá nézett, látta, hogy egy lépéssel közelebb lépett hozzá rezidense.
– Egy barlangban bújkáltam, akkor ittam először állatvért és azóta is. Egyszer sem bántottam embert.
– Majdnem négyzáz év az sok… – billentette oldalra a fejét. – Nem gondoltad sosem, hogy túl sok…?
– De. Főképp az elején, mikor egyedül voltam és az évek teltek. Edward csatlakozott hozzám először, vagyis hát én tettem azzá a szülei kérésére, de már csak 1918-ban. Meg kell találni a célt, Scar.
– És megtaláltad – bólintott. – Az orvoslásban. A családban.
– Igen – suttogta.
Egészen más szemmel nézett rá, minden információmorzsa, melyet elszórt előtte főnöke, hozzátett, megváltoztatta, és míg sokáig csak egy „őrangyal” szerepében tetszelgett, most, hogy egyre több mindent tudott meg a vámpírokról, vált tökéletlenné, esetlenné, emberivé. Milyen furcsa, nem igaz? Egy vámpír emberi. Ugyanakkor hogy lehet, hogy ez csak katalizátor az érzéseinek? Még erősebben akarták ledönteni a lábáról Scarlette-t.
– Tehát lelkész akartál lenni?
– Nem tudom – nevette el magát. – Ki tudja, már – vont vállat.
– Igenis, tiszteletes atyám! – hajtott fejet neki kuncogva.
– Elég, Scarlette – mosolygott ő is.
Őszintén el kellett gondolkodnia rajta, hogy milyen lett volna lelkésznek, illett hozzá a pódium és a szentbeszéd, azt meg kellett hagyni, jó lett volna a nyájához, de ez elég? Ez jó lelkésszé tette volna? Szerette volna, vagy a szavak egy idő után az ürességtől kongtak, kezei pedig tétován a levegőben lebegtek volna? Orvosnak lenni cselekvésekkel teli szakma volt, ahol a beszéd mit sem ért, tettekre volt szükség, semmi másra.
– Gondolom attól mert vámpír lettél, hirtelen nem ment minden pikk-pakk?
– Nem, közel kétszáz év kellett a szomjam uralására, utaztam a világot és mecénásként tevékenykedtem éjszaka, lévén hogy nappal az emberek között nem volt könnyű dolgom.
Hitt a szavában, hogy nem ölt egyetlen embert sem, hogy olyan erős az önuralma, hogy képes megállni, különös módon büszke volt rá. Amitől csak zavarba jött…
– A családodat… te?
– Én változtattam át őket? Igen. De mindegyiküket halálközeli állapotban. Scar meg kell értened, senkit nem változtattam és nem is fogok úgy, hogy volt választási lehetőségük az életre. Mert vámpírnak lenni nem lehet választás.
– De ha valaki ezt választja?
– Sokan ezt akarnák választani, mert a halhatatlanság az erőt és hatalmat jelenti. De ez csak a felszín, mert ez igazából magány, szenvedés és éhezés. Ha bárki is erre vágyna, nem én tenném meg. Az élet… Az élet rendje, hogy megszületünk és meghalunk, én kijátszottam a rendszert és megvolt az ára.
Elgondolkodott a férfi szavain. Nem mintha át akart volna változni, de igen, minden bizonnyal lennének olyanok, akik akarnának. Tisztelte Carlisle-ban, hogy ő nem így működött, csak akkor választotta ezt az utat, mikor már nem volt más. Más kérdés persze, milyen jogalapon választott akárkit is. Miért nem Edward másik oldalán lévő spanyol náthás ismeretlent választotta, miért Edwardot? A szülei miatt? Miért választott egyáltalán? Nem is kellett volna.
– Mi az? – kérdezte a férfi. – Nagyon elgondolkodtál.
