Little Piece of the Past

Hellobello! 

Cím: Little Piece of the Past

Kategória: novella – one-shot, crossover

Fandom: Marvel & John Wick – Wictasha (Natasha Romanoff & John Wick)

Besorolás: a/a, angst, at

Helyszín: New York, Amerika

Idő: -

Leírás: John hosszú idő után megjelenik egy rég nem látott ismerősnél. A találkozás régi emlékeket hoz a felszínre.

Figyelmeztetések: Egy csöppet OOC!

Korhatár: 16+

Forrás: Stan Lee (Marvel) és Chad Stahelski és Derek Kolstad érdeme. 

Terjedelem:  2228 szó

Megjegyzés: Idén nem lett megrendezve a Bloggerkarácsony, sajnos. Fáj érte a szívem rendesen, imádtam másoknak novellákat írni. De nem szeretném, hogy kihunyjon az a szokásom, hogy Karácsonyra hozok valamit, így itt van ez a crossover :3 régóta terveztem már megírni, de aztán mindig magára hagytam a sztorit, mert volt más... most viszont erőt vettem magamon és végre megírtam az én Wictashámat! 

Végezetül Boldog Karácsonyt mindenkinek, kellemes Ünnepeket! Pihenjetek, már ha tudtok :) 

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

A múlt pillanatai sebhelyek, begyógyulás után valamelyik eltűnik, valamelyik pedig sosem.

A minap az a golyó nem csak eltalálta, de egy sebhelyet fel is szakított. Méghozzá egy nagyon régit.
Sosem gondolta volna, hogy újra találkoznának – ami a Szovjetunióban történt, az ott is maradt.

Vére a padlóra csöpögött. A hang tompa volt és állandó a csend visszhangjában, amely végigzengett a felfelé haladó liftben. Az út rövidnek tűnt, vagy éppen egy emberöltőnyinek, elvesztette az időérzékét folyó vérének akkordjai között. Miért hallotta a vér csöpögését, ha hallgathatta a csöpögő vért? A fémpadlón lévő vörös foltok terjedtek, a kutya folyamatosan szaglászott és néha-néha felfelé fordította fejét, hogy aggodalmas barna szemét gazdájára vesse.

A szisszenve nyíló ajtó nagy térbe vezetett.

A vérző bérgyilkos feltekintett, miközben átlépte a küszöböt. Másodszor mondta ki a mai nap során azt a nevet, amit már évek, évtizedek óta nem. – Natasha.

A nő ott állt leengedett kezekkel, egy másodpercig úgy nézett a másikra, mintha fel sem ismerné. Mondjuk ebben az állapotban talán nem is volt olyan könnyű. – John – préselte össze száját, odalépett a férfihoz, karjánál fogva vezette az egyik kanapé felé, miközben számba vette a sérülésekre utaló jeleket: nehéz légzés, a fájdalom és a fáradtság, valószínűleg törött borda miatt, repedt ajka, a vérrel átitatott inge és öltönye az oldalán, a horzsolt bőr a kezén.

– Nem tudtam máshova menni.

John légvételei sercegtek a szobában, miközben Natasha finoman lehámozta az öltönyt és az inget a férfiról. Ezt a műalkotást már látta, csak kevesebb heggel és idő rágta nyommal. Szemügyre vette a lőtt sebet, majd sóhajtott egyet.

John előtt pillanat erejéig minden vörösben úszott, olyan vörösben, mint a nő haja, vörösben, mint a fehér bőrén a saját csörgedező vére, vörösben, mint a pillanat, mielőtt a nap a horizont alá csúszik, vörös, mint a Szovjetúnió zászlaja. Ez a szín végigkövette John életét, nem szabadult meg tőle.

– Tudom, hogy megbeszéltük, hogy soha többé... – Nem fejezte be a férfi a mondatot, miután Natasha egy éles pillantást vetett rá. Nem kellett elmagyaráznia, hogy csakis legvégső esetben jönne ide. 

