Sanctuary

Hellobello! 

Cím: Sanctuary

Kategória: novella – one-shot, fanfiction  

Fandom: Mo dao zu shi – Xicheng – Lan Xichen & Jiang Cheng (+ picit Wei Wuxian JC részéről)

Besorolás: hurt/comfort, slash, drama és nem tudom mi

Helyszín: Felhőrejtek/Felhőzug

Idő: Wei Wuxian halála után 1-2 évvel

Leírás: Jiang Cheng elmegy Lan Xichenhez, aki a teázásuk közepette eljátszik egy dalt, felborítva vele mindkettejük érzelmi stabilitását.

Figyelmeztetések: Huha... jó kérdés, hogy ez mi, döntse el mindenki maga? Csak akartam már egy Xichenget :'D OOC előfordulhat!

Korhatár: 14+ 

Forrás: a főforrás maga az író: Mo Xiang Tong Xiu. Ezen kívül az ihletet adta Kamilla a formához.

Terjedelem: 1420 (+112) szó
Ajánlott videók: 1(LA) 2(D) 3(D) 4(LA) 5(D) 6(E) 7(LA) 8(D) 9(D)

* rövidítések: LA = live-action (ezek a Xichengesek); D = donghua (ezek főképp csak Jiang Chengesek); E = egyéb

Megjegyzés: Noh, sikerült valamennyire összeszednem magam, nem pedig csak régebbieket feltölteni ide, ennek örömére maradtam az MDZS-nél, pedig múltkor meg azt mondtam, hogy SW-ből hozok  valamit... Komolyan mondom, rosszabb vagyok néha, mint az óceán hullámai, ahogy változtatom a döntéseimet :D Amúgy vége a nyári szakmai gyakorlatomnak, voltam pár napot Balatonon, kezdődik nemsokára az egyetem, és szinte napi szinten szopatnak, hogy a szakdoga így, a másik tárgy úgy, úgyhogy azért sem jöttem előbb írással, mert egyszerűen minden napra adtak nekem programot, de ezt majd elmesélem, ha végre dűlőre jutottam a tanárokkal.
Megjegyzés 2: Hogy vagytok? Sulisok várják az iskolát? Mit gondoltok a mostani helyzetről, hogy így kezdődik az oktatás? Jobb, rosszabb? Remélem, azért mindenki jól van, ki tudtátok pihenni magatokat! Kérlek, vigyázzon mindenki magára!

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

 * * *

Nem hallottam már

SEMMIT.
Semmit. Semmit. Semmit. Semmit.

Zokogás helyett sem könyörgő sóhajt,

csontjaimba vájó h i á n y t

mely csakis 

N E K E D

szólt. 

De TE nem hallottad meg, 

én pedig nem mondtam ki.

Bár fojtanál bele ezekbe a

s i l á n y könnyekbe

akár, egy tóba, 

mikor emlékszem, 

nem tudom meggátolni, hogy 

potyogjanak, 

pedig ez nem fájdalom, 

csakis düh.

Ereimben csörgedező pokoli esszencia…

Erő. Erő. Erő. Erő. Erő.

És veszteség. 
Veszteség. 

TUDTAM, hogy ugyanígy vesztetted el őket

oly agónia száradt ajkukra, mint e pillanatban velem,

de míg őket szeretted... Mi voltam É N neked?

Elmúltál. 

ELMÚLTÁL. 

Itt hagytál. 

E g y e d ü l. 

Hagytad, hogy elvesszek mellőled, 

mint a tovatűnő tavaszi szél.

Hagytad, hogy a soha véget nem érő b ú c s ú m

örökké karistolja az éjt.

De 

TE

hol vagy?

Hova lettél?

A harag a bordáimat feszegeti, 

a csalódottság egyenesen megöl,

elmúló ízed pedig a pohár szélére ül. 

Te tetted. 

T E

megöltél mindent.

