Bordák alatt

Éles, jeges nyillalás hasított a mellkasába, mintha valaki egy láthatatlan jégcsapot döfött volna a bordái közé.

Cím: Bordák alatt

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Harry Potter

Ship: Non-pairing, de egy kicsi Dramione – Hermione Granger & Draco Malfoy

Forrás: J. K. Rowling!

Korhatár: 16+

Besorolás: dark, thriller, angst, trauma, tragedy, dark!Draco

Leírás: Hermione meglátogatja Draco Malfoyt a kivégzése előtt, és valami a férfi halálával végérvényesen megváltozik... nem csak a világban, hanem benne is. 

Idő: 2001-2002

Helyszín: Azkaban, Mágiaügyi minisztérium, Ron és Hermione lakása, Anglia

Figyelmeztetés: nem lövöm le a plot twistet :D: ooc!Draco és Hermione.

Terjedelem: 2014 szó

Megjegyzés: Na hát, most se sikerült túl vidám sztorit hoznom XD nem tudom mi van velem, de nagyon ráfannoltam dark!Dracora illetve az ilyen darkosabb sztorikra... Na mindegy, a lényeg a lényeg 

Boldog Karácsonyt, Kellemes Ünnepeket mindenkinek! 

Pihenjetek és egyetek sok sütit :3 <3

Jó olvasást!💖 

* * *

Az élet nem más, mint pillanatok összessége, amelyek megmutatják, hogy kik voltunk, kik vagyunk, és kik lehettünk volna. Hermione ezen gondolkodott, miközben a pálcáját szorongatta a talárja zsebében, és megállt a vasrácsok előtt. Draco Malfoy nem a földön kuporgott, mint a többi rab, hanem egy keskeny kőpadon ült, a hátát a hideg falnak támasztotta. Tiszta volt, amennyire a körülmények engedték, és a szemei – azok a viharszürke szemek – kísérteties fénnyel vágtak át a homályon.

Hermione egy összetört embert képzelt el, mikor a cella felé sétált. Azt hitte – hisz Malfoy az iskolai évei alatt egy piperkőc volt –, hogy rimánkodni fog neki, hogy mentse meg, vagy legalább adjon valamit, ami kényelmesebbé teheti az utolsó óráit. De a valóság nem volt összeegyeztethető az elképzeléseivel: Malfoy bár karikás, megfáradt szemekkel ült, de egyáltalán nem megtörten, vállai szélesebbek lettek, arcának élei élesebben rajzolódtak ki, mozdulatait nem követte remegés.

Hermione összevonta a szemöldökét. Ezek után tényleg nem értette, hogy Malfoy miért is akarta látni a dementorcsók előtt. Éppen őt, a sárvérűt?

– Pontos vagy, Granger – szólalt meg a férfi. A hangja rekedt volt, de nem csuklott el. – Nem gondoltam volna, hogy szakítasz rám időt.

– Miért hívtál ide? – terelte el a témát.

Draco lassan felállt. Nem volt benne a régi, iskolás gőg, helyette valami mély, nyugtalanító magabiztosság sugárzott minden lépéséből. Megállt a rácsoknál, alig pár centire a lánytól.

Hermione megérezte az izzadság szagát, a bőrének pézsmaságát azzal a hajszálvékony ezüstfenyő illattal karöltve, ami annyira jellemző volt a Roxfortban Malfoyra. Ő volt és mégsem ő volt, úgy tűnt, mintha levedlette volna minden giccsességét és álcáját, és felbukkant volna egy nyers való, ami a háborúban edződött. Malfoy legtöbbször patkánynak tűnt, de most... olyan volt, mint valami ragadozó, aki ugrásra kész, ahogy fölé magasodott – pedig nem is volt annyival nagyobb nála –, Hermione még szorosabban markolta a pálcáját.

– Nem félsz, pedig holnap reggelre... nem maradsz más, csak egy üres test – nézett fel rá Hermione. Mindketten látták a halált a csatatéren, látták a tágra nyílt pupillákat, a kapkodó levegőt, az utolsó, kétségbeesett kapaszkodást az életbe. Mikor végre megérti az ember, hogy vége mindannak, ami még lehetett volna, és ez az ismeretlen az, ami mindenkit rettegéssel tölt el. Mert mi van a vég után? Van bármi is?

Draco elfordította a fejét, mintha Hermione valami gyermeki naivitásról tett volna tanúbizonyságot.

