Florescentia

De nem számított, semmi sem számított már, a gyönyör és a fulladás egybe olvadt, elmosták a gondolatait, melegség csorgott végig a gerincén, bénultságot hagyva maga után..

Cím: Florescentia

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Harry Potter

Ship: Non-pairing, de egy kicsi Panville – Pansy Parkinson & Neville Longbottom

Forrás: J. K. Rowling!

Korhatár: 18+

Besorolás: dark, angst, tragedy, botanikai horror, mystery

Leírás: Pansy visszatér a Roxfortba, hogy segítséget kérjen volt tanáraitól fejfájása miatt, csakhogy Longbottomba és annak furcsa virágába ütközik – utóbbi lehet, hogy gyógyír lenne a számára. 

Idő: 2000-es évek

Helyszín: Roxfort, Anglia

Figyelmeztetés: ooc!Neville.

Terjedelem: 3076 (+58) szó

Megjegyzés: Sziasztok! Rég jelentkeztem, amit kicsit szégyellek is... mostanában nem nagyon volt időm írással foglalkozni... pedig hiányzik ám. De semmiképpen sem akartalak titeket halloweeni novella nélkül hagyni. A mostani elég jól tükrözi az olvasási szokásaimat, belelendültem a botanikai horrorokba, illetve amúgy nagy növénynevelésekbe is vagyok... így szerintem amúgy ilyen címkéjű írást még fogtok tőlem olvasni :D

De amúgy mi történt az elmúlt időszakban? »

Fuh...
munka -- augusztusban felmondtam, szeptemberben új helyen kezdtem. Az ingázás napi 2,5 óra (oda-vissza együtt), így nagyon későn érek haza, emiatt minden hobbim háttérbe szorult jelen pillanatban. De szeretném hasznosabban is tölteni az időmet végre, mert hiányoznak a hobbijaim... szerintem fog ez alakulni mostmár, hoyg kezd egy újabb rendszer/mentrend létrejönni az életemben – jah meg amúgy majd decemberben lesz sok szabim, akkor kiélem magam :D
nyak- és hátfájás -- egy éve szenvedek már ezzel, most amúgy mióta az új helyen dolgozom, elég jól vagyok, aminek örülök is rendesen. De azért kell/kéne foglalkoznom ezzel, mert nem oké, hogy itt vagyok iylen fiatalon és amúgy néha úgy mozgok, mint egy 80 éves
keresztfiú -- nemsokára méghozzá kétszeresen is. Nagyon sokat segítünk sógoréknak vigyázni a gyerkőcre, aki eg rendesen lefáraszt minket mostmár, hoyg tud járni vagy inkább szaladni :D
szerkesztés -- instára új stílust találtam magamnak, amit nagyon élek, cserébe sok órámat elveszik az inspiráció- és tutorialnézegetések, meg persze a photoshopban való kivitelezés... Ha gondoljátok, nézzetek rá újra.

Megjegyzés 2: Azért lassan szerintem térek vissza. Érkezni fog a következő Downforce rész, nagyban dolgozom Carlisle szemszögén is, illetve 10 haiku csücsül már egy posztban, csak meg kéne formázni...

Jó olvasást!💖 

* * *

A második számú üvegház ajtaja elakadt, ahogy Pansy beljebb tolta. A párás levegő azonnal kiszökött a résen, és megcsapta az arcát. Mára folyosón is érezni lehetett, de itt benn fojtogató volt a nedves tőzeg és a dohos föld szagának keveréke, amibe vegyült valami édeskés, szinte szirupos mézillat.

Pansy megtorpant, a méregdrága, éjfekete selyemtalárjának szegélye azonnal megszívta magát nedvességgel a földről. A szalonjában az Abszol úton a megrendelői követelőztek, a háború utáni új elit tagjai méricskélték egymást, és ott volt ő, a két pad közé esve, mosolyogva, gombostűket szurkálva a szegélyekbe, miközben legszívesebben kivájta volna mindenki szemét. Mindenki megvetette őt, a régiek azért, mert a roxforti csatából idő előtt elmenekült, a másik oldal azért, mert Harryt fel akarta adni. Azt hinné az ember, hogy az idő majd mindent megold... Hát nem. Talán azóta nem aludt jól, vagy csak az elmúlt hetekben, nehéz volt datálni a halántékában lüktető nyomást, a szeme mögötti fájdalmat, olyan volt már, mintha mindig is élete része lett volna. Általában az ember képes hozzászokni mindenhez, mert agyunk számára az ismeretlen veszélyt jelent, míg az ismerős biztonságot. Akár szenvedés, hiány vagy nyomás, ha elég sokáig tart, mintázattá válik. Ő is ezt gondolta, hogy majd „elmúlik”, „ez csak egy kis fejfájás”, mert az élet ment tovább, csakhogy úgy tűnt, van, amihez nem lehetett hozzászokni.