– Igen – ingatta a fejét. – Az, hogy még ha így is átváltoztattál embereket, az nem önzőség? A magányod a természet törvényét írta felül. Miért pont ők? Akárki más is lehetett volna, vagy épp egyáltalán nem. Csak elgondolkodtam, milyen az, hogy valaki más választ meg egy életet nekünk. Te Edwardék helyett megtetted, még ha nem is neheztelnek rád. Ennyi erővel minden haldokló lehetne vámpír. Kicsit… – húzta el a száját. – Olyan, mintha egy istent játszottál volna.
– Igazad van, Scar – ismerte el a férfi. – Egyedül voltam már évszázadok óta, szükségem volt valakire. Önző tett volt a részemről, és mai napig is a tartozásaimat fizetem meg tetteimért. Nem fogom azt mondani neked, hogy ha visszamehetnék az időbe, ne tenném meg újra. Sokkal kevesebb lennék nélkülük, ők az életem egy fontos része.
– Nincsen jogom ítélkezni. Csak elgondolkodtam.
– De igazából van, minden embernek van, akit nem változtatok át.
– Honnan ered ez az egész? Ki volt az első vámpír? – ráncolta a szemöldökét.
– Ha én azt tudnám… – vont vállat. – Egy időben kerestem, hogy kiktől származhatnak a vámpírok, egyesek azt mondják, hogy istenek által átkozott emberek, míg mások szerint evolúciós zsákutca… Bármi lehet.
– Kik a legidősebbek?
– A Volturi tagjai. – Miután látta, hogy természetesen értetlenül néze rá a nő, folytatta gyorsan. – Ők amolyan királyi vámpírcsalád, ők még Krisztus előttről származnak.
Kifutott belőle a szusz, és ha lett volna kávé a szájában, lehet, hogy félre is nyelt volna. Ilyen öregnek lenni? Nagyon kíváncsi lett volna, hogy milyen így az élet, hogy lehet ennyi emberöltőt leélni és nem beleőrülni? Vagy megunni? Hisz a történelem nem ismétlések folyama?
– Nem tudom… – motyogta magában Scarlette. – Őszintén nem tudom, mit kezdenék ennyi idővel. Ettől nem veszti értékét minden? Nem válnak súlytalanná a dolgok? Ahogy Barbarossza kapitány mondta a Karib-tenger filmben: „Túl hosszú ideje érzek már csillapíthatatlan szomjat, túl régen gyötör már az éhhalál, mégsem haltam meg. Semmi sem hat rám, se a szél arcomon, se a tenger vize, se a női test lágy melege.” – Fenkölten megjegyezte.
– Nem – rázta meg a fejét rendkívül határozottan a férfi. – Egyáltalán nem, csak átértékelődnek a dolgok, valamin kevesebb súly lesz, máson pedig több. Az ember mindenen aggódik, azon is, ami nem tesz az életéhez, de azt hiszi, hogy igen. Persze, mert véges idővel rendelkenek. Míg mi tudjuk, hogy az emberi élet milyen rövid, és a benne lévő dolgok, amik hozzánk kapcsolódnak, felértékelődnek.
Sóhajtott egy nagyot. Komplikált volt ez a kérdés, a vámpírlét árnyalódott, míg először csak elítélte a gyilkosságok miatt, most már az újabb információkkal ezt nem tudta újra megtenni. Egyfajta túlélés volt mindennap nekik csak éppen más prioritásokkal.
– Remélem Forks nem olyan uncsi hely – nevette el magát kényszeredetten.
– Egyáltalán nem – válaszolta teljesen komolyan a férfi. – Makacs, de odaadó város.
Felnézett a férfira. Az arany színű szemek sejtelmesen ragyogtak, mintha a naplemente sugarai szűrődnének át az erdő fái között. Scarlette szíve egy ütemet kihagyott, mielőtt gyorsabban kezdett volna verni. Különös melegség áradt szét a mellkasában, és csak remélte, hogy az öklömnyi szerv nem túl hangos a férfi fülének – vagy Carlisle mindent tudott már róla? –, zavarba jött.
– Hát igen, így tényleg senki nem beszél. Lehet hogy pár szlengre be kellene erősítened.
