Lukács 18:13b

Hellobello! 

Cím: Lukács 18:13b

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Marvel – Stucky – Bucky Barnes & Steve Rogers

Besorolás: ficlet, egyperces, drama, angst, pov

Helyszín: New York, USA

Idő: Polgárháború környéke

Leírás: Bucky betér egy templomba, meggyón, de mit?

Figyelmeztetések: OOC!

Korhatár: 14+

Forrás: Marvel fandom!

Terjedelem: 890 (+7) szó

Megjegyzés: Záróvizsga tanulás közepette akartam hozni egy ilyet. Bár először a Conjunctiont terveztem, de  az a helyzet, hogy annyi időm nincsen :/ majd 28.-a után :D 

Megjegyzés 2: Aki szemfüles, észrevett egy-két változást a blogon, a legjelentősebbek a Műhelyben történtek!

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

Megtorpant egyszer a lépcsőn, majd még egyszer. Nem tudta lába miért viszi be az ódon épületbe. Sétálás közben megakadt a tekintete a templomon, azonban nem jutott eszébe, hogy átlépje a küszöböt, és lám, mégis itt volt az égbenyúló oszlopok és a sűrűn sorakozó padok között. A csend ránehezedett és visszafogta lépteit. Miért jött ide? Mit várt ettől a helytől? Nem érdemelt megváltást vagy megbocsátást, az ő bűneit sehogy sem lehetett jóvá tenni. Sehogy. Lehetne magyarázni, hogy nem volt tudatánál, hogy a HYDRA átmosta az agyát, ami okán öntudatában most is alig hitt. Talán ő volt, talán nem ő volt, úgy vélte nem James Barnes, akinek született, vagy Bucky, ahogy Steve hívta. Mert az nem csinál olyat, mint ő.

Emlékezett az alkarjának nyomódó torok feszülésére, a megakadt nyelésekre, a zihálásra, melyet olyan jól ismert, pontosan tudta, hány másodperc múlva fog a másik elájulni. A gége begörcsöl ilyenkor, a lélegzés megszűnik, ennélfogva a vérben egyre csökken az oxigénszint, mely a sejtek, a szív és az agy oxigénhiányos állapotát, a sejtek elhalását, roncsolódását okozza.

– Buck... – hörögte Steve, belekapott karjába, próbált fogás találni rajta, hogy valahogy kikerüljön a fojtófogásból. Ösztönös, automatikus reakció volt, kétségbeesett próbálkozás a túlélésre.

A Tél katonája közönyösen nézte az élettől dübörgő ereket, amelyeket kitéphetne és koronát fonhatna homlokára, véres lenne és igazi, de legalább tudná, mi nem akar lenni. Mikor a tükörbe néz, magát látja, a katonát, de hol van James Barnes? Ki a fene az a Bucky?

Egy sóhaj kíséretében beült az elfüggönyözött gyóntatószékbe. Túl kényelmes volt a párnázott ülőhely, mint amit megérdemelt volna. Fém karja végigsimított a karfán, miközben eljátszadozott a gondolattal, hogy meggyónna.

– Beszélj, gyermekem!

Megfeszült, érzékszervei kiélesedtek a jelenlévőre, aki nem volt más, mint a pap a másik oldalon. Ő pedig mégis majdnem újabb célpontot látott benne. – Mégis mire gondolsz? – rázta meg a fejét megrökönyödve. Micsoda élet ez, kreált egyet magának, ahol elhitte, hogy semmi sem halálból és vérből fakad, és tényleg megpróbált beilleszkedni ebbe a szürkés városba, és nem is volt olyan szörnyű, nem minden nap volt olyan szörnyű. Csak azok, mikor halált kívánt és reszelős volt a lélegzetvétele, mikor a rémálmok végigcikáztak idegpályáin és egy gépet ébresztettek fel, mikor nem tudta, kit lát a tükörben, és a jéghideg érzéstől belé állt a gyomorgörcs, mikor nem ismert fel embereket, vagy éppen felismerte azokat, akiket bántott. Végső soron nem volt helye itt, akárhogy is vergődött, hogy legyen.