– Hozok elsősegélyt, nem tudok neked a kedvenc italoddal szolgálni, vodka?

– Megteszi – felelte karcosan, lejjebb csúszott a kanapén, hogy lőtt sebe kevésbé feszüljön.

Szemrevételezte a nappalit, annak bútorait, nem érezte otthonosnak a lakást, persze, miket gondol, neki is csak felesége tette azzá a házukat, ő még berendezkedni is alig bírt. Ők nem képesek ilyenre, ők nem ragaszkodnak semmihez és senkihez.

Natasha vékony alakja jelent meg az ajtóban, hosszú léptekkel szelte át a szobát, és ült le a kanapéra. Most, hogy volt ideje, szemrevételezte a nőt – a kor kevésbé látszott meg rajta, de a sebezhetőség, vágy valami iránt, magányosság mind körbelengte szoborszerű, tapasztalattól megkeményedett vonásait.

– Fájni fog – adott kezébe egy színültig töltött stampedlis poharat egy fájdalomcsillapítóval együtt. Lehajtotta, egyidőben azzal, miközben Natasha a lőtt seb felszínét lekezelte. Bőre és húsa égett a sérülés mentén, kiverte a víz, de egy nyögés sem hagyta el a száját. Volt ennél már rosszabb állapotban is, mikor már a Halál is mellé telepedett, de sosem nyújtotta a kezét.

– Ő ki? – biccentett a kutya felé.

– Fiú.

– Komolyan? – nevette el magát Natasha, miközben újra a pitbullra tekintett, aki bánatos, nagy szemekkel ült a kanapé mellett, közvetlenül John lábánál.

– Mi az? – görbült felfelé egy értetlen mosolyba a szája.

– Nem is te lennél, aki nem tud a kutyájának nevet adni.

– De van, Fiú.

Natasha tovább kuncogott. – Úgy értem, normális nevet.

– Te mit adnál?

– Nem tudom, mondjuk Pitt?

– Mennyivel jobb... – mormogta a férfi már-már mosolyogva. Szürreális volt vérben ázva egy ilyen lényegtelen dologról beszélni. Mikor Natasha a csipesszel belenyúlt a sebbe, elvette tőle a vodkás üveget és húzott bőle egyet. Nem várt megkönnyebbülést, sem semmilyen tehermentesítést a bűnei alól, a fájdalom a földön tartotta, mert az valamit jelentett a számára, ezzel tudott mit kezdeni, ezt formába tudta önteni. 

A nőt fürkészte, sok kérdést tudott volna feltenni neki, de egyik sem ült meg nyelvén. Nem is olyan meglepő, hogy egy megbizatás során ismerkedtek meg oly sok évvel ezelőtt. Akkor találkozott először egy Fekete Özveggyel – a Kör és a KGB nem közösködött soha sem. A nő kirívó jelenség volt a vörös hajával, tökéletes amerikai akcentusával és azzal a seszínű ruhával, amiben előadta, hogy asszisztens. Úgy illett a szerepébe, mintha beleöntötték volna. John hozzá képest faék egyszerű volt, sosem volt az intrikák embere, minden bizonnyal szörnyű kém vált volna belőle, ő mindig szerette a direkt és egyértelmű megoldásokat. 

