Always with you

Hellobello! 

Cím: Always with you

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Arcane – non-pairing (pici Timebomb – Ekko x Powder)

Besorolás: angst, hurt/comfort, időutazás, happy ending, sci-fantasy, steampunk

Helyszín: Undercity 

Idő: Második évad 8. része körül. 

Leírás: Powder nem tesz le arról, hogy megtalálja nővérét. Ha a halált nem is tudta legyőzn, a teret és az időt megpróbálja!

Figyelmeztetések: -

Korhatár: 12+

Forrás: Riot Games - Lol fandom. Kiaknázatlannak éreztem a s2e7 részt, úgyhogy megszületett ez :D

Terjedelem: 1789 szó

Megjegyzés: Utólagos boldog mikulást mindenkinek! Péntekre hozni akartam ezt a fanficet, de az elmúlt két napba érzelmileg mélyponton voltam, aztán tegnap még ittam is, amitől teljesen szétestem, úgyhogy csak ma tudtam hozni ezt a kis irományt. Áldozok az Arcane fandomnak :3 Számíthattok még ebben a világban írásokra, pláne, hogy éppen csináltam egy borítót is egy jövőbeli fanficnek... 

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

Egy ideje szeretett idejárni. A víztároló rozsdás oldalfalain az élet nevetett és lélegzett, tavirózsák lebegtek a kék vizen, bogarak zizegtek a levegőben. Egyik térdén pihentette a fejét, miközben a falat nézte. Piros, sárga, kék, Ekko ecsetvonásai finomak voltak, erőteljes vonalakkal alkották meg az arcot, amit sosem látott. Egy lányról, aki azért volt bátor, mert féltette őket, aki azért volt erős, mert rettegett az elvesztésüktől, is és aki mindent képes lett volna feláldozni értük.

És a végén… valóban mindent feláldozott.

Nem ez a Vi élt az emlékeiben, akit a festmény ábrázolt, ez Ekko Vije volt: deltás, erős alkat, markáns áll, félelmet nem ismerő, szürke szem, szagatott, vöröses-rózsaszín árnyalatú haj. Volt benne valami törhetetlenség.

Csak egy festmény volt, mégis, ha sokáig nézte, akkor úgy érezte, mintha lelépne a falakról. Akkor egy picit úgy érezte, hogy elfelejti azt a bizonyos napot. Hogy az nem is történt meg… hogy történhetett volna meg?

Valami koccant, valami csillingelt, hallotta a gurulást, látta a kőből kicsapó apró energiacsóvákat.

Robbanás.

A füst és az égett szag mindent betöltött. Tapogatózott, kezét több helyen megsértette a törmelék.

– Vi? – kérdezte rekedten, köhögött.

Meghallott valakit. Mylot. Majd Claggort. Megkönnyebbült. A füst elkezdett oszlani.

Sokat gondolkodott azon, hogy vajon hogyan történhetett volna másképp? Annyi variáció élt benne, és mind abból állt, hogyha kevésbé lett volna szertelen, ha egy kicsit jobban figyelt volna, ha egy kicsit kevesebb dac és sértődöttség lett volna benne…

Felnézett a festményre, ujjai az érdes falat érték, miközben sóhajtott egyet. Az eltelt évek ellenére is, nem volt nap, mikor ne hiányolta volna nővérét. De most végre nem egy fiatal lányként élt a fejében, arca lett, alakja és vonásai, nem csak egy egyre homályosodó emlékként foszlott szerte szét a múlt ködében. Ha lehunyta a szemét, néha mintha hallotta volna a lélegzetvételeit…

Ekko valami újat adott neki. Először azt hitte, hogy feloldozást a gyász alól.

– Powder!

