Csillagok alatt

Két külön oldalról indultak, két különböző társadalmi státuszból és mégis egy helyen kötöttek ki.

Cím: Csillagok alatt

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Harry Potter

Ship: Dramione – Hermione Granger & Draco Malfoy

Forrás: J. K. Rowling!

Korhatár: 14+

Besorolás: fluff, first time, hóesés, csillaghullás

Leírás: Hermione felmegy a Csillagvizsgáló toronyba, megnézni a csillaghullást. Tényleg találkozik egy csodával.

Idő: 1999

Helyszín: Roxfort, Anglia

Figyelmeztetés: ooc!Draco és Hermione.

Terjedelem: 1449  szó

Megjegyzés: Bár mostanában nem vagyok a legjobb blogger posztolás terén, nem akartam kihagyni a Mikulást, és nem lesz kihagyva a blog szülinapja, Karácsony és Szilveszter sem, úgyhogy mostanában lehet számítani majd tartalmakra azért. Illetve még egy másfél hét éskezdődik a szabim, amikor is aztán végre fogok blogos dolgokkal is rendese foglalkozni már :3 nagyon várom!

Boldog Mikulást mindenkinek!

Jó olvasást!💖 

* * *

Hermione nem hitt a csodákban, aznap mégis a Csillagvizsgálóba vitte lába. Talán csak egy kapaszkodót keresett, amitől nem érezte olyan egyedül magát és nem voltak rossz álmai, talán csak... hideg levegőre volt szüksége. Az ég azonban makacsul felhős volt, a hullócsillagok nem látszottak, és a hópelyhek lassan, komótosan hullottak a sötétben.

Hermione sóhajtott, miközben vastag kabátját szorosabban összehúzta magán és állát besüllyesztette nyakára csavart sáljába. Mindenki mondta neki, akivel beszélt, hogy ma este az időjárás nem lesz kegyes a csillagnézőknek, valószínűleg ezért nem is volt itt fenn senki. De ha már itt volt, nem akart azonnal visszasétálni a klubhelyiségbe. Tett egy, majd még egy kört a torony tetején, néha kinyújtva a kezét, elkapva egy-egy hópelyhet, ami azonnal elolvadt a tenyerében.

Vett egy mély lélegzetet, és remélte hogy a hideg levegő nem csak a tüdejét, de a gondolatait is átmossa: a háború utáni üresség, az új cél keresése, a barátok, akik már nem voltak vele, Harry és Ron auror képzése, és az a kérdés, hogy ő maga vajon ugyanaz maradt-e. Hermione azon kapta magát, hogy a fehérségbe bámul, mintha választ keresne benne.

Váratlan hang szakította ki magányából. – Granger?

Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, kihez tartozik. – Malfoy. Mit keresel itt? – kérdezte élesebben, mint tervezte.

– Ugyanezt kérdezhetném – felelte Draco. – A csillagok miatt?

Hermione ekkor nézett rá, de nem válaszolt. A férfin is látszott a háború nyoma, tekintete elvesztette azt a gőgös fényt, ami sok éven át hozzá tartozott, szeme alatt karikák látszottak, vékonyabb lett, még ha ezt a sötét talár nem is mutatta jól. Senki sem volt már ugyanolyan.

Draco a korlátig sétált, megtámaszkodott azon és felnézett az égre. A hópelyhek lassan ellepték a kezét és vállát, megültek ezüstösen szőke haján. – Felhős az ég – mondta ki a nyilvánvalót. – Szóval hiába jöttél.

Hermione ráncolta a szemöldökét, hiszen talán ez volt az első alkalom, mikor Malfoy nem inzultálta rögtön az első szavakkal, amiket kiejtett a száján, ha találkoztak. Pedig már készenlétben volt, hogy valami csípőssel visszavágjon. – Nem a kívánságok miatt jöttem. – A szavak gyorsan hagyták el a száját. Nem tudta kimondani az igazat, pláne nem Dracónak, hogy néha még ő is vágyik valamire, ami nem logikus, hanem csak.... egyszerűen szép és talán mágikus.

– Én igen.

Hermione felkapta a fejét, meglepődött az őszinteségen. Jól hallotta? Most Draco tényleg beszélgetni akar vele? Miért nem Parkinsonnal teszi meg, vagy Zabinivel... Pont egy sárvérű griffendélessel? Háború előtt ez elképzelhetetlen lett volt.

