Downforce - 04. fejezet/1. rész

Mert amíg nem voltam versenyképes, addig kényelmes volt a barátságunk. Ugye?! Nem kellett rivalizálnod velem.

Cím: 04. fejezet/1. rész - Shear Stress

Kategória: Downforce regény – fanfiction

Fandom: F1

Forrás: F1

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: -

Besorolás: dráma, hurt/comfort, oc, NA, general, a/a, motorsport, sportrománc

Részleírás: Ki gondolta volna, hogy egy esti kiruccanás vitát hoz csk magával? Annalea egyedül találja magát. 

Idő: 2026 

Helyszín: a Világ minden táján: Spa-Francorchamps, Belgium

Terjedelem: 2771 (+77) szó

Megjegyzés: Huh a mai futam. Kimondottan nem volt rossz, egy-két csata nagyon jó volt * - * nektek tetszett? Kicsit sajnáltam a végén, hogy Max nem érte be George-t, azt a csatát megnéztem volna, ahogy Kimi is rájuk megy :D 

Jó olvasást!💖 

* * *

Francorchamps, Belgium – 2026. július 16.

Az eső nyomát még magán viselte a parkoló: az aszfalton apró tócsák tükrözték vissza a Le Roannay homlokzatát. A három alak egymás után lépett be a helyiségbe, ahol azonnal megcsapta őket a mélykék enteriőr. A tér világos volt, sok fa – padló, gerendák, bútorok –, ami meleg, barátságos hangulatot árasztott. Nem voltak harsány színek, inkább természetes tónusok, letisztult formák, és egyfajta visszafogott elegancia jellemezte a helyet. Bárki is vezette az éttermet, az illatokkal is ezt erősítette: frissen főzött kávé, meleg étel – vaj, fűszerek, sülő hús és valami édes, talán karamellizált hagyma –, egy kis fa aroma; semmi tolakodó.

Az asztaloknál VIP-közönség ült: pilóták, csapattagok, családtagok, poharukban regionális sör, könnyű aperitív vagy ezeknek az alkoholmentes verziója. A hangulat szolidnak érződött a halk zenével és a tompa, meleg fényekkel. Nem is volt sok lehetőség dübörgő partikat találni, Francorchamps környéke egy kicsi, hegyek közé ékelődött település volt, amelyet legfeljebb a pálya hozott fel a világtérképre.

– Na menjünk. – Edward megindult a bárpult felé.

Theodore lassabban követte, csak egy pillanatra nézett hátra Annaleára, aki éppen akkor igazította meg a felsőjét. A nő egy sötétkék, magas derekú szövetnadrágot viselt, amihez egy lágy esésű, világos bézs blúzt választott, amelyet lazán betűrt az övébe.

– Jártál már itt?

– Nem, F3 alatt nem mentem a többiekkel, F2-nél pedig csak a Gold 2-ig és Championsig jutott a csapat. – Egyik hely sem volt kiemelkedő, inkább volt megfelelő egy ebéddel összekötött találkozóra, mint „bulizásra”.

Annalea kissé lemaradt, tekintete végigfutott a teremben ülőkön: Leclerc, Bearman, Ocon, Hülkenberg, Antonelli, Colapinto, de persze, nem csak pilóták voltak jelen – a McLarentől Andrea Stella egy kisebb társasággal ült, a Ferrari oldaláról pedig Frédéric Vasseur tűnt fel.

– Sok helyre nem lehet menni, Spa-ban több lehetőség van – fordította hátra a fejét Edward, hogy elüsse a közéjük ülő csendet.

Pult mellett felsorakoztak mindhárman és kikérték az italaikat: Edward egy aranysárga színű Blanche de Namur alkoholmentes sört kért, míg Theodore egy zéró tonikot két szelet lime-mal, Annalea pedig egy virgin mojitót édesítőszerrel és rengeteg citrommal és lime-mal.

– Szóval Elena mégis lemondta – jegyezte meg Theodore, hogy valami témát találjon talán, miközben elvette a poharát.

– Persze. Állítólag egy „utolsó pillanatos, halaszthatatlan szponzori egyeztetés” esett be neki a hospitality-n – horkant fel Edward, és gúnyosan megforgatta a korsóban a sört.

