Azt mondtad, nem változol meg

Hellobello! 

Cím: Azt mondtad, nem változol meg

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Arcane – Caitvi – Vi x Caitlyn

Besorolás: angst, whump, hallucinációk, sci-fantasy, steampunk, Pitfighter!Vi, alkohol

Helyszín: Undercity

Idő: mikor Vi ringben harcol és k@rva sokat iszik

Leírás: – inkább ez egy character study Viről, miután elhagyja Caitlyn, és elkezd ringben küzdeni mások ellen és inni. 

Figyelmeztetések: káromkodás, alkoholofogyasztás!

Korhatár: 14+

Forrás: Riot Games - Lol fandom. 

Terjedelem: 975 szó

Megjegyzés: Születésnapi és karácsonyi novella... első pipa. Fuh, a karácsonyi készülődés annyira lefoglalt és lefárasztott, hogy konkrétan még ma is írtam ezt a novellát és fogalmam sincs, hogy lesz meg a holnapi... pedig akarom, hogy meglegyen, mert mégis csak szinte hagyomány, hogy hozok valamit. Meglátjuk. De ami most fontos, hogy 

BOLDOG 6. SZÜLETÉSNAPOT A BLOGNAK!

El sem hiszem, hogy eljött ez is, mikor 2018-ban elkezdtem ezen a linken lenni, nem voltak céljaim vagy terveim a jövőre nézve. Régen sosem maradtam évekig egyetlen blogon sem, de ezt annyira a magaménak érzem a kódolással és mindennel együtt, hogy nagyon remélem, sok évig még foglak titeket boldogítani történetekkel és bejegyzésekkel itt. 

Úgyhogy miközben bontok egy bort az ünneplésre, szeretném megköszönni nektek, hogy itt vagytok velem és olvastok. Nagyon sokat jelent nekem, lévén, hogy tudom, nagyon kaotikusan hozok bármit is. Úgyhogy köszönöm szépen mindannyiótoknak! 

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

Az ital fanyar volt, végigmarta a torkát, majd kellemes melegséggel süllyedt a hasába.

Azért kezdett el inni, mert jól esett, mert így minden könnyebb volt, mert az alkohol feloldotta a gondolatait, de azt sosem gondolta volna, hogy olyan álmok birodalmába vezeti, ahonnan nem akar megszökni. Hogy egyszer csak a józanság maga lesz a rémálom, mert nem láthatta őt.

Míg rendszerint csak este, harc után ivott, lassan elkezdett egy-egy pohárral már reggel is fogyasztani. A megremegő valóság vonalai között pedig kirajzolódott újra ő. Caitlyn Kiremman teljes valójában: magasan és karcsún, kék haja, mint maga a tenger, hullámzott a vállánál, arca íves, az orra egyenes, elegáns, szinte szobrászi precizitással metszett, vékony ajkának sarkában megbújt valami más – valami sötét, valami titkos, amit csak az ismerhetett, aki csókolta.

Felsóhajtott, beleremegett a látványba. Őt látta mindenhol, a ringben a villogó fények alatt, a sikátorok homályában, de még a pohár alján is. Az alkohol, az emberekkel ellentétben, nem akarta kibogozni a múltat. Az emlékek különös keverékével alkotott valami újat, valami meghökkentőt és lélegzetelállítót, amitől valószínűleg félnie kellett volna, hisz az első jele volt annak, hogy valami eltört benne. És ami egyszer eltörik, azt már bár össze lehet ragasztani, de túlzás lenne épnek mondani.

– Cait – nyújtotta ki a kezét, de csak a levegőbe markolt.

Persze, hiszen Cait elment. Hátrahagyta őt.

Megígérte, hogy nem változik meg...

A veszteség megváltoztatta, a kristálykéken csillogó pillantás hideg lett, mint a kő, a kedves mosoly elhalványult és valami acélos határozottság és kegyetlenség költözött a helyébe.

Csak hasonmása volt annak, akit ismert és szeretett. Ugyanaz az arc, ugyanaz a bőr, de egy elveszett elme és szív. 

Kezdettől fogva tudnia kellett volna, hogy sosem lesz esélyük. Olaj és víz, ami sosem tud összekeveredni, két világ, amit bár egy folyó köt össze, de mégis kilométerekre vannak egymástól. Mégis hogy lett volna esélye egy piltoverinek és egy zauninak együtt? Maga a feltevés is röhejes.

Ennek ellenére belé tudott szeretni minden hibával és tökéletlenséggel együtt, Caitlyn emlékeztette a lehetőségekre, a jó dolgokra, a változásra. Nélküle valahova mélyre süllyedt volna, ahol nincsen sok fény. Nélküle elveszett volna. És most, mikor Caitlyn elment, el is veszett.

Vi mindig is másokért harcolt, másokért tett, és most, mikor senkinek sem volt rá szüksége – Jinxnek sem –, nem találta a helyét a világban. Így azt tette, amihez a legjobban értett: harcolt, mások ellen.

