Voldemort-anomália

Hellobello! 

Cím: Voldemort-anomália

Kategória: novella – one-shot, crossover

Fandom: Harry Potter & Marvel

Besorolás: a/a, pre-slash (de nagyon pre), mystery, fantasy, presentfic

Helyszín: Anglia

Idő: 2016

Leírás: Voldemort valamilyen oknál fogva feltámad, és ennek köze van ahhoz, hogy a Potter-ház ajtaján Strange kopogtat. 

Figyelmeztetések: Egy csöppet OOC!

Korhatár: 14+

Forrás: J. K. Rowling, Stan Lee és Scott Derricksonnak köszönhető. 

Terjedelem:  4085 szó

Megjegyzés: Idén meg lett rendezve a bloggerkarácsony, csak épp wattpadon, vagy hogy is mondjam :D BOWH-nak köszönhetően (facebook). Persze, hogy jelentkeztem :D Minden évben imádom, nem volt kérdés. Ez eddigieket itt olvashatjátok. 

A húzottam nem más lett, mint Petra, akinek 4 évvel ezelőtt már írtam egy crossovert, de ettől függetlenül örömmel vetettem bele magamat az ötletelésbe. Nem volt könnyű, rengeteg ötletem volt, és szeretném őket majd megvalósítani, úgyhogy felírtam őket :D de az odébb van, így is tegnap sajnos nem tudtam megünnepelni a blog 3. évét, de majd az is lesz, csak legyen már időm!

Mindenesetre Boldog Karácsonyt mindenkinek, és remélem, hogy Petrának tetszeni fog ez az írás <3

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

– És mit írt a könyv arról, milyen veszélyes ez a rituálé?

– Addig még nem jutottam el – vallotta be Strange frusztráltan.

– Ettől szerteágazó idősíkok jöhetnek létre, instabil, dimenzionális átjárók, térparadoxonok és időhurkok! – emelte hangját folyamatosan Mordo. – Talán szeretné átélni a pillanatot újra és újra vagy szeretne semmivé lenni?! – Már üvöltött.

– Hát… Az elejére kéne írniuk a figyelmezteté… – kezdett bele Strange, hogy mentse a menthetetlent, mintha bármit is számított volna.

– A kíváncsiság majdnem a vesztét okozta. Nem csak manipulálta a tér-idő kontinuumot, hanem meg is törte – csukta be a könyvet Wong az orvos orra előtt és vitte vissza a helyére. – A természeti törvényekkel nem játszunk, óvjuk őket!

* * *

Riadva ébredt fel, a hálószoba pihentető csöndjét az ő zihálása repesztette meg. Homlokához nyúlt, kitapogatta a villám alakú sebhelyet. 18 éve már, hogy nem érezte, és úgy vélte, soha nem is fogja, de most újra… élénken és lüktetően, mint ahogy egy élő szív dobog, úgy sajgott.

A mellette fekvő test megmozdult, majd átfordult az oldalára, puha keze finoman alkarjára simult, hogy visszahúzza, megnyugtassa Harryt, azonban ő nem mozdult meg.

– Mi az? Mi a baj? – ült fel Ginny, aki először csak azt hitte, hogy férje rosszat álmodott. – A sebhelyed? De hisz...

– Igen...

Egymásra néztek, egyikük sem tudott mire gondolni, hogy vajon mégis mit jelenthet ez. De Harry tudta, hogy semmi jót.

A fel nem tett kérdésre a válasz nem késett soká.

Pár nap telt el sajgással és különös mód megszaporodott riasztásokkal, amikor üzenet érkezett.

A kékes fénycsóva ott ragyogott Harry előtt a tágas nappaliban, egy ismerős, szinte vele egyidős, szőke auror képe körvonalazódott ki. Carlt jól ismerte, a férfi egy évvel járt fölötte a Griffendélben, majd kezdtek el együtt dolgozni aurorként, de ilyennek még nem látta, szinte halottsápadt volt, mint egy infernus.

– Betörtek a parancsnokságra. Itt van, ITT VAN Ő! – Harry végig nézte, ahogy támadásba lendül és átkokat szór. – Jöjjön ide, uram! Amilyen hamar csak lehet! – foszlott szerte szét a ragyogás.

De ki az az ő?!

Nem habozott, azonnal beállt a kövezett kandallóba. – Elmentem, Ginny! Ne maradj fenn! – Nem volt többre ideje, hogy búcsúzkodjon feleségétől. – A Mágiaügyi Minisztérium! – A hop-por zöldesen ragyogott fel, amint érintkezett a lomhán tekergő lángokkal a hasábok között.