Jött, látott a fekete öltönyében, a hozzá illő fekete ingében, hogy a vérnek nyoma ne látszódjon. Az elsülő pisztoly riadalmat okozott és legnagyobb meglepetésére nem talált célpontot, pedig nem szokott hibázni. Egy fekete magassarkúba bújtatott lábon suhant fel tekintete, az asztal mögött meglátta a vörös hajú talányt, egy másodperce néztek össze: a barna tekintet összefonódott a zölddel, majd épphogy elhajolt a felé dobott tányértól, amely hangosan robbant szilánkokra a mögötte lévő egyik asztalon. John elé nem kerültek a futó emberek, olyan volt mint Mózes a megnyíló tengerrel, de későn ért oda áldozatához. Az ismeretlen nő átvetődött az asztalon, egy jól irányzott mozdulattal szúrt az eszcájg késsel, ami a keze ügyébe akadt. John fél karral blokkolt, miközben a másikkal ütést mért. Gyenge pontokat keresett, időt és helyet annak, hogy golyót röpítsen a nőbe. De a vöröske gyors volt és szemfüles, egy másodpercig sem engedte közel áldozatához. Hamar realizálta, hogy az ismeretlen jól képzett, talpraesett és tanulékony, bárhogy próbált véget vetni a harcuknak, nem talált fogást rajta. Nekiesett az egyik asztalnak, mikor a nő rúgását blokkolta. A keze ügyébe kerülő asztalterítő fegyvernek minősült, elkapta vele a nő lábát, bokája köré csavarva a padló felé kényszerítette. Már-már azt hitte, eltöri a lábát, olyan lehetetlen pozícióba került a vörös hajú, mire végül a földre tudta kényszeríteni. 

– Ki vagy te? – sziszegte a nő, eltűnt az amerikai beszéd, John az orosz akcentust fedezte fel benne. Egy különös manőverrel csúszott hozzá közel, és még ebben a lehetetlen pozitúrában sem adta fel a harcot a nő. Magassarkújával a férfi keze felé rúgott. Johnt meglepte ez az elszántság, ez a túlélési ösztön? Nem, ez valami  más volt, ez valaki más által megtervezettt és tökélyre fejlesztett mozdulatsornak tűnt. A vörös hajú robot volt, minden mozzanata egy parancssornak volt végeredménye. Bárki is alkotta, nem röstellte az időt minden részletre. 

A nő combjai szorosan fonódtak nyaka köré. Levegőért kapott, és újabb és újabb mozdulatokat tett a térdkalács törésére. Mindig is túlélő volt, az élet cinkosa, aki napról napra, percről percre élt. És egy másodpercig sem bánta, nem kapott más lehetőséget, ebben volt jó, ebben teljesedett ki. 

– Ki vagy? – kérdezte elfúlt hangon a nő, miután lefegyverezte, de nem sokáig élvezhette ki a győzelmet, ugyanis felfigyelt egy dologra, már pedig az étteremben csak ketten maradtak. Ellökte magától az idegent és körbenézett a holttestek között. Elégedetlenül felmorrant. 

– Ki vagy? – kérdezte újra. 

– Miért védted? – válaszolt. – Nukleáris hadviselésben vesz részt. 

A nő vállat vont. – A parancs az parancs. Ki vagy? 

John nem válaszolt, "leporolta" az öltönyét és már az ajtó felé igyekezett. A célpont, a név lebegett előtte, ahogy mindig is. Ebben volt jó: levadászni másokat és megölni. De ebben kurva jó.

Az első találkozást mindenki megjegyzi, nem igaz? Ő nem, ő a másodikat jegyezte meg, hiszen az első után azt hitte, hogy soha a büdös életbe nem fog a nővel találkozni. Ki volt ő? A Körben senki sem tudott róla. Talán egy nevesincs testőr lehetett – nő létére? –, ki tudja? De a második összefutásuk jobbra sikerült. Legalábbis Natasha részéről. 

– John – üdvözölte hűvös hangján. A férfi addig nem látta, míg a fényre nem lépett, vörös haja, mint valami vulkánkitörésnek a lávája, ragyogott, fehér bőre sápatagon fénylett, és zöld szeme izzott. 

– Megint te? – Csak egy ajtó választotta el célpontjától, akit végre nem akart futni hagyni. – Honnét tudod, ki vagyok? 

– Tudok pár dolgot – billentette oldalra a fejét. – Megküzdünk vagy sem? 