A hang felé fordult, Ekko volt az, a fiú mosolyogva tartott felé. Bevillant a Hextech kapuban lévő Ekko. Aki ugyanaz volt, és mégsem, másolata az igazinak, aki mintha egy másik életet élt volna le… Mi van, ha egy másik életet élt? Egy másik verzió, egy… De akkor hova tűnt? Mi lett vele? Hova ugrott az időben? Gondolatai egymást kergették. Mi van, ha egy másik idősíkra jutott? Vagy onnan jött? Ha megannyi idősík és dimenzió helyezkedett el egymás mellett az Arcane-nek köszönhetően? És amiről mesélt, amiről álmodott az itteni Ekko, abban… abban élt még Vi?

– Szia – nézett fel a fiúra. Nyújtotta a kezét, hogy húzza fel állásba.

– Ráncolod a szemöldököd, min jár az eszed?

– Csak Vin. – Nem hazudott. – Meglátogatom majd ma őt.

– Szeretnéd, hogy veled tartsak?

Megrázta a fejét. – Ki nyerte a tudományos napot? – terelte tovább a témát. Vi az övé volt, az ő gondolata, nem akart osztozkodni rajta.

Miután nem tudták újra aktiválni Heimerdinger erősítőjét a kristály nélkül, visszaléptek a versenytől. A történtek után így volt a legjobb…

– Nem tudom… – sóhajtotta a fiú, a távolba nézett. A yordle elvesztése megviselte Ekkot, Powder szerint talán az volt a legrosszabb, hogy a fiú alig emlékezett bármire is a laborban történt eseményeket illetően. – Menjünk.

Bólintott és megfogta a kezét. Kellemes elektromosság kúszott végig a karján az érintéstől. Sok minden megváltozott közöttük, valami jó irányba, valami kevésbé. Powder érezte a ki nem mondott szavakat lebegni fölöttük, amik aztán ki tudja hova taszították volna őket, ha megformálta volna. Végül is hogy lehetett volna megmagyarázni, hogy ez neki nem elég?

Gyújtott egy füstölőt a Vinek állított szentélyben. Nézte a képet, amit még ő festett. Újat kéne rajzolnia talán, ami esetleg jobban hasonlít Ekko Vijéhez? Nem, hiszen nem őt gyászolta.

Beharapta az ajkát, ahogy tekintete könnyedén elvándorolt a képről a fiók felé. Tudta, mik vannak benne, tudta, mit jelentene, ha kihúzná. Sosem vágyott rá, sőt, a pokolba kívánta a tartalmát, miután egy felrobbant és megváltoztatta az életét. De most... Megremegett a keze, kihúzta a fiókot. A gömbölyű kristályok kéken derengtek, a felszínük lüktetett, mintha csak az élet pislákolt volna bennük.

Kiszedett egyet. Hűvös volt a tenyerében. Megforgatta, szemügyre vette, majd eltette a zsebébe. Lesietett vele a pincébe, ahol megannyi órát töltött Ekko és Heimerdinger társaságában az időgép megalkotásához. Tudta, hogyan kezdjen neki.

* * *

A műhelyben pislákoló fények között csend honolt, egyedül a szerszámok és a gépek halk zümmögése töltötte be a teret. Powder a munkapadon görnyedt, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az időgép, amit hetek óta javított és épített, végre formát öltött. Minden egyes alkatrész, amit megtervezett, minden egyes rúnadarab, amit a fémekbe vésett össze állt valamivé, ami működhet. Tényleg hitte, hogy működhet. Néha úgy érezte, hogy megőrült, mikor még álmaiban is rúnákat látott, vagy fürdés közben az olvasztott fém szagát érezte. Néha rettenetesen elkeseredett volt, de a kép, amit lemásolt Ekko festményei közül egy lapra, hogy vele legyen mindig, erőt adott neki.

Egy apró, szilánknyi emlék csillogott az agyának felszínén – egy nevetés, egy kéz, ami megragadta őt, egy pillanat, amikor mindketten még gyerekek voltak, és a világ nem volt olyan elviselhetetlenül kegyetlen. Azóta eltelt idő, és minden egyes nap, minden egyes órája azt a célt szolgálta, hogy újra megtalálja őt. Az időgép volt az utolsó esélye, ha már a halált nem tudta legyőzni.