Alig lépett ki a hatalmas csarnokba: – Harry, Harry! – rohant felé egy karcsú alak. A göndör, barna hajkorona egy finom archoz társult, ami rettenetet sugárzott.

– Hermione? Mit keresel te itt? – lepődött meg, hisz még csak hozzá is most jutott el a riasztás.

– Még benn maradtam este, és a riasztás, én… – nyelt egyet a nő, habozni kezdett, mintha nem tudná, hogy mit is mondjon. Pedig aztán Hermione mindig mindenre tudta a választ. – Visszatért... Én nem tudom... hogy miként, de visszatért. Voldemort visszatért és itt volt! Az előbb…

Mintha csak a világ hirtelen a feje tetejére állt volna, az ég zöld lett, a fű pedig kék.

– Mi van? – hüledezett Harry. – Nem. A saját szememmel láttam. Hermione, te is láttad. Voldemort meghalt! A saját átkától, ami visszapattant.

– Tudom, Harry, de… itt volt. – A nőn is látszott a megrökönyödés, hogy bár nem akarja elhinni, mégis kénytelen. – Felforgatta az egész 2. emeletet és megölt két embert.

– Kiket ölt meg? – terelődött el egy pillanatra a férfi figyelme. – Hermione, nem… – rázta meg a fejét. – Elpusztítottuk az össze horcruxot, nem élhette túl, láttuk, ahogy... – Nem tudta elhinni. Nem akarta elhinni. Olyannak hatott az egész, mint egy rémálom és Harry fel akart ébredni belőle.

Hermione felé fordult, választ várt. De nem kapott.

A levegő feszíteni kezdte a tüdejét, ekkor vette csak észre, hogy a döbbenettől vagy sokktól, el is felejtett venni. De az érzést hamar felváltotta a félelem, ahogy egy gondolatmag megült a fejében és gyökeret vert. – Ha valóban él… – lódult meg a szíve őrülten, gyomra pedig összerándult. Eszébe jutott James, Albus és Lily. Felállt a tarkóján a pihe, deja vu érzés töltötte el, nem tudta miért jutottak eszébe a szülei, de szinte maga előtt látta, ahogy Voldemort besétál a házába és mindenkit megöl, aki számára fontos. Zöld villanások. Olyan halálos zöldek, amiket 34 évvel ezelőtt látott. – A gyerekek és Ginny – nézett Hermionéra és félő, sebes léptekkel igyekezett vissza a kandallóba, hogy hazaérhessen minél előbb, nem is nézett hátra, hogy barátja követi-e vagy sem.

– Ginny, Ginny! – szelte át a nappalit, noha meg kellett könnyebbülnie, hogy a ház úgy nézett ki, ahogy elhagyta egy öt perccel ezelőtt.

– Mi az, drágám? – dugta ki a megnevezett a fejét a fürdőszobából. Pára kacskaringózott a ház folyosója felé a nyitott ajtón keresztül. A nő vörös haját egy csattal felkötötte a víz ellen, mezítelen válla kilátszott. – Hermione? – nézett férje mögé meglepetten. Nem várta sógornőjét ilyen késői órában. Elég volt csak Harryre néznie, hogy tudja valami történt. Valami nagy és váratlan, amitől aggodalom költözött a szívébe.

– Amint felöltöztél, gyere, beszélnünk kell.

* * *

Harry szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka folyamán. Egyrészről végig beszélték az egész éjszakát, másrészről pedig képtelen lett volna nyugodt szívvel lehunyni a szemét, tudván, hogy Voldemort valahol a Földön jár.

A kora reggeli órákban már volt egy példánya a Reggeli Prófétából, amelynek szalagcíme a következőket hirdette:

Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT!

Tudjukki az éjszaka folyamán betört a Mágiaügyi Minisztériumba, felforgatta az aurorparancsnokságot és megölt két embert. Minden bizonnyal Harry Pottert kereste. […]

A napot eltakarták a gomolyfelhők és Harry is pont így érzett a jövővel kapcsolatban. Voldemort jelenléte mindent beárnyékolt. Még most is csak hüledezett, annyira nem akarta elhinni. Végre vége volt, lett egy élete, egy családja, és most… Mint egy szép álom közepén egy rémálomba csöppent volna.

Épp Ronnal beszélgetett, mikor a kora reggeli órákat megtörte egy kopogás. Keze pálcájára siklott, de persze ő is tudta, hogy nem Voldemort az: ő nem kopogna.