A megpakolt asztalok és a minden színben pompázó növények között egy alakot vett észre. Neville Longbottom durva szövésű vászoninget viselt, amit könyékig feltűrt, benne háta szélesebbnek tűnt, alakja izmosabbnak, nyoma sem volt a félős, bizonytalan fiúnak, akire Pansy emlékezett. Neville egy asztal fölé görnyedt, bekötözött kezében egy metszőollóval, de mintha csak megérezte volna a nő pillantását magán, feltekintett, és arca grimaszba torzult.

– Késő van, Parkinson, a látogatáshoz – tette le az ollót. A hangja mély volt, karcos, mint a száraz levél zörgése.

Pansy fittyet hányt rá, hozzá volt szokva, hogy nem kívánatos személy pár helyen, és beljebb lépett, körbenézett. De az üvegház nem változott azóta semmit, mióta befejezte a tanulmányait, csak minden kopottasabb lett és... szürkébb?

Neville előtt lévő asztalon egy növény megmozdult. Pansy nem ismerte fel a virágot, amely húsos, vastag száron ült, a szirmok olyan sötétvörösek voltak, mintha alvadt vérből nőttek volna ki.

– Mi ez a növény? – érdeklődött.

– Miért jöttél? Gondolom okkal. – Neville hangja nem lett barátságosabb.

– Nem látogathatom meg csak úgy az iskolámat?

– És pont az üvegházba jönnél? Nem szeretted a növénytant sosem.

– Honnét tudod mit szerettem diákként?

A férfi nem válaszolt, tundrazöld tekintete fürkészően mérte végig a nőt tetőtől talpig. Pansy elvörösödött, szinte ruhátlannak érezte magát a pillantástól, az eddig is fülledt üvegház kezdett elviselhetetlenül meleg lenni.

– Miért jöttél?

– Lehet segítségért – vallotta be Pansy kelletlenül. – Lumpslucknál már jártam, ugyanazt mondta mint mindenki más, akihez eddig fordultam. Nekem valami olyan... nem is tudom, gyógynövényre vagy kivonatra vagy akármire van szükségem, amitől végre tudok aludni. Nem kellenek a közismert altatók, amiktől csak rosszabbul vagyok.

– Nem tudsz aludni? – Meglepődött.

Pansy elhúzta a száját. – És ha nem? Semmi közöd hozzá. Igazából Bimba professzort keresem. Nem tudtam, hogy te itt... – tárta szét a karját, mert igazából nem tudta, hogy Longbottom itt dolgozik. Az utolsó információja a csetlő botló fiúról az volt, hogy auror lett.

– Tanítok, tanulok, egyre több feladatot veszek át Bimbától.

– Tehát aurorból kertész lettél – jegyezte meg Pansy cinikusan, de a hangja a egy árnyalattal halkabbra sikerült a tervezettnél. – Nem meglepő. – Újra körbenézett: a növények zöld tömege, a falakon és üvegen végigfutó kúszók és a nedves, meleg levegő egy teljesen más világot alkotott, mint az Abszol út hangos káosza. Hát igen, ő nem tudta volna ezzel beérni.

Neville vállat vont. – Ha Lumpsluck bájitaljai nem használtak, az nem véletlen, Parkinson. Az altatók a testet kényszerítik pihenésre – terelte arrébb a témát.

– Tudom – csikorgatta a fogait, késztetést érzett, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Utálta a helyzetet, utálta, hogy pont Neville Longbottom az, aki kioktatja. – Tehát hol van Bimba professzor? – lépett közelebb.