– Azt mondod?
– Igen, tényleg régiesen beszélsz, ami egy cosplay bulin elmenne, de egy kórházban határeset – villantott egy cápa vigyort. – Nem is tudom, Carlisle… Nem értek egyet, hogy szükséges lett volna átváltoztatnod valakit. Istent játszottál, de…
– De? – Hangjában nem volt él vagy ellenkezés. Őszintén Scarlette úgy érezte, hogy érdekli a véleménye a férfit, mintha sosem tudott volna erről beszélni senkinek. Lehet tényleg nem tudott?
– Melyik ember nem játsza azt? Ki nem akarna az lenni? És valljuk be, hogy te is ember voltál… – morfondírozott.
– Miért akarsz ennyire megérteni? – ráncolta össze a szemöldökét Carlisle. Komor felhő ült meg a homlokán, tartása is merevebbé vált, hirtelen eltűnt az a gravitáció nélküliség, ami a beszédüket jellemezte eddig. Rájuk akaszkodva húzták le őket a szavak.
Tessék? – értetlenül húzta ki magát Scarlette.
– Jól hallottad. Téged érdekel ez, te tudni akarsz, megérteni… de nem értem, miért, hisz egy szörnyeteg vagyok.
– A szörnyetegnek is megvannak a maga jellemzői. Nem feltétlenül a rossz az első szó, ami illik hozzá – vont vállat.
– Csak nem értelek, Scarlette. Miért nem ítélkezel, mint az első pillanatban, miért nem undorodsz és félsz, azt kellene, azt kell tenni ilyenkor. Sosem találkoztál hozzám hasonlóval, traumáid sincsenek gyerekkorodból valami rossznak köszönhetően, akkor mégis miért próbálkozol?
– Carlisle… – jött zavarba.
– Nem vagyok jó ember.
– És ki definiálta a jót? Te?
– Ne légy naiv, egy vérszívó mellett dolgozol.
– Igen – jelentette ki határozottan. – Te mondtad, hogy nem bántanál embert! – Mi volt ez a fordulat a beszélgetésükben, teljesen váratlanul jött, és szakadt rájuk, akár valami vihar. A felhők sötétek lettek, az eső sűrűvé és hideggé vált. – Azt tudom kezelni, miért nem hagyod, hogy megtegyem?
– Ne légy direkt vak… természetellenes vagyok!
– Igen, az vagy, ez tény! – emelkedett meg enyhén a hangja. – És? Jah, hogy ha valami más, akkor az csakis rossz lehet? Carlisle, ez már a 2000-es évek, nem pedig az 1600-as és 1700-as. Ameddig nem bántasz embert, amíg emberi próbálsz lenni, ameddig törekedsz a jóra, nem érdekel, hogy mi vagy! Ez miért nem elég neked?
– Neked ez miért elég? – szólalt meg ő is sokkal határozottabban. Hangja csattant közöttük, utána rendkívül élessé és fülsiketítővé vált az a temetői némaság, ami mint valami lepel, hullott le rájuk.
Néztek egymásra vehemensen, Scarlette nyelvére megannyi minden feltolult, legszívesebben megmagyarázta volna, hogy azért tudja ilyen könnyen elfogadni, mert róla volt szó. Róla, nem másról, róla. De hogyan is lehetett volna azt kimondani, hogy kedveli? Carlisle házas ember volt. Nem vehette el mástól, na, az lett volna rossz tett, már így is a gondolatait olyan bűnösnek és tébolyodottnak érezte. Arról nem beszélve, hogyan tudná akárcsa szavakba formázni ezt a zavaros, erős, forró, szenvedéllyel és kínnal teli érzést, ami nem akar elmúlni, pedig egyfolytában arra gondol, hogy ennek is végesnek kell lennie, mint megannyi dolognak az életben! Kedvelte mindenét, a hangját, a mosolyát, a pillantását, a szakmai tudását, az odaadását a betegek iránt, a figyelmességét és még annyi mást, hogy azok rég kiegyenlítették a mérleget, melynek másik tálkájában a vámpír szó foglalt helyet. Egyszerűen szerette, nem igaz? Tudta, de bevallani magának…
A másodperc tört része alatt mozdultak. Carlisle is, Scarlette is, persze a férfi volt a gyorsabb. Azt az alig egy méteres távolságot áthidalták.
