Manacled vs. Alchemised

Hellobello!

Miután januárban elolvastam SenLinYu Alchemised c. könyvét, mindenképpen akartam neki egy posztot szánni (ez az én véleményem, nem szeretnék emiatt senkiben sem rossz érzést kelteni, mert én másképp látom a dolgokat), már csak azért is, mert ez az írőnő Manacled c. Harry Potter fanfictionjének átirata. Én a Manacledet már többször olvastam, általában, ha kijön egy A szolgálólány meséje évad, akkor újra átrágom magam rajta, hogy fájjon az élet :D És amúgy március végén jött ki magyarul, úgyhogy éppen most mindenki a sztoriról beszél :D

Vegyük előre az Alchemisedot, mi a történet, mi tetszett benne, majd a Manacledről is írok pár szót, hogy mi a gondom ezzel az egésszel. Vágjunk bele :D

Próbálok nem túl spoileresen írni, de így is biztos, hogy lesz pár mondat, ami felfed egy-egy történést. Úgyhogy mindenki úgy olvassa.

Az Alchemised egy dark fantasy. Tényleg dark, nagyon dark, egy háborút felölelő történet, ami Helena Marino, az elesett Ellenállás alkimistájának és gyógyítójának életét követi, aki hónapok óta tartó fogságból ébred, és képtelen felidézni múltját, miközben az általa ismert világot az élőhalottak rezsimje felemésztette. A nő Kaine Ferron, a Főispán felügyelete alá kerül, aki azt a feladatot kapja, hogy törje meg Marino tudatát, szerezze meg az emlékeit, hogy végleg Morrough, a Főnekromancer (nem tudom, mi lett a magyar fordítás...) leszámolhasson az Ellenállással.

Ez úgy egyszerűnek tűnik. Hát nem az... 

A regény három részre van bontva. Elindul a jelenben 1788-ban, aztán kapunk egy vaskos második részt, ami a múltat mutatja meg, majd visszatérünk a harmadik részre a jelenbe. Annak ellenére, hogy milyen aránytalan, jól működik legalábbis nekem. Az első rész fojtogató, mi sem tudunk semmit, mint Helena, és ettől az egésznek van egy nagyon zsigeri bizonytalanság érzete. A világépítés itt a legerősebb és legtöményebb. Én amúgy nagyon imádtam ezt a rezonancia-fémek-alkimista-élőhalottak-vivimancer világot, abszolút ötletes volt, jól összerakott, ott voltak benne a morális és etikai kérdések, amitől újra és újra elgondolkodtam olvasás közben. Viszont egy idő után, sajnos, le is fárasztott ez a sok infó, a jegyzetelés, a visszalapozgatás és túlmagyarázás. Egy biztos, Sen rengeteg munkát fektetett a háttérvilág megalkotásába, azonban talán lehet a kevesebb jobb lett volna, néhol már túlmagyarázkodónak éreztem, amitől megszakadt az olvasás gördülékenysége.

Arról nem beszélve, hogy a Manacledben tök jól fel van építve Hermione fóbiája, küzdelme magával a Ferron házzal, itt a világépítés miatt ez kevesebb hangsúlyt kapott, és így el is vett ennek súlyosságából, pedig erről is lehetett volna beszélni. Sőt, kellett volna. Oké, így is nyomorult és fájdalmas ez a könyv, de ettől Helena karaktere még közelebbi tudott volna lenni.