Mindent. Mindent. Mindent. Mindent.
Mi vagy és lehettél volna...
Mi vett körbe és mit szerethettél volna...

Mindent. 

Emlék maradtál, 

mely csapdába ejtett, 

 testvéri lánccal rabszolgává tett, 

míg... 

míg én is elmúlok veled.

Miért nem együtt váltunk semmissé? 

Miért élsz bennem örökké?

M I É R T ? 

Sóhaj lettél, mely nem hagy nyugodni. 

Sóhaj. 

Mely vagy az enyém, vagy másé.

De nem a
t i é d.

– Jiang klánvezér? Jiang klánvezér?

Az elfakult képeken áttört a hang, milliónyi szilánkra robbantva szét őket.

– Zewu-Jun[1] – hajolt meg tiszteletteljesen a Gusu klán egyik Jáde köve[2] előtt. Lan Xichen rengeteg mindenben hasonlított öccséhez, pont oly magas volt és karcsú, mozdulatait kísérte valami gyökeri elegancia, azonban voltak különbségek is. Egyrészt szeme sokkal sötétebb volt, amitől szinte lággyá és gyengéddé vált pillantása, másrészről arcvonásainak játéka rengeteg érzelmet tükrözött, ellentétben Lan Wangjival, aki legtöbbször mindenhez sztoikusan állt hozzá. Most is, aggodalom tán? Jiang Cheng nem tudta megmondani, hogy pontosan mit is lát. Nehéz volt belenézni valaki más tekintetébe, és nem emlékezni, nehéz volt figyelni, ahogy valaki rendíthetetlen oszlopként állt mellette, amikor már úgy megszokta, hogy egyedül maradt múltjának szellemeivel, és nehéz, irgalmatlanul nehéz volt mindennel szembenézni.

– Kérlek, egy teára – invitálta be a férfit Hanshiba[3], és Jiang Cheng szó nélkül követte.

Leültek egymással szemben, és mielőtt a csend dögvészként telepedett volna rájuk: – Valami hír? – Jiang Cheng hangja kietlen volt és visszafogott, és mégis aligha sikerült Lan Xichent megtévesztenie, aki azonnal átlátott a felhúzott maszkon: mesélt a ráncba szaladt szemöldök, a megfeszített száj, vagy a mogorva vonások, de még a végtelen mélységű szempár is, mely oly könnyedén tudta volna elnyelni Lan Xichent, mint Alice-t Csodaország az üregen át. 

– Nincs – rázta meg a fejét a másik klánvezető. – Semmi nyoma sincs, egy lélekdarab sem. 

Jiang Cheng ujjai elfehéredtek a pohár körül, félő volt, mindjárt össze is roppantja a porcelánt, végül csak erőltetett nyugalommal beleivott. A tea bár finom volt, mégis számára kesernyés ízt hagyott a nyelvén.

– A gyászt mindenki másképp dolgozza fel.

– Én nem... – kezdett bele elhamarkodottan, de végül nem fejezte be a mondatot, amit ki akart mondani. Nem gyászolt. Pontosabban nem Őt gyászolta. Elfordult. Hogy a konokság miatt, vagy mert rájött, hogy hibázott?

– Hanguang-Jun[4]?

Lan Xichen bágyadt fásultsággal mosolyodott el, szája sarkában nem játszott öröm, az aggodalmon túl valami szomorúság görbítette le szépen ívelt ajkait. – Ahogy mondtam, a gyászt mindenki másképp dolgozza fel. Vissza fog jönni és keresni fogja.

Jiang Cheng válla megfeszült, látta, ahogy a férfi beszélt és beszélt, a teát tartotta elé és beszélt, és őt nézte, hát nem értette, hogy vérben forgott a szeme? A szögletes sípolás benne nem volt több, mint szívdobogás? Hát nem értette, hogy ha most ellökné, a kapcsolatuk egy rózsabimbó pattanásával nyílna szét és tönkretenné a díszletet? A díszletet, amin hónapok óta dolgozott, hogy befogadható legyen, pont olyan, mint régen és eltakarja a régmúlt romhalmazait? És mégsem tudott olyan lenni, mint régen. Mély levegő. Hullámokat vert ereiben, mint maga az óceán. 