Kinyitva az ajtót egy magas, vörös köpenyes férfiba ütközött. Egyenes orr, metsző száj, magas homlok, körszakáll. Tekintete steril volt és megfejthetetlen, szinte olyan, mintha egy szoborral nézne farkasszemet és le kéne hántani a márványhúst, hogy kiderüljön, mi is lehet alatta.

– Miben segíthetek? – cövekelt le az ajtóban, beengedni nem akaródzott a részéről egyelőre az ismeretlent. Szeme lopva siklott lefelé rajta – széles váll, egyenes tartás, keskeny derék, hosszú lábak –, hogy pálcát keressen, de nem talált, csak egy furcsa kettős gyűrűt.

– Elnézést, maga Harry Potter? – A férfi mögül egy másik, hozzá hasonlóan szokatlan fizimiskájú illető lépett ki. Alacsonyabb termetéből ítélve könnyen elbújhatott a kék ruhás mögött. Ázsiai vonásain feszültség uralkodott, gombszemeit pedig azonnal Harryre vetette. – Wong vagyok, a Kamar-Tajból érkeztünk.

– A nevem Strange, Doktor Stephen Strange – szólalt meg a másik is.

– Igazán kellemetlen az ügy, mi is észleltük egész Anglia szerte a Voldemort-anomáliát. Mivel mi hoztuk létre, szeretnénk megszüntetni. Úgy hallottam, hogy… – vezette fel Wong a problémát határozottan.

– Tessék? – értetlenkedett Harry. – Voldemort-anomália?

– Anomáliának neveznek olyan jelenségeket… – kezdett bele Strange.

– Tudom, mi az anomália – vetette közbe Harry, hogy nem kell neki értelmező szótár, lehet, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, de nem is a legtompább. – Mi az, hogy létrehozták?

– Nos, ez… – Bár a kék ruhás arcán átvillant valami, de nagyon gyorsan ahhoz, hogy Harry ne tudja értelmezni.

Wong belevágott: – A tér-idő kontinuum megtört Agamotto szemének óvatlan használata közben, és rendellenességek jöttek létre mind időben, mind térben, így előfordulhatott, hogy egy meghalt személy visszatérjen.

Harry csak a felét értette meg annak, amit Wong mondott neki, viszont az lényegi információt hordozott. Megnyugodhatott, hogy Voldemort valóban meghalt, nem pedig csak 18 évig érlelte a bosszút. Noha persze ettől még visszatért. A probléma probléma maradt.

– Tudomásunkra jutott, hogy ehhez a Voldemort nevezetű egyénhez maga erősen kapcsolódik, és egyszer már megölte.

– Igen, és öhm… – Harry valamit kérdezni akart, de azt sem igen tudta igazából, hogy mit, csak össze-vissza bukdácsoltak nyelvén gondolatai, melyek nem öltöttek formát szavakban.

– Meg kéne találni, hogy megszüntethessük az anomáliát. Minél előbb.

– Ebben egyetértünk – talált végre Harry egy olyan pontot, ami közös és amibe kapaszkodhatott is. Válasz helyett azonban elállt az ajtóból, ugyanis volt válasza arra, hol lehetett Voldemort, de mindez csak teória volt, amit Hermionéékkal raktak össze az este folyamán. – Jöjjenek be – vezette át őket az előszobán keresztül a nappaliba. Otthonos és családias volt a meleg színekkel, ennek ellenére fáradt és frusztrált légkör lengte körbe a bennlévőket, akik egytől egyig álltak és mindegyik kezében pálca volt, nem tudván, Harry kivel beszélgethetett.

– A barátaim, Ron, Hermione, és a feleségem, Ginny.

– Kamar-Tajból érkeztünk, a nevem Wong.

– Doktor Strange – vonta össze a szemöldökét cinikusan. – Árulják már el, minek szorongatnak egy fadarabot?

Ginny volt a leggyorsabb és nem igen pazarolta az idejét szavakra: – Stuport!

A varázsló azzal a lendülettel vágódott hátra, szerencséjére akadt egy fotel, aminek nekiütközhetett, de még így is nem kis erővel csapódott be.

– Mi a franc… – Wong máris berogyasztotta a térdét és támadóállást vett fel. Keze nyomán sárga szikrák pattantak és egy védőkör varázsát vették fel egy esetleges újabb támadás lehetősége végett.

– Wow – tágult nagyra Ron szeme elismerően. – Maguk mégis kik?

– Az Ősmágus tanítványai vagyunk, és maguk?

– Mágus? Mi is varázslók vagyunk, a Roxfortba jártunk, még Dumbledore igazgatósága alatt – értetlenkedett Ron. – Ki az az Ősmágus?