Ekkor az asztal közepén ülő növény lassan újra megmozdult. A kasmírvörös szirmok szélesebbre nyíltak, és aranyló spórafelhő szállt fel a levegőben.

Pansy beszívta a levegőt, torkán lágy, mézhez hasonló, selymes melegség kúszott végig, bele a tüdejébe és gyomrába. A hatás azonnali volt: a halántékában hetek óta lüktető éles nyomás tompulni kezdett, és a szeme mögötti szúró fájdalom enyhült; ahogy az idegei kisimultak, meg kellett támaszkodnia egy asztalon a csodálkozástól.

Neville arca egyetlen pillanat alatt megváltozott, a kíváncsiság nyomtalanul eltűnt a szeméből, a rezedazöld tekintet komollyá vált, ahogy a lány felengedő vonásait figyelte. Neville fél lépést tett oldalra, és széles vállával, egész testével kitakarta a virágot Pansy elől.

– Kifelé, Parkinson. Most! – morogta.

Pansy lassan emelte rá a tekintetét, megilletődve, hogy Longbottomot látja, mintha elfelejtette volna őt. – Miért? Mi ez a növény, Longbottom? – kapaszkodott meg az asztallap szélében. Pislognia kellett, hogy magához térjen.

– Nem mondom még egyszer! – Neville hangja jéghideg volt, nyúlt a pálcájáért, amely az asztalon pihent.

Noha a spórák okozta mámoros megkönnyebbülés még mindig ott bizsergett a vérében, Pansy agya elkezdte feldolgozni az információkat: a pálcát a falapon, a metszőollót, amely kopott volt és karcos, és vörösesbarna pöttyök fénylettek rajta, Longbottom védekező tartását, pillantása lecsúszott a férfi arcáról, követte a mozdulatot, megfigyelte a váll görbületét, a karon megfeszülő inget – mikor lett izmos Longbottom? –, a gézzel bekötött kezet.

– Mi ez a növény? – kérdezte élesebben. – Ez... te is érezted, ugye? – nézett bele a kákazöld szempárba, majd körbepillantott. – Te tudod, hogy...

– Mondom kifelé, Parkinson! – bökött a pálcával felé.

– Mi ez, Longbottom? – nézett vele farkasszemet. – Mondd el! Éreztem, hogy... a fejfájás tompult és...

– Silencio.

Pansy még formálta a következő szót, a szája mozgott, a mellkasa hevesen emelkedett a dühös felháborodástól, de egyetlen hang sem jött ki a száján.

Hogy merészeli? – Önkéntelenül a torkára tapasztotta a kezét, mintha fizikailag akarná kikényszeríteni a szavakat.

Neville megragadta a könyökét, másik kezével derekánál fogva akarta volna megfordítani tengelye körül, de Pansy nem hagyta magát, mint egy macska, karmolt bele Longbottom arcába, és amint lazult a férfi szorítása a karján, máris szabadult. A pálcát kiütötte a kezéből, mielőtt még varázslatot mormolhatott volna. Diadalittasan kapott a sajátja után.

– Én nem tenném a helyedben – szegezte a pálcát a görnyedő Longbottom irányába, miután feloldotta a némaságot.

Neville kiegyenesedett, tett egy pillantást a földön heverő pálcája felé, majd kihúzta magát, próbálva hangsúlyozni magasságbeli és fizikai fölényét.

– Sosem voltál jó párbajozó. Hiányzik belőled a ravaszság hozzá – ciccegett.

Neville tekintete csak egy pillanatig süllyedt le a pálca hegyére, amely szinte súrolta a vászoningét, majd megvető nyugalommal vissza Pansy arcára. A nő azt várta, hogy harcba száll, így még egy indoka lett volna, hogy kábító átkot küldjön rá, de a férfi nem mozdult. A másodpercek teltek és a csönd megnyúlt.

– És most mi lesz? – támaszkodott meg Neville az asztalon. Pansy válaszolni akart valamit, talán valami cinikusat, ki tudja, de a virág újra megmozdult, újabb spórafelhőt lőtt ki. Most már látta az apró szemeket, ki tudta venni a levegőben mozgó csillanásokat. Önkéntelenül vett egy mély lélegzetet, a mézillat olyan sűrűvé vált, mintha csak szirupot tüdőzött volna le.

