Üres héj

Meddig lehet vajon így maradni? Meddig lehet hagyni, hogy a semmi lassan mindent elnyeljen?

Cím: Üres héj

Kategória: novella – one-shot, original

Forrás: saját kútfő!

Korhatár: 12+

Besorolás: avatar, ficlet, gondolatok, egyperces, angst

Leírás: Csak nézel ki a fejedből és azon gondolkodol, hogy elég volt.

Idő: Lényegtelen

Helyszín: Lényegtelen

Figyelmeztetés: -

Terjedelem: 396 szó

Megjegyzés: Januárban jelentkeztem utoljára, de az nem azt jelenti, hogy nem ügyködtem mostanában dolgokon. Visszataláltam a conjunctionhöz, amihez írtam 5000+ szót (többet is, de van egy teljes jelenet, ami csak ventilláció volt, nem fogom felhasználni), úgyhogy nagyon örülök neki, a 20. részt már csak html-ben kell megformáznom, és február 14-én hozom is :3 remélem várjátok! 

Megjegyzés 2: Arról nem tettem le, hogy az F1 ficemet is hozzam az első futamra, még ha azzal most kicsit megtorpantam... Meglátjuk, mi lesz belőle. Az biztos, hogy most több minden is fog jönni a blogra, például lesz egy könyvértékelő/ajánló is, meg egy Folyékony gondolataim rész is.

Megjegyzés 3: Hát ez a valami... hónapok óta ért bennem, már egy ideje megírtam, csak akkor nem éreztem, hogy publikáljam... ilyen hirtelen kitörés volt... 

Jó olvasást!💖 

* * *

A lakásban sűrű, szinte tapintható volt a csend. Csak óránként a kazán kattanása, a radiátorokban meginduló víz hangja törte meg a nyomasztó némaságot.

Az asztalon egy pohár tea árválkodott, vékony gőzcsík kúszott fel belőle. A gőzben alakok rajzolódtak ki – vagy csak képzelte? Az arcok és pillanatok elmosódva lebegtek, majd eltűntek, ahogy a levegő elnyelte őket. A mellkasa üres volt, mintha kifújták volna belőle az utolsó szuszt is, és ami maradt, az csak héj – csontok, izmok, bőr rétegei, amik bár ellátták funciójukat, mégsem bírták a lelket benne tartani. A mozdulat, ami a pohár felé indult volna, meg sem született a fejében. Csak nézte a gőzt, ahogy lassan foszlányokra szakad, majd eltűnik, mintha sosem létezett volna.

Az árnyékok megnyúltak a padlón, a délután szürkéje beleolvadt az este közeledő sötétjébe. A kazán újra kattant, tompa, fémes hangja úgy hasított bele a némaságba, mint petárda az éjszakába.

A tekintete az ablaküvegen túlra tévedt, de nem látott semmit – az utcán emberek és autók, a lámpák élesen ontották fényüket –, csak a saját tükörképét, amely idegenebb volt, mint bármely arc, amit valaha ismert. A szeme körül árnyékok, a bőre fakó, ajka repedezett és a tekintete üres volt, pedig ő nem volt ilyen. Hogy sikerült ilyen fiatalon mégis ide jutnia? Csak fáradt, nagyon fáradt vagyok, egy jó alvás mindent megold – gondolta. De tényleg fáradtság volt ez? Vagy valami más? Valami, ami belülről rágta, lassan, türelmesen, mint a víz, ami a követ kimossa. Nem fájt, nem ordított tőle, csak volt. És ő hagyta, hogy legyen. Miért nem mozdult? Miért nem itta meg azt a teát? Miért nem állt fel, és nyitotta ki az ablakot, engedve be a levegőt? Talán mert nem volt miért. Talán mert minden mozdulat csak újabb bizonyíték lett volna arra, hogy még itt volt. Pedig ő nem akart bizonyítékokat. Csak csendet.

A kazán újra kattant, olyan volt, mint a lakás szívverése: egyenletes, lassú, működő. Kereste magában ugyanezt a valamit: valóban volt egy öklömnyi szerv, ami ott dobogott a mellkasa közepén, pumpálta a vért az ereiben, fenntartotta az életfunkcióit. Meddig lehet vajon így maradni? Meddig lehet hagyni, hogy a semmi lassan mindent elnyeljen?

A gőz végül teljesen eltűnt, és a tea kihűlt. A hideg folyadékban halványan tükröződött az ablakon túli fény, egy pillanatra úgy érezte, ha elég sokáig nézi, megláthat benne valami fontosat.

De nem látott meg semmit, a világ ugyanolyan szürke maradt, mint amikor leült az asztalhoz.