– Mesélje el nekik is – lépett közbe Harry, mielőtt még elfajult volna a dolog, miközben látványosan eltette a pálcáját. Csak egy biccentéssel kérdezte meg Strange-től, hogy jól van-e, miközben Wong nagyobb részletességgel vágott bele az anomália tárgyalásába inkább, minthogy kifejtse ki az az Ősmágus. – A fizika jószerivel eddig is tárgyalt anomáliákat, amiket a téridő gyűrődések okoznak. Azonban vannak olyan furcsaságok, amiket nem fodrozódások okoznak, hanem a kontinuumon való törés, repedés. Így paradox jelenségek alakulhatnak ki. Agamotto szeme addig hajlította az időt, míg az meg nem repedt, ezzel pedig egy időbeli anomália jött létre. Úgy tudjuk csak, hogy egyhez tartoznak az elmúlt napok különös jelenségei. Egy bizonyos Voldemorthoz, akiket maguk ismernek. És aki meghalt és mégis él. A kérdés csupán az, hogy hol találjuk.

– Maguk hozták létre? – kérdezte meg Hermione.

– Nem pont így mondanám – vetette közbe Strange. – Voldemort létezett valamikor, csak a halála jelen pillanatban nem történt meg, az idő megváltozott, amivel egy multidimenzióba kellett volna kerülnie, csakhogy a mi jelenünkbe kötött ki. Létezése pedig árt minden téren. Tehát hol találjuk?

– A teóriánk az, hogy újabb horcruxot akar létrehozni. Nem jött el Harryért, pedig megtehette volna – pillantott Hermione aggodalmasan Harryre. Egy egész estéje lett volna rá, de nem… Sőt betörnie sem kellett volna a Minisztériumba, hanem egyenesen idejönni, ha akart volna. Mire fel volt a betörés? Figyelmeztetés? Ezt tartotta a legvalószínűbbnek, de persze, sosem fog kiderülni.

– Horcruxot? – billentette oldalra a fejét Strange érdeklődve.

– Egy lélekdarab, amivel tovább élhet, még ha meg is halt. – Hermione azonnal válaszolt, mintha csak tudta volna, hogy kérdés lesz.

– Voldemort nem tervezett nyolcadikat. Nincs olyan nagybecsű tárgy a számára, viszont nem fog akármiből. Például… – gondolkodott el Harry. Hiányolta Dumbledore-t ebben a pillanatban, hogy milyen tanáccsal is látná el, mintha csak diák lenne, pedig hol vannak azok az idők. Egyszer már megölték Voldemortot és a horcruxait, másodjára is sikerülni fog.

– Például Malazár pálcája? – vetette közbe Hermione.

– Vagy valami a Borgin és Burkes-ből? Sok sötét varázslattal átitatott, akár rég elveszett tárgy található ott. Végül is ott dolgozott… – mélázott el Ron.

Strange csak a szemöldökét vonta össze, hogy nem feltétlenül érti, miről beszélnek, de legalább vannak lehetőségek. – Szép sorjában, akkor indulás!

* * *

– Oh, te jóságos Ősmágus! – nyögött fel Wong, amikor a Zsebpiszok-közbe hoppanáltak Ron segítségével. Strange egy fokkal jobban viselte az utazást, de Wong meggörnyedt és nagyokat lélegzett, hogy bukfencező gyomrát helyén tartsa a hasában.

Az épület apró volt, koszos falai nem voltak valami bizalomgerjesztőek, két hatalmas üvegablak nézett ugyan az utcára, de nem sok mindent lehetett befelé látni.

– Mit keresünk? – kérdezte Strange a jelenlévő Harrytől és Rontól, mivel Hermione és Ginny a gyerekekkel maradt egy védett házban.

– Bármit, aminek Voldemorthoz lehet köze – húzta elő a pálcáját Harry és mutatta az utat a többieknek. Csörrent az ajtó fölötti kis harang, amikor benyitott, azonban senki sem jött a boltban elő, hogy fogadja őket. Borgin és Burkes belseje sem volt túl bizalomgerjesztő a kosznak, dohos szagnak és furcsábbnál furcsább tárgyaknak köszönhetően: csontok, bizarr maszkok, véres kártyák, üvegszemek, rozsdás, tüskés műszerek. A falakon és a tárgyakon hálóikban kényelmesen elhelyezkedett pókok gubbasztottak, néhol szinte ujjnyi vastagon ült a por. Harry feltartotta a pálcáját Ronnal egyetemben, nem igen tárgyat kerestek, nem igen hitték, hogy azt Voldemort itt hagyta volna, mint inkább csak ráutaló nyomot, akármit.