Felnyögött akaratlanul, a pálca hegye megremegett, Neville pedig ezt használta ki. Keze gyorsan csapott le Pansy csuklójára, satuba fogva ujjai között a nő kezét. Egyetlen mozdulattal csavarta el a karját, és hátulról lépett hozzá. Az inge vékony vásznán át lehetett érezni a teste melegét, és szaggatott lélegzetvételei forrón csiklandozták a nő fülét.

Pansy szája kiszáradt, a spórák hatása miatt a teste cserben hagyta, az izmai elnehezedtek és hátsója akaratlanul is Neville combjának feszült.

– Engedj el... te barom – sziszegte, de hangjában nem volt semmi él.

Neville alányúlt, és felkapta karjai közé, mielőtt még térdei megadták volna magukat. – Beszélj Bimbával, és hagyj békén, Parkinson – vitte ki az üvegházból.

– Tegyél... – Pansy lehunyta a szemét és próbált arra gondolni, hogy milyen megalázó ez az egész helyzet, mert az volt, nem? Miért nem érezte annak? – Tegyél... le. – Hangja kótyagos volt, de akkor sem bírta tovább, hogy Longbottom, az ügyetlen, földes körmű griffendéles, akit éveken át gúnyolt, úgy vigye, mint egy... mint egy, mi? A pálcáját görcsösen szorította a mellkasához, mint méltóságának utolsó megmaradt eszközét.

– Nem is akartalak messzire vinni – ment a legközelebbi kőpadhoz, és leültette Pansyt rá. – Hagyj engem ki a dolgaidból, Parkinson, nincs időm veled foglalkozni.

– De... – emelte fel a fejét. Mondott volna még valamit, csak már nem volt kinek, Neville egyszerűen sarkon fordult és elsétált a folyosón.

Mekkora egy seggfej! – követte a pillantásával addig, míg el nem tűnt a szeme elől. Utálnia kellett volna érte, de ehelyett rá kellett döbbennie, hogy igazából nem is bánta, hogy Neville határozott volt és nem hátrált meg – erős lett, csak úgy felkapta, mint egy zsákot –, sőt, mi több, rejtélyessége felcsigázta. Életében először érdeklődött Neville Longbottom iránt – micsoda nonszensz!

Mi ez a virág? – gördültek vissza gondolatai a növényhez.

* * *

Bimba professzorral való találkozás nem hozott áttörést, Pansy teákat, szártott gombákból készült tinktúrákat, mindenféle növény nedveit, gumókat és leveleket fogyasztott el több napon keresztül, de fejfájása maximum csak lázas kábultságba hajlott át, minthogy megszűnt volna, sőt! A munka, a hoppanálás az Abszol út és a Roxfort között, és a kísérletezés inkább erősített rajta. Pansy egyszerűen nem akarta elhinni, hogy nincs semmi, ami megszüntethetné a szenvedését. Miért érdemli ezt? Egyre többször jutott eszébe Longbottom és annak fura virága, még ha legutolsó találkozásuk óta egyszer sem látta őt újra. Sem az üvegházban, sem annak környékén lévő folyosókon, minden bizonnyal a férfi kerülte. Bár az nem is aggasztotta, mert lassan túl sokat is gondolt Longbottomra, na de a virág! Hol van a virág?! Bimba professzornak fogalma sem volt a borvörös szirmú gyomról, mikor Pansy ártatlanul rákérdezett egyik ülésük során.

– Nem tudom, mire gondolsz, kedvesem. Egy egyszerű ernyővirágnak tűnik, amit láttál, az sok van itt az üvegházban, de spórái nincsenek. Biztos, hogy jól emlékszel? Ez a fejfájás sok mindenre ki tud hatni – nézegette a skiccet, amit a nő villámgyorsan felvázolt egy lapra.

Pansy tehetetlenül dőlt hátra a székében, kezébe temette az arcát, körmével legszívesebben bőrébe vájt volna, lehántva a szövetek és inakat, sikoltott volna... de már ehhez is fáradt volt. Nem átok, nem mérgezés, nem betegség, akkor mégis mi ez? Miért nem tud aludni?

– A könyvtárban biztos válaszra lelünk. – Bimba kedvesen mosolygott Pansyra, csakhogy a nő addigra eldöntötte, hogy saját kezébe veszi a sorsát.

