Buta kislány

Hellobello! 

Cím: Buta kislány

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Harry  Potter – Tominny – Ginny Weasley & Tom Denem

Besorolás: dark, ginny pov, cliffhanger, thriller, angst, emlékbetörés, trauma, egyperces

Helyszín: Odú és Roxfort, Anglia

Idő: Ginny először 11 évesen, majd 15 évesen.

Leírás: Ginny soha életében nem épül fel abból, ami vele történt 11 évesen, és ez szörnyű tettekre kényszeríti. 

Figyelmeztetések: trauma, emlékbetörés. 

Korhatár: 16+

Forrás: J.K. Rowling! és lehet Lina megihletett. (vagy hát még mindig) 

Terjedelem: 899 szó

Megjegyzés: Őszintén szólva, nem vagyok elégedett, hogy ennyi szó jött ebből össze. Amikor írni kezdtem, azt hittem, több lesz... Bár eléggé kevés időm volt rá, ezt elismerem. Jobban kellett volna beosztani az időmet... sajnálom, hogy a bloggerkarácsony így ilyen rövidre sikerült :( mindenesetre akkor is hozni akartam valamit, ez a hagyomány ezen a blogon nem halhat ki! 

Úgyhogy igazából annyi maradt csak hátra, hogy

Boldog Karácsonyt mindenkinek, Kellemes Ünnepeket, 

pihenjetek annyit, amennyit tudtok! 💖  

Jó olvasást!💖 

* * *

Az eső végiggördült az arcán, mintha csak sírna. Mintha csak gyászolna. Kinn állt az udvaron, ruhái és haja nedves volt, a távolba meredt. A cseppek végigfolytak a bőrén, le a nyakánál, beleivódtak a ruhájába, majd csuklóján folytatták az útjukat, bele a pocsolyába.

Nem fázott, nem remegett, egy ideje mintha nem érzett volna semmit sem. Az év vége óta minden megváltozott, amije volt, ami csak az övé volt, elvesztette. Magányosan jött haza testvéreivel a Roxfortból.

De az eső megnyugtatta, emlékeztette. Kőfalakra és barlangfolyosókra, ahol a víz mindig csepegett, ahol a cípője mindig elázott. Emlékezett, mit tett ott. Emlékezett a visszhangokra, az éles sikolyokra. Megborzongott tőle még most is. Rosszul kellett volna éreznie magát, nem igaz? Hogy ő bántott másokat, vagy Ő bántotta őt, és emlékezett – vagyis nem igaz, nem emlékezett, csak érzések maradtak, csak a borzongás, csak a vágy, hogy mégis emlékezzen. És az, aki képes lett volna feleleveníteni az eseményeket, már nem volt vele.

Tizenegy éves, buta kislány. Akit senki sem szeretett igazán, és előszeretettel bántották.

Ezért felemelő volt a számára, hogy valaki felfigyelt rá. Valaki? Nem is akárki. Azt hitte, Tom Denem szereti őt. A férfi mindig meghallgatta, mindig segített neki, támogatta őt, mikor senki más nem, sem a testvérei, sem a barátai vagy Harry. Úgy érezte, ez lehet a szerelem, végül is ő mindig boldog volt, ha láthatta Tomot újra, ha visszaírt neki a naplóban, ha megmutatta egy újabb emlékét.Buta kislány. Egy tizenegy éves kislány persze hogy azt teszi, hogy beleszeret az első olyan emberbe, aki figyel rá. Még ha az gonosz Sötét Nagyúr, aki világhatalomra akar törni. Nem így kellett volna lennie, nem igaz? Harry Potter iránt kellett volna így éreznie, aki kedves, jószívű és bátor... és... és... és nem Tom Denem.

Tudta, hogy Tom rossz, hogy gonosz, hogy nem kellett volna így éreznie. És mégis... Ez szerelem volt! Tom azt akarta, hogy boldog legyen! És mi ez, ha nem szerelem? A szüleitől is ezt tanulta el, ezt látta nap mint nap, hogy azt akarták, hogy boldogságot okozzanak egymásnak és boldogok legyenek együtt. És ő az volt, akkor is az volt, mikor vérrel ébredt fel a kezén, vagy mikor nem járt be az órákra. Mert Tom ott volt vele.