– Ezt akarod látni rajtam Potterrel együtt, mi? Végre megérdemelném a sorsom, huh? – mosolyodott el a mardekáros. Arca viaszos hatást keltett a fényhiánytól. – A félelem, Granger, azoknak való, akiknek van vesztenivalójuk – mondta halkan, és a szürke szempár újra a lányra szegeződött. – Én láttam az embereket az utolsó pillanatukban. Láttam apámat, ahogy remeg a pálcája a kezében. Hallottam a sikolyokat a kúriában. Az emberi félelemnek szaga van: fémes és savanyú, mint a romlott tej. De nézz rám! Érzed rajtam?

Hermione önkéntelenül is beszippantotta a börtön áporodott levegőjét. Nem volt ott a rettegésnek semmilyen jele. Draco pulzusa, ami a nyaki ütőerén látszott, egyenletes és lassú ütemben vert. Valami nem stimmelt. Malfoy miért ilyen nyugodt? Megváltás lenne neki a halál vagy mi? Hermione érezte, ahogy a hideg végigkúszott a gerincén, nem akart a férfi előtt megborzongani. 

– Te is tudod – suttogta Draco, és olyan lassan lépett a rácshoz, mintha egy ragadozó cserkészné be az áldozatát. A hangja karcos volt, mint a sírkövön húzott fém. – A haláltól azok félnek, akik minden porcikájukkal görcsösen kapaszkodnak az életbe. De én? Nekem már nem minden porcikám... nekem a Csók nem a vég.

Hermione összeráncolta a szemöldökét. Szemszög kérdése volt ez, hiszen technikailag a test élt tovább, csak az az elme és a lélek... – És ehhez nekem mi közöm?

Draco halkan felnevetett, a hangja mélyebbnek, visszhangosabbnak tűnt a cella falai között. – Látni akartalak.

– De miért?

– Látni akartam az arcodat – vont vállat. – Utoljára. Emlékezni akarok rá, hogyan nézel rám ebben a pillanatban.

Hermione kezdte kényelmetlenül érezni magát az értelmetlen fecsegéstől. Sosem ápoltak jó viszonyt Dracóval, olyanok voltak egymásnak, mint a tűz és víz, és most mégis, Malfoy akárkit kérhetett volna az utolsó pillanatban látni, őt kérte? – Csak azért jöttem, mert látni akartam, van-e benned megbánás – felelte tömören.

– Megbánás? – Draco elmosolyodott, de a szeméig nem ért el a mozdulat. – Nem is te lennél, aki ilyesmiben hisz – köhintette. – A megbánás azoknak való, akik el akarják felejteni, amit tettek. Én nem akarom elfelejteni. Semmit. Sem a háborút, sem azt a pillanatot a Szükség szobájában, mikor kimentettél a tűzből. – Draco tekintete végigsiklott Hermionén, mintha valami olyasmit látna a lányon, amiről ő maga sem tudott.

– Holnap reggel – mondta végül Draco –, amikor végrehajtják az ítéletet, ne aggódj miattam. Én már nem leszek itt. Te viszont... te vigyázz magadra, Granger.

Hermione karján felállt a szőr.

– Viszlát, Malfoy – lépett egyet hátra a vasrácsoktól, majd megfordult. Minden lépése nehéz volt, mintha a cellából áradó sötétség láthatatlan indákkal kapaszkodna a talárjába, vissza akarva rántani őt a hideg kőfalak közé. Hermione nem fordult vissza, de sokáig érezte a lapockái között Draco tekintetét.

* * *

Hermione az íróasztalánál ült a Mágiaügyi Rendészeti Főosztályon. Egy aktát próbált elolvasni a koboldok tulajdonjogairól, de a betűk összefolytak a szeme előtt. Reggel óta különös, fémes ízt érzett a szájában, és hiába ivott meg két csésze teát is, a hideg nem akart kimenni a végtagjaiból. Lázas lenne? Nem lepődött volna meg, ha a tegnapi kirándulása után sikerült volna megfázni, olyan hideg volt az Azkabanban.

Hermione a faliórára nézett. Kilenc óra volt, Harry most asszisztált Malfoy kivégzésénél. Sóhajtott egyet, nem mintha tudott volna tenni bármit is Malfoyért, de attól még a dementorcsókos kivégzéseket nem támogatta. Malfoy sok mindent megérdemelt, de hogy pont ezt...?

Éles, jeges nyillalás hasított a mellkasába, mintha valaki egy láthatatlan jégcsapot döfött volna a bordái közé. Hermione előre görnyedt az íróasztalra, a tüdeje hirtelen vákuumtól szűkült össze, és hiába tátotta ki a száját, nem jött rajta se ki, se be levegő.