Tétován toporgott. Nem tudta eldönteni, hogy maradjon, vagy inkább menjen és hagyja magára a mardekáros fiút. Úgy tűnt, Malfoynak szüksége van az egyedülétre, illetve ő maga sem bánta, ha nincsenek egy légtérben.

– Azt hiszem, szükségem van rájuk – mondta Draco halkan, újra felnézett az égre.

Hermione nem tudta, mit feleljen. A szavak súlya megült közöttük, mint a hó a párkányon. Ez lenne a békejobb? Most először érezte, hogy nem ellenségek, hanem csak két ember, akik túl sokat láttak, és most valami apró reményt keresnek.

– Igen? – Kérdés vagy kijelentés volt-e, még maga sem tudta, csak megpróbálta fenntartani a beszélgetés fonalát. Minek is? Malfoyért? Nézte a mardekárost, és bár látta benne a múltat, az mégsem ő volt már.

Lassan odasétált a párkányhoz, kezét végigfuttatta a hideg korláton, lesöpörve a havat, majd pár lépéssel Dracótól, ő is nekitámaszkodott a fémnek. Felnézett a felhős égre. – Tényleg azt hiszed, hogy ha kívánsz valamit, valóra válik?

– Te nem hiszel benne? Granger, ebben nőttem fel, valamit kértem, azt meg is kaptam. Nem kellett kívánnom.

A griffendéles arcára akaratlanul is kiült egy mosoly. – És most?

– Most van értelme hinni is benne – vont vállat. – De nem válaszoltál a kérdésre, te hiszel benne?

– Nem tudom... szeretnék hinni, azt hiszem. – Zavarba jött a kérdéstől, meg attól, hogy Draco Malfoy tette fel, akinek szemében talán Hermione sosem létezett eddigi éveik alatt.

A férfi bólintott.

A csend rájuk telepedett egy pillanatra, de nem volt kényelmetlen, aztán Hermione mégis csak megtörte: – Ez az első, hogy ilyen hosszan beszélgetünk.

Egy másodpercnyi idő után: – Rosszul ítéltelek meg, Granger. Olyan dolgokat mondtam, amiket... – halkult el a hangja. – Azt hiszem, irigy voltam.

– Tessék? – Többször is pislognia kellett, majd végül belecsípett a tenyerébe, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem csak elméjének játéka volt az iménti párbeszéd. A férfira nézett, aki nem nézett vissza rá.

– Mindig volt célod, mindig volt miért harcolnod. Én ki vagyok, ha nem az, akinek neveltek?

Hermione Dracót nézte, alaposan szemügyre vette, mintha most először látná az életben. Két külön oldalról indultak, két különböző társadalmi státuszból és mégis egy helyen kötöttek ki. – Akárki? Most végre te magad határozhatod meg, hogy ki akarsz lenni.

A mardekáros szusszant egyet. Egyik keze ökölbe szorult, majd kiengedte. – Én csak... – rázta meg a fejét. – Mindegy, nem is értem, mi ütött belém. – Draco az eget kémlelte újra.

Hermione félrebillentette a fejét, mintha megpróbálná átlátni azokat a falakat, amelyeket Draco egy pillanatra leengedett, majd aztán hirtelen visszahúzott.

– Nem szokásom… ilyeneket mondani – morogta. – Főleg nem neked.

– Malfoy – rándult meg Hermione szája sarka. – Ha nem akartál volna beszélni erről, akkor nem beszéltél volna.

– Most elemezgetsz? – A mardekáros felé fordult, tekintetük találkozott.

Hermione nem válaszolt, csak nézte Dracót. Ujjai megcsúsztak a korlát hideg fémén, mintha hirtelen nem lenne biztos abban, hogy mibe kapaszkodik. Draco szeme megrebbent, Hermione gyorsan elfordította a tekintetét, ráeszmélve, hogy túl sokáig nézte a másikat.

– Néha... tudod... könnyebb olyasvalakinek mondani valamit, aki… – elharapta a mondatot, majd megvonta a vállát. – Akinek nincs oka hazudni. Te úgy sem fogsz...

– Bóknak veszem. – Hermione szája sarka akaratlanul is felfelé görbült.

– Ne szokj hozzá. – Összetalálkozott újra a tekintetük, szürke a barnával. Hirtelen nagyon sok kimondatlan szó tolult a nyelvére, Malfoy szája is elnyílt egy pillanatra, de végül nem mondott semmit, csak a csend feszült szét közöttük. 