John nem szerette az ilyen provokációt, de... Ha már csapdába csalják, miért ne lépne bele? Így is, úgy is egy a vége. Blokkolt, majd ütést mért, mindent, ami valaha is segítette a túlélésben, felhasznált. Mert senki másban sem bízott sosem, csakis magában. De a nő fejlődött utolsó találkozásuk óta – gyorsabb lett és fondorlatosabb. Olyan mozdulatokat vett elő, amit első találkozásukkor nem, John pedig alig kapott észbe és nyekkent egyet a földön. Reflexből állt fel, ütött újra és újra. Ő ehhez értett, ez volt a testnyelve. A nő elárulta magát, már nem a célpont védelme volt a feladata, hanem John kiiktatása. Várt rá, várt erre a pillanatra. 

– Jardani, a Ruska Roma tagja – suttogta a nő. – Kisstílű bűnőző. – A szavak meghazudtolására verte arcon a nőt, ujjai csattantak, a vörös tincsekbe kapott, keze rásimult a koponyára, hogy jól irányzott mozdulattal a falnak csapja. Ő már nem Jardani Jovonovich volt, rég maga mögött hagyta a nevét és a Ruska Roma és Tarasov keze alatt valami egészen mássá nőtte ki magát. Kit érdekelt az a kisfiú, aki Jardani névre hallgatott? Már elveszett, már talán meg is halt. De ki volt ez a nő? Miért volt mindig ott, ahol nem kellett volna? 

– Ki vagy te? – tette fel a kérdést, kérdezte először a nőtől, mintha esélyt adna arra, hogy ne hulla legyen pillanatok alatt. Több idő kellett ugyan, de a harc végeredménye ugyanaz lett, mint az első csatájuknak, John felülkerekedett. Meg kellett volna ölni – utólag egy ideig bánta, hogy csak egy "kellemes" eszméletvesztést okozott.

A harmadik találkozásuk már nem így telt, már nem volt célpont, Johnt berendelték egy szűk terembe, ahol nők csoportosultak – fehér bőrűek, legtöbbje kék szemű, edzett, sovány alkatúak. Akkor hallott először a Fekete Özvegy programról, a sok nőről, a sok balerináról. Tarasov azt mondta, kell a logisztikához a béke, az állam nem kotnyeleskedhet bele az ügyeikbe – ez volt az ára. De mi is? John nem értette, mikor ott állt a tornaterembe, és sorra jöttek a lányok legyőzni őt. Szőke, barna és vörös. Az utolsók között találkozott vele – megtudta, hogy Natasha Romanoffnak hívják – a zöld tekintet tágra nyílt, a barna meglepődött, miközben felálltak szemben egymással. Ez volt az első alkalom, mikor Natasha nem vesztett. Hosszú, idegörlő percek után terítette le Johnt, a férfi nyekkent a földön, vérzett a szája és az orra, homályosan látott, de egy fegyver csövét ki tudta venni, melyet a nő rászegezett és az orrát ő fogta, mintha csak a golyót benn tarthatná. Csakhogy a próbálkozások ellenére a Kör és a KGB nem közösködött. John parancsba kapta Yelena Belova kiiktatását.

– Tűnj innen Baba Jaga – sziszegte a nő. – Nem nyerhetsz ellenünk. 

– Ezt a nevet kaptam – rázta meg a fejét, a pisztoly szeretőként simult ujjai közé. Lőtt, majd támadott. A köztük lévő távolság csökkenésével a pisztolyt felváltotta ökle és hosszú-hosszú perceken át küzdöttek. John szája vérzett, szeme előtt csillagok tűntek fel, miközben ujjai közül kihullottak a szőke tincsek – ott hevert előtte az eszméletlen Yelena. Újabb és újabb pillanatok teltek el győztes nélkül – Natasha felnőtt hozzá, de a Baba Jaga név nem véletlenül illette Johnt. Nem volt olyan ravasz és gonosz, mint aki után kapta, de annál inkább célratörőbb és félelmetes. 