Vi sosem mondott le róla, az utolsó pillanatában sem, hát ő sem fog!

– Már csak egy kicsit... – mondta halkan, miközben egy csavart meghúzott a gép vázán. A kékes fények még jobban vibráltak a levegőben.

Nyelt egyet: – Nincs visszaút – suttogta, miközben a gépet bekapcsolta.

Az első villanás éles volt, és a levegőben kis elektromos ívek jelentek meg. A színek keveredni kezdtek, a bútorok és tárgyak körvonalai elmosódtak, mintha a tér és idő határai egybe kezdenének olvadni.

A levegő szikrázott körülötte, bőrét csiklandozta, elforgatta a rúnákat a megfelelő kombináció szerint.

– Tehát elmész?

A váratlan hangra megpördült a tengelye körül. Egy alak állt az ajtóban.

– Ekko – lepődött meg, de meg is könnyebbült. Rettenetesen nehéz volt titkolnia az elmúlt időszakban, hogy mire készül – ha egyáltalán a fiú még nem találta ki, persze. – Én...

– Nem kell megmagyaráznod, egy ideje már sejtettem... – pillantott a gépre, tekintetében lenyűgözöttség és a fájdalom egyszerre keveredett. – Működni fog?

– Azt hiszem.

– Miért nem mondtad el? Megértettem volna... Segítettem volna.

– Nem... Nem tudtam. Mert akkor... Akkor ez minden, amink volt, ez... – habozott, hogyan foglalja szavakba. – Végessé vált volna.

– Powder – jött közelebb, kezét kinyújtotta, érintése finom volt, mintha csak egy szitakötő szárnya ért volna hozzá.

– Örülök, hogy itt vagy most velem.

– Leléptél volna minden szó nélkül?

– Nem! – háborodott fel Powder. – Nem – jegyezte meg sokkal halkabban. – Arra nem lettem volna képes – nézett fel először Ekkora, majd pedig oldalra a kék fényekkel játszó gépezetre.

– ... És biztos vagy benne? – követte a pillantását.

– Igen, sosem voltam ennyire biztos benne, hogy működhet.

A fiú nyelt egyet. Powder érezte a ki nem mondott szavakat, a kezének remegését az arcán, a marasztalásra való vágyat a szemében.

– Akkor... – vett egy nagy levegőt Ekko. – Üdvözöld a helyemben is Vit. Meg az alteregómat.

Bólintott. Szúró fájdalmat érzett a mellkasában, nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Persze, azt sem, hogy eljön egyáltalán, mindig csak ábrándozott róla, hogy mit mondana, hogyan búcsúzna... de most semmi sem jutott eszébe, semmi amivel kevésbé fájt volna Ekkot hátrahagyni. Nem hitegette magát olyannal, hogy Ekkot is magával viszi, hiszen a gép nem két főre lett optimalizálva.

– Semmi gond, Powder – fogta közre az arcát Ekko. – Ha visszatérnél... – nyelt egyet. – Akkor várni foglak.

A torka kapart, a tekintete elhomályosodott a feltörő könnyektől, gyorsan megölelte a fiút. Szorosan, mintha a szuszt is ki akarná préselni belőle. Beszívta a Undercitytől füstös, fémes, pézsma illatot, ami annyira Ekkohoz tartozott. Olyan ismerős volt, olyan otthonos. Hogy hagyhatná ezt el? Mylot? Claggort? Vandert? Mindenki itt volt, aki számított... csak az nem, aki a legjobban.

– Vigyázz magadra, oké? – suttogta a ruhájába, majd elhajolt tőle. Annyi mindent akart még mondani, annyi sok minden ült meg a nyelvén, de mégsem bukott ki belőle szavak formájában.

Ekko letörölt egy elmaszatolt könnyet az arcáról. – Te is. – Majd egy finom mozdulattal a gép felé fordította.

Powder rezignáltan állt egy pillanatig.