Olyan volt, mint egy tűzijáték – sziporkázó, hatalmas és robbanó. Az érzések ezer felé száguldottak ereiben és apró fényekké robbantak, szemhéja alatt sárgát látott, mint szeme, pirosat, mint ajka, kéket, mint inge… A benne tomboló tűz duplájára növekedett, amint a hideg megfagyasztotta ajkait. Ilyen lehet a jégtől égési sérülést kapni, egészen elzsibbadt. Carlisle hideg volt és kemény, ennek ellenére nem durva. De tényleg furcsán szoborszerű, élettelen, ahogy arcunk összeért, ajka éhesen tapadt a nőére, hűvös ujjai a nyakát érték, majd az állát, végül arcát. Scarlette megborzongott tőle egész testében – a hidegétől, az okozott forróságától –, mintha tűz és jég találkozott volna össze. Megolvadt fémmé vált kezének formájában. Fájdalmasan kapott levegő után, miközben egész testtel nekipréselődött, érezte a másikon átfutó remegést, mely benne visszhangzott. Sejtjei rezonáltak, szikrákat vetettek, hozzápréselődve az egész teste arra vágyott, hogy minél nagyobb felületen foghassa be, az összes érzékszerve Carlisle után ácsingózott kiéhezetten – és végre, végre beteljesülve. A világ elhalványult körülöttük, és csak ők ketten maradtak, összefonódva, a csók egyre mélyebbre húzta őket egymás világába, ahol a valóság és az álom határai elmosódtak, és csak a pillanat létezett.
Mégis mit művel?
– Ne... – pattant ki szeme, és ellökte a férfit magától.
Ott állt fél méterrel arrébb tőle rezignáltan, fázva az ő hidegének hiányától, az üresség úgy süvített át rajta, mint szél a kihalt, lelakott házon. Zihálva kapkodott levegő után, és hirtelen még csak azt sem értette meg, hogy mi történt.
Mit csináltak?
MIT CSINÁLTAK?!
Szájához kapott, ujjbegyeivel lassan rajzolta ki ajkának vonalát, amin még az előző másodpercben ott volt a férfié, izzottak nyomai Carlisle ujjainak érintése után, ahogy hajába kúsztak, ahogy fogta, ahogy fogni akarta, húzni magához, húzni magába.
– Scarl…
– Ezt nem lett volna szabad – rázta meg a fejét. Persze, saját éhségén túl a férfié volt még meghökkentőbb. Nem Carlisle mondott nemet, még csak meg sem fordult a fejében, egy pillanatig sem hezitált vagy akármi. – Ezt nem lett volna szabad! – tért észhez. És minden, amitől irtózott, ami nem akart lenni, az most rászakadt, mint egy kőomlás. Agyon fogja nyomni? Ajkán volt a billog, égett az egész arca, szégyellte az árulást, amit elkövetett maga ellen. Hogy veszíthette így el a kontrollt? A másodperc tört része sem kellett hozzá, hogy az agya kikapcsoljon, teste pedig sikoltozzon. Hogy lehetett ilyen gyenge? Ilyen gyalázatos? Ilyen vágyakozó? Az érzés elemi volt, ösztönös, elkorcsosította, mint valami állatot. Hullámként magasodott fölé és egyszerűen elsodorta annak ellenére is, hogy Scarlette tudott úszni.
Mégis mit tett?
Keze ökölbe szorult.
– Remegsz – suttogta a férfi.
A haragtól leginkább, azt hitte. – Én… – nyelt egyet.
Carlisle nem mondott semmit.
De semmit!