Nem olyan fájdalom volt ez, mint amit egy átok vagy egy fizikai ütés okoz, ez inkább mélyebbről fakadt, a hideg a sejtjei között áradt szét, elzsibbasztva a karjait, jégvirágokat rajzolva koponyájának belsejére. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, és csak a saját szívének szabálytalan, vad kalapálását hallotta.

Mikor végre levegőhöz jutott, az első lélegzetvétel olyan volt, mintha üvegszilánkokat nyelt volna le. Zihálva támaszkodott meg az asztalon, kezébe hajtva a fejét. Ez mégis mi volt? Megdörzsölte a kulcscsontja alatti bőrt.

Váratlanul nyílt az ajtó, Harry lépett be rajta, az arca nyúzott volt, a talárja szélén még ott sötétlett az Azkaban sós párája.

– Vége van – mondta Harry halkan. – Megtörtént. Pontban kilenckor. – Tekintetét ekkor emelte a nőre. – Hermione? Jól vagy? – sietett hozzá, aggódva hajolt fölé. – Fehér vagy, mint a fal.

Hermione az órára nézett. Kilenc óra két perc. – Nem érzem olyan jól magam, lehet tegnap megfáztam – rázta meg a fejét és vett egy nagy levegőt, tüdeje gond nélkül tágult. Már nem érezte a hideget sem. – Mondott valamit Malfoy?

– Nem – vont vállat Harry. – Semmi fontosat, csak üdvözölte anyámat – húzta el a száját.

Szusszant egyet a nő, aztán visszafordult a dossziéhoz, amit éppen olvasott.

Aznap este Hermione korán lefeküdt. A Minisztériumban érzett rohamot betudta a kimerültségnek és a tegnapi sokknak, de a Ronnal közös lakása, amit eddig a béke szigetének érzett, most valahogy idegennek tűnt. Hiába gyújtott be a kandallóba, a szobák sarkai sötétek és barátságtalanok maradtak.

És bár ne aludt volna el.

Először csak a szag volt ott. Avar, fenyő, füst és vér keveredett a hamu kesernyés aromájával. Néha nappal is érezte, nem csak este, mikor ébredés után próbálta lesúrolni a verítéket az egész testéről a zuhany alatt. Aztán jött a hang: nem sikolyok, hanem furcsa, ritmikus kattogás, mint amikor egy pálca vége kopog a kőlapon. Sokszor megrezzent tőle a munkahelyén is és otthon. Aztán jött a hideg, amitől nem tudott megszabadulni, akárhány réteget is vett magára, kezei és lábai mindig hidegek maradtak.

A következő napokban az érzetek kezdtek képekké állni.

Sokszor a látása elhomályosult és olyan dolgokat kezdett látni, amik ott sem voltak: megnyúltak az ujjai, bőre halottfehér lett, a pohárban tea helyet vért kavargatott, a Minisztérium fényes folyosóin sétálva a falak hirtelen megbillenve átalakultak, és a márvány helyén nyirkos, fekete kő jelent meg.

Egyik délután, miközben a büfében sorban állt, a látása ismét elhomályosult. A körülötte lévő halk duruzsolás ropogássá alakult, mint mikor a tűz elemészti a fagallyakat. Lenézett a kezére, amely a tálcát szorította, és elfojtott egy sikolyt. A bőre áttetszővé vált, az erei sötétkék folyókként lüktettek a sápadt felszín alatt. A látomás csak egy másodpercig tartott, de mire feleszmélt, a tálca kicsúszott a kezéből, és a tartalma a padlón darabokra tört.

– Hermione! Jól vagy? – hallotta Ron hangját, de a fiú aggodalma most irritálta.

Ron mozdulatai, ahogy a földre guggolt, hogy segítsen összeszedni a szilánkokat, hirtelen minden eddiginél esetlenebbnek és darabosabbnak tűntek Hermione szemében.

– Hagyd abba ezt a szerencsétlenkedést, Weasley! – vágta rá élesen, mielőtt gondolkodott volna.

A büfében megfagyott a levegő. Ron döbbenten meredt rá, a kezében egy törött tányérdarabbal. Hermione maga is megdermedt. Soha, még a legrosszabb vitáik során sem nevezte Ront a vezetéknevén, pláne nem ilyen megvető, jeges éllel a hangjában. Ő nem is akarta...

