Always with you

Hellobello! 

Cím: Always with you

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Arcane – non-pairing (pici Caitvi – Vi x Caitlyn)

Besorolás: angst, hurt/comfort, hallucinációk, trauma, cliffhanger, sci-fantasy, steampunk

Helyszín: Piltover

Idő: Második évad fináléja kicsit másképp elmesélve.

Leírás: Vi mindenhol Jinxet látja, pedig tudja, hogy a nő meghalt. Nem maradt utána semmi. Csak ő egyedül...

Figyelmeztetések: -

Korhatár: 12+

Forrás: Riot Games - Lol fandom. 

Terjedelem: 1059 szó

Megjegyzés: Hát ez vicces, hogy pont ugyanaz a cím, mint az előző... De egyszerűen nem találtam jobbat. Még lehetett volna a Kísértet, de mivel az arcane fanfic regényem címe meg az lesz XD ebből sehogy sem jöhettem ki jól. 

Megjegyzés 2: Na kérlek szépen, a játékban Vi ezen a napon debütált a bajnokságban, úgyhogy ez amolyan születésnap (még ha azt mondják, hogy a sorozatbn körülbelül áprilisra, májusra eshet a születésnapja), mindenképpen akartam írni emiatt egy ficletet. És hát ez sült ki belőle :3

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

A kísértetek veszélyesek, mert nem lehet tudni, hogy élők vagy holtak. 

Nem tudta eldönteni, hogy amit lát, azt csak a józan esze fabrikálta a szeme elé, vagy valóban Jinxet látja. Miért kísérti őt Jinx? A vékony alak a szeme sarkában időzött. Csak és mindig ott. Felbukkant, majd eltűnt, mint egy szellem.

– Sajnálom, Jinx – suttogta maga elé a szoba csöndjében. Nem ez volt az első alkalom, mikor a gyász teljes súlyával ránehezedett. Valamikor könnyebb volt, valamikor tudott lélegezni tőle, valamikor pedig csak fuldoklott.

„Mindig veled vagyok, még ha világok is választanak el egymástól.”

Beletúrt a magenta színű hajába, néha csak belemarkolt volna és egy erősebb mozdulattal csomóba tépte volna ki. Vett egy mély levegőt, pislogott, hátha ezzel megszabadul a húgától. 

„Tőlem nem tudsz, te is tudod jól, Vi.”

Ez csak az elméjének játéka, tudta. Jinx elment, meghalt. 

Ő volt az utolsó ember, aki fogta. Újra és újra le tudta játszani fejében azt a pár másodpercnyi időt, amikor húga kiütötte a fémkesztyűből a hexkristályt. Látta a zuhanást, a robbanást a sok füsttel, és a  semmit, ami utána maradt, mikor Caitlynnel lementek keresni nyomokat: holttestet, testrészeket, akármit, ami maradt volna Jinxből és Vanderből. 

Hogy temessen el valakit, ha nem tud mit? Ha valahol van az agyában egy aprócska rész, ami azt sugallja, hogy Jinx talán életben lehet? Ha mindenhol őt hallja? Különös suttogás volt, néha ha jobban figyelt, megértette a mormolt szavakat is. Olyan volt az egész, mint egy seb, amely nem tudott  meggyógyulni, csak fertőzte a testet és az elmét. 

„Szénalmas vagy így, Vi. Ülsz egy helyben és szenvedsz? Oh igen, el is felejtettem, ez vagy te. Mikor Caitlyn is elhagyott téged...”

– Fogd be! – Hangja visszhangzott az üres szobában. Megrezzent tőle, megrezzent saját magától. 

„Csak az igazat mondtam. Téged mindig mindenki elhagy. Véletlen lenne?”

– Fogd be, Jinx! – préselte össze a száját. Felállt és az ablakhoz sétált, hogy a piltoveri utcák látványa elterelje a figyelmét. Olyan furcsán tiszta volt itt minden, képtelen volt hozzászokni mai napig is. 

„Nem tartozol ide. Te mindig is Undercity szülötte voltál.”

– Az idők változhatnak, Jinx. Zaun szabadsága, amiről Vander és Silco ábrándozott, teljesen más módon, de létrejött.

„És te... áruld el, hova tartozol? Zaunhoz vagy Piltoverhez? Tudod egyáltalán? Vagy mert egy piltoveri fruskát döntögetsz...”

– Caitlynt hagyd ki ebből! – megdörzsölte a halántékát. Nem akarta elhinni, hogy Jinxszel beszélget. Ellökte magát az ablaktól és az ajtóhoz sétált. 

A folyosón majdnem Caitlynbe ütközött. 

– Vi...? – kérdezte a magas, karcsú nő. 

„Szerinted ő mit gondol rólad? Mibe fogadunk, hogy majd megint elhagy?” – Kaján, belső nevetés. 

– Kimegyek levegőzni – préselte össze az ajkát. 

– Minden rendben? 

Bólintott. Nem akart hazugságokba bonyolódni.

A levegő hűvösen csapott az arcába, miközben kilépett az épület ajtaján. A világ egy pillanatra elcsendesedett, és ő végre fel tudott lélegezni. Mintha egészen eddig visszafojtott volna valamit.

A szél lágyan fújt, hangja Jinx hangjával keveredett. 