– Ha nem bánod... 

Jiang Cheng nem válaszolt, hagyta, hogy Lan Xichen elővegyen egy guqint[5] és letegye az asztalra. A kecses, hosszú ujjak óvatosan pendítették meg a húrokat, életet lehelve különböző hangokban. Nem akart figyelni, de már nem tudott úgy tenni, mintha süket lenne: a dallam kacskaringózva szállt fel, mesélt oly sok mindenről körbevonva kettejüket. 

Bár nem hallanék már

SEMMIT. 

És semmit. És semmit. ÉS semmit. 

A szíved dobogását a hangyazajban, 

A megtett összes lépésedet a Múltban, 

ahogy túléltél.

És éltél.

Napról napra.

Szeretném hinni, hogy megint hajnal van,

pedig a hajnal megszűnt, amikor nem hoztad többé m a g a d d a l,

pedig

most

ITT vagy.

V e l e m.

Szeretném hinni, hogy vannak rólunk képek, emlékek,

pedig 

nincsenek. 

Talán nem is lesznek. 

Mégis meg tudnék tölteni egy albumot

köszöntésekkel, forró teagőzzel és fagyott lótusz szirmokkal, 

és senki sem tudná, hogy ott vagyunk mind között.

Még TE sem. 

Szeretném hinni, hogy én engedtelek elmenni,

az ÉN döntésem volt, hogy nem foglak 

s z e r e t n i.

Hogy nem hiányoztál, hogy soha

soha

soha

nem tűntél fel egyetlen álmomban sem.

Most az egyszer nem képzelek el 

semmit, semmit, semmit,

hogy jobb legyen.

Csak nézlek,

és szánom magamat.

Csak nézlek,

és megbocsátok magunknak.

Szeretném hinni, hogy visszajöttél

h o z z á m, 

nem máshoz.

Hozzám.

De a tavasz elmúlt, 

jött a buja ősz,

eltakarta az alkonyt, 

és te egyedül hagytál az éjszakában, 

hogy várjam a h a j n a l t.

Nem fogom.

Már nem tudom.

Tudom...

M I É R T ?

Percek múlva csönd lesz, 

én rád fogok nézni,

te pedig rám.

Mélyen belül megértelek.

Szellő lebben, 

űzi a gyengeséget, 

és mély sóhaj száll.

Sóhaj. 

Mely vagy az enyém, vagy tiéd.

De nem a

m i é n k.

– Jiang klánvezér? – akarta volna mondani Lan Xichen, de ujjai csak megálltak a húrokon, hogy véletlenül se szólalhassanak meg újra, miután Jiang Cheng lecsapta a teás poharat az asztalra –, és az csoda folytán még mindig nem tört el.

Nem néztek egymásra, legalábbis Jiang Cheng nem nézett fel, kezén a lila minden árnyalatában szikrázott a gyűrűje. Furcsa, hogy minden olyan szürkés volt, Lan Xichen nem tudta volna megmondani, hogy mióta látott fekete-fehérben, mégis a lila tónusok megtörték a színtelenséget, a  világosszürke szempár átvágta a mozdulatlan, nehéz levegőt. Harag, ami villámlott a mandulavágású tekintetben? Egy pillanatra még maga sem tudta volna megmondani, csak mikor egyenesen belenézett.