– Wow, a takarító ismeretlen fogalom – ismerte el Strange, és úgy járt, hogy még csak véletlenül se érjen semmihez. Felhúzott szemöldökkel vizsgált egy vitrinbe helyezett kezet, de inkább elvetette az ötletét, hogy hozzáérjen. Nem tűnt túl higiénikusnak az aszott szöveteivel.

Harry eltűnt a vitrinek között egészen a bolt belsejében, Strange már csak egy olajos hangú valakit hallott meg.

– Itt járt? – kérdezte Harry.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz. – Borgin nem volt egy nagy termetű férfi, háta kissé görnyedt a jól betanult hajlongásoktól.

– Itt járt? Voldemort itt járt? – A név hallatán Borgin megrezzent. A névtől pedig csak az fél, aki találkozott vele. – Mit vitt el?

– Nem vitt el semmit, nem tudom, miről beszélsz.

– Mit akart? Mit keresett? – Harrynek nem igen volt türelme, most hogy minden harmadik gondolata gyerekei körül forgott. Ráemelte fenyegetően a férfira a pálcáját, aki elhúzta a száját.

– Megölni sem tudtad rendesen, Potter – sziszegte Borgin, mint valami csúszómászó.

– Egy pillanat – jelent meg Strange mellette kimérten. – Ha szabad – biccentett Harry felé, hogy felgyorsítaná a folyamatot. Kezével tett egy mozdulatot, amitől a levegő, mint valami üvegablak, repedt meg.

Harry hátrahőkölt, míg Strange eltűnt és vitte magával Borgint is.

– Ez mi? – suttogta Harry és nézte a törést. Körbejárta, de a levegőnek egy azon részén lebegett csak. A szilánkok homályosan tükrözték vissza a jól ismert arcát. – Strange?

3 perc sem telt bele, a doktor előkerült egy rémült Borginnal, aki motyogott és tíz centivel lett kisebb, ahogy összehúzta magát.

– Hermione barátod jól sejtette, Malazár pálcája után érdeklődött. Nem tudja, hogy hol van, csak annyit, hogy kivel veszett el. Egy bizonyos Isolt Sayre nevezetű nővel. Mondd valamit?

– Ezt hogy csinálta? – kérdezte Harry. – Nem, nem igen – válaszolta meg természetesen a kérdést is. – De előbb kell megtalálnunk, mint ő.

– Egy kis asztrális csiribú-csiribá – pillantott Borgin felé, aki kihasználva az alkalmat, hogy nem figyelnek rá, már iszkolt is el. – Hol keressük?

– Hermione tudni fogja – indult meg Harry ki Ronékhoz, akit megkérdezett a pálcáról.

– Hallottam róla csak, elvileg családról családra öröklődött, majd elveszett – vont vállat a vörös hajú Weasley.

– Voldemort leszármazottja Malazárnak – vakarta meg a fejét Harry.

– Rokonainál esetleg nem lehet? – vetette közbe Wong.

– Voldemort előszeretettel ölte meg a rokonait. – Ron teátrálisan csak sóhajtott. Megint Voldemort, megint kutatnak utána, hát sosincs vége?

Kiérve a kis boltból Wong és Strange ellenkezése ellenére is újra hoppanáltak.

* * *

 

– Isolt Sayre? – lepődött meg Hermione. Aki ugyan a pálcáról nem igen tudott semmit, de Isoltról úgy tűnt annál inkább. – Az ő nagynénje volt Gormlaith Gomold, egy sötét boszorkány.

– Isolt alapította az Ilvermonyt az 1600-as években New Yorkban – vágta közbe Ron is.

– És a pálca hol lehet? Az Ilvermonyban? – kérdezte Harry.

– Nem hinném, arról tudna mindenki – rázta meg a fejét Hermione, miközben elgondolkodva a teája gőzölgő felszínére tekintett. – Viszont mint alapító, maradhatott fenn róla legenda, hol van.

– Voldemort már biztos odaért, úgyhogy gyorsabbnak kell lennünk. Le vagyunk maradva pár lépéssel – vágott közbe Stephen, aki egy fotelban ült, kezeit összerakta maga elött és a mögül nézett a társaságra intelligensen csillogó szürkéskék szemekkel. Maga volt a megtestesült nyugalom szavai ellenére.