– Nem ölheted meg – ellenkezett Natasha. 

– Ez nem választás kérdése. 

– Jardani. – A születési neve élesen vágott húsába, oly régen hallotta. Megingatta, mikor Yelena fölött állt és egyenesen Natashára nézett. Elhibázott taktika volt: sosem szabad megosztani a figyelmet! A garvitáció fogott rajta, mikor elvesztette egyensúlyát, Yelena kirúgta a lábát, kezei előrelendültek reflexből, hogy tompítsa az esést. Ez valamiféle halál volt? Hogy ilyenkor kibillent a világ egyensúlya, és Natasha meg John úgy közelítettek egymáshoz, ahogy a pólusok. A teremtéshez előbb pusztítani kellett egy kicsit, és az apokalipszis hiába volt ijesztő, elengedhetetlen ahhoz, hogy aztán felkeljen a Nap. Itt volt, pedig nem kellett volna, ő tudta, mert elmondták a szellemek és az éhesen tátongó féreglyukak a mélyben, hogy vannak lelkek, amik összetartoznak. Talán az övék is ilyen, és csak azért léteznek még, mert folyton megtalálják egymást. 

Test testtel összeakadt, összegabalyodtak, vörös ült meg ajkán, jeleket rajzolt a bőrre – birtokjeleket, melyek füstté váltak a hajnali fényekkel. Az éjjel mínuszba redukált távolság pozitív végtelenbe hajlott nappal. Nem ismerték egymást, mégis John Natasha összes porcikájára emlékezett, ahogy a nő is megrajzolhatta volna behunyt szemmel a férfit. Ez elég volt a parancsok teljesítéséhez, az utasításokhoz, melyek éles kontúrokat rajzoltak az életükbe, hiszen mi számított? Mindig a parancs számított. Mert ez volt a túlélésük kulcsa. Élet élet után, vér vér után. És mikor már nem emlékeztek magukra, a másiknál keresték az emlékeket, hogy önmagukat újjáépítsék. Ez vajon elég volt? Újabb és újabb verziók születtek, egyre kegyetlenebbek, egyre tökéletesebbek, míg már nem voltak elegek senkinek, a kioltott életek nem oltottak vérszomjat. 

* * *

John felnyögött, mikor Natasha kihalászta a golyót a sebből, mintha csak izzó fáklyát távolítottak volna el testéből. 

– Nat, jól vagy? – kérdezte meg váratlanul. 

A nő ránézett, sokáig nem mondott semmit, míg végül megszólalt. – Igen, John, jól vagyok. Megtaláltam a helyemet. Úgy hallottam, te is. 

Az alvilágban port kavart a kilépése Tarasovtól. A visszatérése is. 

– Részvétem a feleséged iránt. 

John nem válaszolt. Helen minden volt, amik ők nem. Minden, amik ők soha sem tudtak lenni – ártatlan, kedves, nyílt, barátságos, bűbájos és szerethető. Emellett nem gyilkolt embereket. 

– Megérdemelted, John. Örülök, hogy boldog voltál. 

A férfi bólintott, ajkára esetlen mosoly kúszott. – Örülök, hogy te is. 

– Tony rinyálni fog a kanapé miatt, de ne aggódj – legyintett. – Kedvelni fogod – vett tűt és cérnát magához, John ivott egy újabb kortyot a vodkából. 

– Nem maradok soká – rázta meg a fejét. – Ha kész vagy, én...

– Tudom – bólintott Natasha. – Amíg meggyógyulsz, maradj – nézett fel a férfira. A zöld tekintet hívogatta a barnát. – Maradj – ismételte meg. – Itt nem fog senki sem rád támadni. 

A béke csak illúzió volt. Mindegy, milyen nyugodtnak tűnt a pillanat, jól tudta, hogy nem fog sokáig tartani. De pont elég volt arra, hogy vegyen egy nagy levegőt és holtpontra jusson.

– Te sem? 

Natasha felnevetett.