„Ettől azt hiszed, hogy jobb lesz?” – Jinx csipkelődött. 

– Mit akarsz? Miért nem hagysz magamra, ha már meghaltál! – Őrület volt, hogy vele beszélgetett. Ő is tudta, hogy minden egyes Jinxnek mondott szó valahova messzire, valaminek a széléhez sodorja. – Elmentél – remegett meg a hangja. Nyelvére tolultak a napok, hetek ki nem mondott szavai, mióta visszajött a hexkapuból Jinx nélkül. – Elmentél... magamra hagytál... – ereszkedett meg a válla. – Nem maradt utánad semmi... 

„Megmentettelek és még te sajnáltatod magadat?”

Ökölbe szorult a keze. – Nem kértem, hogy megments, meg tudtuk volna oldani, hogy... 

„Persze, Vi. Te és a problémamegoldó képességed...”

– Vi. – Valaki megfogta az ökölbe szorult kezét. 

Vi reflexből mozdult, fordult, de csak Caitlyn állt mögötte. Egy szem szeméből sütött az aggodalom. 

– Feldúltnak tűntél – mondta Caitlyn, hangja alig hallható, de mégis tiszta, mint a friss eső utáni csend. 

– Én csak... – kezdett bele. 

„Szánalmas. Rosszul lennék tőled.”

Vi válaszul vicsorogni kezdett, mintha bármit, amit éppen érzett, le tudná nyelni. Caitlyn nem hátrált meg. A nő arca egy pillanatra komorabb lett, a szemöldöke összeráncolódott, mintha próbálná kitalálni, mi történik a másikban.

– Meséld el, mi az – kérte Caitlyn, hangjában egy lágy, de határozott sürgetés. Egyetlen lépéssel közelebb jött, a keze még mindig Vi öklén, és nem engedte el. A mozdulat egyszerre volt erőszakos és gyengéd, mint egy titokzatos ígéret, amely még várat magára, de már ott van a levegőben.

– Ez... Én... hallom őt. 

– Kit? 

– Mindig velem van. 

– Jinx? De hiszen ő meghalt. 

– Tudom. Tudom! Tudom, Cait! De mindig itt van. Tudom, hogy én öltem meg. Nem szabadott volna hagynom, hogy kiüsse a kristályt. Ha valamit tudtam volna tenni... Hacsak valamit... 

– Akkor te haltál volna meg. Vagy te is. 

– Nem tudhatod! 

– Vi... 

„Micsoda komédia, minek hitegeted magadat? Gyenge vagy, Vi, senkit sem tudsz megmenteni...”

– Még mindig itt van. – Vi hangja magasabbá vált. 

„...Minden probléma okozója te voltál.”

– Ne hallgass rá, nem a te hibád, tudod jól. Jinx meghozta a saját döntését. Nem a te hibád. Gyere, menjünk vissza. 

– De miattam... 

– Vi, nem a te hibád, ami történt. – Határozottságában volt valami, ami nem tűrt ellenvetést.

– De azt mondja... Igaza van. Én vittem el őket lopni Piltoverbe, ha a hexkapuban is... 

– Vi! Jinx meghalt, nem hallod őt. Figyelj rám, rendben? 

– Mi van, ha mégis él? És én nem megyek utána megkeresni?!

– Vi, Jinx meghalt. Nem találtunk semmit. Te is tudod, nem élhette túl. Kérlek, figyelj rám, rendben? Itt vagyok, én itt vagyok. 

Nyelt egyet, hagyta magát, hogy Caitlyn kinyissa az ujjait ökléből, majd pedig ősszefűzze a kezüket. Elindultak vissza az utcán. Vi kifújta a benne felgyűlt levegőt.

„Ettől még nem szabadultál meg tőlem, nővérem.”

Tudom, gondolta magában a magenta hajú nő, és bár próbálta elnyomni a hangot, de a valóság, amelyre Jinx emlékeztette, ott volt. A gyász, a fájdalom, mint egy árnyék, úgy bilincselődtek hozzá. 

De Caitlyn jelenléte, a keze a kezében, mintha egy biztos támaszt adna. Vi mélyet lélegzett.

– Nem tudom őt feladni. – Csöndes volt a hangja, ahogy belépett a házba. 

– Tudom – húzta magával Caitlyn. – Vi, Jinx mindig is azt akarta, hogy életben maradj. Mindig. Láttam – a barlangoktól kezdve az emlékekig, amiket meséltél róla nekem. Tudta, hogy szereted, és ő is szeretett téged. Mindenen túl, amin keresztül mentetek. Bocsáss meg magadnak és neki is, akkor nem fog tovább kísérteni. 

„Mindig veled leszek.” – Jinx kuncogott a fejében. 

Nem tudott mit válaszolni, lehet nem is akart, ki tudja, mit mondott volna. 

A nappaliba sétált és leült a kandalló elé, Caitlyn melléje ült, fejét a vállára döntötte. 

– Még mindig ebben a harcban vagy? – kérdezte Caitlyn lágyan. 

Mély levegőt vett, elmosolyodott. – A körmöd alatt lévő kosz vagyok, tőlem nem tudsz megszabadulni. 

* * *

Évekkel később

Egy kék hajú nő kocogtatta a Kiramman birtok fém kapuját.