– Ne fordulj meg – suttogta Ekko a fülébe. – Ne fordulj vissza.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az érzések árja teljesen elöntse, mintha minden egyes rezdülés egy-egy kacsázó kavics lenne a lelkén. Az emlékek, a fájdalom, a vágyak és a félelmek összefonódtak, a belső vihar magával ragadta, de tudta, hogy a zűrzavarból előbb-utóbb rend lesz. És amikor végre minden elcsendesedett, a döntést kristálytisztán látta a víz felszínén.

– Most vagy soha – suttogta magának. Előre lépett egyet, kettőt.

Minden egy pillanatra megfagyott. A levegő szinte éles volt, mintha a tér minden egyes darabja még feszülten összetartotta volna magát, készen arra, hogy bármelyik pillanatban szétrobbanjon. Zsigerei sikoltoztak, mintha valami belső erő minden egyes sejtét széthúzta volna... leírhatatlan érzés volt.

A következő pillanatban eltűnt minden. Az időgép felrobbanó fényének örvényében az egész világ elhalványult körülötte, és Powder eltűnt a sötét, végtelen ürességben.

* * *

Köhögött. Gyomra forgott, szeme előtt a vonalak és kontúrok összegubancolódtak. Térdre esett, valami hideget és nedveset érzett a keze alatt. Hányt.

A gyomorsav keserű ízt hagyott a szájában.

– Zaunra... – morogta.

Várt, míg a légzése könnyebb nem lett és a gyomra sem liftezett. A félhomályban falakat vett észre, körbefordult, de majdnem elesett valamiben. Valami kékben. Hosszú, kék hajtömeg vette körül.

– Mi...? – lepődött meg. Saját haja gubancokban hevert körülötte.

Egy cellában ült. Az egyetlen fényforrást egy aprócska kék golyó adta. De ez más volt, nem olyan, amit ő használt, ennek csiszolt felszíne tökéletes gömbformát alkotott. Megforgatta az ujjai körül. Tehát ebben a dimenzióban is létezett a hexkristály, csak éppen itt jobban kiaknázták a lehetőségeit? Vajon mitől mások a dimenziók? Mely döntések azok, amik számítanak a jövőre nézve?

– Jinx! – hallott meg egy hangot, mely kizökkentette a gondolatai közül. Mély volt, kicsit ismerős történetesen.

Ki az a Jinx?

Fordult a hang irányába.

A szíve kihagyott egy taktust.

Lehunyt szemhéja alatt bármikor fel tudta volna idézni Ekko festményeit, de a valóság teljesen más volt: élő, lélegző, mozgó. Megremegett a szája.

– Vi? – bukott ki belőle.

A magenta hajú nő tekintete elkerekedett. – Powder? – Hangja bizonytalanul csengett a börtön folyosóján.

Powder felállt, egyszerre mozdultak a rácsok felé, kezeik ügyetlenül nyúltak egymás felé.

– Vi, tényleg te vagy az! – fogta meg a karját, ujjai felfutottak alkarján, felkarján vállára. Vi illata izzadság, bőr, gépzsír különös egyvelege volt. Megremegett, tekintete elhomályosult, és nem hitte volna, hogy a pillanat ennyire intenzíven fogja magával ragadni, hogy nem csupán festményekbe és füstölőkbe temetkezhet, hanem egy óvó ölelésbe. Nem hitte, hogy eljön ez a pillanat valóban.

– Powder! – Vi érdes ujjai az arcát érintették. – Annyira sajnálom, Powder, úgy sajnálom!

Zokogni kezdett, az évek gyásza és bűntudata, ami úgy nyomta a lelkét, végre eltűnt, könnyűnek érezte magát és... egésznek.

– Várj, gyere, kinyitom az ajtót – babrált egy pillanatig a zárral Vi. – Nem hiszem el, hogy te vagy az – húzta magához Powdert, mintha még mindig nem tudná túl tenni magát, hogy a húgát látja. Powder nem értette, ki mást láthatna, de minden bizonnyal el fog ennek a beszélgetésnek is jönni az ideje. 

Vi mellkasába temette az arcát, és nem engedte el.