Hibázott, mikor megváltoztatta a döntését, mit is játsszon a hangszeren, a Tisztaság dala[6] elsősorban az elmét tisztítja meg, amire a yunmengi Jiang klánvezérnek nem különösebben volt szüksége, helyette olyan dallamot választott, ami a zakatoló szívet nyugtatja meg. De ha lehántja a haragot, feszélyezettséget, felelősségteljességet, ambíciót, bánatot és gyászt, mi marad hátra? Minden, amivel Jiang Cheng felfegyverezte magát a jövővel szemben, eltűnt, és nem maradt más, mint védtelenség és magányosság. 

Lan Xichen összerándult, szinte érezte, ahogy az az öklömnyi szerv a mellkasában életre kel, legyűrve magáról a már jól betanult szabályokat. Mit értek azok? 

Nem akarta így látni őt. Nem bírta így látni őt.

Ahogy remegett a szája sarka, pedig ajkait össze próbálta préselni, ökölbe szorult kezét az asztallapra tette, hogy visszafogja magát, visszarendezze felépített páncéljának darabjait, és próbált nem ránézni, mégis a Gusu klán vezetője olyan volt, akár a nap: látta anélkül is, hogy ránézett volna, érezte anélkül is. 

Lan Xichen kinézett az ablakon, hogy a férfinak adhasson pár másodpercnyi esélyt – szemerkélni kezdett az eső kinn. 

– Jöjj velem. – Elegáns mozdulattal állt fel, hagyta a teát és a guqint is az asztalon. 

Kiérve megállt és mély levegőt vett, mintha az segítené átmosni a szentimentális gondolatait. Bár segítene.

Mielőtt Jiang Cheng megállhatott volna az eresz alatt, mögötte, egy gyors mozdulattal fogta meg alkarját és húzta ki onnan.

– Az eső sok mindent elmos – emelte az égnek a tekintetét. A hideg cseppek sorjáztak egymás után, csíkot húzva bőrén, amitől úgy nézett ki, mintha ezernyi könnycsepp áztatná az arcát. 

– És sok mindent nem. – Jiang Cheng elégedetlenül felszusszant, amitől Lan Xichen elmosolyodott. 

Kinn álltak a késő délutáni esőben, lassan elázva, de meg nem mozdulva a könnyek, emlékek és érzések viharában.
De míg Jiang Cheng minden mással volt elfoglalva, Lan Xichen lerázta magáról a szabályok adta béklyókat, talán életében először (és lehet utoljára). Nem is gondolkodott, csak valami belső ösztön, belső vágy vezérelte, ahogy közelebb lépve ráhajolt a lilába öltözött férfi ajkára, hogy elpusztítsa a bánatos emlékeket.

Jiang Cheng meglepetten, elvörösödve ugyan, de egy pillanatra nyugvópontra ért, nem volt előre, sem hátra, mikor nem volt múlt vagy jövő, hanem csak jelen. Lan Xichen oldalán. 

Megfogta ő is a kezét.

Nem hallani már

SEMMIT,

csak az esőt,

és két szív hangját.

Megosztani a szenvedést n e m olyan,

mint elűzni a fájdalmat, 

de együtt lehet élni vele.

* * *

Magyarázatok/Érdekességek:

[1] Zewu-Jun (泽 芜 君) Lan Huan, adott nevén Lan Xichen titulusa. 

[2] Gusu klán egyik Jáde köve az Lan Xichen, míg másik, az öccse, Lan Wangji. E megnevezés alapszik tehetségen, kifinomultságon, elegancián, tiszteleten és jóképűségen egyaránt.

[3]Hanshi, más néven Fagyos szoba, a klánvezető szobája. (Xichené bambusszal van körbevéve.)

[4]Hanguang-Jun (含光君) születési nevén Lan Wangji, adott nevén Lan Zhan titulusa.
[5] A guqin a citerák családjába tartozó 5 vagy 7 húros hangszer.
[6] Tisztaság dala a Világosság éneke léleknyugtató technikák egyik gyűjteményének a legerősebb darabja. Nyugtató hatású, elnyomni képes az ellenséges energiákat és megtisztítani az elmét. Nehéz zeneművek közé tartozik.