Mindhárman pontosan tudták, milyen átlátszó ez a duma. Az F1-es paddockban az ilyen sos kötelezettség volt a legolcsóbb jolly joker, ha valaki ki akart bújni egy találkozó alól. Elena egyszerűen csak megúszósra vette a figurát, hogy összekényszerítse a hármasukat, miután Annalea igent mondott.

A nő a karcsú poharat az ujjaival körbefonta, felnézett a mellette álló két pilótatársára: Edward egyenes háttal dőlt neki a pultnak, elegáns kék ingben, mellette mankója; Theodore fehér ingben, lezseren feltűrt ujjal állt mellette.

– Mire iszunk? – tette fel a kérdést, mielőtt a dán pilótatársa beleivott volna a poharába.

– Öhm… – ráncolta Edward a szemöldökét. Úgy nézett rá, mintha most vette volna észre, hogy ő is itt van velük, a tekintete végigmérte a blúzát, az arcát és megállt a szeménél. – Ha mindenáron tósztot akarsz, igyunk a...

Annalea érezte a feszültség szikráit a bőrén, a hideg ellenkezést, ami csak úgy áradt Edwardból annak ellenére, hogy a hangja barátságosnak hangzott.

– Lehetne… – szívta be mélyen a levegőt Theodore mellettük. – …mondjuk…

– Mikkelsen? – Egy rekedtes, de barátságos hang szólalt meg, mielőtt bárki bármit mondhatott volna, és mire megfordultak, Nico Hülkenberg már ott állt mellettük, egy pohár alkoholmentes sörrel a kezében. A pilóta magas volt, sportos, de nem hivalkodóan. Sötétkék chino nadrágot viselt, hozzá egy fehér, galléros pólót, amit lazán betűrt, a nyakánál kissé nyitva hagyva. – A múltheti futam után nem futottunk össze, már azt hittem, hogy te is leestél a lépcsőn – fogott kezet először Edwarddal.

– Én meg azt hittem, te vagy megsértődve, amiért a Solara megelőzte az Audit – vigyorgott Theodore. Valóban az Audi gyors volt, a mezőny leggyorsabbja nyers tempót nézve, és mégis a szervezeti káosz és a sietség miatt a hajtáslánc megbízhatatlan lett, a hűtési rendszert elméretezték, és a bonyolult hibrid szoftverek finomhangolása nem volt sikeres.

Nico nevetett: – Ha minden alkalommal megsértődnék, amikor megelőznek, már rég pszichológushoz járnék. – És belekortyolt a sörébe. – Erről jut eszembe, szép védekezés, Alonsóval sosem könnyű, teli van öreg trükkökkel – pillantott Annaleára, felmérte tetőtől talpig. – Egy nő az F1-ben pontszerző helyen? ’75 óta nem volt ilyen.

Annalea elmosolyodott, zavarba jött a nyílt elismeréstől és tekintettől. – Köszönöm – nyögte ki magából. – Én csak…

– Hadd találjam ki, „jól akartál vezetni”? – vágta rá Nico, félig nevetve, félig komolyan. – Jól vezettél. Nem kell szerénykedned, ez nem az az ipar. Bár az elején szereti a média a szendéket, de ha túl sokáig maradsz csendben, elfelejtenek. Amúgy is nem hiszem, hogy te olyan lennél.

Annalea nem válaszolt. A poharát két kézzel tartotta, ujjai finoman megfeszültek a peremén. A tekintete lassan Nico arcára emelkedett újra, mérlegelt: szavak helyett a hangsúlyt hallgatta, a ritmust, azt a fél másodperces szünetet a „szendék”-t után, az arcot vizslatta. A paddock nem osztogatott trófeákat a jókislányoknak. Annalea tudta, azzal, hogy pontot szerzett, megvette a belépőjét a nagyok közé, de egyben óriási célponttá is tette magát. Már nem csak egy újonc volt, akit kedvesen vállon veregetnek; mostantól fenyegetést jelentett. A médiának, a riválisoknak… és a saját garázsa másik felének is.