– Atyám, vétkeztem! – suttogta. 

– Beszélj, gyermekem. – A hang türelmes volt és színtelen. Bucky nem bánta, így legalább személytelennek tűnt ez az egész.

– Vétkeztem. Bűnt követtem el. Sok bűnt. Sok rosszat tettem. Nagyon rosszat. – Hangja visszafojtott lett, valami ki akart zúdulni az ajkán, de nem hagyhatta. Ezeknek a szavaknak sosem szabadna elhagyniuk a száját, bármennyire is könnyű lenne. De csak neki, az idegen férfinak a túloldalon nem.

– Tudom, mit tettem, és nem szeretném elsorolni, mielőtt kidobna innen – teljesen jogosan. – Nagyon sok rosszat tettem. Bántottam másokat. Nem akartam... – ráncolta össze a szemöldökét. – Vagy legalábbis nem hiszem, hogy akartam. Nem tudom. Nem emlékszem. – A Tél katonájának az emlékei sterilek és érzelemmentesek voltak, ahogy egy gép végigcsinálja a számára megírt program által a feladatot: végrehajtani a parancsokat a megadott sorrendben.

– Életeket tettem tönkre és a lelkifurdalás, a szégyen, és a megbánás nem húz le eléggé. Mert ha így lenne, legalább elsüllyednék. Élem a mindennapokat, miközben mások nem tehetik ezt meg. Néha azt kívánom, bár meghalnék. Ez nem az én korom, nem az én időm már. Ez a legrosszabb, hogy annyira elgyöngülök, hogy inkább a feladást választanám. Ettől még szörnyűbb ember vagyok. Életeket vettem el, amihez nem volt jogom és most, mikor ezzel szembe kéne néznem, nem bírok. Bocsánatot kérek minden lélekért, könyörgök erőért és irgalomért. Nem kaphatok feloldozást, bele kéne törődnöm, igaz? Jobbá tenni azt a maradék időt, amim még van. – Fájdalmasan elnevette magát. – Ahogy engem mentettek meg. Pedig nem érdemeltem meg. Ott kellett volna ragadnom a Pokolban – igen, ott jártam, alászálltam –, de egy... egy... – nyelnie kellett egyet. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy szemhéja alatt végigcikázzon egy szőke fény, tincsek, egy hozzá tartozó markáns arc, melyben a kék pillantás, mint az égbolt vagy a tenger és a jajvöröst elűzte. Eltűntek a lángok, amelyek emésztették. – Valaki eljött értem. Őszintén állíthatom, egy angyal mentett meg – folytatta, mielőtt még a pap közbevághatott volna valami nevetséges okoskodással, hogy „angyalok” nem is léteznek. – Újra. Nem ez az első alkalom, hogy megmentett, hogy áldozatot hozott értem. Én pedig eltörtem a szárnyait, kitéptem a tollait, megsebesítettem, és ha én nem lennék, ő most nem tartana ott, ahol. Jobbá tett, én pedig őt rosszabbá, már nem olyan makulátlan, már nem olyan tiszta, mint volt, mert a mocskos kezem hozzáért. Tudom, hogy el akarja tüntetni ezeket a foltokat, lemosni őket, mintha lehetne. Én látom az elrejtett, piszkos tollakat a fehérek között, alig látszik, csak egy-egy mozdulatra kandikálnak ki. – Tenyerébe hajtotta a fejét és erőt vett magán, hogy a könnyeit visszatartsa. – Fényt hozott az életembe, kihúzott a sötétből és minden nap azon munkálkodik, hogy kinn is tartson, pedig én sokszor visszalépek – nem akarok, de mégis. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ezek után van helyem a világba, hogy úgy tesz, mintha bocsánatot nyerhetnék, küzd a rég elveszett lelkemért és engedi, hogy szeressem – oh, de még hogy szeretem –, pedig csak bántom őt is. Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! – Elhallgatott. Túl sokat mondott.

Nem várta meg a pap szavát, azelőtt elhagyta a templomot, mielőtt a férfi megtalálta volna a megfelelő szavakat a vallomása után. Feloldozást úgysem kaphatott. 

 

*Lukács 18:13b – Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!