Ron és Hermione összenéztek, majd előbbi: – Még jó, hogy a feleségem a Mágikus Törvényérvényesítési Osztály helyettes vezetője, hozzá tud férni Ilvermonyval kapcsolatos dolgokhoz és meg fogja tudni, hogy hol van a pálca elrejtve.

Hermione mosolygott.

* * *

– Valószínűleg harcra fog sor kerülni, Voldemort nem lesz egyedül – támasztotta meg állát Harry a térdein könyökölt kezeiben.

– Azt már megoldjuk – jegyezte meg lezseren Strange. A magabiztossága mellett alig volt hely a szobában bárki másnak.

– Mint a húgom átkát? – Ron cinikus hanghordozása nem talált célt, úgy pattant le Strange-ről, mint valami apró kavics a betonfalról.

– Mások a technikáink, menni fog, boldogulunk – mosolygott csak határozottan tovább Strange.

– Összefoghatnánk – szólt közbe Harry. – Kellek neki, ezt kihasználhatnánk. – Wongra nézett ugyan, de Strange-től várta a választ. – Nem szeretnék itt ülni és várakozni – vallotta be végül. – Találkoznom kell vele. – Ahhoz kevés volt az idő, hogy megmagyarázza, miért is. 16 éve szólt Voldemortról, ő tett pontot akkor is a végére, és most is szeretett volna. Egyszerűen csak ott kellett lennie. Voldemort tőle félt a legjobban, hogy megtörténhet ugyanaz, mint régen.

– Legyen – engedett váratlanul Strange, sejtve hogy a férfinak az indokai komplexebbek az akaráson kívül. Még Wong is odakapta a fejét, ő sem ezt a választ képzelte el, kiült kerek arcára a helytelenítés. – Megmutatjátok ti mit tudtok, és mi is cserébe – állt fel a székből és lépett a nappali közepére. Ugyanazt a mutatványt hajtotta végre, amitől a levegő megtört és tükrös jelenség alakult ki. Intett, hogy jöjjenek utána és belépett a törés középpontjába.

– Csak utánad – mormogta Ron elhúzott szájjal Harrynek, miközben keze zsebére vándorolt, ahova pálcáját dugta.

Harry bízott Strange-ben. Megfejthetetlen volt a férfi, mint azok az ősi rejtélyek, amiket egy újabb zseni intellektusa sem tudott megoldani, de ettől még bízott benne. Noha nem tudta megmondani, hogy miért, olyan zsigeri érzés volt.

Különös volt, de átlépve ezen az „átjárón”, továbbra is a védett ház nappalijában voltak.

– A tükör dimenzió, párhuzamos a miénkkel, de itt el lehet bújni és gyakorolni, a kinn lévők nem látnak minket.

– Valóban? Ginny! Ginny! – ismételte húga nevét Ron, azonban a nő nem jött vissza, hogy hallotta volna bátyját. – Igazából nem tudom mi ez, de nagyon adom, mint egy hatalmas láthatatlanná tévő köpeny! – vigyorgott, annak ellenére, hogy egy pillanattal előbb még halni készült, hogy be kell lépnie ide.

– Ezt használhatnánk Voldemort ellen – javasolta Harry. – Ha mi érnénk oda előbb, elrejtőzhetnénk és váratlanul támadhatnánk.

– Jó ötlet – ismerte el Strange. – Mit tudtok a pálcával?

– Próbáljuk ki – állt szembe Strange-dzsel és vette elő a pálcáját. Intett, hogy a férfi is nyugodtan készüljön fel, aki erre meglepő módon, de elnevette magát. Az eddig távolságtartó, kimért doktor lágyan nevetett, csalafinta, karakán mosoly gördült ajkára és felemelte kezét, hogy ő készen áll.

– Stuport! – A varázslat kitört a pálcából, majd beleütközött Strange mágikus körébe és lepattanva elhalt. Cserébe kicsapott valami fénycsóva, aminek útjából Harry csak ellépett. Jól láthatóan nem ugyanaz volt a fegyverzetük, a pálca távolságokra volt jó, míg a gyűrű közelharcra főképp. Mindenesetre ettől még tett egy lépést Harry és elmormolt egy Capitulatust, Strange a gyűrűjétől nem szabadult meg ugyan, de a védőige azonnal megszűnt akarata nélkül és ha nem hajol el, bizony újabb Capitulatus találja el.

– Jó – jegyezte meg, hogy komolyabban veszi a dolgot, és Harry azt vehette észre, hogy a talaj megmozdul alatta.

– Harry! – kiáltott fel Ron rémülten, aki Wonggal egyetemben nézőnek állt és úgy tűnt, már egy fogadást is tettek egymás között. Erre a támadásra viszont nem számított.