– Csak ne becsüld túl vagy alá magad – kortyolt újra a sörébe egy félmosoly kíséretében. – A siker mindig könnyen részegít... Néha olyan jó lenne egy alkoholost inni – sóhajtott egy nagyot elterelve a témát egy másodpercnyi csend után. – Azok a régi, valódi ízek – pillantott a poharára a német pilóta, mintha az emlékek íze ott maradt volna az üveg peremén. – Emlékszel, amikor a paddockban a régi motorhome mögött valaki becsempészett egy…

– Egy láda sört? – fejezte be a mondatot a férfi után Theodore. – Naná, a Red Bull Ringnél. Mocskos nagy buli volt – vigyorodott el. Theodore és Nico nagyon könnyedén találták meg az emlékek között az élményeiket, amik mai napig is kapocsként szolgáltak a barátságukban.

Annalea csöndben figyelte a két férfit, egészen addig, míg rá nem jött, hogy ő már nem a beszélgetés része. Egy utolsót ivott a poharából, a szívószál fellevegősödött. Itt voltak, egy csapatban, de a közös sztorik, a gokartos múlt, a junior szériák láthatatlan fala elválasztotta tőlük. Kívülálló volt.

A pulthoz sétált, felült az egyik bárszékre, kihúzta magát, miközben kért még egy pohár mojitót. Ahogy a pult sötét fájára könyökölt, a mixer jégkockáinak csörgése egyetlen pillanatnyi megnyugvást adott. Önkéntelenül is Callum járt a fejében. Bárcsak itt lenne, ebben az egyszerű, hétköznapi pillanatban... Hozzá kellett volna már szoknia, de a magányhoz nem lehet.

Megnyikordult a mellette lévő szék, oldalra pillantva látta, ahogy Edward arrébb húzza, és helyére áll, megtámaszkodik a pulton. Nem indítványozott beszédet, így a csend köréjük burkolódzott, mint valami kabát.

A pultos letette elé a második mojitót, a jég halk csilingeléssel mozdult meg a pohárban.

– Szóval… – kavarta meg a pohara tartalmát Annalea. – Hogy vagy?

Edward megnyalta az ajkát.

A kérdés ott lógott közöttük a levegőben, nehézkesen és kényelmetlenül. Annalea szinte azonnal megbánta, hogy kiejtette a száján. Hogy elüsse a hirtelen támadt, fullasztó csendet, gyorsan irányt váltott, és bedobta az első teljesen ártalmatlan dolgot, ami az eszébe jutott:

– Mi a kedvenc filmed, Edward? – nyögte ki magából. Komolyan, jobb kérdés nem jutott eszedbe?

Edward elmosolyodva morrant egyet. – A Vissza a jövőbe trilógiát néztem rongyosra.

– Igen? – Egyik szemöldökét felvonta a nő. – Inkább tűnsz olyannak, aki a Top Gunt választotta volna.

– Az is megvolt. De Marty McFly menőbb. – Edward szeme egy pillanatra megcsillant, mintha tényleg visszarepült volna a gyerekkorába, majd köhintett egyet, arcára visszahullt a komolyság leple. – Neked?

– Meg fogsz lepődni… Addams-family – bökte ki.

– Komolyan? – Egy pillanatra elhúzta a száját, fintorgott. – Érdekes ízlésed van, Soltár. – A grimasz egy halvány mosolyszerűségbe olvadt bele.

Vállat vont. Szerette a történetet: Morticia és Gomez furcsa szerelmét, a gyerekek különcségét, a groteszk humort. Buta történet volt, de nagyon is szerethető.

Újra közéjük feszült a csend. Annalea újra keresett valami témát, de őszintén szólva, üresnek érezte a fejét. Miről beszélgessen Edwarddal, aki azóta neheztel rá, amióta beült a kocsijába?

– Sajnálom, Edward – fordult az angol felé teljes testtel. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba: – Én nem akarom ezt tovább közöttünk, akármi is legyen. Haragudsz, vagy mi? Máskor meg úgy viselkedsz, mintha nem történt volna semmi. Mint a csapattársad, sajnálom, ami veled történt. De mint pilóta... nem kérhetek bocsánatot azért, mert versenyzem.

Egy pillanatnyi csönd, a férfi szemöldöke megemelkedett. – Nem kérek a szánalmadból, Soltár. – Hangja száraz volt és karcos.

