Stone & Flesh

Hellobello!

Cím: Stone & Flesh

Kategória: novella –  one-shot, original

Besorolás: fluff, pov, retelling, cliffhanger, first time, anthropomorfic, (pre-)femslash (?)

Idő & Helyszín: Ismeretlen

Leírás: Egy szobor életre kelésének története, aki beleszerelmesedik a Készítőjébe.

Forrás: saját kútfő! Igazából ez nem retellingnek készült, de végül is elmondható annak.

Ihlet: hát nem gyönyörűűű?

Figyelmeztetések: -

Korhatás: 14+

Terjedelem: 2001 szó

Megjegyzés: Nem most hoztam posztot már... Annak ellenére, hogy nagyon akartam tartani az írást, azonban az életemben történtek események: rokoni megbetegedés, diplomamunka, párkapcsolati válság, és enyhe szorongás a részemről. Pszichológushoz kezdtem járni, többet emberek közé, ami amúgy jót tesz nekem, csak éppen kevesebb időm van írni és szerkeszteni. De remélem, hogy ez nem marad így, mert tervek vannak – uh, nagyon sok minden van vázlatban, és érzek amúgy lendületet hozzájuk –, pl.: nanowrimo mindjárt itt lesz. ^ . ^

Megjegyzés 2: Ideje volt fluffot is hoznom már (durva, hogy ennyire nem szoktam), meg nem csak ficleteket, úgyhogy kezdek ezzel :D

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Kopp-kopp.
Kipp-kopp.
Kipp-kopp-kopp.

A véső finoman és aprólékosan munkálta meg a fehér márványt. Az amorf kőtömb szépen lassan, napról napra, hétről hétre elkezdett felvenni egy alakot. Először csak egy torzult vázlat volt, a márvány adta lehetőség, és csak a művészen múlt mivé is formálja meg.

– Ah, mi ez? – pislantott először lomhán, majd annál nagyobbat, vonalak és görbék lassan összeálltak körülötte zárt és színes formákká, és változatos környezete azonnal magával ragadta. Az őt körbevevő fehér alakokon futott végig a tekintete, volt teljes, de félbehagyott, letakart vagy épp pőrén álló a hatalmas teremben, amelynek fapadlója műanyag, áttetsző vászonnal volt leterítve, üvegburkolatú mennyezetén át pedig fény üldözte el a félhomályt. A falakon hol színes, hol fekete-fehér képek sorakoztak tömött sorokban, és...

– Au – ciccegett egyet és elfintorodott, ahogy eltartotta a fejét a vésőtől, de az újra lecsapott és újabb darabot vájt ki állkapcsa alól. – Au, au – hőbörgött és izgett-mozgott, de nem tudott a szerszám útjából kitérni. – Hagyd abba, elég, ez fáj! – Hangja, mint valami szélhárfa a viharban, csörömpölt, de mit sem ért, nem nyugtatta le a kedélyeket.

– Uram, Teremtőm, hagyd abba! – sziszegett, és farkasszemet próbált nézni a vésővel, de az újra csak lenyesett belőle egy darabot kíméletlenül. – Hát, mit csinálsz?! Ez fáj! Hagyd abba! – igyekezett lefelé nézni. És míg maga mellett főképp finom, szép, a szemnek jóleső vonulatokat látott, saját maga karcos volt, egyenetlen és amorf. Ő miért néz ki így? Miért ilyen... csúnya? És bár volt, akinek hiányzott egy karja vagy lába, befejezetlen volt öltözéke, de nem volt olyan groteszk tömbszerű, mint ő. A felháborodása hamar elpárolgott, akár a reggeli harmat. Ott állt csúnyán és elszontyolodva, és ha lett volna keze vagy akármilyen testrésze fején kívül, bizony takargatta volna magát. De így még az a lehetőség sem adódott meg neki, hogy elbújjon. Szinte érezte magán a kárörvendést, a fehér szemek nevetését, pedig azok rá sem néztek. Még csak rá sem néztek. Nyakát behúzta, és ha tudott volna sírni, legalább dühének virágát életben tarthatta volna, de az kókadva haldoklott könnyek híján. Szeméből nem jött semmi, még száraz por sem, ami rátelepedett volna arcára.