– Minden bizonnyal – válaszolta unottan.

Nem volt nehéz beosonnia Bimba professzor hálótermébe, ahogy megtalálni sem az órarendjét. Az idős nő apró, körkörös betűkkel, „N.L” megjegyzéssel látta el azokat az idősávokat, amikor Longbottom segített neki órát tartani. Vagyis az ismeretlen növényre ilyenkor a férfi nem tudott vigyázni. Bárhol legyen is a kastélyban – legvalószínűbbnek a férfi szobáját gondolta.

* * *

Pansynek sosem volt erénye a türelem, soha nem is tanították rá, amit akart az elvette. Nem akart várni, most mégis kellett és minden egyes másodperc méregként terjedt szét az ereiben.

Aztán végre látta Longbottomot elsuhanni a folyosón földbarna talárban, ami csak még jobban kiemelte a megváltozott alakját. Pansyt újra elfogta a csodálkozás, még mindig nehéz volt összeegyeztetnie a fejében élő emlékeket a megemberesedett férfival.

A nő kivárt még öt percet, de lehet többet, mire elvált a hideg kőfaltól és elhagyta a rejtekhelyéül szolgáló alkóvot. Nesztelenül vágott át a folyosón, egyenesen a tölgyfaajtóhoz. Nem lepte meg, hogy zárva találja az ajtót, de egy alohomorával a problémát könnyen orvosolta. A zár egyetlen halk kattanással engedett, és a résen át azonnal kiszökött a folyosóra a szoba melege és a már jól ismert mézillat.

Felsóhajtott egy aprót, majd belépett, és az ajtót óvatosan behúzta maga után.

Nem tudta, hogy mit várt, de egyértelműen nem egy minimalista berendezkedésű szobát – Longbottomnak nem volt sok tárgya: pár fénykép barátokról és a szüleiról a polcokon, néhány botanikával foglalkozó könyv, ruhák egy szobainason, rendezett asztal, kerti segédeszközök és... A szoba hátsó, félhomályos sarkában egy üvegfülke, amiben ott pihent az ismeretlen növény sok mással együtt. Pansy lassan, szinte igézve tette meg az utolsó lépéseket, mohón szívta be az édeskés levegőt, miközben elöntötte a diadal, hogy megtalálta. Méghozzá milyen könnyen!

Mintha csak a növény megérezte volna a jelenlétét, felismerte volna, megmozdul, bíborvörös szirmai megrándulva süllyedtek lejjebb, teljesen kitárulkozva Pansy előtt. A nő belenézett a kehelybe, csak sűrű, szurokfekete folyadékot látott – bár nem igazán érdekelte, hogy mi az. A lány izgatottan nyúlt a rézkilincshez. Ahogy az üvegajtó feltárult, a kiszabaduló illat olyan erővel hatott rá, hogy Pansy megszédült. A fejében a lüktetés azonnal tompulni kezdett, amint a párás levegő a tüdejébe ért. Artikulálatlanul felnyögött a megkönnyebbüléstől, szemei félig lecsukódtak, a feje hátrabillent. Meg kellet kapaszkodnia a fülkébe, körmét belevájta a rézkeretek réseibe és próbált talpon maradni, miközben újabb és újabb mámorhullám dübörgött végig az erein. A levegő sűrűbb lett, fojtogatóbb, alig bírt lélegezni, mintha csak folyadékot nyelt volna. De nem számított, semmi sem számított már, a gyönyör és a fulladás egybe olvadt, elmosták a gondolatait, melegség csorgott végig a gerincén, bénultságot hagyva maga után.

A tudata lassan darabjaira hullott, de ahelyett, hogy ez a szétesés furcsamód megijesztette volna, inkább feloldozta a hetek és hónapok terhe alól. Ha így kell véget érnie – gondolta valahol a ködön túl –, hát akkor megéri.

Ki tudja, meddig maradt így, talán egy örökkévalóságig is, de aztán valaki hirtelen hátulról megragadta a vállát. Megszédült, felkiáltott, ahogy lába alól egy pillanatra kicsúszott a talaj. Egy hatalmas kéz vaspántként zárult a derekára és tartotta meg, mielőtt összeesett volna. Hallotta a csilingelést, az üvegajtó csapódást, mintha csak belőle is kitéptek volna valamit.