Megremegett a húga gondolatára – ez a baj az alkohollal, mikor még nem fejti ki teljesen a hatását, rémes képeket képes magával hozni. Látta Vandert, látta Mylot és Claggort, látta mindazt a pusztítást, amit okozott azzal, hogy betört Powderékkel egy piltoveri lakásba.

Még több pohár pia. Nyomában ragadós keserűség kezdett felfelé kúszni a torkán valahonnan mélyről.

Körülötte tompa fényekkel telt meg a helyiség, árnyak körvonalazódtak, apránként, fokozatosan emberek jelentek meg a látópereme szélén, férfiak és nők vegyesen üvöltöztek, csapkodtak, és egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy ő nézi őket vagy fordítva. Újra- és újrarendeződtek, mint valami kémiai reakcióban a molekulák, különös alakzatokba, ugráltak és lépkedtek ide-oda. Valaki megközelítette őt, szája mint egy vágott seb, arca ráncos, sebhelyes volt.

Te mégis ki a fasz vagy, és mit akarsz? – gondolta.

Az első ütés fájdalmas és csípős volt, beleremegett az állkapcsa. A gravitáció lerántotta a földre, és gondolatai, amik eddig úszkáltak és lebegtek az agyának felszínén, most vészriadót fújva, tűpontosan rendeződtek egymás mellé. Élesen látta a küzdőtér homokját, fülében a vér dübörgött, minden olyan hangos és elviselhetetlen volt.

Hol van Caitlyn?

Az oldalát érte még egy ütés.

Dühödten támadt vissza.

Hol van Caitlyn?! Miért nem látja őt? Hiszen ivott már...

A szesznek és a dühnek volt egy keveréke, mikor már a fájdalom nem visszhangzott a testben. Erőt kölcsönzött ez neki, megállíthatatlan volt és rettenthetetlen. De miközben a bűntudat terheit könnyebb volt viselni, a szívfájdalmat egyre nehezebb. Mi volt Vi megoldása rá? Még több pia. Nem volt fájdalom. Sem testi, sem lelki, csak a kongó, szétáradó üresség, amit egy korty alkohol könnyedén kitöltött. Az üveg, mint egy kedves szerető, nyújtotta karját, ölelte magához. Az alkohol olyan volt, mint a tűz: először kellemes melegséget adott, de ahogy minél inkább leitta magát, úgy kezdte el felfalni a józan észét, mindent elégetve maga körül, míg már csak hamu maradt.

Megkönnyebbült: – Hát itt vagy. – Hangja rekedtes volt, nyelve nehezen forgott.

– Mit művelsz magaddal? – korholta Caitlyn.

– Jó látni, Cupcake.

– Visszajöttem hozzád.

A szavak olyan hatással voltak rá, mint egy hegyomlás, megremegett. Pontosan tudta, hogy az a Caitlyn, aki hátrahagyta őt, nem jött volna vissza érte. De jó volt hinni abban, hogy hátha egyszer...

– Vi... – lépett közelebb Caitlyn, leguggolt elé. – Itt vagyok, én vagyok az.

Összevonta a szemöldökét. Keze ösztönösen emelkedett meg, de ujjai között nem volt pohár, aminek a tartalmát megigya. Hol hagyta a poharát? Az üvegét? Még az előbb...

Fájdalmasan felröhögött, megrázta a fejét, mintha le akarná magáról vetni a szavakat, amik most belemartak a bőrébe. – Ez nem igaz.

– Miről beszélsz?

– Te nem vagy itt. Te valahol... Piltoverben vagy, éled az életed vezetőként, dolgozol a lázadás elfojtásán – bólintott, hogy megértette. Megértette Caitlyn tetteit, megértette a fájdalmát, hisz mennyi mindenkit vesztett el ő is...

– De Vi, én vagyok az. – Kámforszerű ujjak ragadták meg a vállát. Vi legszívesebben felsírt volna, de csak beharapta az ajkát, a vér ízét érezte a szájában.

Sokszor gondolt arra, mit mondana Caitlynnek, ha újra látná. Hogy micsoda háború dúlt benne. Hogy zauni létére vágyott arra, hogy egyenlőek legyenek. És közben pedig Caitlynnek ne legyen semmi köze hozzá, mert mindenkire csak bajt hozott. Hogy megértette, hogy még Caitlyn sem tudja megmenteni saját magától.

Sok mindent mondott volna a nőnek, és most, mikor megint csak egy elméje által generált illúziót látott, semmit sem tudott kinyögni.

Caitlyn ott ült előtte, és minden egyes mozdulata, minden szava olyan volt, mint egy csalóka álom, amit nem tudott megfogni. A valóság és a sóvárgás határvonalán ingott, és Vi nem tudta eldönteni, mi igaz, és mi nem.

– Ne hagyj itt, kérlek. – A kérés csak egy kétségbeesett sóhaj volt.

Ki tudja már hányszor mondta a szesztől összefojt napok közepette.