– Sajnálom – dadogta, és a torkában újra fémes ízt érzett. – Tényleg sajnálom, én... csak... nem aludtam jól. – Legszívesebben sírva fakadt volna, de nem akart ennyi ember előtt még nagyobb jelenetet rendezni. Egy pálcamozdulattal összeforrasztotta az edényeket, miközben kerülte Ron pillantását.

Aznap éjjel az álmok már nem csak töredékek voltak. Egy tükör előtt állt. A keze remegett, miközben a bal alkarján lévő talár ujját felhúzta. De nem a „sárvérű” feliratot látta, amit Bellatrix vésett belé. Ott, a sápadt bőrön, a Sötét Jegy tekergőzőtt kormos feketén, Hermione érezte, ahogy a Jegy égette belülről, mintha csak a csonjain telepedett volna meg.

A kép hirtelen változott. A Roxforti Csata éjszakáján, a Szükség Szobájában járt, körülötte mindenütt a Táltostűz narancssárga pokla tombolt. Hermione érezte a hőt, hallotta a barátai kiáltását, de nem hozzájuk akart futni. A teste megvonaglott a füstben.

Aztán magát látta egy seprűn ülve, nyújtotta a kezét neki, hogy...? Hogy mi? Miért látja saját magát? Nem volt ideje tovább gondolkodni, a „másik” Hermione megragadta a kezét, hogy felhúzza a seprűre.

Sikoltva riadt fel. 

– Hermione, Hermione! – Ron szorongatta a vállát, aggodalommal telt vonásokkal nézte. – Rosszat álmodtál. Megint. Csak egy rémálom volt. Csak egy rémálom... – csitítgatta.

A nő megrázkódott, felhúzta a térdeit, átkarolta az izzadságtól nyirkos lábait, és hagyta, hogy Ron átölelje, reménykedve abban, hogy a férfi fel fogja melegíteni, meg fogja nyugtatni. 

A sötétségből egy halk, elégedett suttogás válaszolt a gondolataira: „Ugye, milyen nehéz cipelni a súlyomat, Granger?”

* * *

Hermione a nappali közepén ült a padlón, körülvéve könyvekkel, lehunyt szemmel meditált, azokat a technikákat használta, amiket még az oklumencia alapjaihoz tanult. Saját elméje eddig egy pedáns könyvtárra emlékeztette, ahol minden emléknek megvolt a maga polca. De most, ahogy mélyre merült gondolatai között, a látvány elborzasztotta. A könyvtár folyosóin szekrények dőltek össze, több száz kötet hevert a földön széttépve, lapjaikból kitépett gondolatok villantak fel és tűntek el a semmiben, mint a haldokló szentjánosbogarak. A sorok között, a polcok árnyékában egy sötét, gomolygó alak lebegett, ami módszeresen falta fel Hermione gondolatait.

Itt vagy – gondolta, és a belső csendben a hangja visszhangzott.

Sosem mentem el, Granger – érkezett a válasz, most már nem csak suttogásként, hanem tisztán.

Horcrux vagy. – A szörnyű igazság most nem is tűnt olyan félelmetesnek, mint amikor nekiállt meditálni. Nem akarta, hogy igaz legyen, és mégis igaz volt. – Azt hiszed, hogy így majd túlélsz? Hogy nem öllek meg? Harry megölte a benne lévő részt!

Igen, meghalt érte – suttogta a hang, és az alak egy pillanatra Draco Malfoy sápadt, gúnyos arcát öltötte magára a romok között. – Azt akarod, hogy Harrynek megint gyilkolnia kelljen? Készen állsz meghalni, Hermione? Készen állsz feladni mindent, amit elértél? Meghalni csak azért, hogy én ne legyek ott? Nem vagy te olyan bátor. Te élni akarsz.

Hermione felállt, a lábai remegtek. Tudta, hogy el kell mondania Harrynek, ő tudni fogja mit kell tenni, ő már nézett szembe ilyennel. – Expecto... – kezdte, de a hangja váratlanul elcsuklott.

A pálcát tartó keze hirtelen megmerevedett a levegőben. Az ujjai olyan erősen szorultak rá a fára, hogy a bütykei elfehéredtek, de nem tudta megmozdítani a csuklóját, bármennyire is akarta.

– Engedd el a pálcát, Hermione – mondta Draco, olyan volt, mintha közvetlen mellette állna és a fülébe suttogna. Mintha  megfogná a kezét. – Már nem csak a te kezed tartja.

A pálca végül kicsúszott az elerőtlenedett ujjai közül, és tompán koppant a szőnyegen. Hermione tehetetlenül nézte, ahogy a saját keze felemelkedik, és simára törli az arcát a könnyektől.