Követte a véső kopottas fejét tekintetével, majd markolatát, a lakkozás már viseltes volt az apró, vékony ujjak között, egy hosszú kéz tartozott hozzá, amihez pedig egy lenge ingbe öltöztetett felsőtest. Fejét nyújtogatva nézett előrébb, hogy meglássa azt a valakit. Bőre lágy, enyhén napsütötte árnyalata elütött ébenfekete, rövid, a nyakát csiklandozó hajától, szeme egy árnyalattal volt világosabb, élénken csillogott, mint flitteren a fény. A nő ajka vastag és cseresznyepiros volt, a koncentrációtól aprót gödröcske jelent meg a szája sarkában. Nézte és nézte, látni akarta, látni a ruha alatt megbúvó testet, a csupasz fedetlen bőrt, hogy összehasonlítsa a többi szoborral. De ő olyan más... annyira könnyed és... eleven. Igen, ez a jó szó rá! Lenyűgözte a mozgékonyság, a testből áradó meleg, ami mint fuvallat, lengte körbe, mikor közel hajolt hozzá. Egymás szemébe néztek, és mégis, a nő nem őt nézte. Valami mást látott. Nem tudta megmondani, hogy mit, de a barna szem túlnézett rajta, át a kő rétegein és repedésein, mit néz? Mert valamit egyértelműen látott. Benne? Mögötte? Hol?

Kopp-kopp.
Kipp-kopp.

A véső rendületlenül dolgozott, hol kisebb, hol nagyobb darabokat szakítva ki belőle. Csak onnan tudta az idő múlását, hogy éjszakánként sötét lett és megpihenhetett, nem volt kopácsolás. Ilyenkor a véső egy széken nyugodott, a nő pedig eltűnt. Mindig elment, isten tudja hová, és mindig visszajött, hozta magával a fényt, a citrusosságot és a melegséget. Ilyenkor úgy érezte, megelevenedik az egész műterem, még ő maga is élettel telik meg. Óráról órára, napról napra változott. Először nem örült neki, otromba volt és alaktalan, nem akarta, hogy még csúnyább legyen, de ahogy nem tudott ellene tenni, mint ember az időjárás ellen, így egy idő után beletörődött. Megszokta a véső kellemetlen csípéseit, az elhámló kődarabokat, amik koppanva hullottak a földre, a testén megjelenő kitüremkedéseket. Jókedvének egyetlen forrása a nő volt, ő, aki éppen tönkretette... Csodálatos volt látni a színeket, amik bőrén játszottak, például a pirosat, de ha a nap fénye megvilágította, már narancssárgás jellegű volt orcájának színe, ahogy haja sem egyöntetű fekete színben pompázott, a fény megmutatta a barnás szálakat nyaka tövében. Az őt körbelengő meszes citrusosság töményen kúszott bele orrába, mégis torkán felhígult bársonyosan és krémesen. Már rég nem érdekelte a véső, egyetlen mozgást látott csak, a nőét. Ahogy a karja mozdult, vagy nyakát billentette meg, az izmok és csontok játéka kirajzolódott a bőr alatt. Milyen gyönyörű... szégyellte magát, hogy ő meg ilyen... ilyen.

A többiek azt mondták, ezen mindenki átesik, és utána jobb lesz. De ő nem hitt nekik, látta a szemükben, ahogy lenézően vizslatták, talán irigykedtek rá, hogy ha még csúnya is, de legalább a nő vele foglalkozik, nem velük. Hinni akart ebben a gondolatban, olyan jóleső volt, egy aprócska reménysugár, hogy valakinek tetszik így is.

Kipp-kopp.
Kopp-kipp-kopp.

– Wow – lepődött meg, eltartotta kezét. Rücskös volt és girbe-gurba, nem olyan szép íves és egyenletes, mint másoké, de egyértelműen volt. Megannyi óra óta figyelte, hogy vajon mi készül a jobb oldalán, és most, hogy el tudta tartani magától, csodálatos érzés volt. Magához tudott érni, el tudott nyúlni a távolba, igaz, még csak ennyire volt képes ujjak híján, de jóval több volt ez, mint eddig. Arcához ért, végig simított fitos orrán, íves állkapcsán, szemének gödrén, egészen míg csiklandós érzést nem érzett. – Mi ez? – nyúlt fel egészen feje tetejére. Valami dísz fogta közre a szálakat, hogy ne hullhassanak arcába. Vékonyak voltak és hosszúak, enyhén göndörödtek. – Van hajam! – harapta be ajkát nevetve és máris elképzelte, ha nem márványból lenne, akkor bizony ő is fekete hajat kívánna magának. Az olyan szép! Ahogy lobog egy-egy mozdulatra a levegőben, a tincsek szinte táncra perdülnek.

