„Happy End”

Hellobello!

Cím: „Happy End”

Kategória: novella –  one-shot, original

Besorolás: ficlet, egyperces, weird, tragedy, death story, anthropomorfic

Idő & Helyszín: Ismeretlen

Leírás: Ha a sugárzás személy lenne...

Forrás: Saját kútfő!

Figyelmeztetések: hát... a little bit toxic.

Korhatás: 16+

Terjedelem: 347 szó

Megjegyzés: Akartam valamit hozni, és úgy voltam vele, egy 300-as jó lesz. Erre nem több lett belőle? XD Egyszerűen nem tudtam lefaragni belőle. A téma meg... nos, engem amúgy a radioaktivitás mindig érdekelt (ne kérdezzétek, de mind kémiai, mind gépészeti szempontból is, ha nem vegyipari gépésznek vesznek fel, második helyre az atomenergetikust raktam), az Oppenheimert nem rég láttam és nagy nyomot hagyott bennem, úgyhogy valahogy ez sült ki belőle. 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Eddig olyan magányosnak éreztem magam. De most az utcán téblábolva, a kisvárosnak a legtöbb ablaka mögött emberek láthatóak. Itt vagyok, hozzátok jöttem! 

Bekopogok az ajtón, tudatában annak, hogy nem hallod, várok eljátszva a gondolattal, hogy azt mondod, menjek be. Belépek a kis helyiségbe, szemrevételezlek: az ablak mellett állsz, arcod kerek, szemüveg ül az orrodon, pillantásod aggodalomtól sötét, remeg a kezedben a cigaretta, amit vastag szádtól pár centire tartasz.
Apró léptekkel csökkentem a távolságot közöttünk. Megbabonázva figyellek egy darabig, csodálkozva azon, hogy bármit is csinálsz, csak még jobban szeretlek. Különös dolog ez. Furcsa érzésekre késztet, amik meglepnek, még a cigarettára is irigy vagyok, ami a szádhoz érhet – én meg még nem. 

– Szeretlek – búgom a füledbe halkan a vallomást, amelyet már nem bírok magamban tartani tovább, különben én semmisülök meg súlyától. Így könnyebb, így talán kevésbé fáj ez a szerelem. 

Eléd lépek, közéd és az ablak közé. Felmérem a milimétereket, amik olyan távolivá tesznek téged, és már nem bírom tovább. Átölelve megcsókollak, az ízed fanyar: keserű a dohánytól, és édes az elfogadástól. Érzem, ahogy a testünk összeolvad: az atomok energiával találkoznak, amitől reakció indul meg közöttünk. Érzem, ahogy egyes részeim belépnek a szöveteidbe, átsugározva a ruhán, cirógatják bőröd minden centiméterét. Hüvelykről hüvelykre fedezlek fel, és tetőtől talpig imádlak. 

Az enyém vagy most már! 

A felszabaduló szabadgyökök a sejtjeidben már kihatnak a fizikai és kémiai folyamatokra a testedben. Órák vagy napok múltán érzed, hogy gyengülsz, érzed, hogy fájni kezd mindened. De én ott vagyok veled, egy pillanatra sem hagylak el. Simogatlak, hogy semmit se érezz, csontig hatolok és bőröd alá bújok, mert ennyire szeretlek. Lenyűgöző tudni, hogy közelebb vagyok hozzád bármelyik embernél.

Érzed, hogy agyadban valami nem stimmel, a kontúrok elvesztik az élességüket, a színek összemosódnak, gyomrod görcsbe rándul, és a szádban a vér ízét érzed. Bőröd vörösödik, sebesedik és vérzik, öklendezel és remegsz. Mindened fáj, mint megannyi embernek, akit ennyire szeretek. A fehérvérsejtjeidnek száma nullához tart, a szerveid egymás után mondják fel a szolgálatot. Már nem ember vagy, már kit tudja, mi vagy, leginkább leolvadt bőrű kopogó szellem, de tudd, én így is szeretlek és nem hagylak el sosem!