A padló kövei elkezdtek befelé, a föld felé mozogni, Harry pedig velük süllyedt.

– Expecto Patronum – kiáltotta el magát. A fény szinte kirobbant a pálcájából, a szarvas-patrónus pedig egyenesen Stephennek rontott, akit ugyan nem bántott, de elvakítani eltudott. Így Harry azt vehette észre, hogy hirtelen megáll a föld, ő pedig ugyanott áll, ahol eddig.

– Egy szarvas? – kérdezte értetlenül Strange leengedett kezekkel, miután kialudt a patrónus, mint valami elhaló csillag.

– A patrónusom. Nem jutott jobb ige az eszembe – billentette félre a fejét Harry. – De a talaj…?

– Ebben a dimenzióban bármit lehet – szusszant egyet Stephen pimaszul.

– Voldemortot be kéne hozni ide… Apropó, mit fogtok tenni vele?

– Megszüntetjük az anomáliát – mondta ki a nyilvánvalót Wong, miközben Strange-re bökött, pontosabban annak nyakában heverő láncra, aminek medálja egy szemet formázott, benne egy zölden világító kővel.

– És ehhez valóban jó leszel elterelésnek – ismerte el Strange ezek után. Harry rápillantott, bár ne tette volna. A szürkeség megrepedt és a repedések között valami sugárzott a férfi szeméből. Elismerés? Nem biztos, hogy tudni akarta, pedig elméjének gondolatai ugráltak a varázsló körül, mint tó felszínén a kavics.

– Nézd már, Hermione megjött – jegyezte meg Ron. És valóban a nő belépett a nappaliba, szeme ide-oda ugrált, keresve Harryéket. Nem hallották, hogy szólítja őket, Ron egészen odament a nőhöz és úgy tett, mintha megfogná a kezét, de csak a levegőn nyúlt át és tört meg Hermione képe, hogy másik oldalról tükröződjön.

– Menjünk – javasolta Wong és sorjában elhagyták a dimenziót.

– Ti meg honnan… Csak úgy…? – nyögte a nő értetlenül. Egyszerűen Strange-ék tudományát ő sem tudta megérteni teljesen, hogy min alapul és hogyan is működik.

– Majd elmondom – mondta Ron. – Mit tudtál meg?

– Ilvermonyban valóban van feljegyzés a pálcáról, elég ismert, noha azt nem árulja el, hol is van elrejtve, viszont… – vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen. – A pálca baziliszkusz fogból készült, és miután Isoltot Gormlaith megtalálta, akkor párszaszóul elaltatta a pálcát. Elvileg sosem lett újra felébresztve. Gormlaith halála után Sayre elásta a pálcát, hogy soha senki se találja meg.

– Remek – kedvtelenedett el Ron.

– Várjál, viszont a pálca helyén nőtt egy fa, egy ismeretlen fajtájú kígyófa. Nem tudták megmetszeni, sem kivágni, azonban a levelét gyógyászatban használják. Utána néztem, hol említettek bármit is ilyen fáról. Valóban van egy különleges eset Írországban, egy kis falu mellett. És ott lesz a pálca! – foglalta össze a lehető legtömörebben az információkat. – Odamegy Voldemort!

– Ha mi kitaláltuk, minden bizonnyal ő is – ismerte el Harry.

– Sietnünk kell – értett egyet Strange.

* * *

A vékony férfi előre bámult, Harry pedig visszabámult az arcába, amely 16 évig kísértette. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogy legutoljára találkoztak. Bőre fehér volt, vékonyan feszült rá koponyájára, amiből széles, élénkvörös szemek tekintettek a nagyvilágra, orra lapos volt, mint a kígyóknak, szája fehér és ajaktalan. Állát felfelé tartotta, tekintélyt parancsolóan magasodott a föld fölé, fekete köpenybe burkolódzott, csak néhol villant ki hófehér lábfeje. Csontos, vékony ujjai között ott volt pálcája. Mosolygott, miközben hátrapillantott maroknyi követőire, már akik életben maradtak a háború után.

– Most? – kérdezte Harry. Ott sorakozott mellette Ron, Hermione, Ginny, utánuk Luna, Neville, George, és azok az aurorok, akiket Harry beszervezett még.

– Várjál még egy pillanatot – rázta meg a fejét Strange.

Harry azokra nézett, akik Voldemort mögött álltak. Vajon tudják, hogy egy horcrux elkészítéséhez valakinek meg kell halnia? Voldemort belőlük választ most vagy majd a faluból egyet? Ez csak attól függött, mennyire sietett.