– Tudom, hogy nem jó érzés nézni, mikor más ül az autódban helyetted. De ez a munkaköri leírásom, ha valamelyik pilóta megsérül, én veszem át a helyüket. És pont. Emiatt ne neheztelj… – Annaleából ömlöttek a szavak, mint valami vízesés.

– Azt hiszed, neheztelek rád? – vágott a szavába.

– Igen. Vagyis nem. A pozíciódat félted, és teljes mértékben megértem, hogy… – próbálta folytatni, de Edward félbeszakította megint:

– Ugyan, Soltár, mi a francokat értesz meg? Neked tök mindegy! Te szintet léptél azzal, hogy helyettem vezetsz, de ha te maradsz, az nekem lefokozás, mit nem értesz?!

– Az F1 az F1, Edward…

– Nem, és neked kéne a legjobban tudnod, aki ennyi szerepet betöltött már! Ne játszd itt a hülye gyereket, ez… ez olyan kisstílű tőled!

– Edward…

– Fogd be, Soltár. Éveket töltöttem mindenféle versenyben, hogy bekerüljek… Éveket! Te pedig itt vagy a férjed után…

Annalea nem válaszolt azonnal. Callum említése úgy érte az arcát, mint egy pofon, de ahelyett, hogy összeomlott volna, valami jéghideg fásultság vette át az irányítást a sejtjeiben. A férfira nézett, látta maga előtt, ahogy darabjaira hullik a nyugodtsága, felsejlik alatta a félelem, hogy ilyen kicsin múlik a jövője, a státusza. Épphogy egy fél éve megkapta, és bár a teljesítménye nem volt kiemelkedő, de épp elég ahhoz, hogy ne legyen indok a lecserélésére. Eddig. És most, egy nő veheti el mindezt tőle. Valaki, akitől nem vártak sokat, hiszen kevesen voltak, akiknek valaha sikerült. Nem Edward az első pilóta, aki teljesítmény híján el tud tűnni a süllyesztőben. Néhányan próbáltak visszajutni: szponzorokkal, médiával, más sorozatokból, de a csúcsra való visszatérés ritka volt. Az F1 nem várt senkire. Annak ellenére is, hogy újoncokból – igazán jó, tapasztalt utánpótlásból – éppen nem dőzsöltek.

Edward nem nézett rá. A pohara peremét figyelte, mintha ott keresné a választ, végül felsóhajtott, hosszan engedte ki a beszívott levegőt. – Tudod, mi a legrosszabb? – szólalt meg halkan. – Hogy nem számítottam rád. Pont rád? Egy nőre? Oh, nem – vetette a szavakat megvetően.

Annalea összeszorította a száját, csikorogtak a fogai. – Pont rám nem számítottál – ismételte halkan, odahajolva az angolhoz. – Mert amíg nem voltam versenyképes, addig kényelmes volt a barátságunk. Ugye?! Nem kellett rivalizálnod velem. Beszélgethettünk az életről, a beállításokról, amiket ÉN teszteltem neked, mert nem számított, hisz végérvényesen TE ültél az autóba, tiéd volt az utolsó szó – horkantott egyet, előrébb dőlt. Nem emelte fel a hangját, dühe halkan sistergett, mint forró aszfalton a vízcsepp. – Ne rám legyél dühös, Edward, azért mert jobban vezetek nálad. Ez egy ilyen sport, azt hiszed, mert itt vagy, alanyi jogon jár az ülés is? Ne röhögtess! – Egy pillanatnyi szünet. – Abban biztos lehetsz – vékony ajkait széles, túl széles mosolyra húzta –, hogy amíg fel nem gyógyulsz, mindent, de mindent bele fogok adni a futamokon.

– Ez nem fair, Annalea.

– Nem fair? Komolyan? Mi vagy te, valami kisgyerek? Mesélj, mi nem fair, Edward, huh? – nézett bele egyenesen a kék szempárba. – Hogy beértem a célba, miközben mindenki azt várta, hogy nem? Hogy nem dugással kerültem be, pedig mindenki ezt pletykálja rólam? Hogy nem vezetek nálad lassabban és rosszabbul, mert nő vagyok? Mondd ki, gyerünk, mondd ki! – vicsorogta.