Scarlette nem akart ránézni, nem volt kíváncsi a szánalmára, a szégyenkezésére miatta pedig pláne nem. Még ha ő is vetett véget a csóknak, biztos Carlisle is megbánta, és egyszerűen nem állt készen rá, hogy lássa a szemében. Nem láthatta, ahogy szégyelli, ahogy egy baklövésnek tartja. Pedig persze, biztos így volt. – Bocsáss meg – vett egy száznyolcvan fokos fordulatot és kirohant az irodából. Az ajtó csapódott utána, a léptei hangosan zengtek a folyosón, míg be nem ért az öltözőbe, a zuhany alá rohant és magára nyitotta a hideg vizet, hogy oltsa ki benne a tomboló tüzet, melyre ő nem volt képes. Carlisle nélkül izzott, csak elég volt az ajkára gondolnia, ami birtokba vette, ami egyszerre volt gyengéd és mégis… akarta. Érezte, ahogy akarta. Hogy érintette, ölelte, ujjai csúsztak végig arcának vonásain, beletúrt a hajában, ujjai köré csavart egy két tincset, hogy érezze.
Két dologban volt biztos.
1.) Hogy Carlisle az adott pillanatban nem ellenkezett.
2.) És hogy élete egyik legnagyobb baklövését követte el.
Most komolyan, Scar? Újabb munkatárs? Carlisle-hoz képest az Ethannel való tortúra kis évődés volt, semmi több. Amit Dr. Cullen iránt érzett, az sokkal több volt, sokkal mélyebbről fakadt és… őszintén, soha nem érzett még ilyet – a megértést, a figyelmet, a partnerséget, a vágyat, a szenvedélyt, a hiányt. Édes téboly volt ez, a pokolba vezető út.
És ami igazán problémát okozott, hogy nem múlt el, nem aludt ki, nem halványodott el, hanem minden nappal, minden vele töltött másodperccel, és amit nélküle töltött, azokkal is csak erősödött ez az érzés.
Oh te jó ég!
Szereted, Scar?!
Te most tényleg szerelmes lettél egy nős vámpírba?
Mintha csak az élet akart volna az arcába nevetni.
Elázott haja, orrán és állán csorgott le a víz, a kék kórházi ruha lassan sötétkékbe, vagy inkább már feketébe hajlott, még a klumpája is beázott.
Vacogni kezdett a foga, elkezdett fázni és már nem csak amiatt, mert nem volt a közelében Carlisle, hanem mert tényleg hideg volt a víz. Sejtjei dideregtek, gondolatai lassan kiszakadtak a dermettségből és működni kezdtek és…
…mégis mit tett?
Hogy tehette?
Mi lesz ezek után?
Racionális ember volt, bár képes volt túlgondolni a helyzeteket, alapvetően egy problémához úgy álltinkább, hogy rendben, megtörtént, hogyan tovább. Mert valahogy lennie kell mindig…
Mi lesz most?
Hogy fognak együtt dolgozni? Noha azt el tudta képzelni, hogy ha túljutnak a nehézségen, menni fog, már csak az ártatlan, beteg polgárok miatt, de a nehézségen való túljutás… az első találkozás ezek után?
Hogy kéne reagálnia? Vagy ő hogy fog?
Ezt meg kellett volna beszélniük.
Nem. A világ legrosszabb ötlete lenne ezt még magyarázni, de ha nem beszélnek róla, az mégis csak félreérthető lesz, nem?
Scarlette, komolyan egy nős embert kellett választanod? Annyi mindenki más lehetett volna, de nem… persze, hogy egy elkötelezett díszpéldányt választott, aki kívül-belül tökéletes volt. Vagyis majdnem tökéletes.
Elzárta a csapot, állt még pár percet a zuhanyzóban, hogy a róla ömlő víz ne egy tócsába álljon majd a padlón. A cseppek lassan sűrűsödtek a padlón és gördültek tova a lefolyó irányába. Könnyű lett volna vízcseppnek lenni… Az semmiképp sem csókolta volna meg Carlisle-t, ugye?