Már csak az volt még jobb, mikor ujjai is lettek, össze tudta tenni őket, vagy épp elnyújtani, a levegőbe játszani, mint valami kisgyerek, úgy csodálkozott rá saját megszületésére. Hihetetlen, már-már elmondhatatlan érzés volt, ahogy ismerkedett magával és a környezetével. Meg akarta érinteni a Készítőjét, de minduntalan, mikor már csak ujjbegyeit pár milliméter választotta el tőle, inkább meggondolta magát. Tudta, hogy más lenne, nem olyan mint ő, akit fúrnak-faragnak, és nem tud kinézetben még csak nyomába sem érni. Szépség... minden volt ő, csak az nem. Nem kellett ahhoz látnia magát, elég volt csak érezni. Mi van, ha megérinti, és vége mindennek? Megérintheti? Ő, aki csak egy...? Mi is ő igazából?

Kipp-kopp.
Kipp-kopp-kopp.

– Gyere!

Az este leszállt, az ablakon a litoponfehér holdkorong fénye sütött be, és vont elnyúlt árnyakat a szobrok köré.
Ránézett a többiekre, akik már elhagyták a "kijelölt helyüket" és kitartóan integettek felé. Bár valóban látta a Készítőjén, hogy mozognak azok a hosszú lábak derékból, nem volt benne biztos, hogy ő is úgy tudná használni, mint a többiek. Már pedig azok táncoltak, ugráltak velük, sőt volt egy gyönyörűszép, karcsú, magas női balerina alak, aki arcig tudta emelni az egyiket. Mesésen rajzolódtak ki az izmok a vádliján, a csontok a lefeszített lábfején.

– Lépj, gyere már! – nógatták.

Letekintve már pedig ő nem látta a lábait, amitől kissé elbizonytalanodott, csak legalul, valami lábfej-kezdeményt, de elég erős lett volna annak nevezni azokat a tömböket.

Végül valaki megunva a várakozást, odalépett hozzá és megragadta karjánál fogva. Az érintés, mint valami villámcsapás, vonult végig testén, megborzongott tőle. Elrántotta a kezét, ha tudta volna, hogy ne hallja bőrük csikorgását és ne érezze, hogy olyan, mint egy dörzspapír a másikhoz képest, akinek felülete sima volt és egyenletes, sehol egy kiálló, felesleges pukli, vagy egy mélyedő repedés. De ő? Teli volt ezekkel, és szégyellte magát a többiek előtt.

De ez a gondolat hamar kifutott elméjéből, ahogy a másik húzni kezdte, és egyensúlya érdekébe előre lépett egyet. Meglepődött, nem is tudná mihez hasonlítani az érzést. Tett egy újabb lépést. Talán a könnyűség lett volna rá a legjobb szó, és ha lennének szárnyai, minden bizonnyal a légáramlat felkapta volna, anélkül csak lépett egyet újra és újra, táncra perdült.

Az, hogy egyre több mindenre volt képes, egyre többé vált, fizikai szabadságot adott neki és ez egy csodálatos érzés volt. Mosolyogva hagyta, hogy a többiek vezessék és megmutassanak neki egy örökmozgó, dinamikus világot.

Kopp-kopp.
Kipp-kopp.

Egyre-egyre formálódott, vékonyodott. Lassan elkezdtek eltűnni róla az amorf puklik és repedések, felülete egyre simább lett és íves. Szerette nézegetni magát esténként a terem egyetlenegy tükrében, végignézni, hogy aznap épp mi változott rajta. Mert minden nappal egyre jobban hasonlított a többi szoborhoz. És amennyire az elején nem hasonlított, most is annyira szeretett volna? – sóhajtva fordította el a fejét, vizsgálta arcának élét, ajkának vonalát. Vajon lehet valaha olyan mint ő? Mint a Készítője? Olyan lágy színű, puha érintésű, élettel teli, energikus? Olyan akart lenni mint ő! Mindennél jobban vágyott olyan lenni, hogy megérinthesse végre, ujjaikat egybe fűzhessék, érezze a melegét és azt az émelyítő citrusosságot, amit örökké fátyolként akarna viselni. De ő csak... ő csak egy kőszobor volt a másikhoz képest, és minél szebb lett, annál inkább félt attól, hogy egyszer befejezett lesz és kiállítják a többi közé. Olyan lesz, mint ők... El fogja hagyni őt Készítője?

Kopp-kopp-kopp.