Eltelt egy fél percnyi csönd. Edward hallgatott, ujjai fehéredésig szorították a pult szélét, mankója tehetetlenül dőlt a bárszéknek.

– Én is így gondoltam – ragadta magához a poharát Annalea, lepattant a székről és kisétált az étteremből. Edward nem állította meg, Annalea pedig nem fordult volna vissza.

Megállt a teraszon, ahol magányosan ácsorogtak a műanyag székek és asztalok. Legszívesebben a falhoz vágta volna a poharát. Mélyen beszívta a levegőt. Nem volt feldúlt. Vagyis de, de… legfőképpen inkább fáradt. Mentálisan, nem fizikailag, hogy újra és újra ugyanazt kell bizonygatni. Hogy elég jó, hogy nem véletlenül van itt. Az F3-ban is furcsán néztek rá. De persze, friss özvegy volt, mérnök és hát még mindig nem férfi, kétkedtek benne, mintha ez teljesen jogos lenne, mert már Callum szava sem állt mellette. De aztán bizonyított, hogy része tud lenni a csapatnak és látták, hogy akar is. Időbe telt, mire levedlette a mérnöki bőrét, és megtanulta, hogyan kell pilótaként viselkedni – nem csak vezetni, hanem jelen lenni, kommunikálni, és egy életet kialakítani köré.

Most viszont az F1-ben… a pilótatársaival nem találta a hangot, izgult és ideges lett, ha magyaráznia kellett, hogy miért vezetett jól, mintha nem lehetne jó.

Ivott egy kortyot, majd letette a poharat a korlátra, mielőtt összeroppantotta volna az ujjai között. A napellenzők zizegtek a szélben, fázni kezdett. Sóhajtott egy nagyot, hogy összeszedje magát. Még csak most jött el az ő ideje, nem igaz? Csak mert Edward és Theodore nem kedvelték, még nem dőlt össze a világ. Bántotta, persze, hogy bántotta, amiért képtelen volt kapcsolatot kialakítani velük, de tudta, hogy nincsen szüksége a szeretetükre. Noha persze, a csapatmunka nem csak a mérnökökön múlik, hanem azon is, hogy a pilóták bíznak-e egymásban. Ő legtöbbször csapatban gondolkodott, mérnökként azt tanulta meg, hogy az egyéni teljesítmény csak akkor számít, ha beilleszthető a közösbe. Csak éppen pilótaként már magára is gondolnia kellett külön. Elvégre, ha az első helyért, a túlélésért kell küzdeni, ott nincsenek barátok. Az aszfalton mindenki magányos.

A parkoló irányából halk motorzúgás hallatszott. Egy fekete SUV gördült be az étterem elé, a fényezése olyan tiszta volt, mintha most jött volna le a gyártósorról. Nyílt a hátsó ajtaja, George Russell szállt ki a barátnője társaságában. A szél belekapott a kabátjába, ahogy megkerülte az autót, és megpillantotta Annaleát a teraszon. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. George biccentett udvariasan, mire Annalea is automatikusan.

A férfi valamit suttogott a barátnője, Carmen fülébe, mielőtt odalépett volna a korlát mellé. – Egy kissé hűvös van kinn, nem? – figyelte a belga hegyek sziluettjét.

– Már indultam visszafelé – emelte meg Annalea a poharát, amelyben alig volt egy ujjnyinál több mojitó.

– Az jó, de még egy kicsit maradjunk.

– Mi? Minek? – hökkent meg, körbenézett a teraszon, hogy Russell biztosan rá gondolt-e. – Nem akarlak feltartani.

Geroge nem foglalkozott vele, ujjaival dobolni kezdett a korláton: – Mindannyian átestünk azon, amin te, megvolt az első versenyünk, ami után minden mozdulatunkat figyelték, jött az aggódás, hogy maradunk vagy sem, része tudunk lenni az egésznek vagy sem. Nem könnyű, de mi az az életben egyáltalán?

– Ez most költői kérdés, ugye? – hunyorgott. Nem értette, hogy a férfi miért hozta ezt fel és hova akar kilyukadni.