– Ne!

A levegőhiány, a valóságba való visszazuhanás egyszerre rázta fel Pansyt. Nehézkesen nyitotta ki a szemét, kitágult pupillákkal nézett fel az előtte állóra. Neville állkapcsa rángott a dühtől, a homlokán veríték csillogott, lassan és súlyosan vette a levegőt, tekintetével egyenesen fel tudta volna nyársalni a nőt.

– Tudhattam volna, hogy te vagy az, Parkinson. Komolyan azt hitted, hogy semmilyen riasztórendszerem nincsen? Ennél okosabbnak hittelek.

Pansy nem tudott mit mondani, a férfi hangja távoli morajlásként folyt egybe, pedig itt állt közvetlenül előtte, a mellkasuk szinte összeért. Pansy érezte Neville zakatoló szívverését, vagy lehet a sajátját? Mindkettejükét? Farkasszemet néztek, nem tudott elfordulni, csak nézte és nézte és hagyta, hogy a zöld tűz eleméssze.

– Vérzel – torzult Neville arca fájdalmas grimaszba.

Meglepődve, összerezzenve pislantott, követte Neville tekintetét. Ekkor vette észre az alkarján, a csuklója feletti karcolásokat, mintha apró, éles fogak vagy tüskékvájtak volna a húsába. A szurokszerű, chianti-vörös vér lassan gyöngyözött a sebekből, csíkot húzva karján.

Nem fájt, sőt ha belegondolt, nem érzett semmit Neville-n kívül. És mennyire jó érzés volt nem érezni semmit – felsóhajtott.

– Sajnálom. – Longbottom hangja lemondó volt, Pansy nem értette miért. – Annyira sajnálom – görnyedt meg és bár elengedte a nő derekát, nem lépett el tőle. Megfogta a csuklóját, ujjaival cirógatta a bőrét, szétkente a vért, amitől a fognyomok jobban látszottak.

– Mit sajnálsz, Longbottom? – suttogta.

– Én... Nem gondoltam, hogy betörsz ide... Nem kellett volna, Pansy – csuklott el a hangja.

Talán életében először hallotta Longbottom szájából a keresztnevét, finoman és lágyan ejtette, mint ahogy szeretők suttogják egymásnak. 

– Nem szabadott volna! – csattant fel a férfi. – Megmondtam, hogy hagyj békén! De nem! Te inkáb... Merlinre! –túrt a hajába kétségbeesetten. Pansy nem tudta hovatenni a férfi viselkedését, egyik pillanatban ilyen volt, a máskban olyan. Mi a baj? 

– Miről beszélsz? 

– Arról, hogy ostoba voltál, nem kellett volna idejönnöd, és már nem tudlak megmenteni – jajdult fel, egyik kezébe temette az arcát. 

– Mi van? – Megmenteni? De mitől? Jól volt, sőt, soha ilyen jól nem volt még. Végre valahára. 

– A virág, PAnsy, az az átkozott virág megmérgezett téged! 

– Mi...? – Meg kellett volna lepődnie, vagy elborzania, kétségbe esnie, de semmilyen reakcióra nem volt képes. Próbált erőt venni magán, figyelni, de Longbottom szavai olyan távoliak voltak... egyre távolabbiak.

Pansy karján lévő karcolások nem akartak gyógyulni, az égerfekete nedv és a vérének keveréke lassan felszívódott a hámréteg alatt, és a sebek széle máris halványzöld, fásodó barázdákká keményedett, amelyek zizegve feszítették szét az alkarját. A bőrén áttetsző erek hálózata mélyebbre kúszott, szétáradva a vállán és a kulcscsontján.

Neville elengedte, ellépett tőle, a hideg hirtelen közéjük szivárgott, Pansy megborzongott és majdnem kicsúszott a száján „gyere vissza”, csakhogy a torkán nem jött fel hang, csak valami zörgés, nyelvén dudorokat és leveleket érzett, fulladozni kezdett.