Szégyenkezve húzta el a függönyt és lépett ki a kőpadlóra. A szekrényéhez lépve vetkőzött le, és egy törölközővel szárítgatta magát. A hajából kicsavarta a vizet, aztán új munkaruhába öltözött rutinosan. Betsynek hála több volt, és hát… nem ez volt az első alkalom, hogy a zuhany alatt talált megnyugvást. Magában a hőérzetben és a víz csobogásában volt valami megnyugtató, mintha lemoshatná a víz róla a mocskot. Csakhogy ezt nem lehetett. Az ajkán gyökeret vert a férfi csókja. Ez sosem fog eltűnni, és nem is tűnhet el. Megtette, felelősséget kellett vállania érte, nem igaz?
Mennyivel könnyebb lett volna, ha a férfi nem hagyta volna. De így…
Kilépett az öltözőből, az iroda felé nézett – nem nyílt az ajtó, nem lépett ki Carlisle, hogy megkeresse –, majd inkább megrázta a fejét és elsietett a sürgősségi felé. Ott nem érheti meglepetés.
Azt hitte, ha dolgozik, az majd eltereli a figyelmét, de nem így volt, azok után pedig kiváltképp nem, mikor Dr. Cullen jelent meg. Egy pillanatra felnézett, összenéztek. A kék tekintet találkozott az arannyal. Scarlette nem volt felkészülve rá, hogy mit lát, de erre aztán főképp nem. Aggodalom talán? Sajnálat? Bánat? Lelkiismeretfurdalás? Nem tudta hova tenni a főnökének tekintetében tükröződő érzést, nem értette, hogy mi az. De abban biztos volt, hogy nem kéne ott lennie…
Elkapta a pillantását és inkább egy beteg nőre fordította vissza a figyelmét.
Mit mondhatott volna?
Próbált figyelni, minden porcikájával azon erőlködött, hogy a betegek problémáival foglalkozzon, de ez minden telő másodperccel egyre nehezebb volt. Mert vele akart. Velük.
Nem teheti meg.
NEM TEHETI MEG!
– Scarlette – kezdte a férfi, de a nő nem fordult a neve hallatára. Nem hívhatta így, nem ejthette ki a nevét ilyen puhán és becsesen. Vajon csak képzelte? Mert így akarta hallani? Az elme mennyire képes eltorzítani a valóságot? Úgy tűnt, nagyon is, mert egyszerűen Carlisle nem tehette ezt, nem ilyennek ismerte. Ő nem lenne hűtlen…
Kezét ökölbe szorította, körmei tenyerébe vágtak mélyen.
Mégis mit tettek?
A hév elmúlt a magyarázkodásra vagy az indokok keresésére egészen hamar, csak a tény maradt, a csók tudata, hogy megtették. Hogy ez a valóság, hogy megcsókolt Dr. Cullent. Fanyar íze ott ült meg nyelve hegyén, orrát eltöltötte a hozzá tartozó cédrus, ujjai alatt még mindig érezte a vasalt ingen túl is a kemény, hűvös testét, hallotta a benne rekedt sóhajt. Minden érzékszerve eltelítődött vele és most kellett idő, hogy visszaálljanak a rendes kerékvágásba.
– Dr. Cullen – jelent meg Betsy. – Építési helyszínen történt baleset. Már mentőben a sérült.
Végül aznap úgy fejezték be a munkát, hogy nem váltottak már több szót, fordultak ugyan egymás után pár tévelygő pillanatban, de egyikük sem kezdeményezett többet. Talán mára már túl sok is volt kezdeményezve.
Scarlette sokáig ott ült a kocsjában, és fogalma sem volt arról, hogy megy haza, mit fog mondani Raylynnek, igazából persze akárkinek. Elfogytak a szavai, a gondolatai megrögzötten csak Carlisle és a csók körül jártak. Valamerre márpedig el kellett indulnia, nem maradhatott a kórház parkolójában, hogy megvárja a holnapot.