– A kérdés végtelenül egyszerű: vezetni akarsz vagy sem?

– Persze – vágta rá azonnal.

– Akkor mi áll az utadba? Az, hogy nő vagy? Ez nem lehet indok. Hogy másképp érkeztél ide, mint a többiek? Kit érdekel, míg jó vagy? Ne hagyd, hogy elbizonytalanítsanak olyan dolgokban, amik fölött te uralkodsz. Te ülsz a pilótafülkében, te nyomod a gázt. A többit úgyis eldönti a csapat és az FIA.

Annalea szótlanul nézett rá, szemöldökét ráncolta. A szél az arcába fújta a haját, de meg sem próbálta visszarendezni. Mérlegelt, vajon mondjon valamit vagy sem. – Csak… – vont vállat, hogyan is öntse szavakba a gondolatait. Furcsa volt ez a helyzet, szinte abszurd. George ott állt előtte a makulátlan sötétkék kabátjában, fehér ingben – a mezőny egyik legfontosabb, legelismertebb pilótája, egy rivális –, ő mégis közelebb érezte magát hozzá ebben a pillanatban, mint a saját csapattársához odabent a bárban. – Belekóstoltam ebbe és többet akarok, érted? – bukott ki belőle. – Mindenki tudja, hogy ideiglenes a helyem, mindenki árgus szemmel figyel, hogy végre bebizonyosodjon, hogy csak szerencsém volt Silverstone-ban, mint minden nőnek. De tudni akarom, hogy képes vagyok-e többre, akarom az ülést, hogy bizonyíthassak. És ha nem sikerül, akkor elfogadom, hogy ez nem való nekem. De addig… istenem! Rettenetesen jó volt, érted? Élveztem a pályán lenni, dübörgött a vérem, bizseregtek az ujjaim, én voltam és az autó, a sebesség, a harc, és… és… leírhatatlan, milyen volt. De gondolom, úgyis tudod…

– Ez a sport nem ad semmit ingyen. De ha már itt vagy, és többet akarsz, akkor ne kérj engedélyt hozzá. Ragadd meg a lehetőséget, és ne nézz hátra.

Bólintott: tudta, hogy meg kell, újabb alkalma nem lesz.

– Bemegyek, Carmen már biztosan vár – intett egyet a férfi. De mielőtt még elhagyta volna a teraszt visszakiabált: – Ja, és ne felejtsd el: nem vagy egyedül. Ha úgy érzed, túl sok, az is rendben van. Csak ne maradj benne egyedül.

Annalea egyedül maradt a teraszon, megitta a mojitójának a maradékát. Igaza volt Russellnek, nem volt ideje kesergésre, hogy lehetne valami jobb, amiben csak félig van kontrollja. Túl sok, túl felesleges időt szán ezeknek a dolgoknak, mikor foglalkozhatna mással is. Az este végül csendesen, különösebb fordulat nélkül telt el. Visszament a bárba, ahol a pultnál meghívta Russellt egy italra, ragaszkodva hozzá, hogy a „nem” nem opció. George nevetett, és a helyzetből gyorsan viccet csinált: „milyen már, hogy egy nő a 21. században meghív egy férfit?”, „Tényleg, Russell, mesélj, milyen!” felütéssel kezdtek bele a szerepek megvitatásába, és Annalea egyszer csak arra eszmélt rá, hogy sikerült belecsúsznia egy társaságba.

* * *

Érdekességek:

• Léteznek a bárok, melyeket említek: Le Roannay honlapja, Gold 2 infók, Champions infók
• Nico Hülkenberg a fejezetben megemlíti, hogy 1975 óta nem szerzett női pilóta pontot az F1-ben. Lella Lombardira gondolt, aki az 1975-ös Spanyol Nagydíjon ért be a 6. helyen a March-Forddal (és mivel a futamot idő előtt leintették, 0,5 pontot kapott). Annalea silverstone-i pontszerzése ezt az 51 éves átkot törte meg.
• Amúgy Russel a GPDA (Grand Prix Drivers' Association – a Pilóták Érdekvédelmi Szervezete) egyik igazgatója.

* * *

És egy szám ehhez a részhez :D

Előző rész

Adatlap

Következő rész