A szél végigsöpört a torony ívei között, belekapott Hermione hajába, aki nem tudta eldönteni, hogy a hideg csípte-e az arcát, vagy Draco tekintete égette. Valamit mondania kéne, nem?

– Le kéne menned – jegyezte meg Draco halkan. – Megfagysz itt.

– Te is.

Hosszú másodpercek teltek el így, csöndben, egyikőjük sem mozdult meg. Észre sem vették, de lassan a felhők el kezdtek oszlani, és az éjszakai vásznon megcsillant néhány magányos csillag. Hermione felnézett, és szinte gyermeki csodálattal követte az első fénycsíkot, amely átívelt a horizonton. Mégis csak volt értelme feljönni a toronyba!

– Azt hiszem, most kell kívánni – suttogta Hermione.

A második hullócsillag is végigszaladt az égen.

Hermione becsukta a szemét, és próbálta szavak formájába tömöríteni gondolatait és érzéseit. Mikor feljött, megannyi gondolat cikázott a fejében, bár rájött, hogy a legtöbb a múlt veszteségéből és nem a jövő lehetőségéből fakadt. Kívánni nehéz dolog volt, hiszen a kívánság mindig hitet követelt, hitet abban, hogy a világ több annál, amit eddig megtapasztalt.

Amikor kinyitotta a szemét, Draco nézett rá. Közelebb volt, mint gondolta, túl közel is. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy felnézzen a mardekárosra.

– Mi az?

Malfoy szürke tekintete őt nézte, úgy, mintha valami rejtvény lett volna, amit meg kellett oldani. Még a két szemöldöke között is bemélyedt egy ránc.

– Csak egy... – Draco nyelt egyet, Hermione szeme követte ádámcsutkájának mozgását. – Hópehely van a szempilládon – nyúlt ki óvatosan, és apró mozdulattal, miközben a nő félig reflexől becsukta a szemét, lesöpörte az apró olvadózó jégkristály alakzatot.

Szürreális volt az egész, ahogy ketten ott álltak a toronyban az eső hó közepette. Egy mardekáros tisztavérű varázsló és egy griffendéles mugliszületésű boszorkány. De a világ változik, és talán vele együtt az emberek is.

Hermione köhintett, várva hogy ráeszméljenek a pillanatra, ahogy túl hosszúra nyúlt a csend és egyikük sem mozdult, de Draco nem lépett el tőle, csak a szája kissé elnyílt, mintha megint keresné a szavakat, amelyeket az imént nem tudott kimondani.

A csend dagadt, úgyhogy Hermione idegesen megrántotta a vállát, hogy elinduljon, de Draco is mozdult, mintha egy láthatatlan fonal tartotta volna össze őket. A szájuk a hideg levegőben összetalálkozott. A csók váratlan volt és kemény, Hermione megragadta Draco talárját, hogy eltolja, de a mozdulatba fulladt, ahogy a férfi tenyere az állkapcsára szorult, hogy egy helyben tartsa. Nem volt romantikus a pillanat, inkább kétségbeesésből és fusztrációból született, ami már percek óta gyűlt kettejük között.

Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan ért véget. Hermione elhúzódott, egy halk, fojtott levegővétellel, és Draco arca ismét tőle egy arasznyira volt. A tekintetük újra találkozott, a szürke a barna pánikjával és zavarával elegyedve.

– Te... – Hermione képtelen volt befejezni.

– Ne mondj semmit – vágott közbe Draco, hangja rekedt volt, a légzése szapora.

Egy pillanatnyi döbbenet után Hermione egy határozott mozdulattal eltolta a férfit magától, és megfordult. Futtában indult el a lépcső irányába.

Draco még percekig a korlátnak támaszkodott, egyedül az éjszaka hidegében, és elképesztő dühöt érzett – dühöt Hermionéra, önmagára, arra, hogy mi ütött belé, és arra, hogy nem tudta visszakényszeríteni azt a pillanatot, ami épp most égette a szája szélét. Kezét az ajkára szorította.

Az éjszaka végén Hermione Granger az egyetlen dolgot kívánta, amit sosem akart: azt, hogy az ostoba csók megismétlődjön. Draco Malfoy pedig az egyetlen dolgot találta meg, amit sosem kért: egy új célt egy mugliszületésű ajkain.