A második rész a karakterdinamikára épül. Itt már azért lehetett haladni, annak ellenére, hogy angolul lényegesebben lassabban olvasok, mint magyarul. Itt látjuk meg, honnan jön Helena, mi motiválja, mik a céljai, hogyan éri el őket, és mit vesztett el. Tanúi lehetünk annak, hogy az Ellenállás is csak az érme másik oldala, itt nincsenek igazán jók vagy rosszak, persze, a főnekromancer egy antagonista, de Luc sem hero. És annak ellenére, hogy Sen mennyit foglalkozott Helena és Kaine kapcsolatával, sajnos, a többiekével nem. Csak részletek, csak elhintések és gondolatok vannak Lucról, Liláról, Sorenről, de nem éreztem őket maradandó karakternek. Ha nem olvastam volna a Manacledet és nem húztam volna meg a párhuzamokat Ron-Ginny-Harry jellemével, akkor végképp nem éreztem volna őket fajsúlyosnak. Voltak, mert kellettek, de ennyi. – És úristen, de rossz volt Luc halála... mármint az ott lévő plot twistet nagyon adtam, az abszolút váratlanul ért, de Luc... nem ezt érdemelte. A Manacledben Harrynek annyival erősebb, többetmondóbb halála volt, itt kicsit "ennyi?"-érzésem volt tőle. Meg magától Luctól is... A Kiválasztott toposz nem működött rajta – mert Holdfast leszármazott, és? De amúgy ott volt Soren halála is pl. aminek amúgy tök sok jelentősége lehetett volna és majdnem lett is! De csak majdnem.

Akkor ott van a gonoszunk is, Morrough. Voldemort egy évtizedek óta épített, mindenki által rettegett entitás volt. Ezzel szemben a Főnekromancer inkább csak egy „végső boss” egy videojáték végén. Nem éreztem a személyes fenyegetést, ő egy sötét árnyék maradt a háttérben. Létezett, volt, aztán szépen elhalt... Persze, lehet ez volt a lényeg, de én szívesen tudtam volna meg róla még-még-még többet.

Na és hát Kaine és Helena... és a romantikus szál. Hát romantikus biztos nem volt, lehet dark romance-be belesorolni, aki akarja, ez ízlés kérdése, de az biztos, hogy ezt nem nevezném nem hogy egészségesnek, de kapcsolatnak sem. Ők ketten két megtört, magányos lélek, akik próbálnak a saját módszereikkel túlélni egy háborút. Valami függő, valami kétségbeesett, éhes, gyötrelmes, toxikus ragaszkodás alakult ki egymás között, és ha nem lett volna a háború, szerintem nem maradtak volna együtt. Helena képtelen az ígéreteit betartani, de konkrétan az utolsó szálig egyikkel sem próbálkozik igazán, azon túl, hogy folyamatosan az Ellenállást helyezi prioritásba Kaine-nal szemben. Egy olyan Ellenállást, aki lekicsinyli, nem törődik vele, és míg a Harry Potterben 7 könyv megtámogatta Hermione karakterét és ragaszkodását a Rend felé, itt Helenáét semmi sem, és a végén már én sem értettem, hogy Helena mi a jó istent akar az Ellenállással, amiről tudja, hogy igazából az sem jó, persze, jobb mint Morrough ámokfutása...

És akkor Kaine. Vegyesek róla az érzéseim. Ő sosem akart az lenni, ami lett, az anyját akarta védeni aztán megbosszulni, csak közben találkozott Helenával, aki fontos lett a számára. És közben szörnyeteggé tette a háború. Csak hát szerintem szörnyeteg és szörnyeteg között is van különbség. Megerőszakolod életed szerlmét, mert elvileg nincs más választásod, csak így tudod biztonságban tartani őt? Nekem ez kicsit elvérzik – persze, azért is, mert minek kellett a terhesség szált behozni, szerintem tökéletesen működött volna a történet nélküle, lehetett volna mást kitalálni hozzá, de így legalább A szolgálólány meséje árnyéka is rávetülhet az Alchemisedre (A Manacledben volt ideje ennek a szálnak, így ott működött, itt fogták és elővették a könyv egyharmadánál...), meg cserébe ennek a súlyos problémának a taglalása sem kapott olyan mélységet, kellett volna erről sokkal, de sokkal többet beszélni. Úgyhogy annak ellenére, hogy ő lett a kedvencem a konfliktusaival, moralitásával, ragaszkodásával, az éveken át tartó keresésével és ígéreteivel, azért hagy maga után kérdéseket egy-egy tette.