Abbamaradt a kopogás. És nem azért, mert beesteledett volna. Fényes nappal volt, és a nő mégis letette a vésőt, dörzspapírt vett elő és ecsetet.

– Mi ez? Ez jó! – kuncogott fel, miközben a papír végigment domborulatain, az ecset pedig a finom port lesöpörte felszínéről. Készítője egészen közel lépett hozzá, sebészi pontossággal végezte el az utolsó simításokat, fókuszált a mezítelen testre, mintha nem is ő alkotta volna, és most meg kell ismerkednie vele. Gyengéd volt és óvatos, amitől akaratlanul zavarba jött. Miért nézi így? Mint valami csodát? Az lenne? Egy ismeretlen, érthetetlen érzés végigsöpört rajta, feje fölé magasodott és alábukott. Majdnem megtántorodott.

– Mmm...

Nézte a piros ajkakat, amik ezt a furcsa hangot adták ki, megborzongott velejéig tőle. Pedig csak egy hang volt, mégis áthatolt a márvány kemény rétegén és rezegtette meg atomjait.

– Az egyik legjobb munkám lettél. – Tovább folytatta az ecsettel való tisztogatást a szobron, végig haladt oldalának ívén, mellének vonalán, vállának gömbjén, nyakán át arcáig.

Jól hallotta? Vagy lehet, hogy álmodik? És csak azt hallja, amit annyira szeretne hallani? Oh, magasságosra! Mikor először látta meg magát, nem gondolta volna, hogy valaha is ilyenné válhat, már-már beletörődött otrombaságába. Ez ő, el kell, kellett fogadnia, de hogy lett volna könnyű, ha mindenki más szép volt? Azonban még ha csúnya is volt, megérte annak lenni. Minden egyes másodpercet, amit Készítőjével tölthetett.

A nő ujjbegyei lágyan simítottak az arcára, merev, kemény vonásaira. Puha volt és meleg, még sosem érzett ilyet, ez az elevenség éles kontrasztban állt az ő kővonásaival. Az érzések mozdultak benne, a mellkasában ringóan, mint hajó az óceánon, néha-néha hullámnak csapódva. 

Mintha a legbársonyosabb dologgal cirógatnák a világon. És bár sose hagyná abba... Finoman beledöntötte fejét a tenyérbe, kiélvezte az utolsó cseppig is az érintést, amitől reszketett a belsője, és mintha lábait feloldanák savban, elkocsonyásodva ácsorgott bamba mosollyal az arcán.

– Még ne engedj el – suttogta, és mintha a nő meghallotta volna szavát, egyenesen a szemébe nézett. A barna pillantásban hófehér valója világítva tükröződött és ha eddig nem értette volna meg, most biztos rájött, hogy mennyire is különböznek. Sosem lesz olyan, mint ő, hasonlíthat rá, de olyan... Soha.

Végtelennek tűnő pillanatig nézték egymást.

Míg a nő előre nem billentette a fejét, és ajkaik összeértek.

Megdermedt és mozdulatlan lett, már ha lehet még ennél jobban is egy szobor, elektromosság futott végig a gerincén, bizseregve kúszott bele ujjaiba. Lágy volt és óvatos a csók, felszínes, épphogy érve őt. De érezte a melegséget, beitta a citrusosság ízét, mintha forró aranyat kortyolna, végigfolyt belsejében, égette mellkasát és gyomrát. Oh, egekre, ilyen lehet a Mennyország? Még ha egy pillanatra is ízlelhette meg, megérte, ha Pokolra kerülne örökre, akkor is! Minden tömörsége ellenére olyan könnyű lett a boldogságtól, hogy egy fuvallat magával is vihette volna.
Varázslatos volt, szavakba nem önthető, remegtető és valami felizzott benne, ahol a nő érintette, keze arcáról vállára, kerek mellei között derekára simultak. Minden puhasága ellenére neki tudott feszülni. 

De vége szakadt a csóknak, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna.

Szikrázó vágyálmokkal teli sóhaj bukott ki belőle, megborzongott, ahogy látta Készítőjét hátralépni és azt mondani: olyan tökéletesnek látlak. Ott maradt egyedül, ezzel a bizsergető, megmagyarázhatatlan érzéssel és a halhatatlan reménnyel. 

Bágyadt gondolatok közepette lépett a tükörhöz, nézett bele. Így megváltozott volna? – lepődött meg.

Ő volt, de mégsem ő. És mellette a Készítője pont az ő tükörképét nézte.