– Azt hittem, visszaérek időben, de... Oh, Pansy! Úgy sajnálom, én tényleg nem akartam ártani neked, annyira, de annyira sajnálom – rökönyödött meg Neville, zsebébe nyúlt a pálcájáért. Mire előhúzta, Pansy álla már nem mozdult: a nyelőcsövéből feltörő, sűrű rostok és zöldellő, nedves hajtások áttörték az ajkait, orrából és a szemüregeiből vadul kígyózó, fekete indák törtek elő, mint a vadon termő borostyán, amely keresi a fényt.

– Finite – próbálta megállítani a borzalmat.

De a nő csontjai továbbropogtak, mint a száraz ágak, a medencéje szétnyílt, csípőcsontjai éles, fehér, vértől csöpögő dárdaként fúródtak ki a húsból, míg a lábai összefonódtak, fásodó, kéregszínű gyökérzetté sűrűsödve, amelyek mélyen belemartak Neville szobájának kőpadlójába, felrepesztve a fugákat.

– Finite, finite, finite incantatem! – Újra és újra mondta, egyre elszántabban, remegő kézzel. Sós ízt érzett a nyelvén és rá kellett döbbennie, hogy ő maga sír. Pany Parkinsont siratja? Azt a mardekárost, aki egész roxforti évei alatt gúnyolta?

A nő feje lehetetlen szögben hátrahanyatlott, a hajából kibomló sötét fürtök helyén indák és koponyája szilánkjaiból húsos, mahagónivörös szirmok nyíltak ki.

Neville a pálcáját szorította, míg a bütykei elfehéredtek. A levegőben kavargó spórafelhő lassan leülepedett a szoba tárgyaira, de a teste – hála az immunrendszerének, amit több éves munkával edzett meg – ellenállt a Nepenthes Atroposnak. A növénynek, amit még az aurorküldetései alatt talált. Ez a ritka virág sötét titkoknak és rituáléknak volt része, a nektárja olyan összetevőkből állt, amik még a legsúlyosabb elmebéli sérüléseket is meg tudták gyógyítani, mint akár egy főbenjáró átok maradványát is. Neville hamar rájött, hogy a Nepenthes Atropos javít a szülei állapotán, csakhogy a dózis nem volt elég. Több kellett és több kellett, de a Nepenthes Atropos csak egyetlen egy módon szaporítható.

Pansy alakja végleg eltorzult, rügyező és fásodó kéreggé formálódott. A drága talár foszlányai ott lógtak a nedves szárakon és leveleken, mint valami gyászszalagok egy faágon.

– Nem akartam ezt... – suttogta a férfi a sötét szobában, remélve, hogy a falak talán feloldozást adnak. Már csak a saját szipogását hallotta a némaságban.

Neville alig bírt járni, lábait ólomsúlyúnak érezte, minden lépésnél a saját bűntudatát taposta a földbe. Pálcájával intett egyet, amitől a virág a levegőbe emelkedett, és ellebegtette a kis üvegház felé, ott óvatosan helyezte be egy cserépbe a többi mellé. A polcokon ott sorakoztak a néma emlékművek – elfeledett lelkek, akiknek neve senkinek sem hiányzott a háború utáni romok között, vagy olyan rosszakaró, bűnös emberek, akik megérdemelték az átváltozást, és most már... Hosszú évek óta élt ezzel a kompromisszummal: hogy ha olyanokat változtat át a cél érdekében, akiknek a hiánya senkit sem érdekel, akkor az nem bűn, hanem áldozat a jó ügy oltárán. De Pansy... Pansy az ellensége volt, az iskolatársa, aki végigkísérte a legnehezebb éveit. Nem volt jó ember, de rossz sem a szó igazi értelmében – talán csak túlélő volt, akárcsak ő.

Becsukta az üvegajtót, megtörölte az orrát, megigazította a reteszt, némán bámulva a sötét üvegképmását, tudta jól: a szeretet, amiért ezt teszi, már régen felemésztette azt, ami még ember maradt benne.

* * *

Érdekességek:

• A Nepenthes a kancsókák tudományos nemzetségi neve. A görög mitológiában Atroposz pedig a három sorsistennő (a Moirák vagy Párkák) egyike. Ő az, aki a sors fonalát elvágja, ezzel lezárva a halandók életét.
• Bár ez igazán nem derül ki, a virág életben tartásához vér kell, Neville a sajátját adja – de természetesen úgy, hogy a növény nem tudja megharapni.