– Milyen volt a napod? – kérdezte Raylyn, mikor hazaért.
Mit mondhatott volna? Hogy lesmárolta Dr. Cullent? Nem érezte túl jó témának.
– Minden oké? – nézett rá. – Nyúzottnak tűnsz.
– Hosszú nap – felelte. Végül is ezzel nem hazudott, csak éppen nem tért ki a részletekre. – Neked?
– Oh, jó napom volt – kezdett bele, és Scarlette csak hallgatta, míg fáradtságra hivatkozva fel nem ment a szobájába. Ledőlt az ágyra, hagyta, hogy súlyánál fogva süppedjen be a matrac, gyűrődjön fel az ágyhuzat.
Mit kellene tennie?
Őszintén mardosta a lelkiismeret. Hogyan is lehetne ezt jóvá tenni? Beszélnie kéne Esmével? Carlisle-jal? Fogalma sem volt, hogy ebben a helyzetben mégis mi lett volna a jó döntés. Abban biztos volt, ha valami nem fog történni, akkor viszont ő fog megkergülni. Valaminek kell történnie.
Seattle-ben még el lehetett volna menekülni bűne elől, volt akkora város, de itt Forksban?
Scarlette Cowen vagyok, orvos és házasságtörő.
Összegömbölyödött magzatpózba. Jóságos ég, mi történt vele? Belecsavarodott egy vámpírba, és nem találta a visszautat belőle. Sosem jött volna Forksba, ha tudta volna, hogy mi vár rá.
A múltat nem lehet csak úgy elfelejteni, az mindig az emberrel marad, árnyékként követi, bárhová megy, és emlékezteti arra, hogy mit tett.

* * *
Elég illő ez a szám ehhez a részhez :D

Előző rész Adatlap Következő rész

2 megjegyzés:

  1. Ulala! Egy pillanatra fellángolt a tűz :D
    Igazából Scar reakciója teljesen természetes, pedig úúúúúgy örültem, hogy végre kicsit összemelegednek. Carlisle még nem tűnik olyan rossznak, mármint jelen esetben két ember hibázott és csak Scarról tudjuk, hogy mit gondol igazán.
    Innentől kezdve kíváncsi vagyok, hogyan alakul ez a része a kapcsolatuknak, mert Scarban erőteljes ellenállást érzek míg Carlisle... nos ő mintha akarná ezt az egészet.
    Raylyn története érdekelne, hogy miért is volt olyan jó a napja - tuti megbújik ott valami fontos, egyszerűen úgy érzem, hogy szándékosan nem írtad le, miről is csacsog :D
    Remélem, Scar nem bújik meg és nem kerüli sokáig Carlisle-t, mert meg kell beszélniük a történteket csak úgy juthatnak valamilyen álláspontra.

    Velem az történik, így nyáron, hogy meggyulladok míg beérek :D Már nagyon várom a nyaralást (még sokat kell aludni), meg igyekszem addig is és utána is kicsit kiélvezni, hogy van minden napban valami szép. :)

    VálaszTörlés
  2. Még lesznek ilyen pillanatjaik. Nos, Carlisle pedig... hát elég erőteljesen örlődik, ilyenkor azért rémesen sajnálom, hogy csak öt részente kapunk belőle, nagyon élvezném megírni ezeket a pillanatokat vele. De nem kell aggódni, ha nem szavazzátok meg, akkor is fog erről a pillanatról ilyen-olyan gondolata megjelenni az ő részében :D :3
    Hát igen, nem erősségük még a kommunikáció... :D

    Ne is mondd, munkahelyre 2x10 percet kell sétálnom, míg beérek, és reggel 7kor még nem rossz, na de délután 4-kor... úgyhogy vigyázz magadra, nehogy bármi bajod legyen itt ebben a hőségben :)
    Mondjuk egy nyaralást én is várnék, megértem. Viszont minden nappal kevesebbet kell már aludni :D

    VálaszTörlés

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