Micsoda buta kislány. Milyen ostoba tizenegy éves.

Egyszer csak kezek értek a vállához. Kizökkent, mozdult, abban a másodpercben megfordult a sarkán. Kezében pálcája, pedig tudta, hogy otthon nem varázsolhatott, mégis mindig magánál tartotta.

Fred és George volt az, valami viccesen röhögtek volna, csakhogy a mosoly leolvadt a képükről. Bármire is készültek, Ginny nem úgy reagált, ahogy tervezték.

– G-Ginny? – bukott ki Fredből, a pálcával nézett farkasszemet, amelynek végén zöld fény pislákolt.

Hogy vajon milyen átkot akart volna elmormolni, ha nem érti meg, hogy a fivéreivel áll szemben? Sosem fog kiderülni, de Ginny azt tudta, hogy Tom bárt elment, eltűnt, meghalt, de maradt utána valami benne. Valami sötét, valami gonosz, ami pusztítani akart, és talán az volt a legrosszabb, hogy még csak el sem akarta nyomni ezt az érzést.

– Ginny, csak egy vicc volt – rázta meg a fejét George.

Leengedte a kezét, megremegett, mintha csak a hidegre most eszmélt volna rá.

– Gyere, Ginny, bőrig áztál – érintette meg a kezét óvatosan George, és bekísérték a húgukat a házba.

De nem ez volt az első vagy az utolsó alkalom Ginny különös viselkedésére a nyáron. Egyiptomban is többször előfordult, hogy pálcát emelt, vagy jó hosszan elrévedt a távolba. Nem érdekelték a testvérei, nem érdekelte senki sem, ő csak Tomot akarta.

Buta kislány.

És a családja, a szülei bár aggódtak érte, de nem csináltak semmiből sem ügyet. Mintha mi sem történt volna. Hogy lehet, hogy mi sem történt? Ő gyászolt egy embert, gyászolt egy életet, egy lehetőséget!

Ginny soha többé nem volt az az ember, aki a napló előtt. Bár úgy tűnt, felépült a történtekből, igazából senkinek sem beszélt a Tommal töltött idejéről. Ez is egy olyan titok volt, amit magának akart megőrizni, nem akart osztozkodni rajta.

* * *

A csók lágy és kedves volt. Nem így képzelte el, hogy meg fog történni. A fiú ajkai lassan mozdultak az ő hevességéhez képest, ereiben még az adrenalin dübörgött a meccs után.

Megrezzent. Hallott valamit. Látott valamit.

„Buta kislány.”

Nem is hallott, érezte: a férfi gyors nyelve a szájában, az ajka az övén, a csók kemény, aggresszív és birtokló volt. Tom Denem keze a hajába kúszott, ujjai köré csavarta a vörös tincseket, meghúzta őket. És addig csókolta, míg már lélegezni sem tudott.

Így történt volna meg az első csókja? Tizenegy évesen? Nem emlékezett rá, most mégis olyan elevenséggel érezte Tom száját a sajátján, mintha éppen ő csókolta volna. Harry hozzá képest...

Megremegett, hideg borzongás kúszott végig a gerincén.

Észre sem vette, hogy kezébe vette a pálcáját.

Az emlékek visszahúzták a múltba, vissza a Kamra falai közé. És újra látta őt, teljes pompájában: élére vasalt igen, sötét szempár, ébenfekete haj, egyenes orr, vastag száj, mik voltak ehhez képest az emlékei? Ott volt, a falak között, kislányként, ahol hallotta a füstös, rezonáló hangot.

Tom közelebb lépett hozzá, érezte a feszültséget, a szikrázó ellenállást, valamit magában, ami eddig gátolta, hogy emlékezzen és most mégis, mindjárt, pillanatokon belül fel fog benne robbanni. És ohhh, de akarta hogy megtörténjen. Hát itt van Tom vele újra! Még ha józan esze tudta, hogy ő Voldemort.

– Ginny, te mit... – akadt el Harry hangja, mikor a nő a pálcát ráemelte, a torkának szegezte minden griffendéles előtt a klubhelyiségben.

– Harry, én nem... – Valamit akart mondani meglehet. Vagy nem.

Ő csak egy buta, szerelmes kislány volt.

Zöld fény villant.