– Ezután mi lesz? – kérdezte meg halkan Harry.

– Voldemort megszűnik, és mindenki visszatér a saját életéhez. Ti elfelejtetek minket.

– Tessék?

– Így a legjobb – néztek össze, bár Harry ellenkezett volna, azonban Strange összefűzte ujjait és a nyakában lévő medál megnyílt, zöld varázskörökkel vonva be karját. – Itt az idő!

Harry és a többiek sorban kisétáltak a tükör dimenzióból.

– Voldemort! – A hang hallatán a megnevezett azonnal megfordult, vicsorba torzult szája, amitől inkább nézett ki valamilyen groteszk állatnak, mint embernek. A halálfalók szétrebbentek, akár a madarak, ahogy közéjük lőnek puskával.

– Potter! – Zord és gyűlölettel teli hanglejtéssel köpte szinte a nevet a varázsló. – Avada kedavra! – A zöld csóva nem sokkal Harry mellett égette ki a füvet. – Mit keresel itt?

– Miattad jöttem, Denem. – Ugyanúgy használta a régi vezetéknevet, ahogy Dumbledore, hogy emlékeztesse ki is volt Voldemort még a kezdeti időkben: egy árva fiú akár boldog életre való lehetőségekkel.

– Meg foglak ölni. – Meghasonult Voldemort egy kígyóval, sziszegett. – Azt hiszed, másodszor képes leszel, nincs nálad a pálca! Avada kedavra!

A zöld csóva összecsapott a pirossal, egymásba fonódva jött létre a kapcsolat, mint megannyi éve már, ahogy felismerte egymást a két pálca.

– Ne – üvöltötte el magát Voldemort, hangja hátborzongató volt. Oldalra pillantott, de minden követőjének akadt ellenfele.

– Most, Strange! – kiáltott fel Harry. Strange és Wong pedig megjelenve mellette egyszerre mozdultak és különféle szimbólumok ragyogtak fel Voldemort körül sárgán és zölden a két különböző típusú varázslattól.

– Mégis mi ez?! – akarta megtörni a kapcsolatot Voldemort a pálcákkal, de Harry nem hagyta. Tekintetét felemelte egyenesen Strange-re. Összenéztek mindketten.

– Így a legjobb – biccentett Stephen, bár sejtése szerint Harry nem hallhatta. Talán jobb is… Zsigerei ellenkeztek, de így egyeztek meg Wonggal, a varázslóvilágnak nem kell tudnia róluk, mágusokról.

A ragyogó szimbólumok lassan kört alkottak és erősebben kezdtek el fényleni. Egyre nehezebb volt Harrynek tartani a kapcsolatot, érezte, hogy pillanatok múlva meg fog szakadni.

Mikor bezárult a kör, a fények addig nőttek, míg egységesen össze nem olvadtak. Voldemort elengedte a pálcáját, a varázslat azonban nem találta el, elhalt még azelőtt, hogy elérte volna. Alakja elkezdett fényleni, világítani, mint a Hold az égen, és addig-addig nőtt, míg egyszer csak szét nem roppant, mint a szappanbuborék. Harryt megvakította a fény, egészen sokáig nem látott, de amikor kitisztult a kép, ugyanott állt, ugyanúgy a tisztáson egy magasra nőtt, élénkzöld leveles fától nem messze, ugyanúgy a többiekkel, csak éppen elfelejtette, hogy két fővel kevesebben.

* * *

MEGHALT! HARRY POTTER MÁSODJÁRA IS MEGÖLTE!
Ő, akit nem nevezünk nevén másodjára is meghalt.
A lappangó, maradék halálfalókat életfogytiglan az Azkabanba küldték […].

Harry kezében ott volt a Próféta és éppen az ő dicsőítésének részét lapozta át gyorsan, mikor Ginny jött ki a konyhába.

– Drágám, ez volt a zsebedben – adta át az apró kártyát. Akkora volt, mint a tenyere.

– Nem tudom, hogy került ez hozzám. – A férfi értetlenül vette át, nem tudta, hogy került hozzá, mindenesetre elolvasta, mi áll rajta:

177A Bleecker Street, New York

Megforgatva a másik oldalára szálkás betűkkel volt egy név firkantva:

Dr. S. Strange

– Strange? – furcsállotta. – Nem tudom ki ő – rázta meg a fejét és próbált arcot társítani a névhez.

Egy szürkés szempár jutott eszébe.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok: 

Itt olvashattok angolul Malazár pálcájáról: Link