A harmadik részben visszatérünk a jelenbe, itt már a tempó feszesebb, a második rész által tudva mindent haladunk előre, reménykedve, hogy végre ennek a szörnyűségnek valahogy vége lehet. Vége kell, hogy legyen. Mert amúgy igen, borzalmas ez a könyv, rengeteg helyen szörnyülködtem, vagy kellett félretennem a könyvet, hogy kicsit megszabaduljak a nyomasztó légkörtől. Nem olvastam háborús regényt még, de ez... minden téren összetört, mert megint csak beigazolódott, hogy nem kellenek ide indokok, elég csak az irigység, bosszúszomj és fanatizmus, hogy kitörjön egy háború.

És itt egy kicsit minden is túl gyorsan alakul, és bár tök sok oldal van a háború utáni időknek szentelve, nem jött át igazán az, hogy mennyire is tönkretette Kaine-t és Helenát, hogy milyen sokáig tartott vajon a felépülésük.

Annak ellenére, hogy az Alchemised önálló műként áll helyt, teljes értékű világépítéssel és saját morális súlyával, az átirat-jellege minden lapján érződik. Sokszor azon kaptam magam, hogy érzem a párhuzamokat, karakterlenyomatokat, és néha ez feldobta a történetet, néha meg kifejezetten zavart (kíváncsi lennék, milyen lett volna olvasni ezt először, aztán a Manacledet). Mert Sen nem sok mindent változtatott alapvetően a Manacledhez képest, és szerintem lehetett volna. Kellett volna. Mert ez fanficként nagyon jól működött, hiszen 7 könyv és az A szolgálólány meséje adta a gyökerét a sztorinak, a konfliktus alapjait, a karakterek mélységeit és moralitását. Alchemisedben ennek hiánya viszont gyengeség lett, és bár 1000 oldalas a sztori, tuti, hogy egyes részei lehettek volna többek, mélyebbek, jobban átérezhetőek, míg más dolgokból egy kicsit lehetett volna elvenni.

Elgondolkodtam azon is, hogy a sötétség nem vált-e öncélúvá. Mivel az Alchemisedban az első oldaltól kezdve minden totálisan reménytelen, egy idő után megszokottá vált. A Manacled kegyetlensége azért fájt, mert tudtuk, mit veszítettek el a szereplők, mert láttuk a kontrasztot a gyerekkori Harry Potter-nosztalgia és a háború és diktatúra között. Az Alchemisedban nincs ez a kontraszt, ezt a sok rosszat mihez hasonlítod? Csak a reményhez, bár ez szép gondolat benne. 

Végső soron az Alchemised egy jó kísérlet arra, hogy egy ikonikus fanfic saját lábra álljon. És amúgy szerintem sikerült is, de azért a precíz világépítés nem volt elég ahhoz, hogy pótolja azt az érzelmi töltetet, amit egy évtizedek óta szeretett univerzum adott a Manacled alá.

Úgyhogy a Manacled nekem egy nagy fovourite, de az Alchemised nem hozta azt, amit vártam tőle. Félreértés ne essék, bár ez a poszt kicsit negatívra sikerült, de szerettem nagyon a regényt, és biztos, hogy el fogom olvasni magyarul – noha már pár véleményben olvastam, hogy a fordításban tök sok minden nem úgy jön át, mint az angolban – valamikor, nem mostanában, inkább hagyom, hogy a történet továbbülepedjen bennem, aztán frissítem róla a gondolataimat.

Pár kedvenc idézet: 

There was no use in a healer when everyone was dead.

Oh, Marino.” His thumb trailed along her neck, following the scar below her jaw. “If I’d known what pain you’d cause me, I never would have taken you.” He sighed, and she could smell the liquor on his breath as his head dipped closer. She had no idea what he meant, if she was supposed to apologise. “But at this point I suppose I deserve to burn. I wonder if you’ll burn, too.”

I don’t want to choose. I always have to choose, and I never get to choose you. I’m so tired of not getting to choose you.”

If he’s a monster, then I’m his creator.

You’re like a rose in a graveyard,” he said, and his lips twisted into a bitter smile. “I wonder what you could have turned into without the war.”

Ti olvastátok már? Vagy maradtok a Manaclednél?